"Sehol a világ csak belül"
R. M. Rilke

Nem tudom, hogy felfigyeltek-e rá, de az utóbbi időben valahogy ismét fellángoltak a viták az evolúciós elmélet körül. Vannak persze, akik azt állítják, hogy ez mindig is így volt – de nem: mintha valami készülődne. Soha annyi cikk, jól-rosszul megírt ismeretterjesztő könyv, előadás pro és kontra nem volt, mint az utóbbi néhány évben. Nem is beszélve az evolúciós gondolkodás támogatóinak és ellenzőinek petícióiról, az evolúcióelmélet és a kreacionista szemlélet oktatásban betöltött szerepe kapcsán kialakult vitákról, vagy az új, kicsit csorba elmélet, az intelligent design megszületéséről.

Van, aki azt mondja, hogy az evolúciós gondolkodás pánevolúciós szemléletté tágulása okozza ezt – de talán még mélyebbek az okok. Mintha valami nagyon fontos időszakhoz érkezett volna az emberiség: a biológiatudomány valamiféle ezoterizálódásának időszakába. Mintha valami nagyon régi, nagyon veszélyes, ésszel talán fel sem fogható kapujában állnánk, amely nem evilági területre vezet: a Gólem létrehozásának lehetőségénél, az emberteremtésnél, azaz az ember transzcendens vetületének átírásánál, amelynek eszközei – és csak eszközei (!) – mintha már rendelkezésre állnának. És mintha ez hajtaná ezt az egész örvénylő szellemi mozgást.

Ma az ember önképét, a világról, a Mindenségről alkotott elképzeléseit alapvetően az "evolúciós diskurzus", a tudományos evolúciótan álláspontja és eredményei határozzák meg. Az evolúció tudományos elméletből előbb a tudomány teljességét átszövő paradigmává, majd pedig egy egész korszakot átszövő "metanarratívává", és végül fundamentumként működő pszeudohitté vált – aminek tudós gondolkodók szerint nincs, és nem is lehet alternatívája.

És ez hiba, itt valami nincs a helyén. Nem, nem a tudományon belüli elmélettel van a probléma (az az adott keretek között teszi a dolgát, ahogy a tudósok is), hanem az azon túli, "mindent magyarázó", már a "teljes emberit értelmezni kívánó" kiterjesztéssel. Mert miközben ez a – Kampis György kifejezését kölcsönözve – "evolúciós kisgömböc" általános alapelvvé, szemléletté kívánna válni, aközben megtartja saját – és ebből a szempontból bizony szűk – (természet) tudományos típusú gondolkodásmódját, törvényszerűségeit. Ez pedig komoly problémák tömkelegét veti fel. Az elmélet kiterjeszti a véletlen szerepét olyan területekre is, ahol ez több mint kétséges; mint tudományos elmélet csak a ható-okkal számol, és ezt olyan területeken is teszi, ahol a filozófia történetében tárgyalt öt okság mindegyike szerepet játszhat; a fejlődés-változás gondolatát kivetíti és objektivizálja stb. A tudomány ezzel olyan tájakra téved, amelyek a változatlanság világához tartoznak, és amelyeket (a saját területén belül teljesen természetes és helyénvaló) folyamatos lecserélődési folyamataival értelmetlen káosszá alakít.

Külön elemzést érdemelnének például a "struggle for life" klasszikus evolucionista álláspontját alapvetően megváltoztató friss irányzatok: az együttműködést alapelvvé emelő evolúciós szemlélet, az információ kiemelt szerepét tárgyaló szemlélet, vagy a rendszerszemléletű megközelítés. Nos, ezen új kezdeményezések létrejöttét – ti. hogy miért éppen most lettünk figyelmesek a természet ilyen tulajdonságaira – lehet a társadalmi változások "érzékenyítő hatása" felől is magyarázni, azt állítva, hogy ezek a természet saját objektív tulajdonságai. De lehet(ne) úgy is értelmezni, hogy ezen a szinten nincs kapaszkodó az Igazság felé, mert a természet – a feminin elvű próteuszi matéria – úgy változik, ahogy a rátekintő szellem elvárja: ha információsnak tekinti a tudomány (a társadalomban élő köznapi gondolkodás e legfinomabb formája) – hát azzá lesz; ha versengőnek vagy szimbiontának, esetleg rendszerszerűnek – hát olyannak tűnik: hiszen "sehol a világ, csak belül". És ez az utóbbi magyarázat további komoly következményekkel járna magára az evolúciós szemléletre, az ember és a szellem lehetőségeire nézvést is. Minthogy azonban a tudomány eredményeit magát is tudományos módon értékeli a mai ember, a modern világot alapvetően a tudomány erre alkalmatlan erői formálják – és az "életért folytatott harc" evolúciós elve társadalmi erőszakot, a versengést piedesztálra emelő erőközpontú társadalmi elveket, és szociáldarwinizmust szül. Ezek a jelenségek mind az értékre érzéketlen tudományos elméletek kiszabadulásának eredményei.

Az evolúciós gondolkodás fenti eredői azonban mintha már e szemlélet modernkori születésekor kódolva lettek volna. Az ember – akkortájt átalakuló önképe alapján – már nem a múlt folyományaként, hanem a jövő letéteményeseként kezdte magát szemlélni. Talán ennek köszönhetően nem vette észre, hogy a fejlődésgondolat, az evolúciós szemlélet bizony (negatív) teológiai elmélet. Annak az emberi gondolatnak, reménynek, célnak a letéteményese, amely egykor mitológiák, mítoszok egyetemes sokaságán át beszélt az ember származásáról és útjáról. Ezért állít mindenképp valamit Istenről, akár akar, akár nem. Létezik ugyanis ateista istenkeresés – ezt éppen az Ökotáj jelen számában is olvasható Molnár Tamás bizonyítja A filozófusok istene című munkájában. (Érdekes szellemi kaland a felvilágosodás eredményei, gondolatai, szellemi mozgásai mögött feltárni a Homo religiosus törekvését, még ha a szokványossal ellentétes formában jelenik is meg. Ez egyébként például a newtoni mozgásmegmaradás-törvény kialakulása esetében tényszerűleg is igazolható, ahogy ezt megteszi a jezsuita és fizikus Jáky Szaniszló.)

Mindezek miatt zavaró, hogy az alapkérdésekről való elfogulatlan gondolkodást elfedi a tudományos megközelítés, amely – bár a tudományon belül helyénvaló – ma átszövi, átszínezi az erről való általános gondolkodást, elégtelensége miatt elfedi, sőt, kirekeszti azokat az alapkérdéseket, amelyek pedig az egész kérdéskör mélyebb értelmezéséhez vezethetnek (a kevésből hogyan lesz több; az alacsony rendű hogyan válhat magasabb rendűvé stb.).

Az Ökotáj megpróbál kilépni abból a téma általános megbeszélését alapvetően meghatározó evolucionizmus kontra kreacionizmus dichotómiából, ami általában a magyar és a külföldi vitákat jellemzi.

Egyrészt azért, mert e viták nagy többségét sajnos kínosan alacsony színvonal jellemzi. Néhány üdítő kivételtől eltekintve a két fél vitázói a másik oldal alapvető szemléleti kérdéseivel sincsenek tisztában. Másrész pedig azért – és ez a lényegesen fontosabb –, mert megítélésünk szerint ez a vita értelmetlen, ugyanis zárt: a vitázó felek mozdíthatatlan alapállása szerint kétféle eredménye létezik – ám ezek egyike sem kielégítő.

Az egyik álláspont szerint ez az ellentmondás nem létezik, hiszen a két nézet egyszerűen nem ugyanazon a szinten magyarázza a valóságot, ezért a kettő tökéletesen megfér egymással, szó sincs ellentmondásról. Ez a végeredmény azonban nem számol az eltérő alapállásokból levezethető következményekkel, amelyek már pár lépés után is feloldhatatlan ellentmondásba keverednek (a véletlen kérdése, a szellem téridőn túlisága, a teizmus és a deizmus problémája, az ember fölötti létezők valósága – hogy csak néhányat említsünk).

A vita kapcsán kialakuló másik eredmény szerint ez az ellentét feloldhatatlan. Ez az eredmény ugyanakkor nem számol a különböző lét- és tudatszintekkel (nyilván e kettő lényegében ugyanaz), amelyek egy szinten túl egyszerűen megszüntetik, semmissé teszik azokat a csak egy adott szinten létező kereteket, amelyek között ezen ellentétek oly feloldhatatlannak bizonyulnak.

Az Ökotáj e számában a helyét kereső ember örök felfelé törekvésének talán legkézzelfoghatóbb nyomaként kialakult "evolúciós mitologéma", e megmásíthatatlanul teológiai gondolat elfogulatlan és – az adott keretek között megvalósítható – teljes körű tárgyalására törekszik. Arra szeretné ráirányítani a figyelmet, hogy akár a legtávolabbi eredményekre vezető gondolatsorok mögött is ugyanazok az örök remények vagy éppen félelmek bújnak meg, amelyek csak egyféleképp oldhatók fel.

Az írások ezért egymást is értelmezik, gyakran ellentétes álláspontra jutnak, másképp érvelnek – attól függően, hogy milyen szempontból és milyen szinten értelmezik a kérdést. Akad olyan írás is, amelynek szemléletét nem feltétlenül osztjuk, de még ez, a modern kozmológia legújabb elképzeléseit bemutató írás is teológiai fundamentumra épül, hiszen Teilhard de Chardin gondolataira épít.

Ezzel korántsem az volt a célunk, hogy az egyes írások jelentőségét, komolyságát vitassuk, és főképp nem valamiféle primitív relativizálási vagy dekonstrukciós szándék vezetett minket – éppen ellenkezőleg. Azt próbáltuk bemutatni, hogy ezek az elméletek, nézetek, modellek mind egyetlen alapmintázatból származnak, bárhová és bárhogyan is alkalmazzák – hiszen mindez az ember legalapvetőbb kérdéséhez tapad. Bármely elmélet az emberi lény tudati létének, illetve e tudati lét egy adott szintjének eredője – és kivetülése. Számunkra ez is azt bizonyítja, hogy képtelenség csak a gondolkodás által e mélységesen mély kérdés megválaszolására törekedni, mert a mögötte meghúzódó titokhoz képest felszínesek az ember válaszai.

E szempontból, igen, "bizonytalanságot" szeretnénk generálni. Bizonytalanságot – a modernség emberének elhatalmasodó magabízása, zárt bizonyossága helyett. De talán jobb lenne inkább lebegést mondani – a lebegés szabad bizonytalansága, és az ebben felnyíló valódi bizonyosság: az egyetlen valódi fejlődés, a szellem és a lélek önmagán túllépő, istenkereső fejlődése – ahogy ezt évezredek óta hirdeti a jóga, a szentek élete, és a beavatottak írásai. Rilke örökérvényű soraival:

"Mert, tudd meg, nem határtalan a nézés.
És a nézéssel éberen elbirtokolt világ
szeretetben akar cseperedni.

Az arc munkája bevégeztetett,
most cselekedd meg a szív munkáját
elemésztett, foglyul ejtett képeiden; mert noha
legyűrted uralommal, de már nem ismered
őket."

Régheny Tamás