Melucci, a milánói egyetem kulturális-szociológia professzora, több mint tizenöt, a társadalmi mozgalmak, a kulturális változások és a személyes, illetve kollektív identitás tárgyában (angol és olasz nyelven) megjelent kötet szerzője. Jelen munka a professzor alapművének is tekinthető: a társadalmi mozgalmak és a kollektív megnyilvánulások új generációjának lehető legátfogóbb elemzése. A szerző a kortársi mozgalmak heterogenitásának és átalakulásának megvilágítása érdekében a kollektív cselekvés hermeneutikus megközelítését alkalmazva a jelentést és az identitást állítja a középpontba. A vizsgálódás során a szociológia, az antropológia és a pszichológia eredményeire támaszkodva olyan időszerű kérdéseket vesz szemügyre, mint a politikai konfliktusok és változások, a feminizmus, az ökológia, a kollektív identitás, a hatalom és egyenlőtlenség.

Azzal szinkronban, ahogy a globalizálódó planetáris társadalom elképesztő mértékű kulturális átalakuláson megy át, ahogy szemünk előtt bontakozik ki az egyszerre bámulatba ejtő és félelmeket ébresztő kommunikációs forradalom, formálódik a globális médiarendszer, s mosódnak el a történetileg kialakult politikai törésvonalak, a nemzetállamokon belüli és világméretekben is kiéleződő kulturális ("törzsi") ellentétek ütközésével a társadalmi mozgalmak is elveszítették egykori osztályalapú, faji és más tradicionális politikai kérdések köré szerveződő mivoltukat, s lettek alapvetően kulturális indíttatásúak. Az elmúlt harminc esztendő komplex társadalmaiban felbukkanó konfliktusok nem politikai cselekvésekben fejeződtek ki, hanem az uralkodó nyelvvel szembeni kulturális kihívások megfogalmazásában, azzal a nyelvvel mint kóddal szemben, mely az információ szervezője és a társadalmi gyakorlat alakítója. A jelenkor nagy adatsűrűségű, szorosra szőtt információs hálózattal rendelkező társadalmainak megfelelő működéséhez elengedhetetlen a társadalmat alkotó részek határozott autonómiájának biztosítása. Az új értelmet nyert társadalmi mozgalmak a komplex társadalmi rendszer egy jól elkülönülő övezetévé, alrendszerévé váltak, s ez a tér nem esik már egybe a politikai képviselet megszokott csatornáinak, fórumainak, illetve a szolidaritás alapú szervezetek hagyományos formáinak a terepével. Ezen autonomitás felismerése az olyan közkeletű fogalmi dichotómiák felülvizsgálatát is megköveteli, mint amilyenek az állam-civil társadalom, közmagán, mely szélsőségpárok válsága a fogalmi univerzum változásaira figyelmeztet. Maga a mozgalom is elveszítette eredeti jelentését, mely szerint egy entitás a fennálló politikai és kormányzati rendszer ellen lépett fel. Ez az értelmezés alkalmatlan egy olyan jelenségkör leírására, amelyben a kollektív cselekvés hálószerűvé és diffúzzá válik.

Az új mozgalmak olyan kulturális jelentéstartalmak hordozói, melyek élesen megkülönböztetik ezeket az egyéb formális szervezetektől és politikai szereplőktől. Az új mozgalmak már nem ideológusok által nekik tulajdonított célok mentén egyesülve működnek, hanem a cselekvések rendszerei, a társadalmi cselekvés különböző szintjei és jelentései között szövődő összetett hálózatokként. A társadalmi ellenőrzés, felügyelet fókusza eltolódik a kifejezett, szemmel látható viselkedésformáktól azoknak a motivációknak, a cselekvések mögöttes jelentéseinek, a rejtett kódoknak a számbavétele irányába, melyek az egyént és a csoportokat a társadalom kiszámítható és megbízható szereplőivé teszik. A társadalmi konfliktusok azokon a területeken bontakoznak ki, melyek leginkább ki vannak téve az intenzív információözönnek, s egyidejűleg az egyének és a csoportok erős nyomás alatt állnak, hogy mindennapi viselkedésükbe építsék a rendszer által normalitásként előírt követelményeket és szabályokat. A konfliktusok nem hatékony cselekvések megszerveződésén keresztül fejeződnek ki, hanem a kulturális kódok felbolydulásában. Napjaink társadalmaiban a jelek behelyettesíthetők, és a hatalom az információáramlást szervező nyelvek és kódok révén működik. A kötet központi kérdése a társadalmi cselekvések jelentésének komplexitása, nehezen megragadható mivolta, szövevényes szemantikája.

Malecz Attila

A szerző, az Oxfordi Egyetem angol irodalom professzora, a kultúra különböző értelmezéseinek számbavételére, egyúttal etimológiai, nyelvi eredetértelmezésére is vállalkozott. A rövid és olvasmányos eszmefuttatás a kultúra etimológiai, fogalmi eredetvizsgálatával és értelmezési változatainak történeti perspektívában való bemutatásával indul (különös tekintettel ezek romantikus, illetve premodern forrásaira). Tárgyalja korunk kultúrájának válságát, a kultúra inflálódását, a kultúraipar, a tömegkultúra kialakulását, a kultúrharcot, a kultúra mély átpolitizálódását, amikor is az napjainkra egyre kevésbé a politikai viszálykodás elsimítója, a harmonikus együttélés előmozdítója, sokkal inkább a konfliktusok, a szó szerinti háborúskodás tárgya, indítéka, mozgatója, amikor az emberben lévő közös és magasabb rendű humanitás kifejeződéséből a törzsi háborúskodásbéli identitás és szolidaritás szervezőjévé, fogódzójává silányul. Miközben a magas kultúra már képtelen hatásos ellensúlyt képezni a politikával szemben, addig a kultúra mint identitás a politikai harc egy más eszközökkel való folytatása, kiterjesztése. A kultúra és a hatalom kapcsolódásait vizsgálva megállapítja, hogy egy fenntarthatóságra berendezkedett hatalom nem élhet a nyers elnyomás politikájával, a kultúrát nem az elit kiváltságaként, hanem olyan eszközként kell kezelnie, amellyel a statisztikákon túlmenően, mélyebben meg tudja ismerni a választók belvilágát, s durva eszközök nélkül is képes konszenzust teremteni, legitimitását megőrizni. A szegénység és gazdagság közötti szakadék napjainkban tapasztalt fokozódó szélesedése mellett (ahol a leggazdagabb három ember egyesített vagyona egyenlő a legszegényebb 600 millióéval) azonban egyre kevesebb esély van a kulturált (kultúra alapú) hatalomgyakorlás fennmaradására, s nagy a veszélye a kiváltságok megőrzése érdekében kibontakozó leplezetlen kormányzati brutalitásnak. Ha vannak is esélyek ennek elkerülésére, a szerző szerint az etnikai tisztogatások korában az eszközök között a legkevésbé a kultúra az a fegyver, amely számba vehető lenne.

Szigorú bírálat tárgyává teszi az öntelt, önmagát felsőbbrendűnek gondoló nyugati gondolkodást, s vizsgálja a magas és a tömegkultúra közötti határ lassú erózióját. Nem kerüli meg a migrációnak (a multikulturalizmus tömeges megnyilvánulási formája) és a kozmopolita létnek (a multikulturalizmus elitista válfaja) mint a globális gazdasági rendszer szülötteinek kérdését sem. Részletesen elemzi (gyakran fordulva Marxhoz) kultúra és természet (kulturális és naturális létünk, szellemi és materiális mivoltunk, az emberré válás, a természet fölé emelkedés) filozófiai, nyelvi és praktikus kapcsolatát. Kiemelten kezeli természeti megjelenési formaként a törékeny emberi test fogalmát, amely korlátainak feloldását szolgálja a szolidaritás formáit megjelenítő kultúra; ez olyan bonyolult dolgok kezelésére képes, melyek a test számára elérhetetlenek, ugyanakkor veszélyesen túlmutathat a testi érzékelés határain. Végezetül egy közös, magasabb rendű kultúra kialakulásának lehetőségét, szükségességét vizsgálva megállapítja, hogy éppen a nyitott társadalom az, amely zárt kultúrák, kulturális zárványok létrejöttének serkentője, s ebben az értelemben a liberális pluralizmus és a kommunitarianizmus pontos tükörképei egymásnak. A kapitalizmus kizsákmányoló mivolta a védreakciók révén zárt kultúrák tömegét szüli, melyeket a kapitalizmus pluralista ideológiája persze a létformák egészséges sokféleségeként ünnepel. A globalizáció következményeként háttérbe szorult az osztályalapú politizálás, s a veszélybe került nemzeti identitások kérdésének felismerése nyomán is a kulturális vonatkozásokat hangsúlyozó új politikai áramlatok léptek előtérbe. A szerző azonban óva int, hogy a kultúra ilyen mérvű előtérbe kerülése elfedje azokat a kifejezetten anyagi természetű problémákat, melyek szerinte az új évezred valódi kihívásai (háború, szegénység, betegségek, eladósodás, kábítószer, a környezet pusztulása). Még akkor is az eltúlzott kulturális artikuláció visszaszorítása mellett érvel, ha elismeri, hogy a globalizált tömegkultúra felemelkedése komolyan veszélyezteti a civilizációs alapértékeket, a társadalom morális alapjait. Hasonló okokból tartja károsnak a politikailag is artikulált kulturális szétaprózódottságot; ehelyett egy, az általánosabb emberi értékekre alapozó, de a valós materiális problémák mögött a helyére sorolt, általánosabb, összemberibb kultúra felemelkedését tartja kívánatosnak.

M. A.

A kötet az alcímnek megfelelő három fő fejezetbe sorolt, igen részletes válogatás egyetemi hallgatók számára, különös tekintettel a teljesen kezdőkre. A szerzők a wolverhamptoni, illetve a salfordi egyetem komoly tanítási tapasztalatokkal felvértezett médiaoktatói. Elismerik a könyv által alkalmazott akadémikus témaköri felparcellázás túlhaladottságát, de didaktikai okokból mégis a hagyományos tálalás mellett döntöttek. Bátorítják azonban a hallgatókat, hogy későbbi vizsgálódásaik és töltekezéseik során fontolják meg a kötet struktúrájával szöges ellentétben álló, több nézőpontú megközelítés elsajátítását is. A kortárs kultúrával foglalkozó vizsgálódásoknak feltétlenül kell, hogy legyen politikai-gazdasági vetületük, a kortársi médiaipart nem lehet a nemzetközi vállalkozói tőke kontextusából kiszakítva vizsgálni. Még ha valaki nem is tud eltekinteni attól, hogy a médiát a posztmodernitás egy megnyilvánulási formájaként kezelje, akkor sem hunyhat szemet a globális tőkének a posztmodern társadalomban elfoglalt központi szerepe fölött. A szerzők véleménye szerint a közönség vizsgálata is csak a gazdasági érdekek összefüggésében értelmezhető, hiszen hogy mi jut el hangzó, képi, szövegbéli anyagként a befogadóhoz, sőt mi az, ami egyáltalán legyártható, vagy műként megteremthető, azt egyedül a terjesztők döntik el.

Az első rész a vizuális média (film, televízió, reklámok) textuális, jelentésbéli értelmezésének, tartalomelemzésének eszköztárát vonultatja fel. (a 19. századi színpadi rendezési fogalom újkori értelmezése és elemezése; a szemiotikai és a tartalomelemzés; a terjesztés és a kritika számára is oly fontos műfaji címkézés; a narratív technikák, különösen a strukturalizmus tükrében; az intertextualitás és a posztmodern). A második rész a médiatartalmakat kibocsátó intézmények értelmezésének kritikai kereteit vázolja fel, és vizsgálja a médiaszakemberek és az öncenzúra kérdését, a független médiát, az intézményrendszer globális összefüggéseit, a közszolgálatiság újragondolásának szükségességét a kereskedelmi médiumok korában, a dereguláció és a piaci fragmentáció kérdéseit. A záró rész elsősorban a közönségvizsgálat, a hatástanulmányok módszereit, a tartalmak és a közönség viszonyát, a továbbítás-befogadás modelljeit értékeli; tárgyalja a közönség kisebbségi (etnikai, illetve érdeklődési) csoportjait, a médiatechnológia és -tartalmak fogyasztását, mint a társadalmi státus kifejezőjét, és a közönség interaktív részvételét (betelefonálós, beszélgetős, kibeszélős, szolgáltató műsorok, vetélkedők stb.).

M. A.

A kultúrafogalom tartalma az információtovábbítás sebességével változik. A számítógép kialakította a maga közönségét, magát a ciberkultúrát, annak minden utópisztikus és apokaliptikus lehetőségével. De valóban ennyire új keletű lenne a ciberkultúra? A jelenségkör hivatalos története a 19. századra nyúlik vissza, és fejlődése olyan kulcsmozzanatokhoz társult, mint a telekommunikáció kialakulása, a globális falu egalitárius vágyálma, és a katonai-ipari komplexumok megjelenése. Ám ez a megközelítés nem vesz tudomást a mélyebb rétegekről, a kultúra technikai transzformációjának a huszadik századvég telematikus látóhatárán sehol sem látható, de mindenütt érezhető őstörténetéről. A ciberkultúra nem teremtménye, sokkal inkább kiterjesztése az információs technológiával és a kommunikációval való humán elköteleződésnek, összefonódásnak. A kötet egyfajta virtuális archeológiaként lekaparja korunk felszíni rétegeit, hogy megláthassuk a múlt üledékes nyomait. Egy olyan múltat, mely az ember és a technika, a kreativitás és a mesterségbeli tudás, a realitás és a realitás megjelenítésének viszonyára vonatkozó ősi, megválaszolatlan filozófiai kérdések visszhangozásával befolyást gyakorol a jelenre. A kötet a cíberkultúra tudatalatti rétegeinek, csendes és titokzatos őstörténetének szövegben és lélegzetelállító képekben történő kibontása.

De vajon vizsgálható-e egy olyan lidércszerű, nehezen megfogható, illékony jelenség őstörténete, amit önálló kultúrának nevezni sokak szerint képtelenség, de legalábbis elsietett. A tradicionális történetírás alapkérdései esetünkben irrelevánsak. Ez a sajátos ellentmondás vezette a szerzőt arra, hogy egy mélyebb rétegekből kiásandó őstörténet nyomait kutassa, mely alapot szolgáltat a kultúra elnevezés használatára és annak a ma már triviális megközelítésnek az árnyalására, mely szerint a ciberkultúra története egyszerűen a személyi számítógép megszületésével, a globális számítógép-hálózatok kialakulásával vette volna kezdetét. A szerző szerint pedig a kizökkenthetetlenné sulykolt közvélekedéssel ellentétben egészen az ipari forradalomig visszavezethető őstörténeti előképpel kell számot vetni. Azonban az ősi mozzanatok beazonosítása hermeneutikus megközelítést követel, a filozófus Hans-Georg Gadamer szavaival élve: a "horizontok egyesítését".

Mindezek fényében a szerzők nem a ciberkultúra származástörténetének bemutatására vállalkoznak, hanem egy szinkópált, eltolt hangsúlyozású, el-elkalandozó, gondolati bakugrásokkal sejtető és láttató, gondolatébresztő elbeszélést tárnak elénk szóban és képben. Egy heideggeri útépítést a nem létezőbe, egyfajta improvizatív "örömzenélést" egy íróember és egy képzőművész előadásában, zsúfolva kultúra- és filozófiatörténeti hivatkozásokkal és csapongással, melyet félelmetesen ellenpontoznak a hátborzongatóan gondolatébresztő, bravúros technikával készített digitális ciberképek. A ciberkultúra tudatalattiját igyekeznek megragadni váratlan, meghökkentő gondolati kapcsolódások felvillantásával a technicizált világ és szó vizsgálata során.

A ciberkultúra őstörténete kutatásának konklúziójaként a szerző megállapítja, hogy az végeredményben nem más, mint a technika korában az érzékek és az intellektus némi kiterjesztése, felerősítése, melynek ilyen értelemben előképe maga az írás felfedezése, ami lehetővé tette, hogy egymástól távol lévő emberek is érintkezhessenek egymással. A majdani tényleges ciberlétbe, kultúrába való átlépés – amikor az már nem a tudományos fantasztikum birodalma lesz – olyan kommunikációs paradigmaváltást jelent majd, mint a szóbeliségről az írásbeliségre való átállás. A ciberkultúra tere, a cibertér elemzése óhatatlanul vezet a poszt-strukturalizmus, a hipertext-mátrix, az internet és a világháló értékeléséhez, benne a nyelvében degradált, öncélúan kommunikációra kárhoztatott emberrel, ahol lényegében egyetlen médium marad, a mikroprocesszor. A szerző mégis reménykedik, hogy lelkünk és értelmünk virtualizálása, tudatunk digitális betöltése a cibertérbe még hosszú ideig scifi marad az egyébként robbanásszerűen fejlődő számítástechnikai háttér lassúsága és szűk sávszélessége okán. Feltétlenül bízik abban, hogy az írásbeliség marad a harmadik évezredben is kultúránk alapja, még ha azt a telematikus társadalom grafikai forradalma erodálni látszik is.

M. A.

A nagy dilemma: hogyan jutunk el a fenntarthatóság megvalósításáig? Végzetszerűen ránk csapó válságok nyomán, vagy okos tervek megvalósítása révén? Az emberiség egész jövőjét tekintve kritikus kérdés, hogy milyen lesz az elkövetkező egy-két évtized iskolája. Az oktatás, egyik legnagyobb erőforrásunk, okos vezérlő eszme nélkül romboló erővé válhat. Csak a szellemileg vakok vagy a súlyosan ellenérdekeltek nem veszik, vagy nem akarják észrevenni a szemünk láttára kibontakozó globális tragédiát. Miközben a fenntartható jövő kulcsa a tanulásban van, épp az oktatási rendszer az, amely a legcsekélyebb mértékben veszi ezt számításba. A lemaradás itt a legnagyobb. Nem a jelenlegi oktatási rendszer "áldásait" kell mind szélesebb körben és kiterjesztettebben elérhetővé tenni, hanem valami teljesen újat kell felmutatni. A könyv bírálat tárgyává teszi napjaink menedzser szemléletű, magolásra, tesztekre épített, teljesítményorientált, piacosított, a hátrányos helyzetűeket még hátrébb soroló iskoláját, mely a globális kor munkavállalóit, szakbarbárjait képzi, a tanulás és a gondolkodás képességének átadása nélkül, és távolról sem érdekelt a személyiségfejlesztő, kreatív, kritikus és távlatos gondolkodású, a jelenségek mögé látni képes, a hagyományokból táplálkozó, morális tartással bíró, életképes helyi közösségekben gyökerező, környezettudatos művelt emberfők sokaságában. A tanulmány megmutatja, hogy az alapvetően ökoszemléletű oktatás miként juttat el bennünket a mechanisztikus, transzmisszív, tudáshalmazokat közvetítő iskolától a személyiséget egészként fejleszteni képes, a transzformációs (kritikus, kreatív, rugalmas szemléletváltásra képes, az előfeltevéseket is próbára tévő, megkérdőjelező, a rejtett mögöttest, a tényleges kapcsolódásokat felfejteni képes) tanulásra alapozott intézményig. Nem a tananyag, a vizsgatételek ökovonatkozásokkal való szólamszintű színesítéséről van szó, hanem egy alapvetésében újragondolt, gyökeresen új pályára állított, minden elemében a fenntarthatóságot szolgáló (és nem a fenntarthatatlan társadalmi értékek folytatólagos hirdetésétől hangos) oktatásról. A multinacionális cégek igényeinek kielégítése helyett – ahol a technokrata szemüvegén keresztül a művészetek és humánum beáldozható sallang, és a cél nem más, mint a szuverén polgárként való kritikus gondolkodásra képtelen, pusztán szakmailag kompetens bérrabszolgaként a globális tér belakására, az információs társadalomra való mechanisztikus és redukcionalista felkészítés – ökotudatos, független személyiségek kiműveléséről. A szerző a fogalmi keretek felállítása és a jelenvaló, illetve kívánatos iskolatípus és tanulásmód egybevetése mellett esettanulmányokkal, az oktatási szakemberek és a politikai döntéshozók számára hasznos stratégiai elképzelésekkel és akciótervekkel is szolgál. Az iskolát ki kell ragadni azok kezéből, akik azt központosítani, homogenizálni, standardizálni, technologizálni és iparszerűsíteni akarják, de ezt a harcot elsősorban helyi szinteken lehet megvívni.

M. A.

Stephen Shennan Londonban az elméleti archeológia professzora és több könyv szerzője. Ez a műve izgalmas intellektuális utazásra viszi el az olvasót. Érdekes, új állításai gondolatébresztők, és a szakemberek körében vitákat provokálnak. A fejlődés-archeológia eszközeivel kutatja az emberiség történelmét, azt vizsgálva, hogyan terjedtek, illetve változtak a kulturális tradíciók térben és időben. Először azt elemzi, miképp határozzák meg az állatok viselkedését az örökölt tulajdonságok, és ezek hogyan változnak a fajok evolúciója során. Az emberek esetében is érvényesül a genetikai öröklődés, azonban az emberi viselkedést nem lehet csak a génekben átörökített biológiai tulajdonságok alapján megmagyarázni. A gének mellett létezik egy másik rendszer, a kultúra, amely szintén egyik nemzedékről a másikra öröklődik. Richard Dawkins a kulturális információ egységeit mémeknek nevezte el. Érdekes és még nem eldöntött kérdés, hogy vajon az ember esetében melyik örökletes rendszer a meghatározó: a biológiai vagy a kulturális. Az azonban bizonyos, hogy az emberi faj természetes szelekciója – vagyis a túlélési esélyeinek növekedése és a reprodukció sikere – nem egyszerűen a genetikai öröklődés révén következett be, hanem a kulturális hagyományok átadásán keresztül is. Az állatok főként próbálkozások útján szerzik a tapasztalataikat, az ember azonban főként más emberektől tanul. A kulturális örökítésnek sokféle módja lehet, és ez koronként és közösségenként is változik. Más korszakokban és más társadalmakban eltérő a család, az iskola és az egyéb információhordozók szerepe. A régészeti leletek – pl. épületmaradványok, cserepek, textíliák – alapján nyomon követhető, hogyan terjedtek a kulturális információk térben és időben az emberiség régebbi történelme során. Napjainkban az információk terjedése lényegesen gyorsabb, mint a régebbi korokban.

dr. Adorjánné Farkas Magdolna

A szerző szerteágazó természettudományos és kultúrtörténeti érdeklődéssel és ismerettel rendelkező ökológus és filozófus. Tanulmányait az Egyesült Államokban végezte, de élt Indonéziában, Nepálban, és az észak-amerikai indiánok között is. Járt otthonaikban, részt vett szertartásaikon. Az így szerzett élmények mélyen befolyásolták a természethez és az emberekhez fűződő viszonyát. Ez tükröződik ebben a könyvben, amely mély hatást gyakorolt a környezetvédelmi mozgalmakra is. A szerző célja – számos ökológiával kapcsolatos fogalom értelmezése mellett – az is volt, hogy új gondolatokkal provokálja az akadémikusan gondolkodó kutatókat és oktatókat. Az ember kapcsolatteremtésre van "behangolva", és nemcsak az emberekkel, hanem az embert körülvevő élő és élettelen természettel is mély kapcsolatot kell kialakítanunk. Minden érzékünk ezt a kapcsolatteremtést szolgálja. A Tejút látványa, egy tücsök ciripelése vagy az erdő illata összeköt minket a természettel. A természeti népek közösségei a természettel kétirányú és kiegyensúlyozott kapcsolatot tartanak fenn, nem vesznek el többet a természettől, mint amennyit visszajuttatnak. Az emberi közösségek és a természet között a csodatévők és a sámánok jelentik az összekötő kapcsot. A természeti népek életfelfogása szerint a testünk és a szellemünk "beszélget" a körülöttünk lévő világgal. A szerző úgy gondolja, hogy egy nép beszélt nyelvének ritmusa és dallama is visszhangozza annak a tájnak a természeti hangjait és vizuális ritmusát, ahol él. A nyugati civilizációk eltávolodtak a természettől, ezért nem értik annak hangjait és jeleit, vagyis "beszélt" és "írott nyelvét". Ezért lehetnek képesek arra is, hogy elpusztítsák. A természet beszél hozzánk, és ez a könyv is segít abban, hogy meghalljuk és megértsük a szavát.

A. F. M.

A szerző, a washingtoni World Resource Institute stratégiai kutatási igazgatójának hitvallása szerint merni kell elképzelni a kívánatos jövőt, s aztán meg kell alkotni az elérését szolgáló cselekvési tervet. A felvonultatott hatalmas adatmennyiség (csaknem 200 ország környezeti, gazdasági és társadalmi trendjeit ábrázoló adatsorokra alapozva), a bemutatott életszerű forgatókönyvek sokasága és a provokatív kijelentések mind azt szolgálják, hogy helyes irányba fordítsák és újraenergizálják a fenntartható fejlődés közéleti vitáit, az egyének és az intézmények stratégiáit.

A kötet alapját az a kutatás képezi, mellyel három amerikai intézet Hammond vezetésével, Project 2050 elnevezés alatt, a 21. század első felének fejleményeit igyekezett előrejelezni. A jelen társadalmi, gazdasági és környezeti trendjeit számba véve a szerző három olyan lehetséges jövőképet állít elénk, melyek a 21. század új világát jeleníthetik meg. Az egyik lehetséges alternatíva a Piac Világa, a felvirágzás új aranykora, melyben a gazdasági és emberi fejlődés motorja az egyéni kezdeményezőkészség és a szabadpiac erői; a prosperitás, a béke és a stabilitás alapja a gazdasági reform, a technikai haladás és a fejlődő régióknak a globális gazdaságba történő beintegrálása. A másik az Erőd Világ: az instabilitás és a káosz erőszakos világa, ahol a gazdag még gazdagabb, a szegény még szegényebb, a környezet visszafordíthatatlanul lepusztult, a kezeletlen társadalmi és környezeti problémák lefékezik a haladást, százmilliókat ítélnek arra, hogy elszenvedjék a szaporodó konfliktusokat és a növekvő erőszakot. A harmadik modell neve: Átalakított Világ, melyben az emberi lelemény és részvét, a becsületesség egy jobb élet kialakulásának reményével kecsegtet (nem csak az anyagi jólét értelmében), és esély nyílik az előnyök minél szélesebb körben történő igazságos szétterítésére. A szerző figyelmeztet azonban, hogy ha nem is túl valószínűek, de előre nem látható katasztrófák minden forgatókönyvet az asztal alá söpörhetnek (meteorbecsapódás, új járványok, atom- és biológiai fegyverek bevetése, váratlan klímaváltozással járó mini-jégkorszak kibontakozása). A kötet egyes sajátos régiónként külön-külön vizsgálja a lehetséges választásokat és esélyeket. Végezetül visszatér a három alapmodell összefoglaló értékelésére.

Vajon mennyi esélye van, hogy – a felvilágosult vezetőknek és az együttműködésben kiteljesedő, alulról jövő kezdeményezések hálózatának köszönhetően – a társadalmi, politikai változások elvezetnek az Átalakított Világhoz, ahol a társadalmi igazságosság uralkodik, és a piac csak szolgálója a társadalmi, gazdasági és főleg környezeti alapcéloknak. Véleménye szerint az, hogy az optimista vagy a pesszimista várakozások teljesülnek-e, nagyban függ az elkövetkező egy-két évtizedben kiérlelendő választásainktól. Hammond hisz a jövőformáló képességben, mind az egyén, mind a közösségek szintjén. Bátorításképpen bemutat néhány biztató fejleményt, kezdeményezést. A kötet végén található részletes függelékben a vizsgált országokat ipari, átmeneti és fejlődő régiókba sorolja, bemutatja a népességi, gazdasági-statisztikai kilátásokat a legjobb és a legrosszabb eset forgatókönyveire számszerűsítve, a regionális klimatikus eshetőségeket és egyéb környezeti kockázatokat, a föld és a víz szűkösségét.

M. A.

A tanulmány az évtizedekig emigránsként az Egyesült Államokban élt, majd a rendszerváltozás után szülőhazájába visszatért cseh szerző, a bostoni egyetem nyugalmazott tanára, a prágai Károly Egyetem előadója, csehországi előadásainak kéziratán alapuló ökofilozófiai tankönyve, az ember földi léte problémáinak, az ökológiai mozgalmak alapvető stratégiáinak madártávlati áttekintése. Az egykor Amerikába menekült és az országnak bevallottan sokat köszönő és azt imádó filozófus még ahhoz is elég becsületes, hogy minden tisztelete ellenére összegzésképpen megállapítsa: a globális fenyegetettség oka maga Amerika, a Föld borzalmas ökológiai fenyegetettségének oka a túlfogyasztásra épülő amerikai életmód. Ambivalenciája miatt nem is tehet mást, mint megfogalmazza reményét, hogy az USA egyszer majd nem a globális fenyegetés, hanem a globális reménység forrásává lesz. Ha nem, akkor a történet a végéhez ért. A szerző nem gondolja, hogy könyve megmentheti a Földet, de bízik benne, hogy minden szava jelent valamit. Olyan tankönyvet kíván átnyújtani, melynek révén az ökofilozófiai és etikai kérdésekben kevésbé jártas érdeklődő is elfogadható olvasottságélményre tehet szert.

Bevezetésképpen az olyan nem ritkán tévesen használt fogalmakat igyekszik tisztázni, mint az etika és az ökológiai etika, az ökológiai válság, majd értelmezi ökológia, tudomány és filozófia kapcsolatát. Az első rész az ember és a rajta kívül lévő természet, az állatvilág problematikus viszonyát elemzi: miért gondolja magát az ember olyan radikálisan különbözőnek. A második rész a természet értelmezésének alternatíváit vázolja fel, ennek részeként bemutatva a teocentrikus, az etikai antropocentrikus, a biocentrikus és a gazdaságközpontú felfogásokat, végül az újdarwiniánus evolúciós etikát. A harmadik rész a környezeti válság megközelítésének alternatív stratégiáit körvonalazza, először a személyes felelősség oldaláról közelítve. A gondolat alapja, hogy a válságok gyökerei a szubjektív döntések mélyén keresendők (szubjektivizáció az ökológiai etikában), melyre illusztrációként a mélyökológiát, illetve az ökofeminizmust hozza fel. Ezt követően a felismert szükségszerűség stratégiáiról beszél (objektivizáció az ökológiai etikában), ahol is a problémákat a rendszer hibáiból vezeti le (nem a hibás emberi döntésekből), ezért a megoldásokat is a rendszer szintjén keresi. Itt a Gaia-elmélet, a szociobiológia és a rendszerelmélet szolgál példázatul. A kötet személyes hangvételű vallomással zárul, melyet egy árnyalatokban gazdag nyelv birtokosaiként, cseh honfitársainak címzett, kifejezetten közép-európai léptékű dimenziókban gondolkodva.

M. A.

A könyv a 20. században az egész Földön bekövetkezett környezeti változásokat, ezek okait és következményeit elemzi. Az ember kialakulása óta idéz elő változásokat a földi környezetben. Az ősi civilizációk hosszú létét az tette lehetővé, hogy az emberek alkalmazkodtak a stabil ökológiai körülményekhez. Amikor azonban ezek a körülmények megváltoztak, akár természeti, akár az ember által előidézett okok miatt, a civilizáció összeomlott. A gyorsan változó körülmények között ugyanis a fennálló viszonyokhoz való alkalmazkodás konzervativizmusnak, merevségnek bizonyult. A huszadik században a természeti, a gazdasági és a társadalmi feltételek minden eddiginél nagyobb sebességgel változtak, ezért a rugalmasság, a gyors alkalmazkodási képesség lett a győztes stratégia, az egyének és a társadalmi csoportok szintjén egyaránt.

Az első részben, amely "A szférák zenéje" címet viseli, először a talajról esik szó: a talajszennyezésről, valamint a talaj mozgásáról, amely régen csak a vulkáni tevékenység és a természetes erózió miatt következett be, ma azonban ezekkel összemérhető jelentőségű a bányászat és az építkezések, tehát az emberi tevékenység során előidézett talajmozgatás. Levegőszennyezés már az őskorban is történt, amikor az ember a rosszul szellőző barlangokban tüzet rakott. Az ókortól a városok levegője vált szennyezetté a fűtés miatt. A városok növekedésével, majd a 19. században a széntüzelés elterjedésével és az ipar kialakulásával több nagyvárosban elviselhetetlenül szennyezetté vált a levegő. A megoldást késleltette, hogy a 20. század elején még a füstöt okádó gyárkéményeket az ipari fejlődés és a gazdasági virágzás jeleiként üdvözölték. A század végére azonban több nagyvárosban sikerült csökkenteni a levegőszennyezést az ipari eljárások korszerűsítésével, illetve tisztább és gazdaságosabb fűtési módszerek bevezetésével. A globális légszennyezési problémák, mint a savas eső, az üvegházhatás erősödése és az ózonréteg elvékonyodása terén lényegesen nehezebb érzékelhető eredményt elérni. Az emberiség a huszadik század elejéig csak az alsó légréteget szennyezte. A CFC-gázok felhasználása, valamint a repülés széles körű elterjedése azonban a felső légrétegek szennyezését is előidézte. Az ember a huszadik század második felében űrjárműveivel elhagyta a földi légkört, és ezzel sajnos kezdetét vette a Földön kívüli világűr szennyezése is. A vízszennyezés a 19. század végéig főként biológiai szennyezést jelentett, amely sok esetben kegyetlen járványok kialakulásához vezetett. A huszadik században inkább az ipari szennyezés vált jelentőssé. A jelentős nehézipari körzetekben a folyók szennyezettsége olyan szintet ért el, hogy teljesen kipusztult a folyók élővilága. A folyók és a tavak vizét a mezőgazdasági tevékenység is terheli. Egyes élővizek esetében ezekhez a forrásokhoz még a vallási hagyományokból adódó szennyezés is hozzájárulhat, mint például a Gangesz esetében. A folyókkal kapcsolatos környezeti probléma a vízi erőművek működtetéséhez szükséges gátak környezeti hatása is. Az utóbbi évtizedekben a tengerek és az óceánok vize is egyre szennyezettebbé válik, és nem csak a partok mentén. A leggyakoribb és legveszélyesebb káros anyag a kőolaj.

A legnagyobb változást az ember a bioszférában idézte elő. A saját szempontjai szerint sorolta "hasznos", illetve "káros" kategóriákba a különböző fajokat, a mikroorganizmusoktól kezdve a legfejlettebb élőlényekig. A számára károsakat irtotta, a hasznosakat pedig termeszteni, illetve tenyészteni kezdte. Ezzel nagy mértékben csökkentette a biológiai sokféleséget. A huszadik században terjedt el a monokultúrás ültetvényes gazdálkodás, ez még a termesztett növények és a haszonállatok változatosságát is lecsökkentette. A közlekedés könnyebbé válásával az eddig egymástól elszigetelt földrajzi egységek között is létrejött az összeköttetés. Ennek káros következménye, hogy szándékosan vagy véletlenül bekerültek olyan fajok egy-egy élőhelyre, amelyek addig ott nem voltak őshonosak. Mivel azon a területen nem volt természetes ellenségük, ezért az idegen fajok inváziószerű elszaporodása néhol valóságos ökológiai katasztrófát eredményezett.

A szerző a második résznek "A változások mozgatói" címet adta, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért éppen a 20. században mentek végbe a legnagyobb környezeti változások. A két legfontosabb ok a felgyorsult népességnövekedés és a tudományos-technikai fejlődés. A két ok között kölcsönös összefüggés van, hiszen az emberek életben maradási esélyeit nagy mértékben növelte az orvostudomány fejlődése, valamint az élelmiszertermelés hatékonyabbá válása. A magasabb civilizációs szinten élő növekvő népesség azonban a környezet számára megsokszorozódott terhet jelent. Ezt fokozza a gazdaságilag fejlett országokban kialakult fogyasztói társadalmi szemlélet, amely a szükséges fogyasztás többszörösére ösztönzi az embereket. Az eszméknek, a vallásoknak, és a politikai-társadalmi berendezkedésnek komoly hatása van arra, hogy egy adott korban milyen az emberek viszonya a természeti környezethez. A szerző a vallások közül főként a kereszténység természetszemléletét elemzi, a politikai rendszerek közül pedig a huszadik századra jellemző kapitalista, illetve kommunista berendezkedését.

Nehéz megmondani, hogy jelenleg milyen mély az ökológiai krízis. Az azonban bizonyos, hogy a huszadik századi, állandó növekedést hirdető társadalmi-gazdasági szemlélet ökológiailag fenntarthatatlan. A múltbeli tendenciák alapján lehet a jövőre következtetni, illetve irányítani a változásokat. Ezért fontos, hogy a környezeti problémákat is történelmi összefüggéseiben vizsgáljuk. Ehhez nyújt nagy segítséget ez a gondolatébresztő munka.

A. F. M.

A szerzőnőnek számos könyve és cikke jelent meg, melyek a környezetvédelem és a gazdaság közötti kapcsolatot elemzik. A cím az angliai gépromboló munkásokra, a ludditákra utal. A ludditák 1811-ben az emberi munkaerőt helyettesítő szövőgépeket verték szét. Tettüknek nem eszmei, hanem nagyon is gyakorlatias oka volt, hiszen a gépek alkalmazása miatt elvesztették az állásukat, és így a megélhetési lehetőségüket is. A harc elkeseredett volt, amelynek csak 14 vezetőjük felakasztása vetett véget.

Egyes találmányok alapjaiban megrengették az adott kor társadalmát, és gyökeresen megváltoztatták az emberek életét. Gondoljunk például a gőzgépek bevezetésére vagy az elektromosságra. Sok író, gondolkodó felismerte, és talán minden egyes ember érzi, hogy a gép befurakszik az ember és a természet, sőt az ember és az ember közé is. Elveszi a munka örömét, dehumanizálja az emberi tevékenységet, elgépiesíti az embert, mert csupán a gyártási folyamat egyetlen kis alkatrészévé alacsonyítja. A műszaki találmányok az emberek gondolkodására is hatással vannak és voltak: létezett olyan felfogás, amely szerint az Univerzum működése egy óraműéhez hasonló. A könyvben az író saját gondolatait irodalmi idézetekkel, képzőművészeti alkotások leírásával és politikai és gazdasági elemzésekkel támasztja alá. A szerző nemcsak a technika kézzelfogható tárgyai elleni fellépésről, hanem általában a tudományos, technológiai fejlesztés elleni mozgalmakról ír. De mi számít technológiának? Egy egyszerű csavar, a kerék, vagy csak a nukleáris erőmű? Különböző gondolkodók vagy csoportok máshol húzzák meg a határt. Nicols Fox műve nem elfogult, és nem radikális, hanem objektív és elemző, amely a technika elutasítása helyett a technika és a természet közötti egyensúly kialakítását szorgalmazza. Olyan megfelelő technológiák alkalmazását tartja helyesnek, amelyek megkímélik az emberi kultúrát, a közösségeket és a természetet, sőt segítik is azok egészséges működését.

A. F. M.

A szerzőnek a politikai filozófia, a környezeti etika és politika a szakterülete. E könyvében bevezetésként áttekinti az 1800-as évek közepétől napjainkig a jellemző környezetvédő áramlatokat. Ezek először szűk körben terjedtek, és főként a természeti szépségek és a természeti erőforrások megőrzését tűzték ki célul. A környezetvédelem az 1960-as évek közepétől szélesedett igazi tömegmozgalommá, amióta nagymértékben megnőtt az állampolgárok egyéni felelősségtudata is. Ma a környezetvédő mozgalmak működése már országhatárokon is keresztülível. A kötet főként a huszadik századi észak-amerikai környezetvédő mozgalmait elemzi. Ezek a múlt század leghosszabb ideig tartó és legjelentősebb társadalmi mozgalmai voltak, fontosságuk vélhetően a huszonegyedik században is megmarad. Az elemzés feltárja a környezetvédő mozgalmakat alakító társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális erőket. Sok környezetvédő tisztán látja, hogy a Földön ma élő emberek felelősek a következő nemzedékek sorsáért és az egész földi élővilág fennmaradásáért. E mozgalmak sokféle elvi, eszmei alapon, és sokféle céllal, módszerrel működnek. A problémák világméretűvé válása következtében globalizálódtak, aminek szerepe volt néhány, környezetvédelemmel kapcsolatos nemzetközi egyezmény megszületésében. Ezek közül a legsikeresebb a CFC-gázok termelésének radikális csökkentése volt az ózonréteg védelmében. A könyv gondolatébresztő és új információkat nyújt mind az ökológiával foglalkozó szakembereknek, mind a környezetért aggódó állampolgároknak. Megfelelő arányban foglalkozik a környezetvédő mozgalmak gyakorlati akcióival, valamint eszmei hátterével, és mindvégig szem előtt tartja a környezetvédelem valódi érdekeit.

A. F. M.

Az első emberpár kiűzetése a Paradicsomból olyan bibliai történet, amely mélyen beleivódott az európai és az észak-amerikai kultúrába és az emberek gondolkodásába. A könyv szerzője az emberiség történelmét a bibliai történet mentén követi végig. Az emberiség történetében többször is bekövetkezett az Éden elvesztése. A helyi klíma megváltozása, valamilyen környezeti vagy természeti katasztrófa, egy birodalom összeomlása vagy egy járvány kitörése tragikusan megváltoztatta az életkörülményeket. Az ember azonban mindig megpróbálja újra megteremteni az Édent – fejlettebb termelési módszerek bevezetésével, a tudomány és a technika új találmányainak alkalmazásával, vagy egy addig ismeretlen földrész meghódításával. A próbálkozások egy része arra irányul, hogy az egész Földet visszavezessük a paradicsomi állapotba, mások viszont megelégszenek azzal, hogy létrehozzanak egy helyi édenkertet, egy szépen megművelt gyümölcsöskert, egy park vagy egy botanikus kert kialakításával. Szomorú, de mégis igaz, hogy sok esetben az az esemény, ami az egyik emberi közösség számára az Éden megteremtését jelenti, a másik számára éppen az Éden elvesztését hozza – gondoljunk például a történelmi hódításokra, gyarmatosításokra. Érdekes értelmezés, hogy a mai ember az Édent a bevásárló- és szórakoztató-központokban véli újra megtalálni. Az ősi Éden és a bevásárlóközpontok között az emberre leselkedő kísértés is párhuzamot teremt. Az új Éden megteremtésének ökológiai megközelítése azt hangsúlyozza, hogy olyan körülményeket kell megvalósítani a Földön, amelyek között az ember nem igázza le a természetet, hanem figyelembe veszi a többi faj érdekeit is, és megtartja a biológiai és a kulturális sokféleséget. Az új Éden nagymértékben különbözik attól, amit eddig ismertünk: hiányzik belőle a kígyó, valamint Éva és Ádám egyaránt eszik a tudás almájából. A rendkívül érdekes és olvasmányos mű igen sokrétű ismeretanyagot ölel fel. Szerzője összekapcsolja az éghajlati, a történelmi, a vallási, a tudományos és a világnézeti változásokat egymással, így az emberiség történelmét komplex módon láttatja.

A. F. M.

A könyv antropológiai szempontból vizsgálja az emberi kultúra és az ökológia közötti kapcsolatot. A szerző rámutat arra, hogy ha az emberi kultúra alakulását tanulmányozzuk a különböző korokban és társadalmakban, az közelebb visz minket a környezeti problémák megértéséhez és megoldásához is. Ilyen megvilágításban az antropológiát a humán ökológia részének lehet tekinteni, hiszen miközben az antropológia az emberi kultúrát annak sokféleségében vizsgálja, bepillantást nyer abba is, hogyan éltek és élnek az egyes embercsoportok harmonikus vagy éppen diszharmonikus kapcsolatban a természeti környezetükkel. A hagyományokban, a rítusokban, az ünnepekben, a hitvilágban és a művészetben az ember természethez való viszonya is tükröződik. A természeti és a kulturális sokféleség között ezért szoros összefüggés áll fenn. Az antropológia és a környezettudomány határterületeként létrejött ökológiai antropológia részben azt vizsgálta, hogy a környezeti tényezők hogyan határozzák meg a helyi kultúrát, részben pedig azt, hogy a kultúra hogyan alakítja az egyén és a közösség környezethez való viszonyát. A könyv több különböző embercsoport példáján keresztül mutatja be a kultúra és a környezet közötti kölcsönös kapcsolatot. A társadalomtudósok is egyre nagyobb figyelmet szentelnek a globalizációnak. A környezeti problémák jelentős része, például az üvegházhatás erősödése vagy az ózonréteg elvékonyodása, az egész földre kiterjed. Közben a kultúra globalizációja is végbemegy. A globalizáció következtében a földet egyre inkább egységes egésznek, az emberiséget pedig egyetlen óriási közösségnek lehet tekinteni, amelynek közösek a problémái és a céljai, de a felelőssége is. Csak együttműködéssel lehet a földet és így az emberiséget is megmenteni. Ennek a megvalósítására jönnek létre a nemzetközi szervezetek és az országhatárokat átlépő, alulról szerveződő környezetvédő mozgalmak. A kulturális sokféleségre, a bennszülött népek természetes bölcsességére a globalizáció keretei között is szükség van. Ennek a kultúrkincsnek a feltárásában jut nagy szerep az antropológusoknak. A könyv határterületet vizsgál, ezért a társadalomtudománnyal és a környezetvédelemmel foglalkozó tudósok és diákok egyaránt sok értékes tudásanyagot találhatnak benne.

A. F. M.