A történelem előtti Európa őslakossága észrevétlenül olvadt át a történelembe. Életmódjuk, kultuszaik, mítoszaik alig-alig ismertek, mert az Európában terjedő kereszténység a legelső pillanattól – és teljes további története idején is – szorgalmasan gyomlálta e régi "pogány" elemeket. A régészet és a történettudomány szakemberei gyakran ma sem tudnak mit kezdeni fennmaradt emlékeikkel, például a földrészt keresztül-kasul átszövő igen jelentős földépítészetükkel – bár a Brit-szigetektől Franciaországig és Spanyolországtól Olaszországig számon tartják, és védik e monumentális hagyatékot. Ezek a gyakran hatalmas területeket átfogó – általában védelmi és gazdasági céllal kialakított – földművek alapjaiban térnek el a későbbi építészeti és tájátalakítási elvektől. Talán ez is az oka, hogy a hivatalos tudomány szakemberei gyakran figyelemre sem méltatják ezeket a képződményeket – különösen itthon, ahol még leltárba vételükig sem jutottunk el, nemhogy védelmükig.

Ártéri gazdálkodás

E tájátalakító tevékenység egyik – máig tiszteletet parancsoló, és speciálisan Kárpát-medencei – emléke az Andrásfalvy Bertalan által rekonstruált ártéri gazdálkodás.

A Négyelem-rendszer elemei, a föld, a tűznapfény és a levegő viszonylag kiszámítható módon vannak jelen egy területen, egyedül a víz elem esetleges, bizonytalan, mivel állandó mozgásban, körforgásban van, éghajlat- és időjárásfüggő. Ezért a víz helyben tartása, illetve lefolyásának bölcs lassítása az élet alapja. Az ártéri gazdálkodás szembeötlő törekvése e cél megvalósítása – mint ahogyan az is, hogy elejét vegye a pangó, halott víz, rothadó mocsár kialakulásának annak érdekében, hogy az élet a legteljesebb, legszebb módon élhessen, nőhessen, gyarapodhasson Isten ege alatt. Az ártéri gazdálkodás módszerével olyan vízjárta területeket lehet bevonni a szervezett gazdálkodásba, amelyeket semmilyen más módszerrel nem lehet hasznosítani. Sehol a világon nem ismert ez az eljárás-, élet- és gondolkodásmód, csak a magyarlakta vidékeken. Ez a mi szellemi termékünk.

A régi ártéri gazdálkodó tudta, hogy amikor jön a víz, azt meg kell tartani – akkor megszelídül, mi több, nyáron is kézre áll, függetlenül a pillanatnyi csapadéktól. A munkát a táj vízmegtartó képességének növelésébe kell ölnie, nem gátépítésekbe. Az itt élő ember elfogadta a folyók természetét, és alkalmazkodott hozzá. Így árvízkor a víz szabadon mozgott, hatalmas területeket borított, ezért az árvizek szintje a lehető legalacsonyabb volt, a szárazulat pedig a lehető legnagyobb.

Bőséges leírások találhatók a fokrendszerek összehangolt működtetéséről és a különféle tereptárgyak biztosította javakról. Ezek teremtették a messze földön híres, példátlan halbőséget a folyóinkban (korabeli nyugati utazók leírása szerint folyóinkban egyharmad rész hal, kétharmad rész víz volt). Az élővizek és az azokhoz csatlakoztatott holtágak, a hullámtéri legelők, kaszálók és gyümölcsösök, valamint az állandó szárazulatok gabonája bőségesen biztosították az élethez szükséges javakat.

Az ember az ártéren a teremtett világgal szoros összhangban, harmóniában, annak részeként élt. Az ártérben a Teremtő művét folytatta, rásegített a Teremtett világ egy részének működésére, és a tevékenysége nyomán létrejött többletből elvette a szükségletét. Andrásfalvy Bertalan írja, hogy ha az ártéri ember egy szép vad gyümölcsfát talált, legközelebb arra járva egy nemes gyümölcsfáról ágat hozott, és a vad alanyba oltotta. Így miközben élt és dolgozott, természetszerűleg minden percben, minden lehetséges módon a Teremtőhöz kötődtek gondolatai és tettei. A szoros szimbiózis miatt mindent az Egész okán vizsgált és tervezett, és önmagát is az Egész okán létező résznek élte meg. Andrásfalvy is hasonló eredményre jut a sárközi ártéri gazdálkodás kapcsán, amikor a tudós – mintegy élete összegzéseként – egy riportban így beszélt: "A magyar ember ott kezdi, ahol Isten abbahagyta."

Erről a lelkiségről, szellemiségről szólnak népmeséink, népdalaink, balladáink, erről a szőttesek, hímzések, faragványok, népszokások – egész mitikus történelmünk.

Ugyanakkor sellőző folyóink tíz-harminc kilométer széles sávban egyúttal védvonalat is képeztek, így egy-egy terület szempontjából védelmi szerepük is igen jelentős volt. A mesterségesen kialakított árkok (csörszárkok és ördögárkok) is az árvizek dinamikáját mérsékelték. A tájon szétvezetett, majd maradéktalanul elvezetett víz biztosította a táj bő vízellátását, termékenységét – de kiemelkedő szerepük volt a védelemben is. Az Alföld vizei akadályozták a szabad közlekedést, és gyakorlatilag lehetetlenné tették a területet nem ismerő behatoló számára a katonai közlekedést. (Erről Hovány Lajos ír Északkelet-Bácska felszíni vizei 1783-ban, különös tekintettel a távolsági közlekedésre című munkájában – és ez okból rendeli el a Habsburg Birodalom is 1783-ban a Kárpát-medence első katonai felmérését, amikor is elkészítik a birodalom első topográfiai térképét 1:28.800-as méretarányban.)

Felvetődik a kérdés, hogy a síkvidéki, folyójárta területeket ilyen átgondolt védelmi és gazdasági céllal kialakított tájhasználati rendszerrel termékennyé szelídítő kultúra vajon létrehozott-e hasonlót az általa lakott dombvidéken is? Hiszen egységes gondolkodásmódja, hitvilága és életformája indokolná egy hasonlóan szellemes, "ökologikus" földmű-rendszer kialakítását.

A kérdés már csak azért is megalapozott, mert Ázsiában és Észak-Afrikában ismertek az ilyen vagy ehhez hasonló út- és területvédő kiépítettségek: a Magreb-országok, Palesztina, Szíria, a Kaukázus, Irak, Irán, a déli szovjet utódállamok, Kína, India stb. tele van ezekkel az építményekkel. Afganisztánban is ugyanabba bukott bele az orosz és az amerikai hadsereg: nem tudták feltörni, de megfejteni sem a hasonló elvek alapján kiépített több ezer éves védelmi rendszert, amely ma is hatékonyan működött.

Magyarországon is megtalálni a hasonló módon kialakított védműveket – vajon miért nem veszünk róluk tudomást? Miért nem kutatjuk?

Földművek

Rómer Flóris korábbi munkáira támaszkodva Wosinsky Mór már a XIX. század közepén ötvenhárom földvárat tanulmányozott Tolna megyében. A régészeti leletek alapján elvégzett kormeghatározások alapján azonban óvott attól, hogy a földvárakat összefüggő rendszernek tekintsük, hiszen egymástól igen távoli időben keletkeztek, és nem ritkán más-más népek építették. A védelmi filozófiák is egészen eltérőek a különböző földépítmények esetében – írja. Tehát bár Wosinskyban is felmerült, hogy a sok egyedi földvár esetleg összefüggő rendszer lehetett, elvetette az elképzelést – egyébként Rómer Flórissal ellentétben, aki szerint a Szekszárd környéki földvárak rendszert képeztek.

A régészet és a történettudomány általánosan elterjedt modern elképzelései szerint a földvár primitív, gyenge vár, a középkori kővárak kezdetleges előformája, ezért körülbelül azonos funkciói és elemei vannak (Wosinsky is így gondolkodik). Ez a szemlélet helyi földvárakat keres, és már csak ezért sem ismeri fel a földépítményeket, hiszen nincs olyan látványbeli különbség egy földvár és egy sima domb között, mint egy szikla és a ráépített kővár esetében, hiszen ez utóbbi azonnal és egyértelműen látszik. (Az ettől eltérő gondolkodásmód kialakulását alapvetően befolyásoló ártéri gazdálkodásról, illetve az ázsiai út- és területvédelemről alig hallottak valamit ezek a szakemberek.)

Ez a szemlélet kiindulópontként a középkorban keletkezett európai városmagok szerkezetére és a középkori várfejlődésre épít: a gyűrűformában kiásott árokra és az abba belevezetett patakra, a középre dobált földre, a körben levert, fatörzsekből készített palánkra, az ebbe épített kő lakótoronyra stb. Ezt a mintát találjuk majd' minden európai városmag legmélyebb kultúrrétegében. A középkor várépítési filozófiája egyetlen erős fallal számol, ami alkalmasint megvédi a bentlakókat gátlástalan tetteik kellemetlen következményeitől – és a szomszéd agresszivitásától. Ez a rendszer egyúttal államszervezési csomópont és katonai támaszpont is. A középkori kővárak a szétbomló közösségek, a mértékét vesztett, önző ember építményei.

A földművek szemlélete teljesen más. Az ekkor kiépített táj harmonikusabb közösségeket bizonyít, egy olyan időszakot, amikor ember embernek még inkább támasza, mint farkasa volt. Ha lehetett, kerülték az ütközeteket, és ha lehetett, kitértek az ellenség elől.

A védelem filozófiája is többrétegű. Elsősorban nem a falak, hanem a szellem erejével védekeztek: az Isten alkotta természetes táji változatosságot erősítették meg útvesztő mivoltában. Ahol szükséges volt, akadályt hoztak létre, ahol szükséges volt, utat biztosítottak, ahol kellett, zsákutcát. A kiépítés az egész tájon összefüggő hálózatban történt. Például kisebb-nagyobb halastavak tömegét építették ki, ami a meredek dombokkal együtt igen fárasztó, és az ellenség számára veszélyes tereppé vált, így nehezítette vagy tette lehetetlenné a célirányos mozgást (pl. Nagybajom környékén).

Az alábbiakban felvázolt vizsgálataim szerint Magyarország dombvidékein felismerhetőek és rekonstruálhatóak egy ilyen összefüggő, egész tájegységeket védő, mélységében tagolt, tájba retusált védelmi rendszer nyomai.

Állítom, hogy a védelmi rendszer részei a mai napig vizsgálhatók, a karbantartás ötszáz évnyi kimaradása dacára is. Rekonstruálni lehet a védelmi filozófiát is a fennmaradt bejáratok (dömörkapuk, vaskapuk), részben még működő (gyakran halastóként üzemelő) vízlassítók, földsáncok és árkok azonosításával – és gyakran a helynevek is őrzik az egykori viszonyokat.

A különböző elemek időeltérését áthidalja, hogy a közel azonos kultúrájú, hitű és nyelvű rokon népek akár nagy időeltérésekkel is folytathatták egymás munkáját, és a szükségleteiknek megfelelően használhatták, bővíthették elődeik működő építményeit.

A Völgység

Szűkebb pátriám, a Völgység igen kellemes arányú dombvidék, alapvetően löszdombokkal. A dombvidék kellős közepén áll a hármas geológiai összetételű Mecsek középhegység. Töve gránit, erre rakódott a tengerborítás idején mészkő, és ezzel egy időben a víz alatti vulkáni működés bazaltja. Átvágja egy vetődés, a mai Egregy-völgye, amiről Gárdonyi Géza is ír az Egri Csillagokban. Erre az alapra rakódott utóbb a lösz, egy egészen finom szemcséjű, jégkorszaki kőzetmálladék, ami elsőrendű táptalaja a humuszképződésnek. Így vetődések a lösz alatt is adódnak. A völgyek Bonyhádnál épp e süllyedékek okán kiszélesednek.

Sok a halastó, a mocsaras vizenyős rét, az asztallap simaságú legelő. Majdnem minden völgyben patak folyik. A Mecsek bővizű karsztforrásai mellett számos forrás fakad a lösz agyaglencséiből, kisebb vízhozamokkal, de megbízhatóan. Így az aparhanti és majosi kis források éltették évezredeken keresztül a Bonyhádtól északra eső tőzeglápot is, napjainkig fenntartva a jégkorszaki flórát.

A tájat hajdan dús lombos erdő borította, de a török utáni időkben ezt fokozatosan kiirtották a betelepülők, a földművelés és állattartás okán. Ma inkább ligetes jellegű a vidék, bár összefüggő erdők is bőven adódnak. A dombperemek bozótosak, sok peremen kapitális hársak nőnek, de gyakori a szil és a tölgy is.

A természeti adottságok a mezőgazdaságnak igen jó feltételeket biztosítanak. Sok dombtető lapos, peremes, de a laposok nem korlátozódnak a dombtetőkre. Sok a kapitális terasz, különféle magasságokkal, nem ritkán több kilométer hosszan ötven-kétszáz méteres szélességgel, egy-három szinttel.

A régészeti leletek tanúsága szerint ez a vidék hat-nyolcezer éve, a pattintott kőkortól sűrűn lakott. Az igen jó minőségű termőföld mindenkor jó termést adott. A dombok intim élettereket biztosítanak az itt élőknek, ugyanakkor nem fárasztóan nagyok. Barátságos, bensőséges, dús vizű, dús növényzetű táj. Mindez elmondható a tolnai, szekszárdi, geresdi, somogyi dombságról és a Mecsekaljáról is.

Dr. Ádám László A Tolnai-dombság kialakulása és felszínalaktana (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969) című, ábrával és fotóval gazdagon illusztrált, kiváló, részletes és szakszerű munkájában leírja e táj geológiáját és felszíni alakzatait. Az ebben felvázolt földtörténeti és tektonikai működések, a felszín kialakulásának körülményei és eredményei miatt szükségszerű, hogy a területen az adott fizikai, kémiai, meteorológiai stb. folyamatok egy adott típusú, jellemző geomorfológiai alakzatot hozzanak létre. E tájon azonban gyakran mégis más formák adódnak – világosan érzékelhető is a könyv átfogó leírásaiban némi bizonytalanság. A becsületes tudós ilyenkor a saját tudásában keresi a hiányosságot, Ádám Lászlónál is ezt érzékelem. Ami természettudományos szemszögből a területről tudható, azt a szerző feldolgozta – a hiány megítélésem szerint a régészek és a történészek mulasztásából következik, és az ebből fakadó hiányos szakmaközi együttműködésből. Egyértelmű ugyanis, hogy e bizonytalanságok hátterében, a fent említett tájépítési jellegzetességek állnak.

A Völgységben gyakoriak a peremes dombok – ezek azonban vízszintes tetejükkel ellentmondanak a lösz anyagtulajdonságainak. Már a hatvanas évek végén észrevettem, foglalkoztam is velük, de valamiféle eredményre csak 1987-ben, a kishidasdi földvár megtalálásakor jutottam. A peremes forma annyira gyakori a környéken, hogy módszert kellett keresnem, amellyel vizsgálható ez az érdekes probléma. A természetes módon kialakult forma a lösz vízérzékenysége miatt kizárható volt. A legkeményebb löszrög is percek alatt válik "híg szmötyővé" víz jelenlétében. Ha a mi időjárási viszonyaink között a perem oldala ezer éveken keresztül megállt függőlegesen, akkor annak máshol kell keresni az okát. Egy barátom szőlejében sejlett fel a válasz, amikor szőlőtelepítés közben olyan rögöt találtam, amelyben amorf üreg rejlett, másodlagos kalcitkiválással. A kalcit csak felülről kerülhetett bele, hiszen a domboldali felszín közelében, negyven (tengerszint felett százötvenöt) méter magasságban az alulról kapillárisan felhúzódó talajvíz kizárható, és forrás sincs több kilométeres körzetben. Valószínűleg inkább arról van szó, hogy valamilyen építkezéskor mészkőtörmeléket használtak kötésre. Évekkel az építés után a megtelepült növényzet talajban lebomló részei termelték azt a széndioxidot, amely a beszivárgó esővízzel a mészkövet oldatba vitte. A tömörült talajban a kő kioldódása után visszamaradt üreg falán mutatkoztak a kalcitkiválások. Emellett szól egyébként a népi tapasztalat is, hogy a vályogtégla habarcsaként használt sárgaföldet a lösz mélyebb, meszesebb rétegeiből bányásszák.

Lassan nyilvánvalóvá vált számomra a dombperemek mesterséges kialakítása. Bár a régészek azt állították, hogy a peremek leszántás eredetűek, ezt én kétlem, hiszen sok helyen három-tíz méteres szakadások is vannak, ilyen eke pedig nem létezik. Arról nem is beszélve, hogy ha én szántanám a szép gömbölyű löszdombokat, és megjelenne a szakadás első jele, józan paraszti ésszel tüstént módszert keresnék a kiküszöbölésére, mert akadályoz a dombtetőre jutásban.

Az egykori földvár-maradvány lehetősége is kiesik, mert azt cölöpökkel verik körül két sorban, és közé földet döngölnek. Ekkor segített a kishidasi földvár, amelynek kialakítása messze eltért a tanultaktól. Az első határozott lépések után beláthatatlanná szélesedett a probléma. Felismertem ugyanezt a formát az Őrségben, Vas megyében, a Bakony alján, Miskolc és Kaposvár környékén, de (filmfelvételeken) Erdélyben, Franciaországban és Kínában is. Ezek alapján úgy vélem, hogy a geológiai, természetföldrajzi viszonyokhoz alkalmazkodva a Kárpát-medence nagy részét behálózza ez a gazdasági-védelmi célzatú földsánc-földvár-vízrendszer.

A kiépítés elvei

A táj védelmi-gazdasági célú szelíd átformálása során a dombtetőket az egykor itt élők laposra alakították, és peremet képeztek oly módon, hogy a szélre hordott földet mészkő-törmelékkel rögzítették. Így függőleges szakadás képződik, amitől a domboldal fölfelé járhatatlan lesz.

A völgyek alján halastavakat hoztak létre oly módon, hogy tóvégi gátnak dombot, vagy dombvég-toldást használtak. A széles völgyekben kialakított halastavakba a szükségletnek megfelelően keresztgátakat, mólókat építettek, ahonnan a tóművelést végezhették. A geológiai adottságok – vízmosások, suvadások stb. – kihasználásával ezeket úgy alakították ki, hogy teljesen a természetesre hasonlítsanak.

A vízszint fölött a völgyek hosszában egyhárom méterre vezették az utakat. Az útról a dombtetőre védett feljárókat alakítottak ki, amelyeket élő növényzettel rejtettek. A feljárók mellett "házi használatra" gyalogbejáratokat képeztek ki. A dombperemeket párszáz méterenként, szükség szerint, bástyázták, ahonnan szemmel tarthatták az utakat.

A dombtetőkön éltek, és gabonát termeltek. A dombtető széleinek erdősülése egyrészt megakadályozta az eróziót, másrészt álcázta a dombtető településeit. A domboldalakon szükség szerint legelőt és gyümölcsöst alakítottak ki.

A kiépített területek

A vizsgálatok során egy, a Mecsek körül elterülő, jól elkülönülő, mintegy hatezer négyzetkilométer nagyságú résszel foglalkoztam behatóbban. Az összetartozó tájegységekhez tartozik még a Somogyi-dombság nagy része, a Zselic, a Tolnai-dombság, a Hegyhát, a Völgység, a Szekszárdi-dombság, a Geresdi-dombság, a Baranyai-dombság, a Villányi-hegység, a Mecsekalja és természetesen a Mecsek.

Ahogy az Első Katonai Felmérés 1783–85-ben készült térképszelvényei rögzítették az akkori viszonyokat, egykor az itt található völgyeket mindenütt víz borította, amit kisebb-nagyobb gátakkal tartottak meg. Ezek maradványai a néhol napjainkig is fennmaradt mocsarak. Ezeken a tájakon a vizes kiépítések fölött mindenütt a már ismertetett meredek domboldalak álltak, többnyire erdővel fedve, főleg tölgyesekkel. A dombtetők egyenesre faragása és a peremek kialakítása a legtöbb domb esetében még ma is tanulmányozható, bár a függőleges szakadások nagysága nagy eltéréseket mutat. Gyakoriak az egyméteres peremek, de nem ritka a három-tizenöt méteres szakadás sem. A kisebb perem vadvédelmi, a nagyobb vadvédelmi és katonai védmű lehetett egyszerre.

A táj egykori kialakítói, lakói és gazdái árutermelést valószínűleg nem folytattak, és talán a kereskedelem sem volt számottevő, ezért a kis népsűrűség függvényében csak annyi dombtetőt alakítottak laposra, amennyi ily módon megtermelte szükségleteiket. A gazdasági tevékenység gerince a dombtetői laposokon folytatott gabonatermesztés volt. A földeket a dombél meredeken kiépített peremei védték a legelő állatoktól. Ha a dombperem járhatatlan, a legelő állatok és a nagyobb vadállatok is a völgyben rekednek, nem tesznek kárt a dombtető gabonájában. A legelő és a gyümölcsös a domboldalban húzódott, míg a mesterségesen felduzzasztott halastavak a völgyekben.

A tetőn, a védett horpadásokba települtek az apró, tíz-húsz portából álló falvak. Völgyben a leletek szerint nem épült falu, ott vezettek az utak, és esetleg oda települtek a malmok és a fogadók. Így volt biztonságosabb.

A tószintről a dombtetőre védett, rejtett feljárók biztosították a közlekedést, ezek három típusát tudtam elkülöníteni. Ezeket felül csapdákkal, megtévesztő építményekkel erősítették meg, és olyan helyen alakították ki, ahol a terület jól belátható, őrizhető volt. (Ilyen funkciója lehetett a Lánycsók melletti Csalihegynek, és a Nagymányok melletti Csalának. Erre utalnak az olyan helynevek, mint Dömörkapu, Vaskapupatak, Kövesd, Kakasd stb.).

Többnyire a kialakított tó mögött, a peremből kiemelkedő bástyák alatt feküdtek a legelők, amelyek egyben gyümölcsösök is voltak (pl. Máza határában). A rideg tartású állatok téli szállását dombvidéken peremmel körített völgyekben alakították ki, mint az például szintén a mázai földvár két része között látható, de Szalatnak mellett földvár nélkül is alkalmazták – ez is tanulmányozható mindmáig.

A víz megtartására a táj természete következtében igen változatos megoldások születtek. Ezek jórészt szintén a mai napig megmaradtak, és tanulmányozhatók, működnek is. A Mecsek közelsége miatt a táj esése meglehetősen meredek, a vizek sebessége gyakran túl nagy. A völgyek nagy vizeit ezért egykor, a földépítmény-hálózat kialakításakor, keresztgátakkal fogták meg. Ezeket igen nagy változékonysággal építették, lépcsőzve az esést (máig megtalálhatók ennek nyomai). Nem építettek a mai értelemben vett prizma formájú gátakat (ez túl könnyen elbontható, átvágható, felismerhető, és gyenge is), hanem egy-egy dombot hosszabbítottak meg, a domb formavilágát megtartva. Esetleg a völgy egy részét töltötték fel, akár nagy területen két-három méter vastagságban is, mint a Sióagárd–Medina közti völgyben. Mecseknádasd és Hidas között például egy dombvég van meghosszabbítva, ami alig útnyi szélességűre szűkíti a völgyet. Ennek mai, bővebb állapotát 1952-ben, a 6-os műút építésekor alakították ki. Bonyhádnál az Óhegy oldalából valódi móló indul, innen kezelték a tavat. Cikó határában, az Ótemplomnál a kelet–nyugati völgyet teljesen elrekesztették, úgy, hogy a Mecsek északi és keleti vizei a bonyhádi völgyön folyjanak, használhatóvá és védhetővé téve ezzel az egyébként száraz völgyet.

Az így kialakított nagy léptékű halastó-hálózat alkalmas volt szélsőségesen nagy mennyiségű vizek rugalmas tárolására is. Ez a rendszer ugyanúgy lassítja a víz lefolyását, mint a fok- és árokrendszer – és ugyanúgy ökológiai jelentőséggel bír. Ezen felül a nagy szabad vízfelületek páradús mikroklímát is biztosítottak a dombok között.

Védelmi rendszer

Az eddig ismertetett gazdasági és honvédelmi kiépítésekkel – meredek falú, peremes dombok kiképzése, gátrendszerrel halastó-hálózat kialakítása, völgyekben vezetett úthálózat stb. – "labirintussá" erősített természetes geomorfológiai sokszínűség miatt a dombok és a völgyek keresztbe csak igen nehezen, vagy egyáltalán nem voltak járhatók. Az utak a völgy hosszában, a tószint fölött néhány méterrel húzódtak, a közöttük elterülő részeken többnyire termőföld, ritkábban földvár, illetve védelmi jellegű építmény volt (ez mindmáig felismerhető például a Cikó felé vezető úton).

A nagytáj szélein erősebb a földvár-jelleg, a lösz által kialakított szakadásokra, teraszokra támaszkodó kiépítés. A sokméteres suvadásokat gyakran két–négy szintben védvonalszerűen alakították ki (a négyszintes sáncok relatív magassága néhol a nyolcvan métert is eléri). A beékelődés sarkaira hatalmas földvárak települtek, többlépcsős, nagy mélységű bástyarendszerrel, nagy kapacitású kijáratokkal (Szekszárd, Báta). A földvárakat tavakkal és árterekkel erősítették: a rendszerbe vezető jelentősebb völgyszájakat elárasztották, két oldalra erős földvárakat építettek. Ilyen például a szekszárdi Delta és sióagárdi Lányvár. A bejárókat akár tizenöt-húsz kilométer mélységig megerősítették, a védhetőség fokozására, mint azt a bonyhádi Ófalui-völgy mutatja. A területvédelem során "helyőrségszerűen" igen erős földvárakat is kialakítottak, ilyen lehetett például a szekszárdi három földvárból létrehozott erődrendszer Csatártól a Deltáig.

A védelmi rendszer kiépítése során követett elv az erőszakos behatoló mozgásának korlátozása volt. Az ellenség nem volt képes feljutni a meredek peremekkel védett dombokra, ezért a vízzel elárasztott völgyekben futó, legfeljebb három–hat méter széles földutat volt kénytelen használni – míg a védők szabadon mozoghattak a lapos, védett dombtetőkön. A rendszer nem az erőre, a támadás és védekezés logikájára épített, nem a "falak erejére" és a védők nagy számára, hanem a párhuzamosan futó, keresztben járhatatlan völgyek, zsákutcák és csapdák, rejtett falvak és utak idegenek számára kiismerhetetlen rendszerére – az ütközés elkerülésére, a tájjal kialakított benső szövetség erejére.

Az ismertetett földépítmények régészeti feltárása talán átalakíthatná a hivatalos tudomány egynémely elgondolását, hiszen a fent leírt összefüggésekkel nem foglalkozik sem a régészet, sem a történetírás. Ez a rendszer észrevehetetlenül simul bele a tájba. Finom átmenetekkel alakul az életfenntartó és újratermelő elvből a védekezés különböző formáivá, és vissza – mindezt a lehető legkisebb beavatkozással és a lehető legnagyobb tisztelettel a teremtett világ iránt. Méreteihez és erejéhez képest alig van benne munka, mégis – akár az ártéri gazdálkodás rendszere a síkvidéken – nemes, szellemes, otthonos táj kialakulását eredményezte. Mint egy imádság. Engesztelünk.

Somogyban, ebben az egyébként is aprólékosan tagolt tájban érzékelhető leginkább az egykor volt labirintus-jelleg a megszámlálhatatlan tóval, patakokkal és hatalmas őserdővel. Belső-Somogyban százával működtek tavak – Nagybajom környékén kaphatunk képet a működő rendszerről: egy jól vezetett patakon húsz-harminc kilométer hosszan nyolc tó is megszámolható. A gyér népsűrűség kevés művelésbe vont területet is jelentett, a használaton kívüli területeken járhatatlan őserdők voltak. A Belső-Somogyot borító őserdő például százötven esztendőn keresztül megakadályozta a törököt abban, hogy megszállja a vidéket – és felszabadítani sem kellett, ami az őslakosság kiirtásának elmaradását jelentette. Az itt élők háborítatlanul élhették megszokott életformájukat. A vizes kiépítések megmaradtak, csak a Habsburg-betelepítések után hanyagolódtak el. Az 1. Katonai Felmérés még rögzíti a kiépítések pillanatnyi, már leromlott állapotát 1783 körül – a több száz tavat, és az utánuk maradt mocsarat. A 3. Katonai Felmérés térképein azonban már nyoma sincs a sok száz tónak, ami korábban a dombok között működött. A külső-somogyi részen a Balaton némely része húsz kilométer hosszban benyúlt a dombvidékbe, például Balatonmagyaród és Somogyvár környékén. Valószínűleg Somogyvár volt az ismertetett rendszer nyugati széle. A település egy tizennégy kilométer hosszú és hét kilométer széles, hatalmas területű földvár déli harmadánál fekszik, egy kelet–nyugati irányú völgy szélén, de még a földvár területén – mintaföldvár lehetne, majd minden funkcionális elem megtalálható rajta, ami a többi dombvidéki kiépítésen. Körülötte a völgyeket vízzel árasztották el, bevehetetlen erődítménnyé alakítva a területet. A vár belsejében hajókikötő is volt, egy szűk szájú, tágas öböl, melynek bejáratát két jól épített bástya védte.