Érckorok

Az európai ember, a homo Europaeus a 19. század végével meghódította a világot, és a 20. században életformáját, gondolkodásmódját is rákényszerítette a Földgolyó többi népére. (...)

Még nagyobb, még vitathatatlanabb hódításokat tett az euro-amerikai szellem a tudományok területein. Számtalan irányban megkönnyítette életünket, de még több irányban megnehezítette, s végül gyors és biztos elpusztulással fenyegeti. (...)

A folyamatot, mely az új szentek-szentjéhez és rítusaihoz elvezethetett, haladásnak, az emberiség fejlődésének, a műveltség emelkedésének szokás tekinteni, s mai állomását a kultúra eddig el nem ért tetőfokának. Indulását mindössze négy-ötszáz évvel ezelőttre keltezik, akkor tette meg a független emberi szellem az első lépéseket, hogy felszabadítsa magát képzelt felsőbb hatalmak, magasrendű téveszmék, hazug istenek, tudatlanságból eredő vallások, életellenes babonák nyűge alól. A következő röpke időszakot pedig korlátlan öntisztelettel az Újjászületés, a Humanizmus, az Ész, a Felvilágosodás, a Haladás, és a Tudomány századainak neveztük el. Tény, hogy a haladás mai fogalma és programja ezekben az időkben született meg, de az áramlat ősforrása sokkal régebben fakadt fel. Amikor és ahol e forrás vize először buggyant ki a történelmi korszakok rétegei közül, ott és abban a pillanatban született meg Európa.

Ám valaha, s egészen az újabb időkig, az emberiség másképp szemlélte önmagát és életét, s a korok és népek egymásra következésében nem emelkedést látott, hanem hanyatlást, süllyedést egy eredendően tökéletesebb, tiszta és romlatlan állapotból. Nemcsak Paradicsom-mítoszok tanúskodnak erről, hanem az a valódi, rendszerezett szemlélet is, mely a történelemben az események ritmikáját látja meg, s a korszakok váltakozását az ember viselkedése szerint, az egykor bírt ideál szemszögéből ítélve értékeli. Egyetemes ősszemlélet ez, az emberiség közös hagyománya, minden népnél megtaláljuk, mely valaha magára eszmélt, s nem egynek körében ma is eleven. Kifejezése természetesen mitologikus, regeszerű képekbe foglalja a gondolatot, vagy szimbolikus életforma, de a kép így is, krónikás ballasztjaitól megszabadítva, csak annál tisztábban érzékíti a lényeget.

S mindegy, hogy a ritmus pergését kozmikus események, földrészek, világkorszakok, emberfajták, istenek, királyok, népek, nemzetségek, országok drámáira tagolja-e; négy, öt, hat, hét vagy akárhány felvonásra szabja, s milyen szimbólumokba sűríti – a közös és azonos jelentés mindegyikből kisugárzik: az istenek egyre távolodnak, a fény mindjobban elsötétül, az ember mind alábbszáll a boldog állapotból a boldogtalanabb felé.

A legszebb költői formában Hésziodosz beszéli el ezt a történetet, de a rege régibb, görög előtti, pelaszgnak nevezett népek hagyományait őrzi, és keleti hatásokat hasonít át. Öt nagy nemzetséget, emberöltőt ismer: az arany, az ezüst, a réz, és a vas fiait, de az utolsót még megelőzte a hősök nemzedéke, s megpróbálta feltartani a romlást.

A sokféle beszédű emberek arany-nemzedékét
teremtették egykor az égiek, az Olümposz lakói
(akkoriban még Kronosz volt a Mennyek királya);
s mint az istenek, úgy éltek ők még, bútalanul,
messze a munkától és messze a gondtól: panaszos aggkor
nem várt reájuk, ép maradt kezük-lábuk,
örömmel ettek, s minden rossz kerülte őket;
meghalni olyan volt, mintha elszunnyadna az ember,
s bírtak mindavval, ami itt örömet ébreszt;
az életadó földek önként, bőségben teremték
a gyümölcsöt; belső ösztönből végezte művét
az ember, s áldás volt vagyonán, gazdag
gyapja nyájain, s az istenek szerették.
De mihelyt a halál földdel takará a nép fiait,
a mindenható Zeusz akaratából angyallá (daimon) lettek,
a Föld barátaivá, őrzőivé (őrszellemeivé) a halandóknak.
Ők védik a jót; s ügyelik a becstelen tettet.
Ködruhában lebegnek mindenütt, megáldva a mezőket,
Mert ily királyi hivatal s tisztesség a jutalmuk.

Aztán pedig új, más nemet, sokallta csekélyebbet:
az ezüstét alkották lakói az olümposzi háznak,
vajmi más alakút és lelkűt, mint az arany volt.
Száz esztendőn át most a gyerek a tisztes anyának
gyöngéd gondjai közt az otthoni körben kiskorúként.
Ám ha végre megértek és teljes korba jutottak,
kurta időn át éltek s keserű bajokba kerültek
esztelen tetteikért; nem bírták sohasem zabolázni
bűnös gőgjüket, és nem akarták ők tisztelni
az égieket sem, áldozatot nem vittek az istenek
oltárára, miképpen az embert megköti az égi szokás.
Kiirtotta tehát Zeusz, a bosszús Kronosz fia őket,
mert nem hódoltak meg a boldogtalan olümposziaknak.
Majd mikor eme nemzetet is a föld betakarta,
az alanti világba leszállva, halandó s másodrangsorú
istenektől övezé a tisztelet őket.

Most tehát a soknyelvű emberiségnek egy újabb,
harmadik nemzetségét alkotta a Mindenek Atyja
rézből, mindenben elütőt az ezüsttől, szörnyű és
vad fajtát; kőrisnyelű lándzsát hordtak,
Árész bútokozó munkáját űzve vele, művelve
a rosszat; nem ettek földi gyümölcsöt; a gyémánt
keménységét utánzá lelkületük. Szörnyű erő
lakozott bennük, tagjaikon dagadoztak az izmok,
vállukról roppant öklök csüngtek alá. Réz volt
fegyverük, réz a lakásuk, réz minden szerszám; –
nem ismerte még a sötét vasat akkor az ember.
Végezetül a saját kezük által emésztve, leszálltak
a rémes Hádészba, s a penész palotája fogadta be őket
dicstelenül, mert szörnyű mivoltuk okából
rájuk tört a halál feketén, s megváltak a Nap sugarától.

De mihelyt ez a nemzet is sírba zuhant le, negyedszer
ismét új rendet támasztott Zeusz az életadó Földre:
derekabbak, nemesebb szívűek voltak, isteni törzsből
eredők; héroszok. Régi időkben
félistennek hívták őket a határtalan Földön.
De kiirtá őket a gyászos harc, s a véres csatatér,
a kadmoszi földön, s Thébai hétkapujú fala alján.
Ottan vesztek el ők Oidipusz nyájaiért tusakodva
vagy pedig a tenger nagymélyű vizén át messze
Trója alá vezette őket, csatába a szép Helénáért;
a halál ott érte utól, s a homályba takarta be mindet.
De távol az emberi nemtől életet és otthont
nyújtott nékik Kronoszfia Zeusz, a messzehatárú
Föld peremén, ám messzire az örökéletűektől is,
és Kronosz lett a királyuk. S ott laknak most gondtalanul
az örvénykavaró Okeanosz áldott szigetében,
a boldog hősnem fiai, sokfajta gyümölcsöt, mézizüet,
évente háromszor érlel nekik az életadó föld.

Ó bár ne kellene az ötödik nem körében élnem,
haltam vón meg előbb, vagy születtem volna utóbb!
Mert most a vas népe van itt, és soha nappal
nincs nyugta a robottól, bajtól de éjszaka sem.
Bűnös nép! Reáküldik az istenek a nyomasztó gondot
– ámbár mégis öröm vegyül össze olykor a búval.
(Egyszer kiirtja Zeusz a soknyelvű ember e faját is,
ha majd a csecsemői ősz hajjal jönnek a világra!)
Az atya nem kívánja a gyermek javát, a gyermek az atyáét,
vendégéét a gazdag, társáét a társ; a testvért
sem szeretik úgy már, mint a régi időben.
Tisztelet nincsen a szürkülő, élemedett szülőknek,
pocskolják őket, s csúnya szavakat szólnak
a gonoszok nem tudván isteni bosszút.
Nem adóznak hálával a gyermekkori gondért;
ököl a jog, pusztítja egyik a mást.

Hű becsület nem őrzi az esküt, igaz és jó
soha senki; ó nem, bűnt, gaztettet övez
a tisztelet, nincsen igazság és így érdemre
senkise tör; a gazember megcsalja a nemesebbet,
csavaros álnok szavakat mond, még esküszik is rá.
Kancsal vágy követi a boldogtalan ember léptét,
káröröm, károgó hang, s ijesztő csúf arcok.
Most a messzenyúló Földről a magas Olümpra,
szép testüket fehér leplekbe takarva
és odahagyva az embereket; az isteni körbe
mennek el ők, Aidósz és Nemeszisz: a szent harag és a
szemérem. És a halandóknak gyászos nyomorúság,
gond marad, – és mentség soha semmi bajban!

Hésziodosz mítoszát általában babiloni eredetűnek tartják és késői átvételnek, miután még Homérosz nem említi. Hogy a görög teogónia nagyrészt babiloni gyökerekre vezethető vissza, hettita-hurrita-phoinik közvetítéssel, a másvilágtan pedig az egyiptomi eszkatologiára, s hogy az átvételek jóval megelőzik Hésziodoszt, nem kétséges.


Részlet Várkonyi Nándor: Az ötödik ember I. (Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1995) című művéből.