Korunk a megvalósult abszurditás világa. Miközben ugyanis egy iskolás gyerek is tudja, hogy három perc alatt elpusztulunk, ha nem kapunk levegőt, három nap alatt, ha nem jutunk vízhez, és három hét alatt, ha nem ehetünk. Korunk emberisége mégis valami nehezen megérthető perverz elszántsággal roncsolja szét a létnek azokat az alap-struktúráit, amelyek lehetővé teszik, hogy életünk e nélkülözhetetlen elemeihez biztonsággal hozzájussunk az egészen távoli jövőben is. Nap mint nap elpusztítjuk és felfaljuk a minket szülő, oltalmazó és fenntartó világunkat.

Vass Csaba "Bevezető fejezetek a társadalom-gazdaságtanba" című revelatív műve, amely a Kölcsey-füzetek sorozatában jelent meg, közelebb visz minket a fenti megrendítő és vészjósló talány megértéséhez. Az alábbiakban a mű néhány alapvető dimenzióját próbálom meg inkább csak felvillantani, hisz annak mélyszerkezete sokkal bonyolultabb annál, hogysem egy rövid ismertetőben részletesen taglalható legyen. A szerző lassan három évtizede igyekszik feltárni a mai világunkat jellemző önpusztító létmód lehetséges okainak alap-struktúráit, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy kevesen jutottak el olyan messzire a probléma komplexitásának megértésében és feltárásában, mint Vass Csaba.

Művében egészen újszerű, eredeti módon tekint rá a gazdaság világára. Megközelítésének lényege, hogy amit gazdaságnak hiszünk, az valójában nem más, mint a bennünket körülvevő külső természetnek és emberi lényegünk "belső természetének" bonyolult kommunikációja. Valójában minden döntésünkkel és minden tettünkkel "gazdálkodunk" valamilyen módon, csak legfeljebb a gazdaságot magyarázó elméleteink többszörösen redukált világ-értelmezési logikája elfedi előlünk ezt a nyilvánvaló tényt. Noha nem tagadja az anyagi struktúrákban is megragadható gazdaság és az ehhez kapcsolódó kérdések jelentőségét, de elsőként ad koherens elméleti modellt egy olyan értelmezési keret felépítéséhez, amely az anyagi struktúráknál mélyebb létszinteket is képes beemelni az e problémákról szóló tudományos diskurzusba. Az anyagi világ és az azzal való gazdálkodás felszíne alatt, nézete szerint, egy sokkal jelentősebb univerzum körvonalai sejlenek fel, ma még jórészt feltáratlanul. Egy olyan univerzuméi, amelyet a külső természetével létharmóniában élő "belső természetének" lét-viszonyait ahhoz igazítani képes "családi történelmi mély-üzemként" ír le. Ez a sajátos komplexum minden emberi lét-berendezkedés végső bázisa, és minden lét-roncsoló struktúra csak azért és addig létezhet, amíg ez a világot "hordozó" szerkezet, minden történelmi megpróbáltatása ellenére, meg tudja őrizni ön-megújulási képességét. Műve tehát utolsó figyelmeztetés is korunk világának.

A szerző egy szokatlan, de rendkívül inspiratív nyelvet, ahogyan ő fogalmaz, narratívát kínál számunkra, és olyan szellemi utazásra hív, amelynek során világunk eddig nem sejtett, rejtett dimenziói tárulnak fel. Művének olvasása páratlan spirituális kaland tehát mindnyájunk számára.

B. L.

Akik ma – bárhol a világban – kommunikációtant tanulnak vagy tanítanak, lényegileg kétféle stratégiát követnek: vagy a hatalmi struktúrákhoz igazodó médiaipar alkalmazotti státusára pályáznak, vagy bekapcsolódnak abba a protest jellegű szellemi mozgalomba, amely a globalizációval szembeni tiltakozást próbálja politikai erővé formálni. Míg az előbbiek ádáz konkurenciaharcot kénytelenek vívni a jobban fizető pozíciókért, az utóbbiak nem veszik észre, hogy akaratlanul is asszisztálnak ellenfeleiknek. A konkurencia is, az antiglobalista mozgalom is a kommunikációs diktatúrát erősíti, az egyik a piaci logika, a másik a liberális doktrína révén. Hiszen a – tökéletesen esélytelen – tiltakozás szabadsága éppoly nélkülözhetetlen kelléke a demokratikus kulisszák mögött mozgatott politikai színpadtechnikának, mint azoknak a hivatásos színészeknek a munkafegyelme, akik a nézők előtt játsszák szerepüket. Ahhoz, hogy kitörjünk ebből az ördögi körből: hogy változtatni tudjunk életünk globális léptékűvé szerveződött gazdasági, politikai, kulturális stb. feltételrendszerén, mindenek előtt azt a világképet kell kritika tárgyává tennünk, amelyet a kommunikációs technikák építettek be tudatunkba. Vass Csaba kritikai kommunikációelméleti írásainak jelentőségét éppen az adja, hogy – miközben lényegesen kitágítja a tudományág vizsgálódási körét – sikerül elkerülnie mindkét csapdát, és a két egymást erősítő, a felszínen ellentétes megközelítés közös hibáit veti alá kritikai vizsgálódásnak.

