Első állítás: A televízió elveszi az időt.

A tévé alapvetően nem közösségi műfaj. Szivárványos szempontból legfőbb "bűne", hogy kiszorítja a társas mulatságokat (közös kártyázás, táncos mulatság, traccsparti, társasjáték a gyerekekkel), mert nagyon megkurtítja a rájuk szánt időt. Fontos megértenünk, hogy ezzel helyrehozhatatlan kárt okoz, hiszen a közösség szövetét a folyamatos párbeszédek adják. Ha nem jut időnk a beszélgetésre egymással, akkor egyre gyengül, majd felbomlik a már létező közösség, és újak sem alakulnak. Ugyanezt tapasztalhatjuk a legkisebb mikroközösségek, a családok életében is, amelyek részben szintén a televízió miatt válnak egyre felszínesebbé.

Második állítás: A televízió meggyengíti a kötődést a helyhez.

A mai kor jellemzője, hogy nem érezzük magunkat jól ott, ahol éppen vagyunk. A rohanás konkrét és átvitt értelemben is jellemzője ennek a korszaknak. A sehol otthon-nem-levés pedig a másik legfőbb ellensége a közösségek kialakulásának.

Annak már jó ideje nincs komoly realitása, hogy több nemzedéken keresztül kötődjenek családok egy közösséghez vagy településhez. Ma már nagyon kevesen mondhatják el, hogy az én nagyapám ismerte a te nagyapádat. Valószínűleg nem vagyok túl meggyőző, de azt gondolom, hogy sokat veszítünk ezzel.

Ennél talán könnyebb elfogadni azt az állításomat, hogy a hely elvesztése azzal jár, hogy folyamatosan gyengül a tájról való tudásunk, ami komoly része a helyi közösség közös tudáskincsének. Nem véletlen, hogy a téeszek szervezésének korában rengeteg anekdota járt az agronómusokról, akik, bár felsőfokú mezőgazdasági végzettséggel rendelkeztek, mégis kevesebbet tudtak a helyes gazdálkodás valóságáról egy adott helyen, mint a táji tudást nemzedékeken át öröklő helyi gazdák. Ők tudták, hogy a falu környékén hol és mit érdemes vetni, melyik tájék milyen növénynek kedvez, hol reked meg a hideg levegő...

A hely elvesztésében az autó a főszereplő, a tévé inkább az elvágyás kialakulásában, erősödésében játszik főszerepet. A klisészerű szerepminták, amelyeket bemutat, a legritkább esetben illeszthetők az organikus kistelepülési életbe. A tévében értékesnek mutatott tudás általában nem a belakható, élhető, kisléptékű helyről szól. A mai tévé nem helyi léptékű, sőt, már nem is nemzeti. Ahogy a gazdaság globálisra váltott, úgy lett a tévé is nemzetközi. A globális lépték pedig finoman szólva sem erősíti kötődésünket szülőföldünkhöz. És végül minden film szerkezeti tulajdonsága, hogy nem a valós időben játszódik, a vágások, időugrások a művészi értékhez bár sokat hozzátehetnek, de mint minták erősítik a rohanó életvitel elfogadását.

Harmadik állítás: A televízió elöli az aktivitást.

A szerepünk előtte ülve mindössze arra korlátozódik, hogy passzívan befogadjuk, amit sugároz.
Ez ellen azt lehet felhozni, hogy:

1. ki lehet kapcsolni,
2. át lehet kapcsolni más műsorra,
3. lehet SMS-sel szavazni (Majkára, a nagy könyvre...),
4. lehet levelet írni, telefonálni a szerkesztőségbe vagy a műsorvezetőnek.

Könnyű belátni, hogy az első kettő semmiképpen sem tekinthető interakciónak. A ki- és átkapcsolásnak lehet ugyan befolyása a műsor jövőjére, de semmiképp sem tekinthető párbeszéd-elemnek.

Az sms, levél, e-mail, telefon már izgalmasabb kérdés. Látszólag itt beleszólhatunk a műsor alakulásába, ami lényeges szerep lehet. Tőlünk függ Majka sorsa, vagy hogy melyik könyv kerül a középdöntőbe. Ezek a szavazások azonban nem érintik a műsorok lényegét, mindegy, hogy melyik szereplő jut tovább, a forgatókönyvet nem befolyásolja, a show ugyanúgy folytatódik. A szavazásnak itt is szinte csak annyi a szerepe, mint a kikapcsolásnak, ha túl kevés a szavazat, a műsort előbb-utóbb kiveszik az adásból.

Ráadásul az sms-küldés, ami a leggyakoribb, még csak nem is egyformán hozzáférhető mindenkinek. Mobilja most már tényleg nagyon sok embernek van, de arra kerete, hogy különféle kedvencekre emelt díjért szavazzon, jóval kevesebbnek.

Levelet írni, telefonálni persze a műsor szerkezetét érintő ügyekben is lehet, de valljuk meg, nem nagyon hallottunk arról, hogy e levelek komoly eredményt értek volna el.

Talán egy csírája van az aktivitásnak, amely több teret enged a nézőnek. Azokra a műsorokra gondolok, ahol e-mail vagy sms-részletek úsznak át folyamatosan egy csíkban. Félek azonban, hogy itt is van egy cenzúra, azaz nem válogatás nélkül, hanem valamilyen szerkesztői szándék alapján lehet bekerülni.

De miért lényeges az aktivitás? Csupán azért, mert minden létező közösségnek ez az alapja. A főemlősök kurkászásához hasonlóan, amelyről szintén bizonyított, hogy erős szociális, közösségépítő jellege van, az emberi közösségek is tagjaik folyamatos és gyakori interakcióin alapulnak.

Mi itt a baj? Azt gondolhatnánk, hogy a gyerekeknek és a fiatal felnőtteknek, miután eleget bámulták a képernyőt, sokkal nagyobb igényük támad más élő emberek látására, ezért be fogják pótolni, amit mulasztottak. Nos:

1. Nem lehet bepótolni.
2. Nem is képesek rá, mert a tévében látott modellek nem alkalmazhatóak a mindennapi életben. A képernyő előtt szocializálódott generációk sokkal kevésbé képesek tartós közösségek tagjaivá válni. Egyre kevésbé tudjuk megszelídíteni egymást.

Mi itt a baj még? Az, hogy a korosabb felnőttek is rengeteg időt töltenek a képernyő előtt, és emiatt az a sok tapasztalat, tudás, amelyet hosszú életük során összegyűjtöttek, részben vagy egészben elvész a közösség számára, tovább gyengítve ezzel azt.

Negyedik állítás: Kifejezetten káros, amit a televízió az idő, a hely és a saját akció helyett ad.

A tévétől mintákat, követendő szerepeket, életviteli tanácsokat és reklámokat kapunk. Hogy milyeneket, sejthetjük, ha eszünkbe idézzük, hogy az a fajta folyamatos, sok csatornás televíziós sugárzás, amely most jellemző, eltéphetetlenül kötődik a mostani Gazdaságkorhoz. Nyilvánvaló, hogy ezt az "ingyenes" szórakoztatást csak és kizárólag azért finanszírozzák a gazdasági élet szereplői, mert többszörös hasznuk van belőle. Közvetlen haszon a reklámok révén eladott termékeiken keletkezik, közvetve pedig előnyös, hogy milyen fajta fogyasztói, életviteli mintákat kínál, mennyire gyengíti meg az ellenállást a nagy cégekkel szemben, azaz hogyan teszi e cégeket hitelessé stb. – folytathatnám szakadatlan. Azt pedig nem kell sokat magyarázni, hogy a Gazdaságkor mennyire ártalmas a kisközösségekre.

Létezik-e tehát közösségi tévézés?

A teljesség igénye nélkül két fejlődési irányt is felvázolok. Mind a két variációnál nagyon lényeges kiemelni, hogy erősen korlátozott adásidővel van csak értelme a tévé közösségerősítő szerepéről elmélkedni: elég heti két alkalom (és ebből az egyik az ismétlése az előző adásnak), alkalmanként mintegy egy óra, és nem több.

Helyi tévézés
Ez nem ismeretlen dolog, és lehet jól csinálni. Ha a televízió alapvetően a korrekt tájékoztatásra törekszik és kulturális missziót tölt be, ha az olyan helyi léptékű dolgokról szól, amelyek érintik a nézőt, és amelyekre hatással tud és akar lenni, akkor van értelme helyi tévét működtetni. Ha a helyi embereknek valós befolyásuk van a műsorok készítésére, tartalmára, stílusára, akkor a televízió építi és nem rombolja a helyi közösséget.

"A nagyon interaktív" televízió
Ez technikailag már megvalósítható, kábeltévé esetén egyszerűen, hagyományos tévé esetén pedig az internet segítségével. A lényeg, hogy folyamatosan véleményt nyilváníthatunk, értelmes és jól strukturált módon, olyan átlátható megoldások révén, amelyek kizárják a szerkesztői manipulációt. Az ilyen tévé a részvételi demokrácia eszköze, amely alkalmas lehet arra, hogy véleményt nyilvánítsunk a helyi közösséget érintő kérdésekről. Másfajta alkalmazása, amikor az élőben zajló riportba bele is kérdezhetünk, ha úgy véljük, hogy egy fontos kérdést még nem tettek fel, vagy folyamatosan jelezhetjük, hogy mennyire vagyunk elégedettek a kérdezővel vagy a válaszadóval általában vagy bizonyos részletek tekintetében stb. A technológia még kialakulatlan, sokféle irányt vehet a fejlődése – de tartok tőle, ha így haladunk, arra fogják használni, hogy a nézők befolyásolhassák majd az egy éppen zajló játékfilm menetét: meghaljon-e Esmeralda vagy sem.

Kívánok mindenkinek ennél szebb jövőt!

Jegyzetek: