Az elmúlt két évtizedben a fenntartható fejlődés és az agrárágazat fenntarthatósága annyira felkapott témává vált, hogy minden tudományterület művelője szinte kötelességszerűen ír róla, így az ezzel kapcsolatos szakirodalmi források számát már felbecsülni sem lehet. Sok szerző azonban a fenntarthatóságnak csak a környezeti dimenziójára helyezi a hangsúlyt, amelynek egyoldalú előtérbe helyezése azért is problémát jelent, mert ez ellentétben áll a fenntarthatóság gazdasági és társadalmi kritériumaival. Ugyanígy a gazdasági szempontok túlhangsúlyozása – amely szerint az elkerülhetetlen "fejlődés" természetes velejárójának tekinthető a mezőgazdaság nemzetgazdasági súlyának folyamatos csökkenése, illetve a mezőgazdasági vállalkozások jelentős részének várható megszűnése – szintén ellentétben áll a fenntarthatóság környezeti és társadalmi követelményeivel.

A diverzifikáció megjelenési formái a mezőgazdaságban

A diverzifikáció mezőgazdasági értelmezését rendkívül sokoldalúan meg lehet adni, ezért célszerűnek tűnik a fenntarthatóság három (környezeti, gazdasági és társadalmi) aspektusából kiindulni. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a rendelkezésre álló hazai és nemzetközi szakirodalmat, gazdasági szemszögből a diverzifikáció általános, altípusok nélküli értelmezése együtt szerepel olyan rokon értelmű kifejezésekkel, mint a multifunkcionalitás, illetve soktevékenységűség (pluriactivity). Célszerű azonban a vállalkozások szintjén különbséget tenni a fogalmak értelmezése között.

Maga a soktevékenységűség a termelés olyan bővítésének felel meg, ahol a gazdálkodók a gazdaságon kívül igyekeznek többletjövedelemre szert tenni, míg a diverzifikáció a gazdaságban megtalálható erőforráskészlet mezőgazdasági (pl. új termékek vagy új gazdálkodási formák bevezetése), valamint elsődlegesen nem mezőgazdasági tevékenységekben (pl. élelmiszerek kereskedelme, falusi turizmus bővítése) történő alternatív felhasználását jelenti. A két fogalom nem szinonimája egymásnak, hanem a kibővített mezőgazdálkodási tevékenységet végző gazdálkodó szemszögéből nézve, a tevékenységi köröknek egyfajta lehatárolását jelentik. Vagyis, ha a gazdaság az alap mezőgazdasági funkciókon túl egyéb (kiegészítő) tevékenységet is végez, illetve az eszközállomány segítségével a gazdaságon kívül bővíti a tevékenységi körét, akkor soktevékenységűséget folytat, ha a gazdaságon belüli szolgáltatások nyújtásával bővíti tevékenységi körét, akkor diverzifikál.

A családi gazdaságok a tevékenységeiket akkor diverzifikálják, amikor a rendelkezésre álló erőforrásaikat másként (vagyis nem közvetlenül az árutermelésben) használják fel, míg a gazdaság jövedelemforrásainak további kiszélesítésével soktevékenységűvé válnak. A diverzifikáció a mezőgazdaságban a fenntarthatóság felé való elmozdulás egyik eszköze, és a gazdaságban folyó azon vállalkozói tevékenységeket befolyásolja, amelyek nagymértékben függenek a rendelkezésre álló földterülettől, illetve tőkétől.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a túlzott diverzifikáció az erőforrás-kapacitások káros mértékű elaprózódásához vezethet, ami megakadályozhatja az optimális termelési színvonal és méret kialakítását, illetve túlságosan sokirányú szakmai és irányítási igényeket támaszt a vállalkozó részéről, ami különösen kisebb vállalatok esetén okozhat nagy problémát. A családi gazdaságoknál a diverzifikáció egyik fő célja a rendelkezésre álló munkaerő-kapacitás minél jobb hasznosítása.

A mezőgazdasági vállalatok termelési szerkezetének diverzifikációját helyezi előtérbe a mezőgazdaság korszerű, multifunkcionális felfogása is, ezért az Európai Unió közös agrárpolitikájában külön támogatások segítik a mezőgazdasági vállalkozások diverzifikációját.

A fajdiverzitástól az agrobiodiverzitásig

Maga az agrobiodiverzitás a biodiverzitás része: a termesztett növények sokféleségét jelenti. Fogalomkörébe tartoznak az agrobiocönózisok (mezőgazdasági művelés alatt álló területek), az ott lévő kultúrflóra (a kultúrfajok fajtái, változatai), az ott élő egyéb növényfajok (gyomok, gombák, algák stb.), illetve a genetikai tartalékok, amelyeken a köztermesztésből kikerült fajtákat, tájfajtákat, ökotípusokat és a kultúrnövények vad rokonfajait értjük. Az évezredek során kialakult agrobiodiverzitás ma már az európai agrártáj egyik öröksége, és ennek fenntartása az európai agrárpolitika része kell, hogy legyen.

A korai társadalmakban a földművelés megjelenésével kezdődött el az a máig ható tudatos szelekció, amely évezredek alatt fokozatosan átalakította a Föld természetes flóráját. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen néhányszáz növényfaj rohamosan nagy területeken terjedt el, és a természetes ökoszisztémákat újszerű, lényegesen egyszerűbb felépítésű agrobiocönózisok váltották fel. Ezek az új típusú növénytársulások az önszabályozó és önfenntartó természetes rendszerekkel ellentétben folyamatos emberi beavatkozásokat (pl. talajművelés, tápanyag-visszapótlás) igényelnek, amely végső soron jelentős mennyiségű termék (biomasszaproduktum) előállítását, és ezzel párhuzamosan igen nagyszámú fogyasztó szervezet bekapcsolását teszi lehetővé az energia- és anyaghasznosítási láncba.

A termesztett növények és a természetes vegetáció viszonyát a Kárpát-medencében valaha élt népességek életmódja és a klimatikus viszonyok határozták meg. Igazi nagy gond, hogy az itt megfordult népek pontos anyagi kultúráját nem ismerjük, főleg nem az annak alapját képező természeti állapotot. A földművelés térhódításával összefüggő erdőirtások, a legeltetés és taposás, a bronzkori égetéses temetkezéshez, illetve a későbbi korok nagy építkezéseihez kivágott fák mennyisége, majd a kései népvándorlás – az Árpád-kor időszakától a települések számának fokozatos emelkedése – erőteljes talajeróziót váltott ki. Az Alföld zonális tölgyes-erdős sztyeppéje nagyobb részben "kultúrpusztává", részben mezőgazdasági vidékké alakult át, és csak maradványterületeken maradt fenn az egykori vegetáció.

A régészeti feltárásokon előkerült magleletekből kiolvasható általános tendencia szerint a neolitikumtól az újkorig haladva az emberi tevékenység hatására a földbe került magvak mennyisége általában nő, mégis az adatokat egybevetve nyilvánvalóvá válik, hogy a kultúrnövények megjelenése klímaváltozásokkal összefüggő régészeti korszakokhoz köthető. A gabonafélék többsége a neolitikum során jelent meg a Kárpát-medencében, a hüvelyes növények nagy része a tell-kultúrák idején, a középső bronzkorban, a gyümölcsök és a szőlő a római uralom alatt. Ehhez járult hozzá a honfoglaló magyarság keletről hozott növényismerete, majd a kereszténység felvételét követően a nyugatról érkező haszonnövények (gabonák, gyümölcsök, szőlő, konyhakerti és fűszernövények) és termesztési tapasztalatok, később, az Újvilág felfedezése után, az onnan érkezett növények. A sokféle ismeret itt kovácsolódott egységgé. Kultúrnövényeink nem európai eredetűek: nagyobb részben ázsiai, kisebb részben újvilági származásúak, bekerülésük ideje és körülménye eltérő. Mégis a legtöbb fajt közülük őshonosnak, helyesebben régen honosultnak kell tekintenünk, mert kultúrflóránk részeivé váltak, a fajták közül pedig sokat hungaricumként tartunk nyilván. A különböző korokban a Kárpát-medencébe érkezett növényfajok új hazára találtak ezen a területen, és másodlagos génközpontjuk alakult ki. (Gyakran nagyobb változatosságot mutatva, mint a kialakulásuk helyét jelentő elsődleges génközpontjukban.) A Kárpát-medence sajátos ökológiai viszonyai (földrajzi és klimatikus mozaikossága, a földrajzi szélességre jellemzőnél átlag 2,5 °C-kal melegebb átlaghőmérséklet), a kultúrnövényeknek a termesztésben eltöltött hosszú ideje és az ezzel együtt járó népi szelekció következtében a termesztett fajok és fajták igen magas fokú diverzitása jött létre. A tájfajták így kultúrörökségünk részének tekintendők, ezért megőrzésük nemzeti feladat.

Tájfajták létrejöttének genetikai okai

A Kárpát-medence földrajzi változatossága, sajátságosan többféle mikroökológiai környezete lehet a magyarázat a természetes vegetációhoz tartozó fajok körében tapasztalható fajdiverzitás és a termesztett növények körében regisztrálható kultúrfaj-diverzitás magas fokára. A természetestől eltérő vegetáció és a hozzá kapcsolódó technológia kihatással volt a növényfajok életfeltételeire, a diverzitás változására. Míg a természetes vegetációhoz tartozó fajok diverzitása (spontán diverzitás) csökken, addig a kultúrfajok diverzitása növekszik. A kultúrfajok között azonban számos konkurens gyom is található, amelyek életritmusa a gazdanövényéhez idomult. A tudatos szelekció, azaz a nemesítési munka olyan új változatokat (fajták, hibridek, klónok stb.) hozott létre, amelyek korábban sohasem léteztek, ily módon is növelve a kultúrfajok diverzitását. A mezőgazdasági termelés tehát mind a spontánfaj- mind a kultúrfaj- diverzitásra hatással van.

A régi korok növényei – szemben a mai monokultúrában tartott, genetikailag sokszor túltenyésztett, homogén állományú, hamar leromlásnak induló fajtákkal – olyan mértékben illeszkedtek a környezetbe, hogy azzal szerves egységet képeztek. Egy-egy táj, tájegység saját fajtát "nevelt" ki belőlük. A tájfajták a ma termesztésben lévő, jobbára külföldi fajtákkal szemben ősibb típust jelentenek, azoktól fenológiailag is eltérnek, mégis inkább genotípuskeverékként értelmezhetők. Elsősorban tömegszelekciós úton kerültek a termesztésbe, és az adott helyen stabil, ún. egyensúlyi populációt alkottak. A tájfajták genetikai adottságaiknál fogva ellenállók, az extenzív termesztési körülményeket jól bírják. A modern fajtáktól hozam tekintetében általában elmaradnak, de minőség tekintetében sokszor felülmúlják azokat. Az elmúlt fél évszázad mezőgazdasága azonban a nagy potenciális termőképességgel rendelkező, jól gépesíthető, egyenletes minőséget biztosító, de genetikailag homogén fajtákat részesítette előnyben. Ezek elterjedése nem csupán az agrobiodiverzitás csökkenéséhez, hanem sok tájfajta eltűnéséhez is vezetett.

Középkori és újkori forrásokból tudjuk, hogy a régi magyar gabonák és gyümölcsök Európa-szerte híresek voltak. A magyar búzát így dicséri a II. Ulászló szolgálatában álló Pierre Choque: "Buda városa és a vár alacsony hegy tetején áll, oldalt távolba vesző hegyekkel, amelyek igen termékenyek. Itt nagyon jó szőlő terem, és olyan búza, amilyent még sohasem láttam..." A középkori magyar gyümölcs különlegesen élénk zamata, jó szállíthatósága révén vált híressé. A magyar kajszi első híradása és egyben dicsérete ("magna et optima") Gesnertől (1561) származik. A középkori Magyarország talán leghíresebb gyümölcse mégis a besztercei, vagy ahogy olasz honban ismerték, a "magyar szilva" volt.

Azt azonban továbbra sem tudjuk, hogy mióta léteznek fajták, s nem tudjuk, hogy mikor, kik és hogyan állították elő az első fajtákat. A kultúrnövények magyarországi fajtahasználatának kezdeteit írásos forrásokra támaszkodva a gyümölcsöknél már a középkorig vissza tudjuk vezetni. Az archaebotanikában alkalmazott metrikus méréseknek köszönhetően talán a szőlőnél állunk a legjobban, miszerint a római korban már több fajtáját termesztették a borszőlőnek. A gabonaféléknél ez nehezebb, míg a zöldségnövényeknél jó esetben is csak az újkorig sikerül visszakövetni a változásokat. A gabonák fajtadiverzitása a középkorban tovább bővült, de számos nyomból arra következtetünk, hogy már a neolitikum időszakában létezhettek nálunk gabona-tájfajták. Azonban az újkorig még semmiképpen sem szabad valamiféle gabonanemesítésről beszélni, így a különféle gabonák csak helyi tájfajták, vagyis bizonyos körülményekhez idomult, néhol esetleg tömegkiválasztással "fejlesztett" típusok lehettek.

A tájfajták uralma nagyjából a 19. század második feléig tartott, amikor is megjelentek a gabona és zöldségnemesítés első fajtái, illetve mindenki számára elérhetők lettek az új, "kertésztől" vett fák. Ezek a gyümölcsfaiskolák (árudák, lerakatok) már nem a hagyományos tájfajtákat kínálták eladásra, hanem elsősorban a nyugat-európai nemesítők egyre nagyobb mértékben bővülő termékeit. Ebbe a folyamatba a magyar növénynemesítők is bekapcsolódtak. A mind nagyobb termőképesség eléréséért folytatott nemesítés, a fogyasztási igények, a technológiai, közgazdasági és politikai viszonyok változásai, de a divat is állandóan módosították a kultúrnövények összetételét, és lerövidítették a termesztésben lévő fajták életét. A két világháború közötti időszakban egy-egy búzafajta termesztésben eltöltött ideje még tizenöt-húsz év volt, de a Bánkúti 1201-es búzafajta esetében közel negyven év. Mára ez az időszak lecsökkent négy-öt évre.

A tájfajták megőrzésének és termesztésbe vonásának lehetőségei

A genetikai sokféleség ijesztő mértékű csökkenése az országhatárokon túlnyúló, az egész földet érintő probléma. A FAO 1995-ös felmérése szerint évente ötvenezer kultúrnövény-tájfajta (ökotípus) tűnik el a világon. A mezőgazdasági tulajdonviszonyok változásai nálunk is végveszélybe sodorták a szórványként még meglévő ősi kultúrnövény tájfajtákat. Biztató, hogy egyre erősödik az igény a Kárpát-medence "őshonos" fajtáinak megmentésére, ezért ismernünk kell történetüket, a történelem során játszott szerepüket, valamint jelenlegi helyzetüket. A régi fajták begyűjtése és fajtafenntartása, a fajtabélyegek és tulajdonságok leírása a génmegőrzés feladata, ily módon a génmegőrzés nemzeti jelleget kapott. Az ősi tájfajtákat eredeti termőhelyeikről kiszorulva, parlagokon, egyéb elhagyott területeken, idős gazdák kertjeiben, horgosokban találhatjuk még meg. Sajnos a génmegőrzés általában csak a fajták begyűjtésére korlátozódik, az adott fajta elterjedésének társadalmi-gazdasági vonatkozásait csak ritkán vizsgálja.

A génbankok, illetve a fajtagyűjtemények tájfajtái, valamint a nemesített fajták vad rokonfajai a nemesítői munkát is nagymértékben segítik. Az utóbbi években biztató eredmények születtek a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program keretében kijelölt Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) hálózatába tartozó részek agrobiodiverzitásának, gazdálkodásának szocio-ökonómiai felmérésében (pl. Szatmár-Bereg, Dévaványa, Őrség-Vendvidék). A "génerózió" nyomon követésére, megállítására, illetve a kutatások koordinálására már számos nemzetközi egyezményt kötöttek, illetve nemzetközi szervezeteket hoztak létre. A növényi génforrások megőrzésének nemzetközi szintű koordinálását 1993 óta a Növényi Génforrások Nemzetközi Intézete (International Plant Genetic Resources Institute) végzi. A génmegőrzés terén elért eredményeket mutatja, hogy világ génforrásgyűjteményeiben több mint négymillió tétel található. Hazánk a Biodiverzitás Egyezménnyel (1995. évi LXXXI. Törvény) és a FAO Nemzetközi Egyezménnyel [2308/2003. (XII. 10) Kormányhatározat] összhangban végzi a hazai génforrás megóvását, fenntartását, és a hozzáférés biztosítását. Felmérések szerint Európában jelenleg közel 1,9 millió génforrás-tételt tartanak fenn gyűjteményekben.

Az agrobiodiverzitás fenntartására és hasznosítására valamennyi európai ország nemzeti programokat dolgozott ki, ám az igazán hatékony megőrzéshez számos probléma kapcsolódik. Ezek egyik alapvető oka az, hogy a nemesítők és a génmegőrzéssel foglalkozók céljai és módszerei, de legfőként érdekei nem esnek egybe, bár mindannyian a genetikai variációk sokaságával dolgoznak. Míg a génmegőrzéssel foglalkozó társadalmi és szakmai szervezetek és intézmények célja az, hogy a genetikai variációk minden lehetséges változatát felkutassák, addig a nemesítők a genetikai variációk sokaságából csak a nemesítés céljának leginkább megfelelő változatot keresik.

A tájfajták felhasználásának társadalmi-gazdasági jelentősége

Magyarország közel 4,7 millió hektár olyan szántóterülettel rendelkezik, amelyen nagyrészt szántóföldi és kertészeti növénykultúrák termesztése folyik. Az agrobiodiverzitást háromszázötven kultúrnövényfaj négyezer elismert és termesztett változata jelenti. A huszonöt hazai génbankban ezerkétszáz növényfaj közel nyolcvanezer tétele – mint genetikai tartalék – áll rendelkezésre, ugyanakkor a mezőgazdasági termelés során a hazai génkészletnek csupán harmincöt százalékát hasznosítjuk, de a gazdaságilag kiemelkedő fontosságú gabonanövényeknél ez jó, ha eléri a húsz százalékot. Ezek a gyűjteményekben őrzött, nem kihasznált genetikai tartalékok mindenképpen pótolhatatlan nemzeti értéket képviselnek a nemesítés, oktatás és kutatás számára. A régi tájfajták megőrzésének és felszaporításának végleges és megnyugtató megoldását jelentené, ha bekerülhetnének az ÉTT-ken folytatott extenzív, nagyrészt organikus gazdálkodásba. Amennyiben sikerül az ilyen területeken gazdálkodó embereket érdekeltté tenni a néprajzi és agrártörténeti hagyományokon alapuló, régi tájfajtákat felhasználó természetelvű gazdálkodásban, úgy lehetőség nyílik a kultúrfaj-diverzitás megőrzésére.

Ezen túlmenően, a tájfajták újra köztermesztésbe vétele számos gazdasági előnnyel is járhat a hazai mezőgazdaság számára. A genetikailag ellenállóbb tájfajták egyfelől alacsonyabb termesztési (pl. növényvédelmi) költséggel termeszthetők, hiszen például az alakor búza szántóföldön bizonyítottan gyomelfojtó képességgel rendelkezik, másfelől a csökkentett vegyszerfelhasználás következtében a belőlük készített termékek nemcsak ízvilágukkal és beltartalmi értékeikkel nyújtanak többet, hanem hozzájárulnak a fogyasztók élelmiszerbiztonságának növeléséhez is. Külön gazdasági előny lehet a vállalkozások számára, hogy az EU Közös Agrárpolitika előírásaiban az egyes tájfajtákra vonatkozóan nincsenek meghatározott kvóták, így tetszés szerinti mennyiségben termeszthetők. Remélhetőleg egyes, a termesztésből kiszorult régi tájfajták újra termesztésbe vétele a mezőgazdasági vállalkozások termelési szerkezetének diverzifikációjához is jó alapot szolgáltathat.

Jegyzetek: