A Teremtés
illusztráció

1. A kép a Szentháromság általi világteremtést ábrázolja. Az aktusban az Istenség lényege rejtve marad. Első személyét, az Atyát jelképesen ábrázoló felhőből árad szét az Ige, a teremtő akaratot a Fiat kifejezés jelöli. A Szentlélek Galambja – önmagában egyesítve a két megjelenési formát –, mint Elohim lehelete, felröppen, és körbejárja a mindenséget. Útját sugárszerű fénysáv övezi, amely által körülhatárolódik a végtelen tér, és elválik a sötétségtől.

2. A Teremtés a káosz végét jelenti, amikor bizonyos meghatározott formák, a rend és a hierarchia megjelenik a világegyetemben. "A rend elegendő, hogy felismerhetővé váljon az alkotás" – mondja Pascal. Az alkotás: az új rend észlelése, új kapcsolatok kialakulása a meglévő határok között. A Teremtés: a rend megvalósulása az energia által.

A világegyetem keletkezésének elméletei szerint a Teremtő műve megelőzi vagy követi a káoszt. Az első lépés, a fejlődés első fokozata az elemi, differenciálatlan anyag, amely abban a pillanatban ölt alakot, ahogy a lélek beléhatol. Legszigorúbb jelentésében a Teremtés az az aktus, amely még a káoszt is élteti. A fejlődés pillanatában születik meg az idő – de maga a teremtő aktus időn kívüli. Tágabb értelemben a Teremtés az az energia, amely az első, alaktalan alapgondolatokat szervezi, azaz a Teremtés a teremtő energia megvalósulása. Bizonyos elméletek szerint a világ megelőzte a Teremtést, amit az elkülönülés alapelveként, az eredeti, magmába zárt formákat felébresztő energiaként fogtak fel.

Az egyiptomiaknak tulajdonított tradicionális képírásos rendszerben a Teremtés fő alakjait négy mértani alakzattal ábrázolják:

  1. A spirállal, amely a teremtő lélek által kilehelt kozmikus energiát jelöli.
  2. Négyszögű spirállal, amely a megvalósuló világegyetembe hatoló energiát jelképezi.
  3. A körvonalazatlan felhőhöz hasonlatos alaktalan anyaggal, ami az őseredeti káosz képe.
  4. Négyzettel, mely a négy sarkalatos ponton létrehozott földet és rendezett világot ábrázolja.

A teremtő tett után általában két erőt különböztetnek meg. Az egyik az anyagban rejlő erő, illetve maga az anyag, amely részese a teremtő erőnek, és szabadon törekszik újabb és újabb formák kialakítására. A másik erő a felsőbbrendű teremtő energia, mely fenntartja és folytatja a művét. Ekképp a világ folyamatos teremtésként értelmezhető.

3. A kelta mitológia egyetlen szövege sem idézi közvetlenül a Teremtést. Gyakran szólnak azonban egy első szereplőről, hősről vagy hősnőről, aki termőterületté alakítja az első pusztaságokat, tavakat, folyókat fakaszt, és számos utód szülője. Írország öt mitikus megszálláson esett át, és minden alkalommal új és új puszták, tavak és folyók születtek, melyek mindahányan teremtőjük nevét viselik. Létrejöttükkel megszüntetik az eredeti káoszt, megteremtve a lehetőségét az emberi letelepedésnek, az állattenyésztésnek, a vadászatnak, majd később a kultúrának. Ezek a teremtésről alkotott elképzelések egyesítik a víz és a pusztaság, a síkság szimbolikáját.

A keltáknál a világ teremtésének történeteihez kapcsolódik Mag Tured harcának tematikája is. Ez a harc az istenek és a Fomorok között zajlik. A történetben a hős Tuatha Dé Dannan az isteni és a rendezett, hierarchikus emberi társadalmat jeleníti meg, míg a Fomorok a káoszt és a Genezis előtti világot képviselik.

illusztráció
A csont

1. A csont szimbolikája két fő irányból közelíthető meg. A csont egyrészt a testváz állandó, lényegi alkotóeleme. Másrészt a csonthéjas termésekhez, például a mandulához hasonlóan a csont esetében is a kemény külső fal rejti a belső lényegi elemet, a velőt.

Az első szempontból a csont az erő, a szilárdság, a keménység, illetve ennek megfelelően az erény, a lelkierő, a tisztaság, az erkölcsösség és a kitartás szimbóluma. Ebben a tekintetben eszünkbe jut a Genezis egyik sora: csontomból való csont (2, 23).

A csont minden esetben a létezés állandó és valamilyen módon elsődleges eleme. Talán így érthető, hogy a halhatatlanság magjaként ismert gyümölcsök miért olyan kemény, erős csontúak.

A sámánszertartások során a test romlandó, mulandó elemeitől megfosztott csontváz szemlélése a primordiális létállapotba történő visszatérés eszköze.

Indiában és Tibetben isteni fegyverek és hangszerek készítéséhez használnak emberi csontokat, és nem ismeretlen a csontok alkalmazása az aszkézis, a megközelíthető halhatatlanság, az élet és halál fogalmain való felülkerekedés eszközeként sem.

A csontszerűen erős mandula a kiszáradt, élettelen csontok életre keltésének, felélesztésének, az élet dicsőséges felemelkedésének szimbóluma, hiszen tartalmazza e "visszaállításhoz" szükséges csírát, akárcsak a csont a velőt. Ez a gondolat köszön vissza Rabelais híres mondásában: "törd össze a csontot, és szívd magadba a lényegét, a velőt".

2. A bambaráknál az emberi test tartóvázát, alapját, legtartósabb, sőt, egyetlen maradandó részét alkotó csont a Teremtés leglényegesebb vetületét, nélkülözhetetlen lényegét jelképezi. A csontvelő nagy magalkotója Yo, az első szellemi lény, a minden teremtés előtti létező.

A világ sarkalatos irányaiba mutató kereszt középpontját, amelyből a teremtő ige spirálja indul, a világközép csontjaként tartják számon.

A csontváz tiszteletén alapuló hit maradványa a vadászó népek körében jellegzetes koponyakultusz is. A csont – a test legkevésbé mulandó részeként – szimbolizálja az élet megtestesülését és a fajok szaporodási képességét is.

Némely népnél a lélek egyenesen a csontokban lakozik – erre vezethető vissza az a mélységes tisztelet, amellyel a csontokat övezik.

Az altáji türk-mongol népekhez hasonlóan a finnugorok körében is nagy tisztelet övezte az elejtett nagyvadak csontvázát. A hús elfogyasztása során különösen figyeltek a csontok épségének megőrzésére, majd pedig gyakran a teljes csontvázat helyreállították.

A lappok hite szerint az a medve, amelynek csontjai épségben megmaradtak, később feltámad. Számos leírással rendelkezünk a medvék elföldelésével kapcsolatosan. A Lappföldön, illetve Szibériában utazóknak, illetve kutató etnográfusoknak köszönhetően részletes adatok és teljes történetek állnak rendelkezésre a helyreállított csontvázak kultikus kiállításáról is. Ezek a temetési rítusok hasonlóak azokhoz a rítusokhoz, amelyek az emberi temetési szertartásoknak is elengedhetetlen részét képezik.

Az ősi szibériai népcsoport, az orocsok körében, miután megölték és feldarabolták a medvét, összes csontját visszavitték az erdőbe, ahol helyreállították az állat teljes csontvázát. A tunguzok az elejtett medve csontvázát egy emelvényre helyezték, és nyugat felé, a halottak birodalma felé fordították, ugyanúgy, ahogy a halott esetében volt szokás.

Ma már eltűnőben van a csontváztisztelet a tajgán, csupán az elejtett medve koponyájának kultikus tisztelete él tovább. A szamojéd kargaszok egy fára erősítik a koponyát, és nem is nyúlnak az agyvelőhöz, hogy ne kelljen széttörniük a koponyacsontot. Más törzsekben úgy tartják, hogy mindenki, aki jártában üdvözli a koponyát, védelmet nyer minden medvék által okozott rossztól – a felfüggesztett koponya így mágikus erőre tesz szert.

Maak egy vallomása, melyet Uno Harva közölt, egyfajta átalakulási jelenséget mutat be, amikor is egy, a fajok fennmaradásának elősegítésére – tágabb értelemben az élet megóvására – irányuló rítus az emberi nem megerősítésére irányuló képzetté alakul át. Utazásai során Maak megfigyelte, hogy a jakutok és a tunguzok medvevadászatból visszatérve kitették az elejtett vad helyreállított csontvázát az erdőbe. Ugyanakkor a koponyát lakóhelyük közelében függesztették fel, így győzelmük jelképévé téve azt. Uno Harva idéz Lehtisalo vallomásából is, melyben az erdei jurákok a koponyát az út mellé, egy fedezékbe helyezik, míg a csontokat gondosan összegyűjtik, és eltemetik vagy vízbe süllyesztik.

3. A csontok tiszteletének alapját az a képzet adja, mely szerint a csont, visszakerülve a természetbe, biztosítja az adott faj fennmaradását, létének folytonosságát. Ezek az elképzelések és rítusok megtalálhatók a halászat szokásrendszereiben is. A lappoknál az első fogás halainak elkészítésekor, például a halhús lefejtése során, különös gonddal járnak el, nehogy egyetlen szálka is eltörjön. A halcsontvázat később visszaviszik pontosan oda, ahol kifogták.
illusztráció
Lot-Falck asszony a szibériai vadászó népek rítusait tárgyaló művében írja, hogy az ép csontok elengedhetetlenek az állatok átlényegülésében, felemelkedésében. A csontokat teljes egészében visszaadják a természetnek, vagy elégetik őket. J. de Plan Carpin így ír erről: Ha táplálkozás céljából állatot ölnek, egyetlen csontját sem törik el, és a csontokat tűzbe vetik és elégetik. J. P. Roux feljegyzése is egy olyan szokásról ad hírt, amely biztosítja az állat égbe menetelét, azt is mondhatjuk, hogy a lángok általi megtisztulását. Az ég az élet ősi gyűjtőmedencéje, így odajutva az élet körforgása nem szakad meg. Ebben az összetett szimbólumban, amely számos fent említett szokás alapját adja, a főnixmadár eredetének mítosza rejlik. A bíborvörös főnix az egyiptomi mitológiában a lélek madara volt. A főnix képzetében az életerő színe jelenik meg, ugyanez rejlik a nevében is: főníciai. Mint tudjuk, a föníciaiak találták fel a bíbort, gazdagságuk egyik alapja ez a színezőanyag volt. (Főnícia görög neve is "Bíborföld" volt. A legenda szerint egy pásztor kutyája összeroppantott egy partra sodort bíborcsigát. A vörös színt látva gazdája azt gondolta, hogy a kutya megsebezte magát. Amikor a pofájáról egy kendővel le akarta törölni a vért, akkor látta, hogy az a kutya vérénél sokkal erősebb színezőanyag.)

Az a szokás, hogy a feláldozott állatok csontjait felajánlják az isteneknek, már a görög ókorban is megtalálható. A csontokat egy oltáron égették el, abból az elgondolásból, hogy az állat így a mennyekbe kerül, ahol majd újjászületik. (Hésziodosz: Théogónia)

A P. Bley által a század elején gyűjtött újbretagne-i mítoszokban számos hős feltámasztható halottaiból, ha összegyűjtik csontjaikat, betakarják levelekkel (általában pálmalevéllel), és elvégzik a mágikus szertartást.

Egy kaukázusi hiedelem szerint az űzött vadat legelőször a vadászat istenének udvarában kell megölni és elfogyasztani. Azt tartják, hogy az evés után maga az isten, a gyerekei és szolgálói teszik vissza a csontokat az elfogyasztott állat bőrébe, hogy az majd újjászülethessen. Így, amikor ők lesznek a soron, az embereknek is jut táplálék. Ha véletlenül az "istenek lakomája" során egy csont eltörik, az isten udvarában egy bottal pótolják.

Hasonló csonttisztelettel találkozunk a germán mitológiában is: Thor istent vendégül látta egy parasztgazda. Ahogy illik, megölte kecskebakjait, lenyúzta, majd megfőzte őket a vendégnek. Étkezés előtt azonban az isten megparancsolta a fiúknak, hogy a csontokat tegyék rá a tűzhely mellett kinyújtóztatott állatbőrökre. Másnap reggel Thor vette a pörölyét, és megáldotta vele a bőröket – és a kecskebakok feltámadtak, ám az egyik állat sántított, bicegett. A parasztgazda egyik fia ugyanis – az isteni rendet megszegve – eltörte az egyik combcsontot, hogy kiszívhassa belőle a velőt. Thor erre dühbe gurult, és megbüntette vendéglátójának gyerekeit.

Forrás: Jean Chevalier – Alain Gheerbrant: Dictionnaire des Symboles
(Paris, 1973-1974, Seghers)

Fordította: Márkó Zsuzsa


Ökotáj, 37–38. sz. 2007. 6–10. o.