Eff Lajos

Szórakozott jegyzetek a kulturális televízióról

E pillanatban több százmillió ember ül a képernyő előtt, és kapcsolgat a csatornák között, beleértve saját emésztőrendszerét is. Nem rossz dolog ez, alapjában véve vívmány, akár tartós béke is lehetne. Egyik-másik képsorozat azonban másra utal, s nem is kell ennek hírműsornak lennie. Dramaturgiailag érzékenyebbek számára felesleges hangsúlyozni, hogy maga a szituáció a chipsszel, a puzzleszerű megemésztetlen információval, a fokozhatatlan negatív szenzációk rideg halmazával és az álságosan kirobbanó életöröm mindenütt ugyanolyan mintázatával – mint tömegjelenség – ugyan maga a realitás, ám rengeteg világméretekben jelenlévő, elmérgesedett konfliktus veszi körül az egészet, és magatartásunk öntudatlanságra vall. Mintha megint nem volna kultúránk saját eszméletünkhöz. (Felelj: innen vagy?)

Korszellem és szellemkép

Természetesen az enteriőrt beborító korszellem nem pusztán ott lebeg a vizek felett: származik valahonnan, mibenlétét nem kezdik ki alacsony ívű általánosítások, az enyém sem. Ha nem látnánk közelről, azt hihetnénk róla, puszta vízió. Tóparti látomás, vidámparki elvarázsolt kastély, számítógépes lidércfény-game. Ehhez képest magaslégköri jelenségnek tűnik, óriási frontokkal, valóságos nyomással a cselekedeteinkre, megfellebbezhetetlen ítéletekkel, melyeket csak visszavadult lázadók mernek olykor megkérdőjelezni. Vagy hát – ha van ilyen – az értelmiségi lelkiismeret, ha kiszabadítja magát az előítéletek koordináta-rendszeréből, és visszakérdez.

Lehet-e a közös, általános hangulatunknak vélhető képződmény mindannyiunk "legkisebb közös többszöröse", egyenlően hozzáadott vágyakkal, ideákkal, érzeményekkel, reményekkel – és egyenletes eloszlású felelősséggel? Hogy kerül ide a felelősség, hát van a korszellemnek akkora hatása, hogy komoly következményekkel jár?

Arról van szó, hogy a legkülönfélébb életérzések összjátékaként, a konkurens elitek mentális háttéralkuinak eredményeként, ideológiai parádék tömegkommunikációs üzenethordozójaként és a tömegek indulati reflexei nyomán összeálló szellemi jelenség a társadalmi lét "meteorológiájaként" hat atmoszférájával, hőmérsékletváltozásaival, felhőszakadásaival, időnként nyugalmával, de mindenképp kiszámíthatatlanul. Mégsem mindenki számára egészen váratlanok fordulatai, alkalmazkodni sem egyformán tudunk hozzá. Az emberek közti különbségeket tovább fokozza, ahogy éri őket. Mintha nem volna hiteles előrejelzés, vagy nem mindenki hallaná meg. A korszellem ugyan mindannyiunkat jellemez, de nem mindannyiunkat minősít. Mindenkinek helye van benne, de nem közös tulajdonunk. Nem egyformán alakítjuk vagy épp alakulunk általa. Van, aki úgy számít rá, mint a mókamester a sminkre, mások a sors jeladásait vélik kiérezni megnyilvánulásaiból. És ezek a relációk nagyon kötöttnek tűnnek, miután előzményeik is azok és a konzekvenciák is. Nincs ebben semmi különös: a korszellemhez való viszonyunk olyan, mint a társadalomban egymáshoz, csak áttételesebb és rejtettebb.

Lehetséges-e, hogy a most már globális korszellem energiáit békés célokra használjuk fel, mondjuk, a társadalom kívánatos átalakulásának meggyorsításához vagy legalább az idegengyűlölet mérsékléséhez? Világos, hogy ehhez saját idegenségünkön is változtatni kellene, noha ez önhibánkon kívül tapad ránk az öröklött viszonyokban, tenni azonban nekünk magunknak adatik. Ez természetesen nemcsak hangulati kérdés, de a felfogást rendkívüli mértékben befolyásolhatja a közös irányultság, horizont és elszántság.

illusztráció Ha ezt a korszakos légköri jelenséget hagyjuk zavaros ciklonokba szerveződni, akkor energiái egészen máshogy fejtik ki hatásukat. Ahogy szokták. Lényegében ma is itt tartunk, hiszen kevés tudatos eszközünk van, és a mélyben túl sok minden változatlan. És tudjuk egyáltalában, hogy a globális korszellem mégis mennyire spontán, mennyire manipulált, úgyszólván médiafolyamat? Befolyása alól senki sem vonhatja ki magát, mert a sokaságra mért hatása továbbhullámzik. Azt kellene látnunk, mi köze van szokásaink változásaihoz, az erkölcs átalakulásához, közösségeinkhez, elviselnivaló konfliktusainkhoz, az identitás válságaihoz, a türelemhez és a hithez, mindezek visszahatásai hogyan alakítják. Mielőtt bármiért bárki a korszellemet okolná, annyit leszögezhetünk, hogy semminek sem lehet kizárólagos oka. Viszont mindenütt "ott van" és érvényesül a társadalomban. Ugyanakkor ne kerülgessük: mint "vállalkozás" milyen hányaddal és hogyan illeszkedik a Hatalom és Tsa cég birodalmába? A kérdés a hétköznapok és legtipikusabb élethelyzetek témakörével egészül ki.

Egyszerre van jelen a feltörekvés és elkényelmesedés, sokféleség és sematizmus, egyetemes humanizmus és gyűlölet, a természet óvása és a szemetelő túlfogyasztás, szabadság és önagyonülésezés, méltóság és kivagyi nemtörődömség – mindez a tényekben és a hangulatok eredőjében. Kénytelenek vagyunk a sürgetőbb oldalra tekinteni.

Amikor például a telhetetlenséget érzékeljük, saját mohóságunk vigyorog ránk ferdén, hasas prédikátorok mutatják a jó irányt az igaz élet felé vezető utak sokaságában. Úgy állunk, hogy saját, megküzdött és közös erkölcs híján még ebben is a fortélyos félelem egyoldalúsága érvényesül. A mindenkori másik oldalak történelmi tények által igazolni vélt aljas szándéka felment bennünket kötelezettségeink alól. A kimondatlan morális statárium besoroz minden arra járót. Ha fiatal vagy, még azt is hiheted, megtaláltad közösségedet, és jókedvű pillanatokkal oszlatod fel koravén borongásodat.

A létért való küzdelem pozitívnak látszó oldala a döntő siker. Ekkor könnyűnek érzed magad, mert elhalmoznak az örök ígéretű, kellemes díszletek, nagy élmény, hogy te győztél, hisz különben téged győztek volna le. Ilyenkor ezt érzed szabad választásnak. Csak ritkán jut eszedbe, hogy mások megint melegítenek az örökrangadóra. És ekkor számodra egyáltalán nem komoly tényező a pályára sem lépő sokaság hozzáállása az egészhez, hát mit is akarhatnának ők ilyen pályaalkalmassággal az arcukon, rosszabb, mint egy priusz. Legyünk persze emberségesek, ők lesznek majd a nézők. A hallgatag többség, újgenerációs nyomógombokkal, ad absurdum elégedetten a sorssal. Ki is akarna dönteni róluk, nélkülük?

A nagyvállalati döntő siker nem egyszerűen a szakértői gárda felkészültségén és a befektetők kockázatvállaló képességén és tőkeerején múlik, hanem a piaci intézményrendszer sajátszerűségein, az államok stabilitásán és nem utolsósorban azon, hogy a "siker"-nek áldozatai is vannak. Többek közt az ösztönöz a "siker"-re, hogy nem akarunk a vesztesek közé sorolódni. A dolgok természeténél fogva tehát a verseny elsősorban a vesztesek között éleződhet ki, és ez fokozza a nyertesek sikerfelvevő kapacitását. Ebben az állandósult maratonban időleges vigaszt nyújt az "egyszer fent, egyszer lent" leleményes szlogenje.

