Magánüzletek

Rovatunkban folytatjuk a Pattern Language című könyv (Christopher Alexander és mások: A Pattern Language. Towns, Buildings, Construction. New York, 1981, Oxford University Press) lapunk választott témájára vonatkozó részleteinek közlését.


A profitérdekeltség mind nagyobb és nagyobb áruházakat, bevásárlóközpontokat hoz létre. Ily módon az üzletek hamarosan teljesen az áruházhálózatok és a kereskedelmi társulatok gazdasági ellenőrzése alá kerülnek. A méretnövekedéssel azonban elvész a személyesség a szolgáltatásból, a kis üzletek létfeltételei pedig romlanak.

A kereskedelmi társaságok gyakran azt a látszatot keltik, mintha boltjaik magánkézben működnének. A látszat azonban csal. A kis üzletekből álló láncok kialakításakor ezek a vállalatok lehetőséget adnak az indulótőkével nem rendelkező embereknek, hogy üzlethez jussanak, akárcsak ha az a sajátjuk volna. A magánüzemeltetőknek azonban gyakorlatilag semmilyen beleszólásuk sincs az árukészlet kialakításába, vagy egy kis étkezde esetében az étrend kialakításába – a működési szabályok ugyanis szorosan kötöttek.

Ezzel a módszerrel a vállalatláncok futótűzgyorsasággal képesek terjeszkedni. Az így kialakított kis üzletek viszont egyre mesterségesebb, egységesebb és a helytől idegen szolgáltatásokat nyújtanak, a magánkézben lévő üzletekre jellemző személyes légkör pedig teljesen elvész.

Az emberi közösségek csak akkor nyerhetik vissza a személyesség légkörét, ha kis boltjaik üzemeltetésénél elutasítják az ilyen típusú bérleti szerződést, és kiutasítják lakóhelyükről az üzlethálózatokat.

A helyi közösségeknek minden tőlük telhetőt el kell követni, hogy kézben tartsák a gazdaságot, például úgy, hogy az a közösség legyen a gazdasági egységek tulajdonosa és működtetője is, amelynek az igényeit az kiszolgálja. Meg kell akadályozni a távoli tulajdonosok által irányított egységek kialakulását és működését, ezért az üzletek méretét korlátozó rendelkezéseket kell hozni. Marokkóban, Indiában, Peruban stb., az ősi városok legrégibb részeiben a boltocskák gyakran még hattizenkét négyzetméteresnél is kisebbek – épp csak egy személy és némi áru számára van hely bennük –, de ez bőven elég.

Mindezekkel még nem érhetjük el céljainkat, csak akkor, ha az üzleti célra bérbe adható területek mérete mellett a bérleti árat is korlátozzuk. Egy kistulajdonos számára vállalkozásának csődje katasztrofális következményekkel járhat egész életére nézve, márpedig ezek többsége azért következik be, mert képtelen fizetni a magas bérleti költségeket. A nagy üzlethálózatok terjeszkedésének egyik legfőbb oka éppen az, hogy az átlagos egyéni vállalkozás pénzügyi kockázata rendkívül nagy.

Kis üzletek tucatjai számára csökkenhet jelentősen a beindítással járó kockázat, ha alacsony bérleti költségeket teszünk elérhetővé.

Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy elősegítsük a magánkézben lévő üzletek fejlődését: csak akkor hagyjuk jóvá az üzemeltetési kérelmeket, ha az adott üzlet tulajdonosa személyesen is ott dolgozik.

A kávéházakat, a helyi fűszereseket és valamennyi egyéb kis magánüzletet, talponállót olyan rendeletekkel kell támogatni, amelyek biztosítják, hogy a helyi lakosok tulajdonában és kezelésében maradjanak, és ne váljanak távoli tőkések, áruházhálózatok vagy kereskedelmi mamuttársulások tulajdonává.


illusztráció

A "sarki fűszeres"

Egy közösség főbb vásárlási igényeit leginkább a kis boltok szolgálják ki, amelyek egyúttal elősegítik a szomszédsági viszonyok kiépülését, és hozzájárulnak az ott élők identitásának fenntartásához is. Manapság azonban a tervezők és építtetők azt gondolják, hogy az emberek már nem szívesen járnak a kis helyi boltokba. Ez azonban tévedés. Nemcsak arról van szó, hogy az emberek szeretnek elsétálni a közeli kis üzletekbe, de a "sarki fűszeresek", a kis vegyesboltok különleges szerepet játszanak az egészségesen működő közösség életében, az összetartozás tudatának fenntartásában is.

Ezt több tanulmány is alátámasztja, amelyek szerint egy lakóközösség tagjai számára az adott lakóterület egyik legfontosabb eleme éppen a helyi bolt, amely hozzájárul ahhoz, hogy az ott élők önmagukat közösségnek tekintsék. Nyilván ezért vezet a kis séták többsége a helyi bolt felé, hiszen az emberek nemcsak vásárolni mennek a boltba, hanem akkor is, ha csupán sétálni vagy beszélgetni szeretnének. Így a helyi boltocskák összetartozó lakókörzetet hoznak létre maguk körül, később pedig segítenek annak fennmaradásában.

Berkeley-ben egy kis üzletben húsz embert kérdeztünk meg azt tudakolva, hogy milyen messziről jönnek a boltba. A megkérdezettek nyolcvan százaléka gyalog jött, és legfeljebb három háztömbnyi (kb. háromszáz méter) távolságból érkezett. Több mint felük egyébként a megelőző két nap valamelyikén is megfordult az üzletben.

Azok a megkérdezettek, akik autóval jöttek, általában négy háztömbnyi távolságnál messzebbről jöttek. A kutatások során a környék más hasonló közszolgáltatása kapcsán is ilyen eredményeket kaptunk. Úgy tűnik tehát, hogy a kis vegyesboltoknak, sarki fűszereseknek járótávolságon belül kell lenniük – ez három-négy háztömbnyi, azaz mintegy négyszáz méternyi távolság.

De valóban életképesek-e ezek a kis üzletek? Nem fenyegeti-e őket a méretnövekedés gazdaságossági törvénye? Hány ember, rendszeres vásárló kell ahhoz, hogy egy kis sarki vegyesbolt életképes maradjon?

Ezt az arányt egyszerűen is meg lehet becsülni – a telefonkönyv kézbevételével. Például San Franciscóban, amely hétszázötvenezer lakosú város, ezek szerint hatszázharmincnyolc kis vegyesbolt üzemel. Ez azt jelenti, hogy ezeregyszázhatvan lakosra jut egy kis bolt – és ez egybeesik a kutatási eredményekkel is.

Ezek szerint egy sarki vegyesbolt akkor lesz gazdaságos, ha mintegy négyszáz méteres környezetében nagyjából ezer ember él. Ez hektáronként mintegy ötszáz embert jelent – a legtöbb városi körzetben megvan ez a népsűrűség. Ez a határérték azonban egy életképes szomszédság esetében alacsonyabb is lehet, hiszen egy egészséges kisközösség saját kohéziója érdekében erőfeszítéseket is tehet saját kis vegyesboltja fennmaradásának érdekében.

Tehát a lakóközpontokat úgy kell kialakítani, hogy minden szomszédságnak jusson legalább egy helyi bolt úgy, hogy nagyjából két-hétszáz méterenként elhelyezkedve mindegyik körülbelül ezer embert lásson el. Sarokra telepítsük őket, ahol nagyobb a gyalogosforgalom, és ha lehet, tulajdonosaiknak, üzemeltetőiknek a közvetlen közelükben biztosítsunk lakáslehetőséget.

Kerüljük a szerződéses üzemeltetési formát, és olyan törvényeket fogadjunk el, amelyek megakadályozzák a kis magánboltok létét fenyegető nagy üzletek és üzlethálózatok megtelepedését a területen.


illusztráció

Kávéházak

Az utcára nyíló kávéház különleges helyszín a város életében. Olyan hely, ahol a kialakult szokásrend nyugodt időtöltésre ad módot az embereknek: nézelődhetnek és figyelhetik a körülöttük zajló világot. Azokban a városokban, amelyek leginkább őrzik emberi légkörüket, teraszos kávéházak sokaságát találjuk. Próbáljuk megfogalmazni, mi teszi ezeket a helyeket olyan vonzóvá!

Tudjuk, hogy az emberek szeretnek mások között elvegyülni parkokban, tereken, sétányokon, sugárutakon és persze kávéházakban. Ennek előfeltétele, hogy a szokásjog és a környezet legitimálja az ott tartózkodást. Van néhány tevékenység, amely szinte rituálisan hozzátartozik e helyszínekhez: az újságolvasás, a kószálás, egy ital melletti üldögélés, vagy valamilyen társasjáték. Ilyen esetekben az emberek elég otthonosan érzik magukat ahhoz, hogy ellazuljanak, esetleg odabólintsanak egymásnak, vagy beszédbe elegyedjenek. Egy jó kávéházi terasz egyesíti magában ezeket a lehetőségeket, de ezeken túl van még egy különleges előnye is: az emberek órákig ott üldögélhetnek a nyilvánosság levegőjében.

Aki sétál, annak minduntalan lépkednie kell – a csevegés ezért csak néhány percig tarthat. Egy parkban is lehet ugyan üldögélni – de ott nem vesz körül az emberi zsongás, a nyüzsgés, ott nincs hullámzó embertömeg; az intimebb, békésebb élmény. Otthon, a saját portánkon üldögélni megint csak más – az sokkal védettebb érzés, és nem nyújtja a járókelők kavargó légkörét. Egy kávéházi teraszon azonban békés elengedettségben, és mégis nyilvánosan tölthetjük az időt. A helyzet különleges lehetőségeket tartogat: érezzük, hogy "talán a következő ember..." – ez a hely a kiszámíthatatlanság és a várakozás helye.

Ilyen érzéseket kínál az utcára nyíló, teraszos kávéház – ez a tipikusan nagyvárosi jelenség, hiszen csak itt fordul elő olyan emberkoncentráció, amely ezt az élményt képes életre hívni. Ez korántsem jelenti azonban azt, hogy a kávéházak csak a város különlegesen izgalmas részeire korlátozódnának. Az európai városokban szinte minden lakónegyedben vannak utcai kávéházak. Az ilyen helyek szociális kötőanyagként szolgálnak a közösség számára. Olyanokká válnak, mint a klubok: az emberek rendszeresen visszajárnak ezekre a kedvenc helyeikre, és az arcok egyre ismerősebbek lesznek. Ha az otthon közelében sétatávolságon belül van egy-két bevált kávéház, az nagyszerű dolog – rendkívüli módon segíti a szomszédság azonosságtudatának erősödését. Azon kevés helyek egyike, ahol az újonnan odaköltöző elkezdhet beletanulni a helyi szokásokba, és találkozhat azokkal, akik már régebb óta ott élnek.

A kávéház sikerességének feltétele, hogy a szomszédságában élő emberek életében gyökerezzen, és kialakult helyi törzsközönsége legyen.

Az utcára nyíló terasz mellett jó, ha a kávéházban egyéb helyiségek is vannak, különböző újságokkal, játékokkal, esetleg kandallóval, puha székekkel. Ez teszi lehetővé, hogy legkülönfélébb emberek is elkezdhessék látogatni, hiszen így az eltérő igények egyaránt helyet kapnak.

A kávéház egyszerű ételeket és italokat is kínál, némi alkoholt is – de bárrá nem válik. Olyan hellyé kell alakulnia, ahol a napot éppoly kellemes kezdeni, mint befejezni.

Ha mindezek a feltételek együtt vannak, és a kávéház meghonosodik, valami különlegességet visz az odajárók életébe: teret, légkört teremt a tanuláshoz, eszmecserékhez, nagy szellemek vitáihoz, beszélgetésekhez, előadásokhoz – és mindez félig nyilvános, félig magánlégkörben folyhat.

Megkértük egy egyetem harminc diákját, hogy értékeljék, milyen mértékben járultak hozzá a kávézók az érzelmi és intellektuális fejlődésükhöz az egyetemi éveik alatt. Kiderült, hogy a "kávéházi kiscsoportos beszélgetések a diákokkal" vagy a "söröspohár fölötti viták" legalább annyit, vagy még többet jelentettek, mint a "vizsgák" és a "laboratóriumi gyakorlatok". Azaz a kötetlen beszélgetések legalább olyan súllyal járultak hozzá a diákok fejlődéséhez, mint a kötöttebb oktatási formák. Szerintünk ez a jelenség általános – ez az a minőség, amely ott lebeg a szomszédságból kinövő kávéházak levegőjében is, és meghatározóan kisugárzik az adott lakóközösségre.

Segítsük tehát a helyi kávéházak kialakulását minden szomszédságban. Tegyük bensőségessé ezeket a helyeket belső helyiségekkel, és ugyanakkor nyitottá az utcára, ahol az emberek leülhetnek egy kávéra vagy italra, és figyelhetik a körülöttük zajló világot.

A kávéházak előterét úgy alakítsuk ki, hogy néhány asztal kívülre, egészen az utcára kerüljön. Legyen széles, nyitott átjáró a terasz és a belső tér között. Mind a belső helyiségeket, mind a teraszt a legkülönfélébb asztalokkal és ülőhelyekkel rendezzük be. A teraszt határoljuk alacsony szegéllyel, ha fennáll annak veszélye, hogy az utcai élet bármilyen módon megzavarhatná.


illusztráció

A magyar változat Simonyi Béla és Beck András
fordítása alapján készült.


Ökotáj, 35–36. sz. 2005. 81–86. o.