Közismert, hogy minden egyes korszak a művészete révén fejezi ki magát. A művészet olyan tükör, amelyen – mint önnön kivetített képén – keresztül egy adott korszak rátekinthet, ráismerhet, sőt, rácsodálkozhat önmagára. A művészet a kollektív önismeret jól megragadható lehetőségét kínálja, és szinte korlátlan szubjektivitása valójában ennek az objektivitásnak a szolgálatában áll. Vonatkozik ez az összes művészetre, de különösen egyik legközösségibb ágára: az építészetre. Elegendő csupán magunk elé képzelni egy jellegzetes japán, kínai, arab, középkori keresztény vagy modern nyugati épületet, s ha a különbséget nem is tudjuk könnyen szavakba foglalni, annál intenzívebben érzékeljük. Milyen rendkívüli kulturális távolságra van egymástól például a középkor és a modern idők két monumentális épülete, a kölni Dóm és a ma már nem létező New York-i Világkereskedelmi Központ! Mindkettő a kifejeződése valaminek, ami belül van, a kor embereinek gondolataiban és szívében. Hogy mi az a különbség, amit ez a két épület kifejez, ezt most nem kívánjuk vizsgálni, mert a jelen írás nem a művészettörténet, hanem a tudománytörténet oldaláról kívánja megközelíteni ugyanazt. Ugyanazt, mert egyegy kor és kultúra önkifejezésének csupán egyik eszköze a művészet. Ahogy egy ember sajátosságairól nemcsak fiziognómiai jellegzetességei árulkodnak, hanem mindaz, amit gondol, mond és tesz, mindaz, ami felé érdeklődéssel fordul, éppúgy egy kor és kultúra összes megnyilvánulása is rávall a korra és a kultúrára. És mi más lenne jellegzetesebben modern nyugati produktum, mint a tudomány, és annak is az egyik legjellegzetesebb terméke, az evolucionizmus?

Az evolúció mint az ember evolúciója

Az evolucionizmus olyannyira előzmények nélkül való, hogy az evolúciós jelenség megnevezésére nincs is megfelelő szó. A latin evolutio kifejezés ugyanis egyáltalán nem azt jelenti, amit manapság értenek rajta, hanem egy magszerű, csíraállapotban lévő potencialitás kibontakozására vonatkozik. Éppen ezért tulajdonképpen – és a szó szoros és eredeti értelmében – maga az egyedfejlődés az evolúció. A törzsfejlődés, vagyis maga a modern módon elképzelt evolúció ezzel szemben egyáltalán nem egy magszerű potencialitás kibontakozása, mert hiszen az az őssejt, amelyből a feltételezések szerint az emberig bezárólag az összes élőlény létrejött, korántsem hordozta magában eleven potencialitását mindezeknek a lényeknek, ide értve magát az embert is. Amikor evolucionista oldalról meggondolatlanul párhuzamba állítják az egyedfejlődést és a törzsfejlődést, és rámutatnak arra, hogy az egyedfejlődés méhen belüli szakasza alatt az ember hasonló animális fokozatokon megy keresztül, mint amelyeken a törzsfejlődés során végigment, akkor megfeledkeznek arról, hogy eközben mindvégig ember, és a kezdeti forma a végsőtől csupán annyiban különbözik, hogy az előbbi potenciális ember, az utóbbi pedig aktuális ember. Az egyedfejlődés és a törzsfejlődés párhuzamai tehát leginkább arra világíthatnának rá, hogy törzsfejlődése folyamán az ember nem animális, hanem csupán annak látszik, valójában pedig az emberi aktualizáció egyre magasabb fokain halad keresztül, mígnem aktuálisan is emberré válik. Egy ilyen folyamatra joggal lehetne tehát az "evolúció", a "kibontakozás" szót alkalmazni – ámde egy olyan folyamatra, mint amilyet az evolucionista teória ír le, s ami nem egy belül rejtező potencialitás kibontakozása, hanem valamiféle fokozatos bővülés (körülbelül úgy, ahogy a hóban görgetett hógolyóból végül is egy hatalmas hólabda lesz), nos, egy ilyen folyamatra csak a "rárakódás" szó alkalmazható. Ilyen módon az evolucionizmust rárakódás-elméletnek volna helyes nevezni.

Fölöttébb egyszerű oka van annak, hogy az evolúciónak titulált jelenség megnevezésére nem találtak megfelelő szót, nevezetesen az, hogy modern értelemben felfogott evolúciós folyamattal az ember sem a múltban nem találkozott soha, sem pedig a jelenben nem találkozik. Ezúttal tehát egy olyan módon (félre)értelmezett kifejezésről van szó, amely mögül teljes mértékben hiányzik a tapasztalati valóság, és ezen a modern tudományos erőfeszítések sem tudtak segíteni, mert hiszen valódi evolúciós változást sohasem sikerült sem megfigyelni, sem előidézni. Ilyen módon az evolúció mindmáig nem tudott a teória keretei közül kilépni. Nagyon is joggal mondta Gilbert K. Chesterton a maga szellemes módján: Attól, hogy egy csoda lassan történik – tudniillik hogy egy primitív állati forma emberré változik –, nem lesz kevésbé valószínűtlen.

Az evolucionista doktrína belső következetlenségeivel azonban itt nem érdemes foglalkoznunk, mert e sorok írója ezt már kellő alapossággal megtette "Az emberré vált ember" című tanulmányában¹, számos oldalról alátámasztva a tudományos tényeknek egy olyan alternatív magyarázatát, amely a szó eredeti és torzítatlan értelmében e-volúciónak nevezhető, azaz az ember fokozatos ki-bontakozásának a töredékes, de egyre teljesebb emberi fokozatokon keresztül. Ennek a folyamatnak a lényege az, hogy a fejlődés – az egyedüli fejlődés – nem más, mint az ember fejlődése, kibontakozása egy magszerű potencialitásból, méghozzá pontosan az egyedfejlődés mintájára. Az állatfajok még specializálatlan ősformái a vertikális emberi evolúció egy adott pontján leszakadtak erről az evolválódó törzsről, és nagyjából ugyanazon az evolúciós szinten maradva mintegy horizontálisan szétsugárzódtak, vagyis nem-evolúciós modifikációk révén különféle formákat produkáltak.

Az állatfajok tehát az emberi evolúció melléktermékei, és egyúttal minden egyes faj egy-egy evolúciós zsákutca, vagyis specializációs végtermék is, mely teljességgel alkalmatlan arra, hogy további evolúciós ugrás forrása legyen. Pontosan úgy, ahogy egy fenyőfa esetében: a fa nem a törzséről leágazó ágak által magasodik, hanem kizárólag a törzse által. Az, ami a törzsről leágazik, leágazása révén el is veszíti fölfelé irányuló "lendületét". Fölfelé egyedül a törzs nő – ámde a törzsnek szüksége van az ágaira, mert azok teremtik meg a növekedés feltételeit. A mai kor evolucionista tudósai azt hiszik, hogy az evolúció (a fa fölfelé való növekedése) az egész bioszféra (az egész fa) sajátja, holott az kizárólag az emberi evolúciós törzs (a fa törzsének) sajátja – és a bioszféra egésze az evolúciós törzsről való leágazás, vagyis pontosan az evolúciós lendületből való "kizuhanás" révén jön létre. És ez egyúttal arra is rávilágít, hogy az egyes evolúciós szintek nincsenek egymással közvetlen kapcsolatban; ami az egyes evolúciós szinteket összeköti, az a fa törzse: az ember kibontakozása.

Érdemes megfigyelni, hogy minél magasabb evolúciós szintet vizsgálunk, az állatvilág fajgazdagsága annál kisebb. Az emberi szintet megelőző legmagasabb állati szinten, vagyis az emberszabású majmok szintjén már csak három faj van (orángután, gorilla, csimpánz), míg az egysejtűeknek körülbelül negyvenezer (!) fajuk létezik, ami azt mutatja, hogy a variabilitás – meglehetősen "természetellenes" módon – fordítottan arányos a szimplicitással. Ez viszont pontosan összhangban van a fenyőfaszimbolizmussal, hiszen éppígy a fenyő alsóbb ágai is sokkal terebélyesebbek, mint a felsők. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az emberszabású majmok és az ember közötti evolúciós hiátust igen sok, legalább száz önálló faj tölti ki, sőt, némi túlzással minden egyes fosszilis lelet egy új fajt jelent. Tehát az emberi evolúciós törzsről való utolsó állati leágazás és a homo sapiens közötti evolúciós szakaszt újra csak egy megnövekedett fajgazdagság jellemzi. Itt azonban egy fölöttébb érdekes és természetes okokkal egyáltalán nem magyarázható jelenséggel találkozhatunk: azok a fajok, amelyek már túljutottak az állati szinten, de még nem érték el a tényleges emberi szintet, egytől egyig kipusztultak – egészen pontosan mint selejt-embereknek ki kellett pusztulniuk. Ami az állatfajokat illeti, ezek létének önálló alapja volt: mint evolúciós melléktermékek a maguk specializált lezártságában tökéletesek voltak, hiszen minden egyes faj egyedei befejezettek és tökéletesek a maguk szintjén; ami viszont az emberféléket illeti, vagyis azokat a fajokat, amelyeknek megkövesedett maradványait a humán paleontológia vizsgálja, ezek valójában az emberi evolúció sikertelen kísérleti termékei, tökéletlen emberi produktumai: sem nem állatok, sem nem emberek. Ezért kellett ezeknek a fajoknak egytől egyig kihalniuk; nem azért, mert nem voltak életképesek, hanem azért, mert az ember megjelenésével elveszítették létalapjukat: megvalósult az, aminek ezek a fajok csupán tökéletlen formáit képviselték.²

Valójában a növény- és állatvilág rendkívüli fajgazdagsága csak azért alakulhatott ki, mert a fajok nem fejlődtek tovább. Ha ugyanis az evolúció egyetemes lenne, akkor nem maradtak volna alsóbbrendű fajok, és némi túlzással élve csak emberek népesítenék be a földet. A bioszféra csaknem egészének ez a jellegzetes evolúció-rezisztenciája nagyon jól látszik az eurázsiai főkontinenstől elszakadt kontinenseken, Amerikán és Ausztrálián, ahol a fejlődés azon a szinten rekedt meg, amelyen elszakadásának pillanatában állt. (Ezért aztán Ausztráliában az "erszényes ember" nem autochton evolúciós produktum, hanem újkori migráció eredménye.) De a tréfát félretéve, evolúcióról csak ott lehetett szó, ahol az egyedül evolválódó emberi törzsvonal jelen volt, mert az evolúció csak azon keresztül ment végbe. Ilyen módon nem az ember származik az állattól, nem az ember nőtt ki az állatvilágból, hanem éppen ellenkezőleg: az állatfajok származnak az emberből. A vertikális emberi evolúciós törzsről való legutolsó, vagyis legmagasabb szintű leágazódást és leszakadást éppen az emberszabású majmok képviselik. Indirekt módon ezt a legújabb tudományos elgondolások is megerősítik: "Valószínű, hogy a két lábon járás ... a korai emberfélék és a mai emberszabású majmok közös ősében alakult ki" (Magyar Nagylexikon – "bipédia"). Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a mai emberszabású majmok ősei két lábon jártak, és csak később tértek át a függeszkedő életmódra, vagyis – köznyelvi kifejezéssel élve – nem a majom jött le a fáról, hogy ember legyen, hanem az ember – egy még nem tökéletesen kibontakozott, de már két lábon járó ember – ment fel a fára, hogy majom legyen.³ Az egész bioszféra ilyen módon nem más, mint az emberi evolúció életkörnyezete, és ezt a bioszférát maga az ember hozta létre önmaga számára – önmagából.

A régi embert az ember származásának ez a vonala természetesen nem érdekelte, noha például a Teremtés könyve révén mind a zsidó, mind a keresztény, mind a muszlim tradíció tisztában volt azzal, hogy a földön először a vízi állatok jelentek meg, utána a levegő állatai, utána a szárazföldi állatok, s csak legvégül az ember. A tradicionális felfogás szerint az ember mindenekelőtt spirituális lény volt (hiszen ember volta nem testiségéből, hanem szellemiségéből fakad), és mint ilyen, isteni eredettel rendelkezett, és csak egy fokozatos deszcenzió révén jutott el oda, ahol ma van. Ez a deszcenzió valójában nem egyéb, mint az istenközelség fokozatos elveszítése, más szavakkal az ember fokozatos eltávolodása Forrásától. Ami itt lényeges, az természetesen nem az időbeli, hanem az ontikus eltávolodás.

A szakrális tradíciók szerint ezt a folyamatos süllyedést hatalmas zuhanások gyorsították. A zsidó-keresztény tradíció szerint az utolsó ilyen zuhanás – nem számítva bizonyos későbbi prehisztorikus és historikus lapszusokat – a bűnbeesés és a paradicsomból való kiűzetés volt. Két, bizonyos értelemben ellentétes folyamatról lehet tehát beszélni: van egyrészt egy evolúciós folyamat, az ember filogenetikus kibontakozása, ami egy emelkedő folyamatként értelmezhető, és van ugyanakkor egy alászálló folyamat, az égi, istenközeli embernek, mint nem-fizikai lénynek, a fokozatos alászállása, ami viszont az eredeti égi ember deaktualizációjaként avagy potencializációjaként, vagyis az evolúciós kibontakozással éppen ellentétes folyamatként is leírható. Ez a két vonal egy ponton találkozik, és ez a találkozási pont nem más, mint a megvalósult, az aktualizálódott földi embernek, vagyis a homo sapiensnek a megjelenése. Ez az a pont, ahol az ember mint földi lény kibontakozása során eljutott addig, amikor már képes volt befogadni az őt spirituálisan "megtermékenyítő" embert mint égi lényt. Ez az a pont, ahol az égi lény alászállása eljutott addig a pontig, amikor már kénytelen volt belemerülni a sűrű anyagi világba, vagyis amikor – orfikusneoplatonikus terminológiát használva – elveszítette szárnyait és belezuhant az anyagi világba, illetve amikor – biblikus terminológiát használva – bőrruhát kapott. Az ember tehát földre zuhant és testbe zárt angyal, aki két világ: anyag és szellem, test és lélek kereszteződési pontjában áll. S ahogy a földi ember egyedfejlődése analógiában áll törzsfejlődésével, éppen úgy az égi ember "egyedfejlődése" is analógiában áll "törzsfejlődésével", mert hiszen a különféle szakrális hagyományok szerint az egyes emberi lény hozzávetőlegesen ugyanazon preegzisztenciális és prenatális fokozatokon megy keresztül a testiségbe való alászállása folyamán, mint amilyen fokozatokon keresztül az embernek mint testetlen égi lénynek az alászállása végbement.⁴

Túl messzire vezetne, ha be akarnánk mutatni e folyamatok tradicionális illusztrációját, mindazonáltal érdemes itt felhívni a figyelmet két alapvetően eltérő jellegű szövegre: egyfelől egy maja teremtésmítoszra, másfelől egy hellenisztikus korból származó hermetikus szövegre, a Poimandrészra. Ami az előbbit illeti, mikor a két ősszülő, Tepeu (a Teremtő) és Kukumac (az Alakító) megteremtette a különféle állatokat (a majom kivételével), azt látták, hogy ezeknek hiába van hangjuk, nem képesek megemlékezni róluk és fohászkodni hozzájuk. Erre megteremtették az embert először sárból, de mivel látták, hogy semmire sem jó, "mert szétmállik", elpusztították. Aztán másodszorra megteremtették az embert fából. Ezek "hasonlítottak az emberre, úgy beszéltek, mint az ember, és benépesítették a Föld felszínét, ... de nem volt lelkük, sem értelmük. Nem emlékeztek Teremtőjükre [nem ismerték még a vallást]. Nagy számban éltek a Földön, de [aztán] megsemmisültek, ... halál lett a sorsuk." Részint a vízözön pusztította el őket, részint pedig fellázadtak és támadást indítottak ellenük természeti környezetük elemei: az állatok, a fák és a barlangok, valamint használati eszközeik: őrlőköveik, agyagedényeik, sütőlapátjaik, házaik [bizonyos szintű anyagi kultúrával már rendelkeztek]. "Így történt a megteremtett és megformált emberek romlása – folytatja a szöveg –, azoké, akiket pusztulásra és megsemmisítésre szántak. Valamennyinek tönkretették a száját és az arcát.⁵ Azt mondják, hogy ezekből származnak az erdők majmai. Ők maradtak mutatóba amazokból, akiket csak fából faragott a Teremtő és az Alakító. Ezért hasonlít a majom az emberre, azoknak az emberi teremtményeknek a maradványaként, akik csak ... fából faragott bábuk voltak."⁶ A mai ember teremtésére természetesen csak ezt követően került sor. Míg e teremtésmítosz azt illusztrálja, hogy a homo sapienshez vezető út egyre tökéletesebb előemberi fokozatokon keresztül vezetett, melyek azonban töredékességük miatt részint kipusztultak, részint pedig egy dehumanizációs folyamat (vö. a száj és az arc tönkretétele) révén forrásává váltak a majmoknak, addig az említett hermetikus dialógus arról szól, hogyan szállt alá az égi ember egészen addig a pontig, amikor belemerülve az anyagi természetbe, földi emberré vált. A dialógus lényegi tartalmát legcélszerűbb lesz Mircea Eliade szakavatott összefoglalásában felidéznünk: "A legfelső androgün Értelem, núsz először egy Demiurgoszt teremt, aki elkészíti a világot, majd az Anthroposzt, az égi embert. Ez utóbbi leszáll az alsó szférába, ahol ťa szerelemtől becsapatvaŤ egyesül a Természettel (Phüszisz), és a földi embert nemzi. Ettől kezdve az Anthroposz megszűnik különálló személy lenni, mert ő lelkesíti át az embert: élete emberi lélekké alakul, fénye pedig nússzá. Ezért van, hogy a földi lények közül egyedül az ember egyszerre halandó és halhatatlan. A tudás révén azonban az ember ťistenné lehetŤ."⁷

A modern ember az evolucionizmus tükrében

Abban, hogy honnan ered, honnan származik az ember, minden egyes kultúra önmaga végső esszenciáját fogalmazza meg: azt, hogy hogyan tekint önmagára, hogyan gondolkozik önmagáról. Minden egyes genezis-magyarázat – a Teremtés könyvének első fejezeteitől kezdve a modern ember evolúciós teóriájáig – ennek sajátos kifejeződése. Sőt még ennél is több: az ember eredet-értelmezésében minden egyes kultúra kimondatlanul is önmaga idealitását keresi. Mert a kezdet, az eredet, a forrás rejtett norma is egyúttal. És ez nagyon jól látszik a két eltérő, tradicionális és modern eredet-értelmezésben.

Az előbbi szerint az ember fentről származik. Ez nemcsak egyszerűen annyit jelent, hogy isteni eredetű (mert hiszen végső soron minden isteni eredetű),⁸ hanem azt is, hogy teomorf, istenformájú. Ez még egy olyan vallásban is átütő erővel jelenik meg, amely – mint a zsidó vallás – Isten és az ember között szinte áthidalhatatlan távolságot feltételez, hiszen a Teremtés könyve szerint Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ugyanakkor a távol-keleti nagy vallások szerint az ember végső lényege, igazi önmaga nem más, mint maga az Abszolútum, s így az ember mint időbe és térbe vetett, korlátozott lény nemcsak eredetét bírja az Abszolútumban, hanem végső célját is önmaga abszolút mivoltának megismerésében és megtapasztalásában. Az istenformájúság tehát egy egészen különös kiváltság az isteni eredetűség kategóriáján belül: azt jelzi, hogy egy entitás nemcsak fentről származik, de meg is őrzi magában a Fentnek valamilyen lenyomatát. Ugyanakkor a Fent nemcsak Forrás, hanem Mágnes is. Ami Fentről származik, annak számára tudatosan vagy öntudatlanul, de eredete válik végső orientációs pontjává: végső soron minden e felé az isteni forrás felé törekszik, pontosan abban az értelemben, ahogyan Szent Ágoston fogalmaz: "Mindaddig nyugtalan a mi szívünk, Uram, amíg meg nem nyugszik tebenned." A régi ember azért látta önmagát fentről származónak, mert amikor önmagára tekintett, akkor nem az állatokkal rokon testi mivolta alapján látta önmagát, hanem ama specifikus jellegzetessége alapján, amellyel egyedül csak ő rendelkezik: szellemi lelke által.⁹

A lélek fölfelé tör, újra egyesülni akar forrásával. Tradicionális civilizációkban nagyon is tetten érhető a fölfelé igazodásnak legalábbis a szándéka, a Föntinek való megfelelés akarása, vagy egyenesen az eredeti Forrásba való visszaintegrálódás vágya. Ami az előbbit illeti, ez azt a társadalmi rendet, azt a szakralitást eredményezte, amely az összes tradicionális kultúrát meghatározta, ideértve annak legutolsó, Európában még a közelmúltban is többé-kevésbé elevenen élő változatát: a paraszti kultúrát; az utóbbit illetően pedig azokat a spirituális ösvényeket eredményezte, amelyeken haladva az ember eljuthatott önnön isteni mivoltának megtapasztalásához. Nemcsak a középkori keresztény civilizációra vonatkozik az, amit Nyíri Tamás mond: "Az egész létében és szerkezetében a vallásra támaszkodó középkor egyértelműen a szellem pártján állt." Ugyanezt el lehet mondani az összes tradicionális kultúráról, legyen az indiai hindu, tibeti buddhista, mór muszlim, inka, maja, khmer: mindegyik a szellem pártján állt, vagyis a transzcendencia mint normatív meghatározó tényező és végső orientációs pont pártján.

Ezzel szemben Nyíri Tamást parafrazálva elmondható, hogy az egész létében és szerkezetében a tudományra támaszkodó modern kor egyértelműen az anyag pártján áll – vagyis a gazdaság pártján, a technika pártján, a fogyasztás pártján. Egyszóval a test pártján. Amikor a modern ember önmagára tekint, akkor nem Isten képét és hasonlatosságát fedezi fel magában, hanem – a mai emberszabásúak ábrázatának görbe tükrébe nézve – állati, majomszerű ősének képét és hasonlatosságát. Tudományával mindegyre azon munkálkodik, hogy az ember és az emberszabású majmok közötti távolságot a minimálisra csökkentse. Például azt hangsúlyozza, hogy az ember és a csimpánz fehérjeszerkezete között mindössze egyetlen százaléknyi eltérés van, ámde sosem említi, hogy a társas élet területén nem a hordában élő csimpánzok, hanem – példának okáért – a stabil párkapcsolatban álló énekesmadarak állnak hozzánk legközelebb (melyek ráadásul – horribile dictu! – az emberhez hasonlóan két lábon is járnak).¹⁰ Ugyanakkor mindent megtettek azért, hogy a majomból, főként egyes csimpánzokból, különféle célzott kísérletek keretei között "embert faragjanak". Ha az emberit nem egy transzcendens realitás függvényében határozzák meg, akkor szükségképpen ki van téve annak a veszélynek, hogy az emberalatti tényezők befolyási övezetébe kerül. "Egy érték föladása valami hitványabb benyomulásának készít helyet" – mondja Czakó Gábor. Az emberfeletti tagadása automatikusan utat nyit az emberalatti állításának. Az emberi ugyanis önmagában nem áll meg, nem lehet kiindulópont – ha egyszer eredetét nem fent keresik, akkor szükségképpen csak lent lehet azt keresni. S ami lentről származik, az szükségképpen magán fogja viselni származásának bélyegét. Az evolucionista értelemben vett ember valójában nem egyéb, mint egy "felkapaszkodott majom" (akinek persze azáltal sikerült felkapaszkodnia, hogy "lekapaszkodott" a fáról), vagy ha még mélyebbre követjük az ember eredetét, akkor nem több, mint egy "rakás atom". Amikor az alsóbbrendűből magyarázzák a magasabb rendűt, akkor valójában lealázzák, sőt, valójában és a jelen esetben porig alázzák azt. Az olyan ember, aki önmagát evolucionista módon értelmezi, joggal mondhatja magának a katolikus liturgia szavával élve: "Porból vagy és porrá leszel."¹¹ Sőt, az evolucionizmus nem egyszerűen azt foglalja magában, hogy mindenek végső forrása az élettelen anyag: ha az evolucionizmus végső konklúzióját keressük, akkor a kezdőpontnak nem az anyagot kell tekintenünk, hanem a semmit. A semmi ugyanis határozottan primitívebb, mint az anyag. És csakugyan, a legújabb – és igencsak merész – kozmológiai elképzelések szerint egészen egyszerűen a semmiből állt elő a mindenségnek az az ősmagja, amelyből aztán létrejött a világ.