Vagy-vagy, ilyen téteket érzékel a felnövekvő átlag, ebben alig megingatható. Ehhez a tapasztalati úton terjedő ideológiához immár hozzáadja saját tömegét.

Az államok a rend fenntartásában érdekeltek. Igen beszédes, hogy nem esik szó arról, hogy a kiegyensúlyozott működéshez nem csupán a tőke biztonságára van szükség, hanem a munka biztonságára – és mindezen eszközök biztonságának az emberélet globális biztonsága ad értelmet.

Másképp fogalmazva az előbbieket: a korszellem ma mindenkit sürgetően áthajt az éveken és korokon, kevesen értik, de sokan követik, általában utánzásból, és elkerülendő a szégyent, hogy "lemaradnak". Első pillantásra furcsa lehet, de nincs igazi kivétel, a nagyok is kíméletlenül összeméretnek a még nagyobbakkal, illetve a szabad választás kényszerével, hogy "fent vagy lent akarod folytatni?". Emberileg érthető a kartellizáció szerves törekvése, mi sem természetesebb, mint a biztonságért bizonyos kockázatot vállalni, vagy egyszerűen csak az erőt választani. Hát a szegénység "kartelljei"?

illusztráció A legszembetűnőbb jelenség az, hogy az ember, amely a világméretű társadalmasulás alanya, milyen kevéssé él társadalomalkotó lehetőségeivel, mennyire vár valamiféle technológiai megváltásra. Az öntudat nem tart lépést a tudományos potenciál növekedésével, a büszkeség azonban meghaladja azt. Súlyos aránytalanság ez, amely képes a konfliktusok vállalását áthárítani, az erkölcsi hasznot viszont bezsebeli. E hasadás része a nagy történelmi árkok rendszerének, amely az egyes embert is kettészeli belülről, az újraegyesítési folyamatok elhúzódnak. Létmódunk sohasem volt törésektől és tragikus megosztottságoktól mentes. A közelmúlt egyenesen a végső fenyegetésekkel való szembenézést követeli meg. Ez láthatóan meghaladja erkölcsi teherbíró képességünket, saját figyelmünk elterelése immanens törekvésünkké vált. Az akut veszélyhelyzethez külső ellenségre sincs szükség, miközben fogékonyságunk egyelőre nem terjed ki arra, hogy észleljük az ebben rejlő veszélyt. A halmozódó és összegabalyodó gazdasági, társadalmi, ökológiai és nemzetközi konfliktusok egyre inkább túltelítődnek a feldolgozatlan szellemi feszültségekkel. Igen, az identitás válsága indulhat ismét földkörüli útra, pazar ötleteket kínálva az ellenségkereső számítógépes játékok megalkotóinak.

Beszélhetnénk saját idegenségünk legújabbkori alakváltozásairól is. Amikor szórakozottan elhessegetjük az időt, a moralitás felszívódik a tréfálkozásban, a totális birtokbavétel nagy ábrándja igyekszik frappáns megfogalmazásokkal elfogadtatni magát a nagyközönséggel. Helyben vagyunk. Olyan ez, mintha otthon lennénk, bizonyíthatóan bárhová érvényes a jegyünk. Különösebben semmi sem késztet arra, hogy a múltat be kell vallani.

Fejlett eszközkészletünket sikerrel vetettük be a fájdalomküszöb továbbfejlesztésére, és ma már védettek vagyunk. Még az sem fáj, aminek a saját érdekünkben kéne fájnia.

Ebben a hatalmas közjóban osztozunk. Azért azt látnunk illik, hogy ebből sem mind egyaránt vehet. Végül is mindenki megismerheti az élet jelentősebb kényelmetlenségeit, de igen nagy számban vannak, akik jobban. Sőt, az értelmiség egész csoportjai feszengve néznek körül a nagy társadalmi események színhelyén. Miért (a kétségkívül meglévő pozitív fejlemények ellenére), mit látnak?

Globális provinciákat. A legkülönfélébb hangolású politikai, ideológiai, gazdasági, pénzügyi, katonai, technikai vagy kulturális és médiabirodalmak több kontinensen átnyúló provinciáit. Ezek közül némelyekre még rá is szólnak magasról arra kijelölt aktorok, hogy milyen provinciálisak, beszolgáltatták-e már érdekeiket, mi lesz így a magasabb rendű érdekkel. A provinciákat természetesen a helytartók és a helyiek zárt rendszere teszi provinciálissá. (Valamint az, hogy nem vállalják eredeti helyi értékeik alkotó továbbvitelét, holott nemrég még mindenütt termett ilyen.) Itt a megállított pillanat régi vágya a felnőttség határára érkező embernek, csak nem mindenkinek van hozzá apparátusa, hogy megkísérelje kihívni az időt. Elég nagy felhajtással átmenthetjük kedves látszatainkat a következő felvonásba, nem is kell hozzá túladagolni a társadalmi amnéziát. Globalitásunk eredete mit sem számít, a tanúk már visszavonták vallomásukat, sőt, nem egy közülük nekünk köszönheti a civilizációt. Az idő velünk van. A nyersanyag-felhasználás soha nem látott méreteket öltött. A dokumentumfilmekben ma már jól van megvágva a történelem. Még néhány technikai fordulat és megvalósulhat örökségünk: a mi örökségünk. Már most is bármikor le tudjuk cserélni a vérünket, de ennél sokkal többről van szó. Legalább amíg élünk, a helyünkön leszünk, és beleélhetjük magunkat az öröklétbe. Nyilván csak azok, akik rászolgáltak. De az út bárki előtt nyitva áll, csak győzni kell. És itt van nekünk a mozgókép, amely számunkra az első hiteles tárgyi bizonyíték, hogy ez lehetséges. Quod erat demonstrandum. A televízió minden háztartásbeliben tudatosítja, hogy miképp állnak a dolgok a világban, hol az ő helye, és mihez tartsa magát. Még az is belefér, hogy ő a világ közepében él, bár másutt is van a világnak közepe. Tehát kinyílt a világ, csak helyi szinten követni kell a legfejlettebb szintek intelmeit. Biztosak lehetünk abban, hogy mindig átadják tapasztalataikat, nem is kell semmit sem csinálni, csak pontosan követni az útmutatást. Tulajdonképpen így lehet osztozni a halhatatlanságban is. Legközvetlenebbül a televízió közvetítéseiből; a legtöbb csatorna alkalmas lehet rá. Érteni kell a gombokhoz, és mindenki megtalálhatja a testre szabott programot. Ez már arra is alkalmas, hogy általa bárki az egyéniségének megfelelően kirúgjon a hámból, ha itt van az ideje. – Ilyen belső monológokat rejteget a megveszekedett értelmiségi, ha ellenőrzés nélküli hatalmat regisztrál. Illetlenség volna világpolitikai aktualitásokba bocsátkozni, de nem példa nélküli ma sem, hogy a nagypolitika legfeljebb a maga korlátozott önkontrollját szíveli, egyébként meg keblére öleli a sajtónak azt a részét, amelyet a szólásszabadság egyedüli letéteményeseként ismer el. A többit csupán fogalmilag rekeszti ki. A saját csatorna képernyőjén beúszik a világ, mint egy akváriumba a meghívásos halak, és mindez a dinamizmus a helyi főszereplők stabilitását mutatja és erősíti. E halhatatlansági próbálkozások szórakozás formájában lecsorognak a közönség soraiba, amely teljesen önállóan követi, amit lát, és e tekintetben figyelmét már az sem oszthatja meg, ha kimegy a konyhába a háziperecért.

Az emberkerülő értelmiségivel megeshetik, hogy e tapasztalatait szembesíti más élményeivel. Ilyenkor magával is nehéz elfogadtatnia a nagy civilizációs szakadékok elméletét; ellanyhul benne az ironikus kérdés, hogy "A hatalmas szép?" vagy "Szép az, ami érdeklődés nélkül tetszik?". Hajlik arra, hogy belássa: a világ egységesül a civilizációban, melynek áldásait valamennyi kultúra átveszi, ha felnő a feladathoz. Csak hát van abban valami másfelől, hogy a kulturális közállapotok nehezen állják a kritikát, a viselkedés durvul, az ideálok agresszívebbek, mint nemrég, rossz elgondolni, hogy a férfiak hány százaléka mos kezet már a vécéhasználat előtt. Nem jó téma, de mintha léteznék kulturális kiszolgáltatottság, sőt kulturális erőszak is a világban, és erre ráerősít a tisztázatlan fogalmak – mint a "zseni", az "elit" vagy a "sztár" – használatának elsöprő kultusza. Csakis mocskos szándék húzódhat meg a "lúzer" terjengése mögött, minimum előítélet-lízing. És valóban olyan spontán a globális asszimiláció, mint ahogy sugallják, mikor a propaganda minden lehetséges játékteret lefoglal minden más elől, és nyomában a szétzúzott valódi helyi kezdeményezéseket úgy kell eltakarítani? Tulajdonképpen érthető, hogy a lobbik még annyira sem szeretik a kis-és-közepeseket, mint a konkurens lobbit: mert életfelfogásuk már indulásnál stiláris összeférhetetlenségeket hoz felszínre a mai viszonyok között, és mert valójában a sok helyi kezdeményezés – ha nem beszállítói a nagyoknak – nem várt konkurenciát támaszt éppen a munkaerőpiacon. A lobbiknak össze sem kell beszélniük, hogy bizonyos kategóriákban ár- és ízléskartelleket hozzanak létre. Csak az a fontos, hogy a kicsik ne kísérletezzenek sikerrel a piacosítás terén, nehogy keresztbe tegyenek a duopolizált haszonnak. Meg az, hogy az őrző-védők ne sértsék meg a másik csapat megjelölt területeit.

Szóval az értelmiségi ilyenformán nem csodálkozik a zsigeri küldetések és döntések bevált rendszerén, érteni véli a modern törzsi hadállások szerkezetét, valamint az adekvát törzsközönség reagálásait a tévészavazásokon. Aztán be kell vallani azt is, hogy – minden önhergelés nélkül – az egész gondolatsor tovább mélyül, ha csupán felidézzük a kereskedelmi médiumok és a fogyasztók szimbiotikus együttműködését, amelyben a mennyiségi öngerjesztés illusztráció korábban elképzelhetetlen fordulatszámot ért el. Ugyanakkor azt nem lehet egyértelműen kimondani, hogy ezzel a fogyasztó is ugyanolyan jól jár. Környezetileg sem, anyagilag, kultúrában és mentálisan sem biztos. Aztán lehet, hogy a létbiztonság már csak globálisan értelmezhető, ha a távoli vidékek nyersanyag-kitermelőinek szerepét is beszámítjuk a folyamatba. Avagy mi lesz a fejlett országok versenyképességével, ha a legalacsonyabb igényszintű óriás tömegek a következő történelmi percekben hirtelen befejezik tanulmányaikat, és munkához kezdenek? Mi lesz, ha máris túlzottan elhasznált a földi bioszféra és a nyersanyagbázis az öntudatlan fogyasztásösztönzés következtében? Ezalatt a művelt világ hónapokig hajlamos vitatkozni napjainkban is, hogy a több tízezres tömeggyilkosságok jogilag megfelelnek-e a népirtás fogalmának vagy sem, mert ennek tisztázása nélkül nincs értelme a nemzetközi közösség fellépésének. Egyidejűleg egyre kifinomultabb tanulmányok látnak napvilágot a balkáni országok jogállamiságának kérdőjeleiről, és hogy ma is vannak olyan fiatalok a térségben, akik számára az emberi jogok puszta jelszó.

E ponton a független értelmiséginek arra kell gondolnia, hogy a világ elitje és tömegei között a tömegkommunikáció a legfőbb közlekedési eszköz, éspedig igen speciális módon. Ugyan létezik még az érintkezésnek egyéb formája is (zsűrizés, bárpult, átutalás, parancs, gúny, díjátadás, falusi turizmus, sürgősségi betegellátás, kaland, közös imádság, szafari – és ez még nem minden) közöttük, ám egyik sem ilyen közvetlen, információban ennyire gazdag. Ebből a szempontból sajnálatos, hogy kissé aszimmetrikus a kettejük viszonya: egyiknek vevője van, a másiknak adója, ami a tévékészülékek rendszeres használatát illeti. Az egyik fél napi huszonnégy órában és minden hullámhosszon közli, milyennek lássa őt a másik. Másodsorban, hogy milyen a másik, illetve milyennek kell majd lennie. A független értelmiségi egy pillanatra félteni kezdi a demokráciát, de aztán eszébe jut, micsoda interaktív lehetőséget biztosít ma már a technika a néző számára, példának okáért az emelt díjas sms-ekkel akár a legfondorlatosabb kérdésekben is dönthet a többségi szavazó az élő adás során. Vagy itt vannak a betelefonálós műsorok, a kívánságparádék, és végül a túlélő-sorozatokra jelentkezők legjobbjai megmérettethetik magukat a legnagyobb nyilvánosság előtt. A kihívóshow-k felnőtté érlelik a nézők egész generációit, akik megtanulnak közben élni a technika mind újabb lehetőségeivel is. A valóság tettenérése közben a bennlakásos amatőrök önismeretre is késztetnek valamennyiünket, amint más és más oldalról nyilvánulhatnak meg amúgy érintetlen, parlagon heverő hajlamaink. A független értelmiségi érzi azt a bizsergést, amelyet az elit közelsége okoz az aurák találkozási pontján.

Így aztán a hatalmat mint térben-időben végtelenített életet képzelik azok, akik maguk fölé emelik. Számukra a hatalom a sors szabad játéka, valami magát és másokat megemberelő különleges, elszabadult akarat, mely képes úrrá lenni másokon. Helyi teremtő, felelősséggel nem tartozik, hanem mi tartozunk neki, "ez már csak így van".

A kontroll és önkontroll nélküli hatalom lételméletileg operacionalizálja a visszaélés fogalmát, digitálisan letölti hozzá az időt, apróra váltja, bedob egyet az időgépbe, a többit odateszi a többihez a széfbe, ahol az idő neki dolgozik, három műszakban. Pörgés van. Ezután a kontroll és önkontroll nélküli hatalom felveszi a hálósipkáját, majd transzcendentálja magát a korszellembe; ez volna a reáltranszcendencia vagy a nagy transzba esés, mialatt a hatalmi elit metaforagyűjteményét mutogatja az isteneknek. Csoda-e, hogy a reklám lesi minden szavát, és tollba mondja a nagystílt?

Ha már itt tartunk, tömörebben is fogalmazhatnánk a cinikusok kedvéért. Ma, amikor a pénz szellemíti át dolgainkat, ennyiben minden szellemi, ez tehát közös spiritizmusunk. A pénz mindig jó helyen van és jó időben. Hozzágörbül a tér és az idő. Így minden mérhetővé és viszonylagossá válik: főleg az erkölcs. De lehet, hogy az erkölccsel kezdődött. Mi volt előbb, a minden eladhatósága, vagy az erkölcs relativitása? Pénzidő. Pénzidő-elmélet. A pénz kis körei. Pénz, kör, idő, érték: korszellem!

És az egésznek megvan a képi megjelenése, amint a halhatatlanság ígéretét kölcsönzi a hatalomnak. Ez a gigantikus látszat voltaképp fokozza a hitelesség deficitjét, azaz később az önkontroll hiányának szorongásait. Holott a genetikailag hibás hatalom szorongásainak oldása végett kezdték el az egészet.

A tudás látszata is hatalom? Legalább ilyen fontos a nemtudással járó hatalmi nincstelenség. Értsd: a be-nem-avatással, a be-nem-számítással járó nemtudás kizár mindenféle hatalmi esélyből. Lám, végül is milyen egyszerű az elemi kirekesztés képlete. Amely inverz módon a hatalom megoldóképlete? – no, de ne általánosítsunk!

Televíziós társadalmi integráció egyenes adásban

Végül is spontán és szervezett elemek alapos keveredéséről van szó, amelyben egyre uralkodóbb a média jelentősége, nem utolsósorban a világi hatalmi tényezők információs eszközeként. A korszellemen változtatni egyénileg nehéz, alkalmazkodni az általa teremtett körülményekhez azonban nem reménytelen. Ha csupán a prognózisra várunk, megjövendölhető, hogy jön a KorszellemPlusz, amely az előzőnek korszerűsített változata, több fejhallgatóval és táplálék-kiegészítővel, valamint mértéktartó, de határozott önsajnálattal az igazságtalan bírálatok nyomán.

A mai kor szelleme tehát olyan, mint a körülöttünk és magunkban tapasztalt ember, kortársad, magad a homlokodtól lefelé. Szén- és szorongás-alapú életről elmélkedik, halhatatlanságot illuzionál, egyenes vonalú egyenletes haladásról álmodik a relativitás korszakában, ördögi patákkal tiporja a leszüretelt demokráciát. Nem mindegy, hogy a korszellem melyikünket milyen társadalmi pozícióban találja. De helyünk van a korszellem védőszárnyai alatt, szabadulnunk onnan nem lehet. (Erre valók az újabb korok.) A hiány örök visszatérése azonban a mágusok vonulásának örök koreografikus eleme, úgy tűnik.

Ha saját életet képzelünk, akad tennivalónk a saját anyagunkból szőtt hálóval szemben is, amelybe belegabalyodtunk. Lényegre törő doktoranduszok egyből hatalmi vákuumról vagy hatalmi túlnyomásról beszélnének. Mi maradjunk meg a kontroll nélküli hatalom és az alanyait nyájként őrző korszellem édeskettesénél, remélve, hogy magának a szellemnek is lesz hozzászólása az eseményekhez. Tulajdonképpen mégiscsak az emberi élethez való hozzájárulásunk a kérdés. Meg kell szerveznünk, hogy becsapódás nélkül térjünk vissza a Földre. A nagy szellemeknek itt kell majd találkozniuk.

Hiszen itt a tömeg közösséghiányos, mert mechanikusan, szinte kalóriákra építve szerveződik, épp hogy átlépve bizonyos küszöbértékeket. A szolidaritás kissé mást jelentett a maga idejében, mostanában azonban nem biztosítja a piacképes tudást. Az öreg hibákról tudható, hogy fokozzák a tűrnivalókat, amelyekből viszont nincs hiány. Hogyan volna generálható az elemi társadalmi egység, megújulni képes energiákkal, amely képes volna különválasztani a virtualitást az élet valóságától, és a mai korszellemben tükröződő árnyjátékokat visszaküldené Dr. Caligarinak, hogy dolgozza át. Hasonló különbségtétel furcsa módon az összes mitológiában ott van, de mintha a másvilágba utalnák át az élet valóságát.

Integrált társadalomról állandóan gondolkodtak az emberek, a korlátai általában nagyobbak voltak a kezdeményezők képességeinél, bár ilyen-olyan szükségszerűségek néha segítettek átjutni azokon, s előre az újabb korlátok felé! Szándéktól függetlenül is léteznek olyan tendenciák, melyek sajátos formában hatnak az egységesülés folyamataira. Mindig az a kérdés, hogyan viszonyulhatunk ezekhez a tendenciákhoz, továbbá az, hogy az egységet milyen tartalommal ruházzák fel e spontaneitások. Végül, mi magunk milyen tartalmat készítsünk közösségünknek, milyen célból (vagy mi ellen?), milyen eszközökkel és – ha még szabad ilyeneket mondani – milyen társadalmi áldozatokkal (na, jó: költségekkel)? Ha az előbbiek miatt ezúttal a "szubjektum" közvetlensége foglalkoztat, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy a távlati önmegvalósítás egyik legaktívabb feltétele a szükséges mértékű függetlenedés az archaikus látszatoktól, valamint azok álközösségi teremtményeitől. Legfontosabb eszköz mindehhez – így vagy úgy a média.

A mai képernyővilág sokoldalúan szimulálja a valóságot az e miliőbe beleszületett nemzedékek számára. Kétségtelen szocializációs tényező. Semmiképp se tartsuk véletlennek a politikusok (vagy az üzleti szféra) vetélkedését a médiabefolyás megszerzéséért, és mindezen keresztül az ellenfelek általános pozíciójának gyengítéséért. A világ egészéről igen nagy mértékben csak a televízió közvetítésével szerezhet fogalmat a ma embere. Az e téren megnyilvánuló sokszínű kínálat önmagában semmire sem garancia a hitelesség tekintetében. Olcsó volna azzal hitegetnünk magunkat, hogy a sok csatorna kiegyensúlyozza egymást, mert korunkban ez szinte csak közömbös dolgokban képzelhető el, súgóként az érdekek kommentálják az eseményeket. Ennek beszámításával azért viszonylag messzire eljuthatunk a kérdésfeltevésben és a tájékozódásban. A probléma ott jelentkezik, hogy az átlagember nem foglalkozhat elemző módon a médiafolyamatokkal, így abból is keveset érzékel, mi kerül túlhangsúlyosan a nyilvánosság elé, és mi minden sehogyan sem.

A közönséget ma sajátos erővel integrálja a világ televíziózása. Ebben meg kell látnunk a pozitív esélyt is, amely ma még alig megközelíthető az ellentmondásos eredmények láttán. Az "egységesülő" életfelfogások, szemléleti alapok és értékek megtévesztők lehetnek, attól függően, hogy kik milyen alapokról indulnak, de azért is, mert például a kölcsönösen elfogadott ideálok olykor épp a konfrontatív attitűdöt testesítik meg. Ráadásul az integráció a látszatok és negatívumok mentén is rendeződhet, valójában tehát dezintegratív folyamatok is zajlanak, ugyancsak a média közreműködésével.

Például Citizen Kane, az aranypolgár, nyilvánosságot vásárolt magának, és ez osztályon felülire sikeredett. Sőt mint sajtómágnás, korát megelőzve teremtette is a nyilvánosságot. De hát a nyilvánosság másféle teremtésre vár, nem az egyszemélyes államok szólásszabadsága működteti.

Vagy a kommunikációképtelenség, az analfabetizmus korunkbeli megfelelője, igen nagy tömegeket sújt. Őket csak a katasztrófahírek rovatában láthatjuk a képernyőn, legtöbbször nem nyilatkoznak, nem is nagyon invitálják őket erre, néha jajveszékelnek. Az átlagpolgár idegenkedve nézi, "hogy kivetkőznek magukból!". Pedig nem vetkőznek ki, hanem ez a sorsuk. Potenciálisan a Földlakók többsége, és éppen túlszaporodnak. A szóértés hiánya ennél tágabb folyam, ugyancsak függ a társadalmi közegtől, és szintén tovább gyengíti a társadalmi integrációt.

A nézettségkultuszt a piaci népszavazás elve legitimálja. A néző: ember, fogyasztó, közönség, közösség, állampolgár, tömeg, nép, előfizető, választó, kritikus – mikor melyik. A TV: készülék, a médium médiuma, lakberendezési tárgy, röntgen, fülke, fólia, lepel, zubbony, hályog, üvegbura – mikor melyiket használjuk. A tömegképzők által végzett tömegszocializációt rosszindulatúan kibernálásnak is elnevezhetnénk, vélelmezve, hogy a bárki bármivé alakíthatóságának folyamata valakik érdekét szolgálva tervszerű technológiai folyamatban zajlik. De rosszindulat kell ahhoz is, hogy az iparszerű médiaszocializáció – a szándéktól akár független – sajátos következményeit letagadjuk. Szélsőségekért nem szükséges messzebbre menni a tényeknél. A folytatásról folytatásra, adásról adásra, vízióról vízióra élők szellemi táplálékáért igen nehéz felelősséget vállalni, láthatóan nem is nagyon jelentkezik erre senki. A valóvilágok proletárjainak egyesülése viszont megteremtette a szórakoztatás-közművek új típusát a látszat-interaktivitással és valóságkölcsönzőkkel, sztármenetekkel és felnőttmegőrzőkkel. Féltjük az embereket saját szabadidejüktől, hogy azt nekünk kell betöltenünk helyettük? A beavatatlan, beszámítatlan, a lényeges folyamatok elől kikapcsolódott nézők katarzis helyett fogékonyakká válnak minden mögött összeesküvést gyanítani, ez is lehet "alapélmény". A hálózati függés pótközösséget biztosít a rászorulónak, aki részletfizetett életmódját persze már sokkal korábban kialakította, éspedig folytatható társadalmi-gazdasági-kulturális integrációja híján, mindig a következő sorshúzásra várva. Kialakult függőségei nyomán aligha képzelhető el progresszív átalakulás, hacsak valaki a mátrixosodást nem tekinti annak.

Kiegyensúlyozott egyéni és társadalmi "kulturális növekedés" híján sokoldali kultúrsokk érheti a személyiséget, csoportjait, rétegeit. Legközvetlenebbül az információ-feldolgozás elégtelensége kapcsán, ami a világérintkezés turbulenciáiból, a napi követelményszint hirtelen mennyiségi növekedéséből, illetve a felkészülésalkalmazkodás képtelenségeiből adódik. De még ennél is mélyebb hatású, hogy a saját alapok folytatása, időnként elemi biztosítása válik kétségessé.

illusztráció A "kultúra", ahogy manapság azt általánosítja és maga felé hajlítja a közélet, meglehetős laza összefüggésben említhető az erkölcsiséggel: szó sem esik róla vagy egyenesen gúnyolódásként. Thomas Mann esetében ez még nem így volt. Ez is kontraszelekció, ami kulturális alapon is évezredes gyakorlat, fel sem tűnik.
Ha csupán a felelősségi hézagok, az igénytelen műveltség-modellek és a kevéssé figyelmes nagypolitikák rendszerében próbálunk tájékozódni, úgyszólván magától értetődő egyfajta világszisztematizálási széria a kultúrák erkölcsi alapjaival szembeni tisztogatásként, párhuzamosan a tudás önveszélyes lebecsülésével, antiszociális minták felfutásával. Mindez ismét csak a világ szegényeit sújtja leginkább, majd nem sokkal később illetékes helyről elhangzik, hogy a szegények megérdemlik a sorsukat, mert nem dolgoznak. (Itt még nem beszélünk burkolt cigány-, néger- vagy indiánellenességről.) És mindez nem volna így az amúgy önjáró média nélkül, mely véglegesíteni is képes lehet e viszonyokat.

A világelit néha úgy tesz, mintha nem is létezne, ám minden egyes tagja sértve érzi magát, ha kifelejtik a protokollból. Nem állíthatjuk, hogy mint eszmei rendszergazda azt tekintené hivatásának, hogy a dinamikus káoszban halásszon, felelősségdeficitje azonban kétségtelenné válik, ha csupán a napi hírekből nagyban kiolvasható következetlenségeit szemlézzük. Ezek nyomán felötlik ugyanis a kérdés: a világelit fontosabbnak tekinti belharcát tényleges, megnevezett hivatásánál? Vagy olyan módon gyakorolja hivatását, hogy az egyéb részérdekek érvényesítése ekkora devianciákat okoz az eredményben? Lehet, hogy egyszerűen nem elég felkészült, ám nem enged tehetséges fiatalokat kellő mértékben hozzáférni a cselekvéshez? Lehet, hogy a világelit erkölcsi létalapjai kezdettől fogva nem kikezdhetetlenek?

Azután: miért azt rendeli a közönség, amit rendel? És valóban ő a kezdeményező? A médiának minden rendelést el kell fogadnia, nincsenek más eszközei? Amit a néző rendel, az a megfellebbezhetetlen kereskedelmi igazság? Az igényesebb műveket így azok sem látják, akiknek épp ez jelentené a szórakozást, mert "a többségi vélemény" más. Ismeri-e a "többség" az elméleti választékot? Mi legyen így a kisebbségi igényekkel? Mindenki fogadja el a mondvacsinált többségi műsort? Ezen belül a látens kisebbségellenes kiszólásokat és a tájszólásban beszélők több évtizedes kiröhögtetését is? Túlingerelt igénykeltés sajátítja ki a tematikát, aztán a szükségletek – esetenként tévideálok – felfogását is. Nevetséges az óvodáskorúak felnőtt divatkövetése, nem is az óvodások döntenek ebben, és a szülők is a divatipar-reklám-média gyámsága alatt cselekszenek. Vagy száz év késéssel Amerikában rájöttek, hogy a dohányzás nem feltétlenül az emberi természet végső kifejeződése. És mivel elkezdtek cselekedni, meg is oldódik a probléma, az adott "igények" ellenére.

Ideológiai dogmák is szétválaszthatják a közösségeket. A "minden lehetséges" eszmevilágában például megháborodik a valóságos cselekvés, lekezelhető minden konkrét tény vagy érv, hiszen elveszti súlyát és érvényét az ejtőernyős bármik-és-bárkik fellépésével szemben. A sztárság hakniban legyűri a fél világot, rászámolnak a megérdemelt örömökre. Amikor minden relativizálódik, épp a valamiből lesz először semmi.

Aki még emlékszik a "kultúrfölény" elméletére, és tudatában van, hogy milyen célra volt használatos, talán könnyebben érzékeli, hogy itt egy tűzhányó parázslik a hamu alatt. Mégis előfordul a szóhasználatban, a szemléletben és leginkább a metakommunikációban ez a vezérdogma. Sőt, nyugodt lélekkel civilizálódott a kommunikációs fölény gyakorlatában.

Értékbizonytalanság és identitásválság. A gyökértelenség az asszimilációs-kényszerdörgölőzést, beolvasztásos eltűnést készíti elő, a jövőtlenséget. Akkor is, ha mást akar. A jövőtlenség nembeliségen kívül helyez. A folytatás belső igénye fékező erő? Előny annál, aki semmit nem akar folytatni? Bízzunk az azonosság nélküli ember felkészültségében és jóindulatában? A szélsőségesség gyökereit kivéve – ha már értjük a szélsőségességet magát! – védenünk kell eredetünk tárgyait, tényeit, értékeit, eszmeiségét. Azt se felejtsük el, hogy csínján kell bánni a fogalmakkal, mert a túlnyomulós kultúrák lehetnek ugyan "sikeresek", de mindenesetre szélsőségesnek fognak tűnni azok szemében, akiknek – hozzájárulásuk nélkül – kiássák a gyümölcsfáit az autópálya szélesítésekor.

Minden kulturális jelenség, mű és megnyilvánulás létfeltétele és velejárója a jellegzetesség. Soha nem lehet azonos a kultúra lényegével, nélküle azonban nem öltene saját formát semmi, amit ember formál embernek. Sokat elárul az idegenségről, bomlásról, széthullásról, ha jellegtelenné válnak dolgaink. Az ember üresedik ki, gépiesedik el a tünetegyüttes mögött. Akkor is, ha parancsra teszi vagy csak egyszerűen jobb híján. Nyomában más, negatív jellegzetességek lépnek fel, és a lepusztulásra vallanak. Amikor nagyobb erők saját kulturális jellegzetességeiket kölcsönzik másoknak alacsony kamatra, attól az még nem válik másoknak szerves sajátosságává, bár egy darabig leplezheti ezt valamiféle – akár jóhiszemű – meggyőződés a részükről. Aztán épp a valóságos meggyőződés hiánya ütközik ki.

Az innováció kisajátítása, a mások helyetti innováció csak látszatra jótétemény. Az innováció- birtokosság és kódoltsági területei észrevétlenül és tán akaratlanul, de bekerítik a "kedvezményezettek" cselekvésterét, mint a rossz szülő gyermeke világát; azok kiszorulnak a versenyből, versenyképességből, de még az önállóságból is. Szellemi és anyagi kiszolgáltatódás – inaktivitás az elsődleges következmény.

Az ember a fogyasztásban is elaprózhatja magát. Anyagilag felesleges áldozatokat vállal, egészségtelen vagy ízléstelen, alkalmatlan termékeket vásárol, pótszerként gyűjtöget maga köré kellékeket. Ha tudatosabb volna, más minőségeket érhetne el, több szellemi-emberi tartalommal telítődnének élményei. Kisebb volna a hiányérzete, ő maga pedig egészebb. Igaz, erre a célra figyelmet kellene szentelnie, energiát és illúziót kellene áldoznia, tisztában lennie önmagával, és a változások felelős irányítójává kéne válnia. Ez senkinek sem adottsága, de mindenkinek – elvi – lehetősége. Az a körülmény, hogy ez megfordítva is így van: tehát hogy a minőséghez való önkritikai viszony a fogyasztásban felébreszti az általános felelősségérzetet, ez igazán jelentős esély a kultúra társadalmi értékesülése folyamatában.

Szerencsére az imént kiemelt negatívumok mellett élő pozitívumokkal is számolhatunk, melyek a kívánt integrációt erősítik.

A nyilvános könyvtárak történelmi múltja bizonyítja, hogy a társadalmak – ha nem is mindig ugyanolyan koncepció mentén – mindig gondot fordítottak arra, hogy a tudásanyag átörökíthető legyen. Megfelelő közegben a szellemi közkincs képzésének, felhalmozásának és forgalmazásának döntő jelentősége lesz az információs társadalomként is jellemzett emberi formáció fejlődésében. Nem csupán a regisztrált és rendszerezett tudás, hanem a szellemi világ más területeinek alkotásai, illetve a társadalmi élet dokumentumai képezhetik a gyűjtemény alapját, vagyis értékek és információk teljességre törekvő halmaza. Ehhez ma sokkal bővebbek a kulturális források, mint a megelőző korokban, minőségileg jóval többre képesek a rögzítő és feldolgozó technikák, valamint a hasznosítás lehetőségei is lényegesen tágabbak. A modern élet visszás jelenségei közepette is elmondható, hogy a "felhasználói" igények ugyancsak döntő változásokon mennek keresztül: legalább a nemzetközi érintkezés és a munkamegosztás fejleményei miatt, főképp azonban szélesedő rétegek fokozódó kulturális aktivitása miatt. A mai ember kultúra-fogyasztásának minősítése hálátlan feladat volna, de az extenzív tájékozódási hajlam fokozódása egyértelmű, ha nem is feltétlenül a társadalom (és még kevésbé a világtársadalom) egészében. Ugyancsak önmagában meghatározó tény, hogy az általános értelemben vett kulturális vagyon információs tartalma egyre inkább a multimédia eszközein keresztül hasznosul, és várható, hogy a technika valóban gyors mozgása következtében az internetes-televíziós kombináció lesz a nagyközönség számára a kulturális információhoz-élményhez jutás domináns eszköze. És ebben a szokatlan közvetlenség, a naprakészség, a viszonylagos teljesség esélye és az olcsóság dönt. Sőt, a motiváció is interaktív. S ez még a személytelenséget is képes lehet oldani.

A szellemi irányzatok megjelenését üdvözölnünk kell. Ettől még képviselhetjük az állampolgároktól is elvárt türelmet a hírversenyben, beleértve az objektivitásra való törekvést is. Az irányzatok tisztességes egymás mellett létezése éppen így volna megvalósítható, tiszteletben tartva a köztük lévő tematikus, stiláris és megközelítésbeli különbségeket. Take it easy!

Ugyanígy bigottságból sem csak egyféle van. Egymás szakralitásának gyalázása – mint a kulturális civil ütközetek kirobbantó oka – éktelen bizonyítéka ennek. Saját értékeinkre – is – gondolva, értve és megbecsülve azokat, talán egymás legmélyebb szuverenitását kellene először tiszteletben tartanunk, mielőtt bármilyen viszonosságot megkövetelnénk. Az örökrangadók ideje lejáróban van.

Az is természetes, hogy a türelem jegyében nem várhatjuk el a tűréshatárok állandó tesztelésének jogát, úgy is, mint emberkísérleteket. Egyáltalán az élet egészében a türelem sem öncél, csak az együttélés nélkülözhetetlen eszköze. A megértés és a türelem ugyanannak a folyamatnak részei, néha mégis a türelemé a kezdet, és ehhez a kultúra közbenjárása hatásos lehet, meg általában a figyelmesség jó szokása, melyet sohasem elég örökölni, csakis társas viszonyban gyakorolható.

Egyáltalán a gyakorlati működőképesség célszerűségei – ezt mindig elfelejtjük – meghatározóan fontos értékek létrejöttét szavatolják minden korokban. Értékeink halmozódnak és épülnek, elvben megőrizhetők, és lassan maguktól is univerzálissá válnak. Ezt minden nihilista beláthatná. Mindezt mégsem szabad automatákra és automatizmusokra bízni, mert az egész mint egész sokkal elevenebb annál, és az átélés igazi öncélja is ránk vár.

Közeget teremteni

S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk. Nem erről volt szó a dolgok kezdetén? És ma, miközben világtársadalomról fecsegünk, nehéz bevallani, hol élünk, mert nem tudjuk igazán. Amit tudunk, arról szól, hogy nehezen találjuk a helyünket, idegen a közeg, mert hiszen nem a saját munkánk.

A közkincs is csak megfelelő, otthont és műhelyt, kertet és játszóteret, földet és egyetemes gondolatot adó közegben valóságos érték. Ez a közeg emberi építmény "isteni mintára", hiszen a mindenkori álmok közös része és még a korszellem-találkozások pozitív tanulsága is. (Ennyiben semmi sem volt egészen hiábavaló.)

illusztráció Igen, kellene egy morális nagyhatalom. Nem területi, népesedési, harcászati vagy pénzügyi alapon, hanem erkölcsi-szellemi-kulturális szerveződésben. Valahogy úgy, mint a szabadság kis körei, csak még tágabban, világszerte és – ha nem félreérthető – hálózatszintézisben. A valamikori értelmiségi ellenállás hagyományainak általánosításaként is. Bizonyos tekintetben ez volna "a mindenség mint közintézmény és mint szabad közterület", külön címek és rangok nélkül, ahol csak a mondanivalónak és az emberségnek van tekintélye, és az összes adottság közül legfontosabb a megoldandó feladat. A legfontosabb eszköz – ugyancsak saját készítésű – az önálló gondolkodás és felelősség. "Nagyhatalom", amely megérdemelt tekintélye révén táguló körben hatni képes.

A kultúra (mint önmozgásra képes, világszellem-alkotó tényező) nem a nagyotmondás terepe, nem is alkalmi kunsztok mutatványosa, habár a ventillációs görbült térben ezt így érzékelheti, aki oda keveredett. A kultúrák vetélkedése éppenséggel másról szól majd, ha nemtelen takticizmusát feladja. A kultúra megtervezheti saját morális hatalmát, ha komolyan tisztázza szerepét és szándékait.

A televízió megosztani is képes a társadalmat, mint bármely nagyhatású jelenség (eszme, eszköz, személy). Tartalmilag is és puszta létezésénél fogva is. Még ma is hallani, hogy nélküle többet foglalkoztak, törődtek egymással az emberek. Tényleg így volna ez, és ha igen, így is kell maradnia? A televízió nemcsak közvetítő, hanem közegteremtő eszköz is, sőt közeg. Légkör, intézmény, elv. Lehetne kultúra a magasban. A távolságot, mint üveggolyót, megkapod. Ez ma még csak üveggyöngy.

Kulturális televízióra persze nem valami ellen van szükség, hanem a szellemi otthonosság megteremtése céljából. (Valójában szellemi életterünk kiteljesítése a lényeg, értelemszerűen mindenki életteréé, hiszen amennyire sajátszerűségekre épül a kultúra, ugyanannyira nem viseli el a kirekesztést. Ami kirekesztő, az kultúraellenes.) Az itt, benne feltáruló közkincs közösen vállalt műveltségi és élményalapokat is jelent, a szükséges intenzitással.

A kulturális televízió maga is hozzájárulhat a humánglobalitás formanyelvének kialakításához, ha a teljességet elfogulatlanul közelíti, a bennfentesség félműveltsége nélkül, szelíden elismerve, hogy mindenkinek vannak gyökerei, és ezek az értékek mások számára is fontosak.

A kulturális televízió alapfunkciója egyébként is speciális közszolgáltatást nyújtani az innovációs folyamat társadalmasításához, éspedig a problémafeltárástól és a szükségletek tudatosításától a megoldási alternatívák megismerésén át a szellemi birtokbavétel képességének elsajátításáig. Nem kizárólagos eszköze mindennek a kulturális televíziózás (és nyilván az is plurális formában), de célszerű és nélkülözhetetlen kommunikációs elem.

E folyamatban az értékek látható összesítését is segíti. A közönségkapcsolatok természetes szerveződései kiegészítik az egyes szerkesztőségi műhelyeket, és "beépülnek a rendszerbe", ilyen módon közvetlenebb érintkezés valósulhat meg a társadalommal. Ennek következtében mind a kulturális források, mind a közfogyasztás oldaláról származó többlet hozzáadott érték növeli a kulturális közvagyont. Nő a felhalmozott "tárgyi", érzelmi és erkölcsi tudás- és élményanyag tömege. A mindennapok átélhetőbbekké lesznek. Szintézisbe hozható az otthonosság a civilizációval. A kulturális javak elosztása nem szenved az újraelosztás és újrafelosztás múltbeli kérdéseitől. Idegenség és idegenkedés helyett más alapélmények kötik le az ember figyelmét: a közeg természetessége, a saját érdeklődés ébredése és a részvétel. (A szeretetről különben nem sok szó esik, mert ez minden eszmélés kezdetén is ott van, megerősödik, és jelenlétéről főként a történet alakulásából lehet tudni. Demonstrációja rendszeridegen.)

A kulturális televízió szellemiségével és gyakorlatias szolgáltatásaival olyan tájékozódáshoz segít, amely megkímélhet bennünket a mindennapokat szétoldó igénytelenségtől, tudatlanságtól, érdektelenségtől, felszínességtől, passzivitástól.

A megállított idővel szemben a feldolgozott, átélt, szerves idő az, amit a humánglobalitás magáénak mondhat. Ez az idő nem viseli el a hatalom éhségét az öröklét iránt, képtelen megmerevíteni a pillanatot, de övé a folytonosság. Nem tudja a múltat sem végképp eltörölni, sem átmenteni, de átörökíti a lényeget. Képi eszközeivel, emberi hanggal, zenével, érzelemmel és rációval maradandót közölhet a modern technika is, ha megfelelően működtetik és használják. A szavak és a képek azt jelentik, amit jelentenek. Meglehet, hogy ebben a "fogyasztók" fontosabb szerepet játszanak majd a szakembereknél.

Tehát jó szellem is létezik. Ennek jó ízlése van, s emiatt nem foglalkozik a kulturális megszállás vagy kilakoltatás mesterségével. A médiabéke véget vet a polgárok közötti mindenféle kultúrkampfoknak, mert azok nevetségesek és szégyenletesek.

És mi kell még a kulturális televízióhoz? Hogyan működik? Milyen a műsora? Bátor civil társadalom kell, amely az alkotók és a közönség köreiben egyaránt vállalja, hogy ez az út rögös, de járható. Alkalmas előkészítő és működtető gárdára is szükség van, egészséges, kellően tág, rugalmas és viszonylag eredeti koncepcióval, megfelelő bizalmi tőkével az elégséges anyagi erő megszerzéséhez. A jogi feltételek legalább voltaképpen adottak.

A sokat ígérő technika választásán szintén sok múlhat. A legtöbbet ígérőn a legtöbb. Már az indulásnál, legalább a fejlesztési lehetőségek között, számot kell vetni azzal, hogy a régóta hangoztatott interaktív televíziózás egy-két év kérdése, ez digitális technológiát feltételez, sőt az új realitás, az internetes protokoll televízió ennél többet is, a teljes felszereltségű családi multimédiát, saját szerkesztést is lehetővé tevő rögzítő eszközökkel. (Ettől még elkerülhető a parvenü megjelenés a képernyőn és az arculatban.)

Jól felmért és "megcélzott" törzsközönség nélkül sem létezhet sokáig, illetve hatástalan volna a kezdeményezés. Nagy hiba volna bármely réteget figyelmen kívül hagyni vagy éppenséggel egyedüliként, túlzottan favorizálni.

Tudjuk, hogy a mindenkori csúcsmédiumok még nem elegendőek a "nézői televízió" létrejöttéhez; önmagában a technológia éppen hogy nem zárja ki a legravaszabb manipuláció lehetőségét sem. Másrészt nem is arról kellene beszélni, hogy "a néző" hirtelen mint műsorkészítő önállósítja magát, aztán "a másik néző"-vel újra végigjárja az összes buktatókat. A választási lehetőségek drámaian új kínálatára és – valóban – újszerű nézői részvételi igényre kell felkészülnie e vonatkozásban a szolgáltatónak. A nézők kritikus tömegét jól eltaláló szerkesztési modellnek nyert ügye van – és folytatólagos kezdeményező szerepe – az interaktívvá fejlődő kulturális televíziózásban.

Ami a műsorstruktúrát és -kínálatot illeti, bizonyos általános feltételek e téren is megfogalmazhatók. Elvszerűen például az a magától értetődő kívánság, hogy a kultúra valamennyi területe érzékelhetővé váljék a televízió jóvoltából. Mondhatni, kirekesztés a műfajok és tematikák között sem jogosult. (A film–zene–irodalom láncolata igenis folytatandó a többi művészeti elemmel, valamint a szórakoztatóipar igényesebb produkcióival is a kabaré, a sport vagy történetesen a cirkusz területén; a tudomány nem kisebb szelete a kultúrának, mint a művészet, határán megjelennek az oktatási szolgáltatások; és ugyanígy nem mellőzhetők a hitéleti események, továbbá az ünnepi alkalmak sem. Egyre jelentősebbek a gasztronómiai, borászati és kézműves fesztiválok is.)

A szerkesztők nehéz döntés előtt állnak, amikor a kultúra egészét választják csatornájuk profiljául. (Nem mellesleg: közszolgálati vagy kereskedelmi jellegű magántulajdonú médiumként működik?) Ez lehet ugyanis túl tág egyfelől, önkényesen leszűkítő másfelől. Hová soroljuk a nemzeti kulturális televíziót? Ha valamely nemzet kultúrájának közvetítésére szakosodik, akkor az esetleges névválasztási félreértések elkerülésén felül azért az értelmezés tágasságára is érdemes összpontosítani. Személyes meglátásom szerint a magyar kulturális televíziózásnak érdemi arányok szerint teret kell adnia a hazai produkciókon belül a honi kisebbségek alkotásainak, a határon túli magyarok közé pedig a szórványmagyarságot, illetve a "nyugatiakat" is be kell számítania. Természetesnek tűnik, hogy magyar tárgyú-vonatkozású-szerzőjű vagy magyar részvétellel készült más országbeli kulturális termékek is sorra kerüljenek, továbbá időről időre jelentős bemutatók, események a világ többi részéből. Ez utóbbiak talán ritkábban, de érdemlegesen. Ugyanis a magyar kulturális profil valóban hézagpótló is lehet, felfedezhet máshonnan méltatlanul kiszorult, esetleg feledésre ítélt műveket, csökkentheti a hazai alkotók társadalmában a mellőzöttség érzését, érdemes azonban ügyelni arra, hogy a kultúra szószólójának kerülnie illik a bezárkózás látszatát, annál többet tehet a jelentős értékek megismertetése érdekében. Mindent és mindenkit csak a minőség képes megmenteni a provincializmustól. Mindenki megelégedésére szolgálhatna környező országokbeli, egyéb európai és a világ távolabbi térségeiből származó alkotások rendszeressé váló népszerűsítése a magyar kulturális televízióban. (Ahol őszintén szólva a legnagyobb feltűnést kezdetben mégiscsak az jelentené, hogy az amerikai kultúra úgy jelenne meg: lám, az is milyen jelentős a többiek között.) Világörökség, kulturális világörökség, magyar örökség. Ezek sorozatos képi adaptációja nélkül méltatlan a "kulturális" önminősítés. Emellett újszerű volna a heti (később napi) kulturális világhíradó a műsorstruktúrában.

illusztráció Annál is inkább, mert a globális folklór születésénél is jelen kell lennie a magyar kulturális televíziózásnak. Lehet, hogy a rossz nyelvi ízek hagyományozódása (és a tisztázó viták hiánya!) miatt ez most szerencsétlen megnevezés, mégse álljunk itt meg a gondolkodásban. Feltételezzük, hogy nem lesz globális folklór? Nincs rá sem szükség, sem lehetőség, paradoxon? Már úgyis nagyvárosi, akkor meg nem elég autentikus? Csak arra volna jó, hogy a kicsik még inkább behódoljanak a nagyok szokásainak? A profik tevékenységének melléktermékeiből hamisított és kiárusított gagyi volna úgyis az egész? Ezekre valóban érdemes válaszolni, de inkább kérdezzünk tovább. A blues értékes világhagyománnyá lett; autentikus folklórból nem voltaképpeni világfolklór-kezdemény ez az amatőr együttesek szintjén? Egyes viccek – most már az interneten is – többször megkerülik a Földet napjainkban, szerzőjükben kit tisztelhetünk? Mihez kezdjünk a graffitik "mederbe terelésével" és azzal, hogy ne hasonlítsanak már annyira egymásra? Ki mit tart a viselkedési módik terjedéséről; nem öntené el lelkünket a nemzeti büszkeség, ha egyszer csak színre lépne a szép viselkedés, amit őshazája után magyar modorként ismerne meg és árnyalna tovább a nagyvilág? Miért gondoljuk, hogy nem árasztanak el nemsokára bennünket a bizonytalan eredetű, de bízvást több kontinensen továbbgördített internetes művek, amelyekből számos kis névtelen műhely veszi ki alkotói részét, követhetetlen bonyolultsággal? Már ma is van világfolklór, csak még nem tudatosult eléggé, ennyiben "még nem született meg". Felfedezésében, alakításában, stiláris igazításában, irányválasztásaiban, terjesztésében, sőt kritikájában és továbbfejlesztésében a magyar kulturális televízió is úttörő részt vállalhat.

A kulturális televíziózáshoz szükség van továbbá folytatható művelődési hagyományokra, színvonalas közgyűjteményekre és olyan értelmiségi csoportosulásokra, amelyek értelmét és módját látják a folytatásnak és kiteljesítésnek. Saját humánökológiai alap nélkül nincs működőképes szellemi centrum és hatásos teljesítmény.

A kulturális közkincs bővítésére, a forgalom növelésére, a források hatékony felhasználására szükséges a kulturális televíziók hazai és nemzetközi hálózatát működésbe hozni. Éveken belül célszerű létrehozni a kulturális televíziók nemzetközi, illetve világszövetségét, ha kell, alternatív formában, elsősorban a nem kormányzati struktúrák/független csatornák bázisán.

Jókívánságok a kulturális televíziónak:

Célozza meg a sokféleséget és a teljességet; ne szégyellje a részeredményeket.

Találjon minél több embert, akinek kulturális televíziót nézni a kedvenc időtöltése.

Érje el a kritikai pontosságot a szakmai minőségben.

Saját alkotói közege folytatható, és mások számára is követhető minta legyen.

Mutassa meg, hogy annyi balszerencse közt, oly sok viszály után: "Van másik!"

Őrizze meg a saját és a mások méltóságát. Mutassa meg a méltóságot annak, aki nem ismeri. Vértezze fel a fensőbbséges fanyalgással, gúnnyal és leszólással szemben a rászorultakat.

Alázattal vegye tudomásul és lássa el feladatát akkor is, ha ez még soha sehol senkinek sem sikerült igazán a médiában.

Önkontroll-kérdések:

Mi volna a különbség a par excellence kulturális televízió és a többi között? Nem kulturális a nagy európai zenei csatorna? Vagy nincs kulturális vénája a többinek, közszolgálatinak vagy kereskedelminek? (Az eltérés a felfogásban van. Itt a profil a kultúra teljessége, viszont lényegileg csak az.)

Vállal-e szerepet a kulturális televízió a határon túli nemzetrészek kulturális egyesítésében?

Tud-e pozitív előjelet adni a kulturális televízió a modernségnek, hogy megszabadítsa azt ideológiai töltetétől?

Tud-e kísérleteket vállalni a kulturális televízió, hogy tematikusan, módszerekben, értékekben megszűnjenek a járatlan vagy tiltott területek a szellemi lét számára?

Mit lehetne tenni, hogy a televíziózás ne legyen a kultúra vízfeje, miközben valóban szervezhetné a kultúra ágainak fejlődését és terjedését saját eszközeivel?

A vitakultúra a kultúra kérdése, nem a pártreflexeké. Az elemi tisztelet a vitában érintetteknek jár, leginkább akkor, ha róluk vitatkoznak. Máskülönben ugyanis a vitázók nem elsősorban egymásnak, hanem azoknak ellenfelei, akikről a vitát folytatják. A politikai viták is orientálhatók szakmai irányba, megfelelő televíziós közegben vezethetők úgy, hogy a szellemi színvonal fontosabb legyen, mint a pillanatnyi politikai sérelmek. Hogyan "politizáljon" a kulturális televízió, ha meg akarja óvni függetlenségét, de részt akar venni a politikai vitastílus követésre méltó normáinak kidolgozásában?

Hány kultúra közt létezik, őrlődik és fejlődik a magyar televíziós kultúra? De hiszen így is született, és ez látszik is rajta. Mintha végigkövethető volna rajta Az ember tragédiájából valamennyi szín. (Azt se gondoljuk, hogy a többieké nem ilyen!) Talán túl sokan követtek el rajta erőszakot, nem is csak idegenek. Ami van, mégsem csak "megmaradt" az utókornak, hanem igazán eleven, egyébként még mindig gyerekbetegségeinek nyomát viselve. Magyarország nem volt, hanem lesz?

A fenti mozaikdarabkák újraolvastán arra gondol az ember, hogy vannak, akik kevesebb anyaggal is többet képesek láttatni. Ha élne, a nagy szirakuzai talán beérné egyetlen pixellel, ahonnan újraindítaná, kimozdítaná az összképet kereteiből, hogy felismerhetné magát benne minden férfi és nő.


Ökotáj, 35–36. sz. 2005. 44–59. o.