A nagy igényű vállalkozás nemcsak interdiszciplináris megközelítést indokolt, hanem a társadalom-és bölcsészettudományok nyelvének, fogalmi rendszereinek és módszereinek megújítását is szükségessé tette. Ennek a kihívásnak szuggesztíven és inspirálóan felelt meg, arról olvasói is meggyőződhetnek. Hogy mennyire érvényesen és követhetően, azzal kapcsolatban egy bizonyos: publicisztikai, politikai és szakmai köznyelvünknek – s Vass Csaba innovációinak – meghatározó fogalmai közül számosnak a forrása ebben a kötetben összegyűjtve található.

Szétválaszthatatlan összefüggésben látja és láttatja a gazdaság, a hatalmi szerkezetek, a politikai intézményrendszer, a kultúra, a nyelv és a szubjektumok által teremtett spirituális valóságok társadalmi világait. Álláspontja szerint a jelenben olyan korszakváltásról van szó, amelyben az új nem a régi romjaira épült, hanem tovább rombolta a régi alapjait is. Nemcsak az okozta a huszadik század történelmi kataklizmáit – állítja szerzőnk –, hogy minden emberi értéket az anyagi javakon mérhető hasznosság elvének vetett alá, hanem az, hogy nem alkalmazta következetesen és teljes körűen a gazdaság, a gazdaságosság szempontjait. A modern gazdaságok – az első ipari forradalommal kezdődően – a természeti mellett az emberi erőforrásokat is önmaguktól újratermelődő "externáliáknak" tekintették, azaz profitjuk kalkulálásánál csak "üzemi költségeikkel" számoltak, az "emberi", a "társadalmi és a környezeti költségeket is magába foglaló "teljes költségeket" figyelmen kívül hagyva azokat áthárították az adófizető polgárokra. Ennek az "üzemköltség-számításra" korlátozódó klasszikus közgazdaságtani logikának nyilvánvaló következménye, hogy az így működő vállalkozások saját létfeltételeiket semmisítik meg, mindenekelőtt – mondja szerzőnk – a nemzeti és szélesebben az európai humánvagyont, ami a környezeti válsághoz hasonló mélységű és nagyságú humángazdasági válságot okoz. Ebben – bizonyítja – az önállóságukat vesztett, a globális humán- és társadalomgazdaságba, valamint a hatalmi rendszerbe beszippantott kereskedelmi médiumok – tegyük hozzá: az általuk életre hívott "üzemi sajtószabadság" révén – járnak elöl.

A kereskedelmi médiumok alapvetően kétféle karakter, kétféle szubjektumminőség "sorozatgyártásában" jeleskednek: a tagolt hatalmi gépezet működtetésére alkalmas "hatalom-én", és az alávetett, könnyen manipulálható "minimál-én", a "konzumidióta" előállításában. E kötetben újraolvasható az erről a másodlagos hatalmi rendszerről és hatalomgyakorlási módjáról a szerző által kidolgozott, a rendszerváltás egyik legnagyobb sikert elért, de sokszor félreértett fogalmának, a nemlegitim hatalmi rendszer által gyakorolt "puha diktatúrának" az eredeti szövege, amelyet az értelmezési hatalomról szóló tanulmánnyal együtt kiemelten is ajánlunk a tisztelt Olvasó figyelmébe. A szakrális nyelvről és a szakrális kommunikációról, valamint az identitáshoz való jogról és az identitásválasztás szabadságáról – s ezeknek a kisebbségekkel összefüggő kommunikációs következményeiről – szóló, nemzetközileg is jelentős innovációkat tartalmazó tanulmányaival együtt mindezek tették lehetővé annak megfogalmazását, hogy a globalitás megszüntette mind a tömegkultúra, mind a tömegkommunikáció jelenségeit, és a hatalmi indítékokkal és a hatalomkommunikációval helyettesítették azt.

A megoldásról is saját és sajátos véleményt dolgozott ki Vass Csaba: mindenekelőtt a jogi megoldás lehetőségét keresi. Ennek következményeként az "üzemi sajtószabadság" helyett a "kommunikációs emberi jogok" – általa megkezdett – kidolgozását és alkalmazását javasolja, amit sem egyetlen új médiatörvény megalkotásában közreműködő műhely, sem az új médiatörvényről döntést hozó politikai testület nem hagyhat figyelmen kívül.

Nem alaptalan talán az a feltételezésünk, hogy Vass Csaba kimagasló elméleti munkássága csak a magyar "fejlődés" sajátosságaiból fakadóan bontakozhatott ki. Az a megfigyelői pozíció, amit a magyar "glóbusz" kínált, lényegesen nagyobb látószögű "rálátást" biztosított a posztmodern, a globális kor planetáris kiterjedésű folyamataira, s ez biztosította azt a szellemi státust, ahonnét a hiányzó filozófia-, társadalom- és kommunikációtudományi alapvetés a legkönnyebben elvégezhető. Kiváltképp, ha a tudós nem arctalan erőkkel perel, hanem – miként Vass Csaba teszi – a tömegben feloldani kívánt, de kiutat kereső "személyiséget" akarja megszólítani.

K. F.

Az ember a civilizáció térhódításával egyre inkább eltávolodott a természettől. Minél inkább képes volt uralma alá hajtani azt, annál inkább rövid távon gondolkodott, egyre kevesebb esélyt adva a következő generációknak a vele való békés együttélésre. Ez történt, ez történik a mára már megbéklyózott Tiszával is.

Avatott vezetőre van szükségünk ahhoz, hogy a Tisza sorsát értelmezni tudjuk, és sokat le kell vetkezzünk abból, amit ma felületesen tudásnak nevezünk. Mai tudásunk ugyanis inkább információk halmaza, mint szervesült tudás, olyan meggyőződések, sőt találgatások sorozata, amelyekből valóságot építettünk, holott az még ki sem állta az idő próbáját.

A könyvből megtudhatjuk, miként élt együtt az Alföld lakossága a folyóval, hogyan gazdálkodott annak áradásaival. Azonban nemcsak a folyóval ismertet meg bennünket sok nemzedék megfigyelésein és szervesült tudásán keresztül, de útikalauzunk lehet belső utazásaink során, ahogyan helyünket keressük a természetben.

A Tisza – másfél évszázad után – ismét a tervezők asztalára került. A tervezés célja a pusztítóan magas árvízi szintek csökkentése, a biztonság megteremtése a Tisza mentén. A könyv arra emlékeztet bennünket, hogy a Tiszáról, a körülötte élő milliók és környezetük, életterük további sorsáról nem lehet, nem szabad szűk látókörű mérnöki vagy üzleti szellemben beszélni sem, nemhogy döntéseket hozni. Mert nem elég pusztán árvízvédelemről gondolkodni, látni kell, és meg kell érteni a folyó és az emberek hajdan egymásba fonódó közös életét.

A kötetet szépirodalmi vonatkozású részletek teszik változatossá. Szakmai hitelességét gazdag forrásirodalom és pontos hivatkozások alapozzák meg.

Napjainkban mind a szakemberek (erdész, ökológus, természetvédő egyaránt), mind a laikus érdeklődő erdőjárók olyan erdőképpel rendelkeznek, ami a hajdan volt őserdeink természetes állapotától messze került, átalakított erdők ismeretén alapszik. Az erdeink összetételét, szerkezetét, működését taglaló elismert tudományos munkák is döntően már ilyen átalakított erdők vizsgálatán alapulnak, sőt, még legféltettebb védett erdőink is évszázados emberi erdőhasználatok hatását tükrözik. Az összetételükben és szerkezetükben leegyszerűsített erdők kevéssé ellenállók a napjainkban egyre gyakrabban és intenzívebben jelentkező külső hatásokkal (pl. szél, jég, kártevők) szemben; mert nem biztosítják az eredeti erdei fajok és közösségeik – divatos szóval az erdei biodiverzitás – tartós fennmaradását. Ez a helyzet szülte azt az igényt, hogy a természet folyamataival jobban együttműködve gazdálkodjunk erdeinkben.

Az erdők természetes folyamatait legkézenfekvőbb módon a mérsékelt égövi őserdők vizsgálatával ismerhetjük meg. A könyv az őserdőkről az egykori szemtanúk által készített, fennmaradt töredékeket foglalja rendszerbe, és bepillantást enged az erdők működésének "műhelytitkaiba". Ugyanakkor emléket is állít azoknak a szerzőknek, akik az őserdőket leírták. Munkájuk ugyanis pótolhatatlan, megismételhetetlen, mert az igazi, az általuk még látott őserdők szinte teljesen eltűntek. A függelék színes fényképekkel és szövegmagyarázatokkal mutatja be az erdők fejlődésének és működésének néhány kiragadott pillanatát. Egy új erdőkép kialakítására serkent bennünket, amely nyertes-nyertes helyzetet teremthet az ember és természet kapcsolatában.