A lényegnek csupán a felszínét látja az, aki úgy vélekedik, hogy az evolucionizmus elfogadása illetve elutasítása egyszerűen világnézeti kérdés: az ateista és materialista alapokon állók elfogadják, míg a teista és idealista alapokon állók elutasítják. Nem, itt egy sokkal mélyebben fekvő különbségről van szó, ugyanis a világnézeti állásfoglalásokban igen gyakran van valamiféle teoretikus esetlegesség. Némi túlzással csaknem azt lehetne mondani, hogy a világnézet igen gyakran neveltetés avagy családi háttér kérdése. Az evolúció eszméje valójában nem a teremtés eszméjének helyettesítője és ellenlábasa, mert hiszen e kettő minden további nélkül megfér egymással, mint ahogy azt nagyon sok tudós esete is példázza (legjobban talán Teilhard de Chardiné). Ami az evolúcióval szemben áll, az aligha lehet más, mint amit a zsidó-keresztény szentírás bűnbeesésnek nevez, s ami valójában fokozatos távolodás az isteni Princípiumtól és princípiumoktól. A modern ember nem akarja önmagát bűnbeesettnek, az isteni akarattal szembefordulónak látni, olyan lénynek, aki emiatt az eltaszítottság állapotában van. Amiért a modern ember tudományán keresztül olyan görcsösen ragaszkodik önnön állat voltához,¹² az az, hogy ilyen módon emancipálódva érzi magát mindattól, ami mint fölötte lévő, normatív értékkel bírhatna számára. A modern ember önmaga ura akar lenni, önmagának akar törvényeket szabni; nem hajlandó elismerni önmaga fölött semmi magasabb rendűt. "Nincs Isten, de ha mégis volna, agyon kellene lőni" – ahogy a párizsi kommün egyik jelszava kétségtelen őszinteséggel megfogalmazta. Agyon kellene lőni, mert zavarja az embert az erkölcsi rend révén, sőt, már puszta léte is zavaró tényező. Vagyis minden explicit ateizmus implicit antiteizmus – és a szinte kizárólag tagadásra épülő materialista ateizmusnak az evolucionizmusban sikerült megtalálnia azt, ami nem üres tagadása, hanem tényleges ellenképe a szakrális világlátásnak.

Ahogy a modern ember államformája a demokrácia, amelyben a hatalom lentről fakad, vagyis a hatalom legitimációs forrása az a nép, amely fölött a hatalmat gyakorolják, éppúgy az evolúció is a természetnek egyfajta "népi kezdeményezéseként" értelmezhető: a természet mintegy "kitermeli" magából a "hatalmi elitet", vagyis az embert.

Ámde azáltal, hogy a modern ember a Lent mellett döntött, megpecsételte sorsát. Aki ugyanis nem hajlandó a nála magasabb rendű dolgok szolgálatába szegődni, azt a nála alacsonyabb rendű dolgok fogják szolgálatukba kényszeríteni. A magasrendűt az alacsonyrendűre visszavezetni annyi, mint az alacsonyrendűt tekinteni magasrendűnek. Ennek a kifordított szemléletnek, az alacsonyrendűség apoteózisának, a kimódolt és cizellált, magas szintű technikai apparátussal támogatott elanyagiasodásnak ezeregy jelét adja a modern társadalom: "Tudjuk, mennyire lehet emberi az a társadalom, amelyben az ember értéke a piacon dől el, mint a viaszkosvászoné" – fogalmaz Czakó Gábor. Ahogy a Fentnek a lentbe rejtettsége, a transzcendencia immanenciája az, ami a régi ember számára az aszcenzió lehetőségét megteremtette – éppúgy a fentben rejlő lent az, ami a deszcenzió szükségképpeniségét előidézi mindannak számára, ami/aki magáévá teszi a modernség nagyon is földszagú értékeit.

Az alapkérdés tehát az, hogy mi a Forrás. A Forrás ugyanis birtokában van a teremtő hatalomnak. A modernség istene egyértelműen az Anyag. Mint ahogy Nietzsche mondja a "keletkezés" és a "lét" platóni terminusait felhasználva: "Amit el kell végeznünk, az a keletkezés [az univerzum] felruházása a lét [Isten] tulajdonságaival." A keletkezés, vagyis Matéria, a modernségnek ez az istenellenes ellenistene az, ami bűvöletében tartja a modern kor "teo"-lógiáját: a természettudományt. A tudomány, ahogy ma művelik, vagyis mint az immanencia megszállott és minuciózus kutatása, egyértelműen a transzcendenciától való elfordulást vonja maga után. A régi idők embere semmi késztetést nem érzett magában arra, hogy a természetet vizsgálja, éspedig részint azért, mert számára a természet természet-oldala mellett éppen annyira, ha nem még súlyosabban jelent meg annak enyészet-oldala. Természet és enyészet ugyanis egyazon valóságnak, helyesebben – mivel a "valóság" szót a régiek többnyire Isten számára tartották fenn – egyazon processzusnak, a keletkezés és pusztulás körforgásának felfelé illetve lefelé szálló ága, úgyhogy például a természettudományt joggal lehetne enyészettudománynak is nevezni, mint ahogy ami természetfölötti, az egyúttal – s itt a lényeg – enyészetfölötti is.

Teljesen természetes tehát, hogy egy olyan megakontextus, mint amilyen a modernség, az ember és az egész bioszféra eredetének megértése érdekében egy olyan elmélethez nyúlt, amely összhangban van saját előfeltételeivel. A modernség minden egyes meghatározó részletét és elemét maga a modernség kondicionálja, és csak azt hajlandó befogadni, ami összhangban van általános világlátásával.¹³ A tények – mindenekelőtt a fosszilis maradványok – értelmezhetők lennének másképpen, ellentétes módon is, sőt, sokkal zökkenőmentesebben értelmezhetők az ember evolúciójaként – azonban ennek elfogadásához magának a modernségnek kellene feladnia magát. Ahelyett, hogy egy gyökeresen új elmélethez nyúlnának, amely sokkal inkább összhangban van a tényekkel, mint az evolucionizmus, nagy arányokban folyik ez utóbbi toldozgatása-foltozgatása, és csak egy külön tudománytörténeti munka tudná felmérni azt, hogy például magának az embernek az evolúcióját hányszor voltak kénytelenek az új elméletek fényében átírni, az emberfélék fosszilis maradványait nemcsak újra- és újraklasszifikálva, hanem még a korukat is az éppen aktuális elmélethez igazítva. Miközben minden egyes új tudományos elmélet burkoltan, de gyakran nyíltan is tévedésnek minősíti a régit, és miközben az egyazon dologra vonatkozó különböző elméletek közül jó esetben csak egy a helytálló, az összes többi tévedés, a tudománynak sikerült megteremtenie a tévedhetetlenségnek és az igazság birtoklásának látszatát. Manapság mindenki meg van győződve arról, hogy ha valamire rányomják a "Tudomány" pecsétjét, akkor ott kétségnek nincs tovább helye, és alig képzelhető el súlyosabb intellektuális bélyeg, mintha valamire azt mondják, hogy tudománytalan – olyannyira, hogy a modern ember sokkal elnézőbb a tudományos tévedésekkel, mint a tudománytalan igazságokkal szemben.

Hasonlóképpen hamis sugallat eredménye a természettudományok állítólagos pontossága, egzaktsága. Nos, a természettudományok csak annyiban lehetnek egzaktak, amennyiben nem magával a természettel, hanem annak csupán egy matematizált avagy geometrizált – vagyis kvantifikált és absztrahált – szeletével foglalkoznak. Mérni: ez a jó észbeli, ámde közepes vagy inkább gyenge értelmi képességgel rendelkező ember ideálja. Mivel a modern ember a világot mérés által veszi birtokba, ez az, amit tökélyre fejlesztett. A természet viszont tele van minőséggel, ami egzakt módon nemcsak hogy nem vizsgálható, hanem valójában a modern redukcionista természettudomány számára még csak nem is tapasztalható. Pedig a természet ettől lesz természet. A természettudomány úgy írja le a "természetet", úgy kényszeríti bele saját mechanisztikus és mennyiségi kategóriáinak kényszerzubbonyába, hogy ha a tudományos leírást visszafordítanánk a valóság nyelvére – vagyis a tudományos leírásból próbálnánk rekonstruálni a természetet –, egy olyan világot kapnánk, amely, egyfajta falanszterként, nemcsak egyszerűen elviselhetetlen lenne az ember számára, hanem egyenesen virtuális volna. Az ember világa és a tudomány világa még csak nem is hasonlít egymásra. A természettudós mint természettudós semmit sem tud mindarról, amiről a természettudós mint ember nagyon is sokat tud. Mert a természetnek például a mechanika csupán egy kis részét alkotja. A természet nem egy mechanikus gép módjára működik, és nincsenek benne geometriailag tökéletes "ideális testek". A mechanika törvényei csak papíron, elméletben működnek, a valóságban csupán közelítőlegesen használhatók. Ami igazán természettudomány, vagyis ami a par excellence természettel foglalkozik, az nem a mechanika, hanem például a meteorológia – és ami a meteorológia egzaktságát illeti, arról mindenkinek megvannak a maga tapasztalatai. De ha megmaradunk a puszta megfigyelés területén, akkor itt van egy másik klasszikus természettudomány, a modern ember másik büszkesége, a csillagászat, amely – már amennyiben a Naprendszeren kívüli területekről van szó – a hatalmas tér- és időbeli távolságok miatt egyáltalán nem a Világegyetem aktuális és tényleges állapotát vizsgálja, hanem a múlt kivetült, saját tehetetlenségénél fogva megmaradó képét, egyfajta nem térbelileg, hanem időbelileg "elcsúszott" délibáb-képet. Mert ahol egy csillag születését véli látni, ott már lehet, hogy haláltusáját vívja egy csillag – már ha egyáltalán ott van még. A csillagászat tehát állandó és szükségképpeni fáziskésésben, méghozzá gyakran több millió éves fáziskésésben van.

Ami tehát lentről származik, az esszenciálisan mindig lent is marad: megőrzi magában a lentiséget. Az ember hiába alkot nagy műveket, hiába teremt egy új világot, végső soron mindig: por. Aminek kiindulópontja lent van, az végső soron oda is fog visszatérni. Még ha a Lent hosszú pórázon tartja is az embert, ezen a pórázon keresztül végül mégis csak magához rántja. Ami lentről származik, annak lent van a végső nyughelye is. Ami viszont fentről származik, az esszenciálisan mindig fent is marad: kitörölhetetlenül megőrzi önmagában föntről származásának nyomát. De mivel az ember esetében a tudatosság és a szabadság területén vagyunk, ezért itt nem érvényesül egy olyan automatizmus, mint a materialista immanentizmus esetében. Mert miközben az ember megőrzi magában – a zsidó-keresztény tradíció terminológiáját alkalmazva – az istenképiség és istenhasonlóság lenyomatát, csak létében ilyen – tudatában csak akkor lesz ilyen, ha ilyenné teszi magát. De csak azért teheti ilyenné magát tudatában, mert létében már ilyen. Ha ezt nem teszi meg, akkor létében ugyan visszatér isteni forrásába, tudatában – tudásában, önreflexiójában, tudatosságában – azonban akár a legmesszebbre is sodródhat tőle.

A hindu felfogás szerint az isteni valóságnak három aspektusa van: lét (szat) – tudat (csit) – üdvösség (ánanda). A huszadik századi India egyik szent embere, Niszargadatta Maharádzs e hármasság elemeit egymáshoz fűzve azt mondja: "A lét tudata az üdvösség." És pontosan ez az a megoldás, amit a régi ember spirituális hagyományai képviseltek: az eredeti létnek e tudatosítása – de-potencializálása és re-aktualizációja – révén visszavezetni az embert a teljességnek ahhoz a boldogsággal teljes tapasztalatához, amelyet alászállása folyamán elveszített. Mert ahogy csak az válhat emberré, ami már eleve az, még ha csak potenciálisan is, éppúgy az ember is csak azért válhat újra isteni lénnyé, mert egykoron az volt.

Az ember eredetének kérdése alapvető fontosságú, de nem annak megismerése miatt, hogy az ember honnan származik, hanem annak megismerése miatt, hogy in facto ki az ember: deklasszálódott angyal vagy felkapaszkodott majom – alvó Isten vagy egy rakás atom. És aligha vonható kétségbe, hogy egy olyan ember, aki állati eredetűnek tartja magát, teljesen más világot épít ki önmaga számára, mint egy olyan ember, aki tudatában van isteni eredetének.

Jegyzetek: