A médiaháború eltorzította a média és a politika, illetve a politikusok közötti viszonyt, aminek a média is, de még inkább a politika és a politikusok látják kárát. Elveszítették működésük stabil alapját, és ez a politika kiábrándítóan felszíni rétegébe száműzte őket. Pedig ez a viszony tehetné munkájukat számukra – és az állampolgárok számára – igazán vonzóvá

A médiaháború elsődlegesen természetesen a közönségízlés alakításának megszerzéséért folytatott képi és verbális politikai polgárháború, amelynek – a felszínnél mélyebbre tekintve jól látható – tétje az új rendszer és szereplői identitásának meghatározása volt. A szemben álló felek egymástól alapvető vonásaiban különböző új rendszereket és az azokat működtető identitáskészleteket akartak felépíteni, de mivel győzelmet ebben az identitásháborúban egyikük sem ért el, a mindenkor soros kormányzati hatalom megszerzésének jelentősége sokszorosan meghaladta, és máig meghaladja a szokványos választási csaták fontosságát. A választások alkalmával ezért nemcsak a kormányzati hatalom megszerzéséért folyik a küzdelem, hanem a rendszer és e rendszert működtető identitás felépítéséért, amely hosszú távra biztosíthatja a győztes kormányon maradását. Lánckövetkezményként ezért a választási harcok mindahány alkalommal fokozottabb hevességgel, és egyre durvább eszközöket alkalmazva lángoltak fel. E bonyolult körülmények nyomása alatt a politikai harcok a választási időszakon túlra, a kormányzati ciklus egészére kiterjedtek, ami az állampolgárok egyébként természetes közösségét egymással acsarkodó "szekértáborokra" bontotta szét. A politikusok figyelmét pedig elterelte a hosszú távú nemzetpolitikai kérdésekről, akik ezért a kormányzati hatalmat többnyire hatalomtechnikai célokra használják.

Mindezek következtében a politika, az azt a választási harcokban kiszolgáló "szakértők," és az általuk félrevezetett politikusok a médiára mára már kizárólag a választások szempontjából, a politikai "PR" főintézményeként tekintenek, holott a média és a politika lényegét tekintve sokkal mélyebb dimenziókban is széles felületeken érintkezik egymással. A választáspolitika torzító hatása, az elmondottakon túl, kitermelte a politikai hatalom-technikusokat, akik nem többek az általuk alkalmazott technikánál, ezért a mélyrétegben érintkező felületek felismertetése velük eleve kudarcra ítélt. Holott e kudarcnak nem feltétlenül kellene bekövetkeznie, ha a széles közönség előtt sem ismeretlen politikusi karakter: az államférfi karaktere lépne a politikai pódiumra. Az, aki nemcsak a hatalomtechnikában, hanem a mélyebb és fontosabb dimenziókban is professzionális teljesítményre képes, és ezért a választások sekélyességén túl rálát a nemzetpolitikai célokra is.

Az államférfi az a karakter, aki pontosan látja, hogy a médiát rendeltetésszerűen, az elkerülhetetlen választási kampányon kívül, és elsősorban a köz szolgálatára kellene működtetni. Ahhoz azonban, hogy e közszolgálatról érdemlegeset mondhassunk, el kell távolodnunk a róla az ellenérdekeltek dominanciájával zajló vitáktól. Ezek ugyanis rossz oldalról közelítenek a közszolgálat meghatározásához, mert e fogalom felfejtését a jogra, illetve az államigazgatásra korlátozzák, és ezért szükségképpen elvétik a helyes választ.

Amikor mégis kilépnek a szűkre méretezett jogi keretek közül, akkor az arcátlanabb kereskedelmi médiumvezetők a "közt" a tömegvágyakkal és a kultúrától – éppen közreműködésükkel – megfosztott kiszolgáltatottak represszív igényeivel azonosítják, ezzel legitimálva elfogadhatatlan működésüket. A "szolgálatból" kiindulók pedig többnyire valamilyen népboldogító programot kívánnak ráerőltetni a közönségre, sokszor vallási és nemzeti szimbólumaik megtévesztő használatával is.

Ha meg akarjuk érteni a médiumok és a közszolgálat kapcsolatát, akkor – mielőtt jogi és igazgatási meghatározásokkal kísérletezünk –, meg kell határozni, hogy mihez és milyen jogokat kell biztosítani annak érdekében, hogy valóban a köz szolgálatáról beszélhessünk. Ehhez a médiumok kulturális, gazdasági és emberjogi, egymással bensőségesen szoros összefüggésben lévő funkcióit kell megvizsgálnunk, ezeken a területeken kell megértenünk, hogy a médiumok hogyan szolgálhatják a "közt:" a nemzetet és honpolgárait.

A kultúra, a szó eredeti értelmében, az ember kozmikus létbe illeszkedését megtörténni engedő, azt gondozó és ápoló tevékenységet jelentette. Ebből a szempontból a modernitás által kidolgozott magas- és a tömegkultúra megkülönböztetése nem releváns, mert a magasnak nevezett kultúra – elegendő csak a Woyzeckre, a Veszedelmes viszonyokra, vagy de Sade írásaira gondolni – koránt sem mindig kultúra a szónak eredeti értelmében, és a lebecsült tömegkultúrának is sok esetben vannak olyan elemei, amelyek az eredeti kultúra maradványait őrzik. A köz szolgálata ennek megfelelően a kultúra felől tekintve olyan tartalmak közvetítését jelenti, amelyek a létbe való harmonikus beilleszkedéshez szolgáltatnak mintát – akárha vidám mintát, ahogy például az amerikai feketék gospelje is ima. E nézőpontból minden más tartalom közvetítése a köz szolgálatával ellentétes lehet.¹

Ezt a rendkívül szigorúnak tűnő álláspontot a média társadalom-, illetve humángazdaságának fényében érthetjük meg. A médiagazdaságtan Magyarországon csak az egyes médiumok belső gazdálkodására, az úgynevezett mikrogazdasági összefüggésekre terjed ki, és elhanyagolja a médiumok működésének makrogazdasági elemzését. Azonban a mikrogazdasági összefüggések is csak a makrogazdasági, a vállalati eredmények pedig csak a nemzeti jövedelemben, illetve vagyonban előidézett változásaik alapján nyerik el végső értéküket. A két elemzési módszer közötti eltérés jelentőségéről a Joseph E. Stiglitz, a Világbank volt elnökhelyettese, Nobel-díjas vezető közgazdásza által az üzleti és a társadalmi költségek különbségéről kifejtettek alapján kaphatunk kifejező képet.

A két költség közötti összefüggés lényegét abban foglalhatjuk össze, hogy ami mikrogazdasági szinten, az üzleti költségek alapján számolva rendkívüli profitot eredményező vállalkozás, az nemzetgazdasági szinten rendkívüli veszteségekkel járhat együtt. A médiumok esetében az üzleti és a társadalmi költségek alapján számított profitok összehasonlítása különösképpen indokolt. Indokoltságát akkor világíthatjuk meg, ha azt például a nemzeti humánvagyonban előidézett változások, a "költségek" felől vizsgáljuk meg. Amikor a médiumok vonatkoztatási személyül, mintául olyan társadalmi karaktereket kínálnak fel – mint például a "valóság-show"-k sztárjai: Pongó, Kismocsok, Győzike –, amelyek fogyasztóként szolgálják az áru- és pénzpiac érdekeit, de a fogyasztó termelői kvalitásait rombolják, akkor a nemzeti humánvagyonban százmilliárdos veszteségeket okoznak. Ehhez viszonyítva a kereskedelmi tévék néhány milliárdos nyeresége elenyésző, nemzetgazdasági szempontból irracionális. Megfordítva: a közszolgálati televízió – különösen a Duna Televízió – a nemzeti vagyon nagyobb részét kitevő nemzeti humánvagyon értékét néhány milliárdos állami "támogatásból" több százmilliárddal növeli meg, az áru-, de még a pénzpiacokon is elképzelhetetlen arányú haszonnal dolgozva. Ezért ezek a "legracionálisabb" humángazdasági termelő vállalkozások.

A médiumok gazdasági elemzésének e pontjához érve jelezzük, hogy a Stiglitz által kidolgozott költség-szemlélet alapján eltéveszthetetlenül világosodik meg a – közszolgálati televíziók számára távolról sem közömbös, de az elvakult ökonomisták számára felfoghatatlan – bensőséges kapcsolat kultúra és gazdaság között, nevezetesen az, hogy a kultúra a humánvagyont is növeli, míg ami nem kultúra, az végzetesen csökkenti a nemzeti humánvagyont.

A média makrogazdasági teljesítményei számba vételének a nemzeti humánvagyon gyarapításával vagy szűkítésével kapcsolatos példája folytatható a társadalomgazdasági megfontolások oldaláról is. Ez összefüggésben áll a bevezetőben az identitásháborúval kapcsolatban mondottakkal, ahol a kereskedelmi és a közszolgálati médiumok a mindenkor érvényes szimbolikus és szociális valóság újratermelésében játszanak meghatározó szerepet. E makrogazdasági szerepben nyújtott teljesítményük ugyanúgy számítható az üzemi, illetve a társadalmi költségek alapján, mint a humángazdaságnál megmutattuk, és ugyanúgy lehetséges, hogy működésük következtében növekszenek, vagy csökkennek a nemzeti szociális javak – a társadalmi tőke és a társadalmi erőforrások.

Minthogy a közgazdaságtanban mára közhellyé vált, hogy egy nemzetgazdaság világpiaci versenyképessége egyrészt humánvagyonának nagyságán és "minőségén", másrészt társadalmi tőkéjének kiterjedtségén és minőségén múlik, az a vállalkozás, amely önmagának rendkívüli hasznot hajt, de a nemzetgazdaságnak rendkívüli veszteségeket okoz, irracionálisan van jelen a nemzet gazdasági testében. Azok az intézmények viszont közszolgálatiaknak nevezhetők, még ha magánvállalkozások is, amelyek a nemzetgazdaság világpiaci versenyképességét – a nemzeti humán- és társadalmi vagyont – növelik.

Áttekintve a média makrogazdasági teljesítményeinek szerepét az emberi alapjavak² megtermelésében, illetve elpusztításában, szólni kell a gazdasági következményekről is. Az emberi alapjavak a társadalomgazdaságtanon kívül az emberi alapjogok és szabadságok megalapozásában játszanak meghatározó szerepet. Azt mutatják meg, hogy ki is az az ember, akinek a jogait kívánják az emberi jogok védelmezni, illetve azon feltételeket nevezi meg, amelyek az emberhez méltó élethez nélkülözhetetlenek, ezért minden embert megilletnek.

A huszadik századi liberális jogfilozófia méltán legnagyobb alakja, John Rawls, magyarul is olvasható művében³ meghatározza az emberi alapjavakat, ezért ezek részletezése itt szükségtelen. Azt viszont hangsúlyozom, hogy a társadalomgazdaságtan szerint az emberi alapjavak megtermelésének is szigorúan körülírható forrásai vannak, amely forrásokkal egyénnek, közösségnek, nemzetnek, emberiségnek gazdálkodnia kell, ha tartósan fenn akar maradni. Az emberi alapjavak biztosítása, megújításuk, esetleg bővített újratermelésük nélkül ugyanis az ember elveszíti azon alapzatát, amelynek hiányában képtelen életben maradni. Tragikus következetességgel bizonyította ezt a tényt az ötvenes évek deklasszáló gyakorlata, amelynek vesztesei, de ugyanilyen magától értetődően nyertesei (a meglapozatlanul "kiemelt" káderek) is az életükkel fizettek az alapvető emberi javaktól – például a tisztelethez való jogtól és a méltóságjavaktól – való megfosztásukért. Amikor a média az imént említett "sztárokat" állítja be követendő példaként, akkor pusztítja az emberi alapjavakat, kiváltképpen az identitás- és az imént említett méltóságjavakat, míg a közszolgálati médiumok az emberi alapjavak bővítésével vesznek részt az emberi és társadalmi valóság újratermelésében.

Végül a médiumok kommunikációs emberi szabadságokkal és jogokkal való összefüggését vizsgáljuk meg. A rendszerváltást megelőző korszakban az erőszakos kádári és a nemlegitim hatalmak révén gyakorolt aczéli típusú puha diktatúrát leghathatósabban a kommunikációs emberi jogok követelésével lehetett támadni. A sajtószabadságról az aczéli 3 T-s diktatúra könnyedén mutatta meg, hogy formálisan nem akadályozza, ezért a helsinki ötödik kosár leghatékonyabb fegyverét, a kommunikációs emberi jogok érvényesítését követeltük a rendszertől, biztosak lévén abban, hogy ezt nem teljesítheti anélkül, hogy meg ne semmisítse önmagát. A kommunikációs emberi jogok ugyanis nem a formálisan ellenőrizetlenül működő sajtóhoz, nem az újságírók korlátozhatatlanságát jelentő sajtószabadsághoz, hanem az állampolgárok nyilvános önkifejezéshez való jogához kapcsolódnak, és ez önmagában is a sztálini típusú politikai tőkésosztály monopóliumának felszámolását jelentette volna.

A kommunikációs emberi jogok, mint az emberi jogok általában is, az emberi alapjavakhoz kapcsolódnak. (Egy gazdaság vizsgálható abból a szempontból is, hogy milyen mértékben termeli meg, illetve termeli újjá az emberi alapjavait. E tekintetben is beszélhetünk, mi több, beszélnünk kell megújított, bővített és szűkített újratermelésről is. Ha ezt az egyébként természetes lépést megtesszük, akkor kiderül, hogy nemcsak a kultúra és a gazdaság, hanem a gazdaság, a kultúra, az emberi alapjavak és jogok, valamint a kommunikációs emberi jogok is szétválaszthatatlanul összekapcsolódnak. Kinek kell ahhoz lenni, hogy e tényt valaki vitassa?!)

Az emberi alapjavak közé tartozik az identitás, az identitás tiszteletben tartása, valamint a méltóság is. Az emberi alapjavakból vezethetők le azok az intézmények, amelyeknek az identitáshoz való jogot, az identitásválasztás szabadságát, az emberi lét minden embert megillető tiszteletben tartását – és ezen alapulva a közösségi integrációt –, valamint a minden lény közül csak az embert jellemző méltóságot, és mindezek újratermelését biztosítják. Ezen intézmények között a médiumoknak kiemelkedő jelentőségük van – de csak azoknak, amelyek az állampolgárok önkifejezését lehetővé teszik, illetve amelyek révén saját és nemzetük sorskérdéseit vitathatják meg, s juthatnak közös megegyezésre.

Közszolgálatinak ezek szerint azok a médiumok számítanak, amelyek a kommunikációs emberi jogokat és azok alapját, az emberi javakkal kapcsolatos stratégiai elképzelések kifejezését lehetővé teszik az állampolgároknak. A sorskérdések megvitatása részint az emberi alapjavak gondozását és ápolását – tehát a kulturális teljesítményt – jelenti, másrészt az emberi alapjavakkal való gazdálkodást, azaz a médiumok társadalom- és humángazdaságának mozgását szabályozza és ellenőrzi.

Bár magától értetődőnek kellene lennie, de ugyancsak az ultra- és újkonzervatív liberokrata "médiaszakértők" által keltett homály és zavar miatt az is kiemelést igényel, hogy a televíziók jellege meghatározza azok potenciális közönségét is. Szakmai szempontból e tény olyannyira magától értetődő, hogy szinte röstellendő csak példálózni is azzal, hogy egy szappanoperának és egy operaközvetítésnek a közönségnagysága – a kulturáltsági szintek és az említett műfajok természetét képező kódok miatt – nagyságrendekkel különbözik egymástól. Míg a szappanoperák milliós közönségre számíthatnak, addig a rendkívül absztrakt és bonyolult esztétikai kód dekódolására való felkészültséggel rendelkezők alacsony száma⁴ miatt az operaközönség csak néhány tízezerre tehető. A ködösítés és zavarkeltés – amihez kiváló táptalajt nyújt a választáspolitikára dresszírozott döntéshozói érdeklődés – sikerét mutatja, hogy a megtévesztett politikusokat sikerült rávenni arra, hogy a kulturális és közszolgálati televízióktól is ugyanakkora nézettséget várjanak el, mint a kereskedelmi tévéktől, ami a közönség beszédkódjainak imént bemutatott arányait figyelembe véve badarság. A média társadalom- és humángazdaságának fényében ennél csak az nagyobb badarság, ha azt hangoztatják, hogy a médiapiac sok kereskedelmi tévét tud eltartani, de az állami költségvetésből nem futja egy populáris, egy hír- és egy kulturális közszolgálati televízióra. Mert az lehetséges, hogy a reklámpiac több kereskedelmi tévét is képes finanszírozni a konzumidióta fogyasztók legyártása érdekében, ám ennek nemzetgazdasági veszteségeit egyetlen ország sem képes finanszírozni. Hacsak nem nyújt a nemzet szociális és humánvagyonát ugyanakkora mértékben bővítő "közszolgáltató" televíziós kínálatot.

A mindenoldalú politikai PR-szakértők azonban – ezt fájdalommal ismerjük fel – a politikusok nagy többségét a média választáspolitikai felfogásának foglyává, politikai technikusokká tették. E fogságból csak egyetlen politikusi karakter, az államférfi képes kitörni, és a politika strukturális átalakításával párhuzamosan a médiát és a közszolgálatot történelmi hivatásába visszaemelni. Ehhez az államférfinak ki kell szabadulnia a médiáról szóló bénító diskurzus-terrorból, és a kommunikációs emberi jogokra támaszkodva el kell érnie, hogy a nemzeti egységet és emelkedést, valamint az emberi alapjavak reprodukciójára épülő nemzeti szociális és humánvagyon bővített újratermelését részesítsék előnyben, az azokat felemésztő választáspolitika és üzleti költségek preferálása helyett.

A rendszerváltás folyamatának csődje mutatja legjobban az államférfi fellépésének kiáltó szükségét a magyar politikai életben. Államférfinak azt nevezhetjük, aki a nemzeti alap-, kulturális és gazdasági javak bővítéséről gondoskodik, aki a nemzeti vagyont – alapjavait és származtatott javait – bővíteni tudja, azaz aki nemzetpolitizálni tud. Ebből kiindulva a média területén azt nevezhetjük államférfinak, aki miközben képes (négyéves, és nem négy hónapos) választási kampányra is felhasználni a médiát, azonközben megteremti a média számára a nemzeti kultúra fejlesztéséhez szükséges körülményeket is. A médiára, mint a nemzeti humánvagyon minőségi fejlesztésének és mennyiségi növelésének "üzemére", tud tekintettel lenni, és azt mint a nemzeti vagyon növelésére szolgáló termelőüzemet képes működtetni. Végül a média működtetéséhez úgy tudja megteremteni a feltételeket, hogy mindezek közben a kommunikációs emberi jogok működését is biztosítja.

Jegyzetek: