A kép mindig határolt, és sokszor keretezett. Az ezredvégi "szent sarokban" a keret a tévé, kávája pedig a kép kapuja. Kávája van a kútnak is – a kút forrás, az életadó víz forrása. A kávába foglalt képernyő ma a hír-forrásunk. Víz, pénz, hír – áramló életszervező javak, gátakkal, ellenőrzött zsilipekkel. Otthonunkba csatornázott áramlási pályák, már-már felcserélhető fogalmak. (Lásd még a szinesztéziás képzavart: a csapból is sztárok folynak.) Mi, fogyasztók pedig végfelhasználók vagyunk – eszkatológiai értelemben is

Milyennek is lát bennünket, média-fogyasztókat a horror fáradhatatlan evangelistája, Stephen King, az Álomcsapda című sokatmondó mozijában? Ülünk a hóban, érzéstelen bambasággal, böfögve. Az alulról támadó, és bennünk lepetéző anális féreg már birtokba vett bennünket. A nekünk – hajdan Isten képmására teremtetett és a megváltás által erre újra esélyt kapott lényeknek – idegen, mert végletesen és kizárólag anyagi lény fészket rak bennünk, hogy aztán Ura, az ufó-jelmezt viselő sátán a kikelt petéket elküldje egy birtokba vett képmás révén a legközelebbi víztározóba. Mert ha valaha (egészen a XIX. századig) az írásban így állt: "Isten lelke táplálta vala a vizeket", hát akkor hova is igyekezhetne a létrontó szándék.

Pedig küldik, súgják, sulykolják fentről az üzenetet: menteni a menthetőt! A spirituális kulttrillerektől (Gyűrű, Álomcsapda, Constanin, a démonűző stb.) az Arya Maitreya tibeti rendházban vendégeskedő picunni-feketeláb törzsbéli gyógyító indiánig, minden közvetítőt megragad az égi hatalom, hogy megértsük: a vízre vigyázni kell, mert a víz univerzális, ha tetszik, dimenzióközti közvetítő médium. A nagy multinacionálisok meg is ragadnak minden lehetőséget, hogy rátegyék kezüket a vízforrásokra – így fűzi a Nesquik, Coca-Cola saját részvényláncára a víztartalékokat.

Masaru Emoto klasztervíz-kísérleteinek fényében mindez még félelmetesebb, mert ha a víz eltérően "emlékezik" kvázikristály-szerkezetében a káromló, vagy szeretetes szavainkra, ha egy imára egy egész víztározó szennyesen pangó vize hópihe-kristálytisztává válik, akkor bizony tragikus veszteség az ebéd előtt elnémult ima, az elmaradt keresztvetés a cipóra, és nem mindegy az sem, milyen rezgéstérrel béleltetik otthonunk. Mert ma az üzenet így harsog: indulj be, rezegj velünk...

A meglátott kép maga is kapu, a fény kapuja. Mária nevei számosak, utolsó nevét Szőkefalván üzente meg magyarul egy románajkú cigányasszonynak a jelenéssorozat zárultával. Ez a név: a Fény királynője. Fény hordozza a képet, és a kép felismerhetővé teszi a fényt.

Az ábrázolási tilalom és az ikonoklasztia a teljes tilalommal próbálja a fény szövegromlásának, megfordulásának útját állni, megakadályozni az Isten képével való visszaélést vagy behelyettesítést. Isten képének, e transzcendensen működő jelnek az elrejtése azonban a renyhe szelleműek hűtlenségének is forrása lehet, és az Egészről, az Idről-Egyről (lásd még idház–egyház, idnap–ünnep, üdv) leváló személy elvész a szekulárisban, azaz az egész széttöredezettségében, szétszóratásában, amit Ady a szeretet rejtjelezésével tett ezoterikus üzenetté: Minden Egész eltörött, / minden láng csak részekben lobban, / minden szerelem darabokban, / minden Egész eltörött – szól a szekularizált modernitás jajlitániája. De János apostol segít nekünk a megoldásban, mert Isten szeretet, és mert a megváltás művének, az ingyenkegyelemnek, azaz Isten szeretetének elfogadásával helyreállítható az Egész – ha magunkat is méltóvá tesszük.

Értelmezhetjük úgy a posztmodernt, mint ami minden egészet, elitet és univerzálisat lebont, hogy az egészre vonatkozó "univerzális igazság" helyére a "helyi igazságot" állítsa. A merev kategóriák összeomlanak, a nagy metanarratívák: Freud, Marx és Nietzsche gyanakvó és leleplező ellenontológiái érvénytelenné válnak. Ha a fragmentáltság káosza az Egyről, azaz Istenről való lemondás, akkor a posztmodern a szekularizáció betöltése, és végső, blaszfém kívülhelyezkedés, és ekképpen – önmagát is tagadva – menthetetlenül a modernhez tartozik.

Ha azonban a nagy blaszfém és az Istent száműző univerzális magyarázatok kiégett övezeteiben az ősemlékezet "helyi igazsága" nő ki újra dacos hűséggel és a maga időtlen metafizikai hűségével, akkor a fenti tétel hibás, mert a helyi igazság a maga változatosságában is lehet egyetemes érvényű.

Osztjuk Riceour (2003) nézetét, aki a posztmodernt illetően így nyilatkozik meg: "Vállalkozásom posztmodernnek volna tekinthető, ha ez a minősítés nemcsak a dekonstrukcióra, hanem a rekonstrukcióra is alkalmazható volna. Rekonstrukcióról annyiban beszélünk, amennyiben a bibliai hit akár elhanyagolt, akár ismeretlen, vagy eleddig akár teljesen észrevétlen, az Aufklärung forradalmát megelőző erőforrásaihoz való visszatérésről van szó." Ezért véljük, hogy mai médiánk, és a hozzá kapcsolódó neodurkheimiánus legitimáció, valójában nem posztmodern – csak annak látszatát keltő –, hanem irányított, a széttöredezettség és tömegesség álorcáját öltő, monolitikus-univerzális hatalmi igénnyel fellépő későmodern média. Blaszfém univerzalitása mélyén a mitológiai mozgató, a Mammon áll: "money makes the media world go on". A reklám, a brandépítés, az image-gondozás, az illúziókeltés, a fokozás egyre vadabb tempója mind piaci érdekeket szolgál. Az illúziókeltés világában a piac mozgatja az ellenszakralitást.

Egyébként a piac az emberi történelem folyamán mindig is a térben és időben megszentelt öröknek a szomszédja, társbérlője volt. Gondoljunk az Istennek szentelt hetedik napra, a vasárnapra, mely jelentése szerint: vásárnap. Vagy a vásáros városok nevére, mint Dunaszerdahely vagy Csíkszereda, mely nevekben még a magyarság ősvallásának emléke, a zoroastriánizmus, azaz Zardust vallása, a szeredás vallás dereng fel.

Dönteni kell, hogy vajon biológiai lények vagyunk-e spirituális tapasztalatokkal, vagy spirituális lények biológiai tapasztalatokkal. Tertium non datur. Nincsen a mindennapiságban vagy a karneválokra felfüggeszthető Isten, csak a profán létben a megfeledkezésre hajló ember. Ha ez a megfeledkezés elhatalmasodik, az is Istenen belül történik – a fogalom lényege szerint. Azaz valójában nincs is szekularizáció, csak blaszfémia, megfordított spiritualitás, melynek hittételei: Isten nincsen, az emberállat és az élet a halállal véget ér, az izoelektromos EEG kihúz bennünket a névsorból. A szekularizmus áltatás, nincs lét az Egészen kívül, ezért az Egész, az Egy (magyarul-akkádul az Isten) tagadása luciferi ellenfényben való elsötétítés. A profán csak a Szentnek szentelt létben létjogosult, a karnevál csak háromnapos – a szekularizmus azonban az egészre jelenti be igényét, és delegálja rítusait. A beavatás korába serdülők – akiket így vagy úgy az oroszlán elé vetnek hamarosan a hatalmasok – az aréna gladiátorainak aláírásait gyűjtik (illegális fájlcserélőikkel töltik le az esti stadionban vendégeskedő Marylin Manson mp3-jait).

A televízió is kapu, de a fényt nem engedi át – mint az ostya Úrfelmutatáskor, a rózsaablak, vagy a veleméri templom fényvető ablakai –, hanem maga veti ránk. Fénye, az elvilágiasodás világossága, vakít. Vakul a magyar – benne lehet a tévében, hosszú lépcsősoron jön lefelé, a harmincas évek nagygazdaviseletében, a magasfejű kalap alatt robusztus bajusz, a zene trendi, dögös. A figura az alsó lépcsőknél láthatóan szándékoltan elesik, majd csippendél-vetkőző számba kezd. Kivetkőzik – zanzásított néprajzi akkulturációs összefoglaló a huszadik századról. Üzenet – mint a délutáni tóksók, tabloidok, hogy ilyenek vagytok.

A gyerek hazajön a napköziből, bevágja táskáját a sarokba, és nézi Balázst, Mónikát és az elesetteket, a megszomorítottakat és megnyomorítottakat, akik nem látják magukat, és akiket mi se annak látunk, akik. A fíling laza, ez a trendi kultúra: cool-túra. A kultusz: cool-túsz. Cool-TV. Mindez nem csak gyakorlatilag, de elméletileg is lehetséges. Sőt "vallásos funkciónak" tekinthető, ahogy a neodurkheimiánus médiaantropológusok, médiaszociológusok sugallják. Ígéretük a paradicsom marxista földrehozatalára emlékeztet, azt ígérik a szekuláris médiafogyasztónak, hogy lehet a szekuláris világban olyan kollektív, szimbolikus hiedelemrendszer, mely segít azt meghaladni – egy olyan transzcendencia, amely egyébként nemet mond a transzcendenssel való kozmológiai kapcsolat helyreállítására. Azaz – ahogy Császi Lajos (2002) írja – a "populáris média rítusai a vallás és a magas kultúra rítusaihoz hasonlóan a társadalom minden tagja által osztott közös hiedelemrendszert alakítanak ki, amelyeken keresztül kirekesztések és befogadások, tiltások és előírások formájában létrehozzák a társadalom morális rendszerét, és közösséggé integrálják azok tagjait".

Hajós András, Mónika vagy Balázs, a Heti szeptett – eszerint mindannyian segítenek nekünk, hogy a populáris média rítusain keresztül módunk legyen az értékekhez való közvetlen kapcsolódásra, és lehetőség nyíljék az érzelmi és morális megújulásra. Azaz e műsorzsánerek – tabloidok, valóságsók, a szórakoztatást hírré, a hírt szórakoztatássá avanzsáló műsorhibridek, politikai gyorstisztítók, reggeli mokkák, délelőtti magazinok, esti közérdekűek és éjjeli napzárták – állítják elő a nézők (választók, véleményvezérek, fogyasztók stb.) értelmező közösségét és morálját, akik másnap egymásra találnak villamoson, munkahelyen, fodrásznál, hogy este az iterálógépezet újratöltse az irányított diskurzus kiürült akkumulátorait. A médiagyártott valóságot az üres automatizmus ismétlődései, a változatosságában is konvergens zsánerek, témák és mithémák, meseszövések építik fel az előnevelt, kondicionált médiafogyasztó normái és elvárásai szerint. Mi más lenne ez, mint fogyasztói, választói "talajművelés", multi-kultiváció.

A tabloidok nagy ereje, hogy extremitásukban is fontos léthelyzetek megértő-megfigyelő bemutatását és kibeszélését nyújtják: "research at home" antropológiai izgalmakkal. Talán ezért is jó a médianatropológiai sajtójuk, szemben az értelmiség fanyalgó elítélésével. (De e hivatkozási alap és rituális igény miatt nem ártatlan, ha obszcén tematikájú, vagy csak egyszerűen az erkölcstelenséget megértően megfigyelő és prezentáló ízlés- és létrontó tóksókat délutánra időzítenek.)

A csatornák eltérő arculata mögött sokszor találunk azonos mélyszerkezetre, azaz választhatunk a Coca-Cola és a Pepsi között. Máskor azonban valóban igen eltérő értékrend, valódi választás ötlik szemünkbe – még akkor is, ha a kábelcsomagokból hamar eltűnő vagy ott meg sem jelenő televíziókról van szó, mint a PAX vagy a Zenit, melyek a civil médiaellenállás izgalmas, a szakralitás rekonstrukciójára törekvő példái.

A média mítoszteremtő erő. A mítosz mint a történelmi valóság forrása jelenformáló tényező is. A média egésze tekinthető terepnek is, szövegnek is. A médiaszövegek lehetővé teszik hogy kulturális kategóriáinkat próbára tegyük, határait bemérjük, falait föltörjük, vagy épp rekonstruáljuk. Ez a játék – bár a posztmodern léthelyzet erre műfajilag is bátorító – korántsem ártatlan.

A kultúra ősformája a kultusz. Durkheim a szimbolikus rend kifejezőjeként és újrateremtőjeként felfogott rítust, valamint a benne megvalósuló szimbolikus cselekvést tekintette a kultúra alapképletének, ha tetszik, ősmodelljének. De a rítus újrateremtő műveletében, műveltséghordozó – égi és földi, időtlen és időbevetett – kifejezésterében "hic et nunc" fogadja be az "itt és most" résztvevőt az örökbe, egyúttal a közösség saját mitikus idejébe és terébe.

Azt tudjuk és érezzük, hogy a hajdani kozmológiák szakrális szertartásai a gyermekjátékokban őrződnek tovább, a cirkusz és a giccs hajdan volt világmagyarázó misztériumjátékok refúgiuma, mégis, a világ vallásos léptékű komolyan vételét felülíró profanitás egyeduralmát nehéz elfogadni. Jákob lajtorjája a kiskertben elfektetve, lukas vájdlingok, rozsdás ócskavasak között fájdalmas rendetlenséget és magára maradt elhagyatottságot jelez – pedig a veszély éppen ez, ha jóváhagyjuk a neodurkheimiánus médiamisztifikációt.

Amikor a hajdani liberátorok szönyegbombázása közepette izzó kőoltárként Köln fölé magasodó, most a főpályaudvar vasútszerelvényeivel és plázákkal körbefogott, máig a történelmi kormot viselő Dómban Jürgen Habermas leváltja az erkölcsöt vigyázó, világmagyarázó vallásos kozmológiát, és a szociológusok megmentő megfogalmazásának szoteriológiai jelentőségéről beszél, már akkor is csóválhatja a Fennvaló az engedetetlen teremtményeitől megőszült fejét. De mit kezd a szentség újrafogalmazóival, amikor Martín-Barberónál azt olvashatjuk: "Kétségtelen, hogy a szentség trivializálódik, a világ varázstalanodik, de ugyanakkor egy ellentétes irányú folyamatnak is tanúi vagyunk, amelynek során a profán viszont szakralizálódik, és behatol az élet különböző területeire. Arra gondolok például, hogy a reklámok hogyan varázsolják el a mindennapi élet szerény rutinmunkáit. Még az olyan egyszerű tevékenységek is átalakultak és költőivé, valahogyan transzcendensé váltak, mint a mosás, a súrolás, a takarítás vagy a vasalás. Gondoljuk csak meg, hogyan tesz a reklám egy üveg Coca-Colát az energia, a bölcsesség és a szépség mágikus forrásává – magának az életnek és a fiatalságnak a forrásává." (Martín-Barbero, 1997)

Az árulás valahol e tájon kezdődik, mert az adyi "minden egész széttörött" diagnózisra adott panaceát látni a szappanoperákban, amelyek a "széttöredezettséggel szemben a világ megnyugtató morális koherenciáját állítják vissza a befogadó tudatában" (Antalóczyt idézi Szabados, 2005), vagy a "karneválihoz hasonló kedélyjavító bűbájosságnak" nevezni a Heti Hetes műsorát – mindez a szakíró értelmiség átállására utal, melyet médiaantropológiai kulturális relativizmussal fedez és fed el. Nem sok értelme van, de mégis ijesztő értékrelativizmus, amikor Fiske a szemiotikus demokráciát ünnepli a médiadiktatúrában, amikor szerinte "a tabloid újsághírekben és a populáris zenében a népnek lehetőség nyílik a hatalmasokkal szembeni szemiotikus gerillaharcra és ítélkezésre".

Átállás ez az értéktől a gagyihoz, a nemes felől a silány oldalára, zsoldért, mulatságból, megvetésből vagy cinizmusból. Nem mindegy? Az átállás jele ez, csakúgy, mint ahogy az abortuszjog vitájában szabadelvű társadalomtudós még nemigen szólalt fel a természetadta ideiglenes óvóhelyén felkoncolt magzat önrendelkezési jogáért, vagy ahogy a népesedési vitában sem hallottunk még megmentő megfogalmazást a huszadik századi felnégyeltségében lélekben, számban fogyatkozó magyarságért. S ha a mindennapi médiaeledelünk kapcsán szóba esik a gyomorpróbáló médiaagresszió, a médiaszakértő máris morális pánikot említ. Lám, a trágárság is rabelais-i magasságba, vagyis altesti mélységbe emelkedik ebben a diskurzusban. Hogyan is értsük azt például, hogy "a képernyőn tobzódó obszcenitás olyan társadalmi igényt elégít ki, amely lehetővé teszi a kollektív fellélegzést". (Szabados, 2005) Vagy tekintsük elszólásnak a Twitchelltől vett idézetet: "Ha a modern kultúrát a közönség figyelméért folyó versengés kategóriáiban fogalmazzuk meg, színvonalas és nívótlan szórakozás, a művészet és a közönségesség, valamint vallás és a karnevál között, akkor most a karnevál ideje jött el." (Császi, 2002)

Mert bár Gerbner kritikus médiabírálata a mélyben premodern értékrendre támaszkodik, mégis könnyebb azt a (látszatra leváltott) modernhez csapni, és az információs kor posztmodernitásában az énazonosságot és a "kulturális értelemadást" (sic!) a gazdasági-társadalmi-politikai jelentések médiareprezentációihoz kötni. Megértettem, mertem, legitimáltam. Védekezőreflexeinket leszereli a vélelem, hogy nincs előzetesen rögzített társadalmi konszenzus sem a média jelentéseinek értelmezésében, sem pedig az azok magyarázatára általánosan használható metateóriák terén. Az irányítottságot pedig elfedi a kijelentés, mely szerint a média jelentései a kódolás és a dekódolás kulturális aktusain keresztül folyamatosan jönnek létre. Vádold az áldozatot – vagy hogy a várost éppen napjainkban ellepő obszcén jelek alatt futó szlogennel éljünk: rossz az, aki rosszra gondol.

Azaz új és új rajok permanens forradalma némítja el az értékadók mind frusztráltabb, ezért talán egyre agresszívabb, vagy szomorúbb hagyományozási kísérleteit. Ha rosszat sejtenénk, összeesküvést, egyebet, a következő tétel megnyugtat bennünket: "Az értelemadás nem magyarázható meg közvetlenül sem a makrotársadalmi, sem az általános ideológiai trendekkel. Ehelyett a mikroközösséget, alternatív csoportokat, klubokat, szubkultúrákat, életstílusokat kell vizsgálni, amelyeken keresztül az emberek aktívan részt vesznek saját kulturális identitásuk konstrukciójában."

A felelősség tehát áthárítható a befogadókra, ha a recepciónak egyenértékű szerepet kölcsönzünk a médiaüzem tevékenységében, illetve a közvetített szövegeket illető jelentésadásban. A menekülésre felkínált egyetlen kiskapu a lehetőségreprezentációk kódjaiban megfogalmazott szándékok elutasításának lehetősége marad.

A szélsőszekularizácó ugyanis semmilyen helyet nem enged a szentnek, hanem proletár egyszerűséggel elfoglalja azt, és kijelenti a profánról, hogy szakrális. Ezt egyébként jól ismerjük a modern drámájának nyitóképeiből: kiürített templomhajók, elégetett faoltárok, és a helyükre bevonszolt Ész Istennő alakja, aki éppen most adja át helyét a Mindennapok Mindent Átható, Mindenütt Megragadható Kultúrfétisének. Ez a médiakép a beteges önkívületig felfokozott fogyasztói plázalét és a hírré habosítható extremitások hullámverésében rajzolódik. Valóban nem egyetemes értékekhez méri magát, hanem a pillanathoz, nem a hagyomány folytonosságához, hanem a trendihez (tökjó, cool, sirály etc.), az eddig nem volthoz. Nem az erkölcsi megújuláshoz, hanem sokszor éppen az erkölcshagyottban elkalandozó kikapcsolódáshoz köthető. A celebrityk, a botrányhősök, a sziget- vagy valóvilágház-lakók kísérleti szociálpszichológia műfajába sorolható vég nélküli kalandjaira talán mégis túlzás azt állítani, hogy egyszerre társadalmilag szekularizáló és kulturálisan reszakralizáló aktusok.

Mert karnevál-e, ami az év minden napján karnevál, és nem blaszfém-e a szakrális teljes megfordítása? A gyermekek a vasárnapi istentiszteleti időben ellenangyalokat szemlélnek elragadtatott azonosulással, hiszen Szupermen és Szpájdermen civil minőségben maguk is angyalok, azaz hírvivők (lásd még angelion, illetve eu-angelion, azaz evangélium mint jó hír). De mint Superman (azaz nietzschei Übermensch), Pókember vagy éppen Denevérember, árnyékos archetípusok ők, a sötét oldal figurái pozitív megvilágításban, csakúgy, mint a gyerekkultúrát már évtizedes távlatban kísérő sárkánykultusz. A legkisebbeknek pedig ott van az állatvilág egyik legaljasabb gasztro-etológiai fogásának dramaturgiájára épülő eposz, a Tom és Jerry vég nélküli és generációkon átívelő történettelen története. Mi lenne, ha a félelem miatt nem mobilizálna glukózt a májból a katekolamin és a szteroid? Valószínűleg nem néznék gyermekeink minden este a képernyőre tapadva a Cartoon Network macska–egér harcát, mert végül is, ki itt az egér? Ne áltassuk magunkat, és a galaktikus stoppos bölcsessége se tévesszen meg, a Föld mégsem számítógép, és nem az egerek kísérleteznek velünk, emberekkel. Mert az osztályharc-filozófia vagy Tom és Jerry barátságosan örök küzdelme egyaránt az ellenségesség kozmológiája – az Ellenség (média)szertartástere kicsiknek és nagyoknak.

De a köznapiság árnyjátéka is lehet arrogánsan és cinikusan blaszfém, mint azt a valóságsók (a médiafogyasztó életének blaszfém sója), vagy a még markánsabb Jerry Springer anómiamutatványos műsorai jelzik. Idézzünk újra Császi Lajos idézeteiből, Silverstone írja: "Mi más történik a Springernél a személyes vallomásokon és drámai konfliktusokon keresztül, ha nem a társadalmi életben ki nem mondott és ki sem mondható dolgok rituális kinyilatkoztatása. Amit bemutatnak, az az incestus és a hűtlenség, a transzszexualitás és mindenféle más határsértés. Ezeket a nagymértékben ritualizált konfliktusokat játsszák el a meghívott és aktívan részt vevő közönség előtt." A délutáni Balázs- és Mónika-sók frencsájszként alig szelídített formában öntik ránk a pornó-hősök, egymást megcsaló kamaszok, börtönből szabadult szerencsétlenek történeteit. Mert jobb jobbnak tudni magunkat, vagy mert így elnézőbbek leszünk a tolvaj hatalmasságokkal szemben?

Emlékszünk a szeretet próbájaként eljátszatott kísértéssóra, a pokoli hűség gyalázatjátékra, melyet nem messze az Astoriától nyolc emelet magas, ördögarcúra maszkírozott alakok hirdettek Budapest szívében. Abban a városban, amelyet minden ötödik, egyébként történetnélküli pornófilm bevezető képsoraiban a Lánchíd, a Parlament vagy a királyi Vár képe azonosít, és amely város nemcsak a Kontroll-film metafizikájának kölcsönzi metrójáratait, hanem a farkasemberek és vámpírok végzetes küzdelmeinek is.

A Victor Turner-i liminalitás sérülékeny állapotába hipnotizált néző akaratlanul és észrevétlenül lesz a rítus szereplője. Kilép mindennapjaiból, és a médiavarázsló intésére belép az előre gyártott, megtervezett álom programozott szoftverébe. Azonosul az új, sokszor nem is értett vagy végiggondolt nyelvi és szerepklisékkel, és átjutva a megírt pályákon, máris rendet és értelmet lát az egyébként józan és médiamentes ésszel elfogadhatatlanban.

Natura horror vacui – feltehetően igaz ez a rituális természetű szükségleteinkre is. Az evilágiasodott világban a média betüremkedik otthonunkba mítoszbarkácsoló forgatókönyveivel és hipnotikus karneváli rítusvilágával. Túszai vagyunk annak az áltatásnak, hogy létezhet evilági transzcendencia – olyas lehet az, mint a marxizmus evilági paradicsoma. A média a valódi transzcendenssel való kozmológiai kapcsolat helyreállítása helyett látszólag a mindennapi élet kollektív, szimbolikus szertartásterébe rekeszt bennünket. Sokszor azonban valódi – szemiotikai tekintetben tetten érhető módon – okkult ellentranszcendenciát szolgál. E média képiségének a középkori kísértésikonokat idéző obszcenitása, trillerkedő rémisztgetése és sorozatokba foglalt okkult-mágikus tematikája e rítustér ilyetén átjárhatóságát sejteti.

Mondhatnánk, hogy mindez csak játék, karnevál, kikapcsolódás, mítoszi tér – tehát komolytalan. Csak hát épp a mítosz a legkomolyabb valóságunk, mert mögé kúszik a köznapinak. Mert értékrendünket, szabálykészletünket – létdrámánkat (!) – kifejező (média)szertartásaink mögött lassan e médiamitológia veszi át dramaturgiaszervező szerepét. És ez a valóság, bár sokszor nélkülünk, de társadalmilag konstruált (Berger és Luckmann 1966) – mégsem mindenki kap hozzá Mer(k)lin építőszekrényt a karácsonyfa alá. A médiavezérek a nézettségre hivatkoznak, a népre, a keresletre, az ezerfejű cézárra, pedig a kínálat dönt. Hiába igazolja a közvéleménykutatás, hogy nem kell az erőszak, nem kell a szex, ömlik az minden csatornán éjféltájban, sokszor már délután és vacsoraidőben is. A piaci kockázatcsökkentés és a profitmaximalizálás nem érdekelt a közönség ízlésének nevelésében.

A fabrikált társadalmi valósághoz nem kell ipar, nem kell osztályok mozgósítása más osztályok ellen. Szociális és kulturális kódok kellenek csak, amelyek kifejezik és közvetítik e csinálmányos-jóváhagyott valóságképet, amelynek kapuján a megszokottból egy másik valóságba juthat a gyanútlan néző. Kik is rendelkeznek e kódok felett: divat- és egyéb diktátorok, akadémiai elitek, nyomáscsoportok, gétkíperek, hirdetők és fogyasztók, szerkesztők és öncenzorok – tovább is van, mondjam még?

A kódok birtokviszonyairól is beszélnünk kell, mert a jel- és jelentéshasználat valódi hatalmi viszonyok szövetébe ágyazott. Ez a valóság egyidejűleg objektív, narratív és kollektív.

Tárgyszerű – mint a természet és az egyéb mindennemű környezet. El(be-, ki-, le-, fel-, meg-, szét-, át-, rá-, össze-, vissza-)beszélt – mint narratíva, diskurzus, reprezentáció, amely mögött eltérő érdekek, értékrendek, rejtett politikai, gazdasági és sok egyéb elkötelezettség munkálhat. És közösségi – de melyik értelmezési közösségé a know how? A főáramlatok szörfözőié, a hivatásos információs kapuőröké, hogy végül a funkcionális analfabétának tekintett célközönségé legyen. Mégis kinek a képe, kinek a hangja? Vizibilitás és elnémítottság – e perben hasznos társadalomtudományi kölcsönfogalmak.

Az irányítottságot elfedő fragmentáltság látszatposztmodernje mögött a foucaultiánus érzékenység hamar felfedezheti a represszív gyakorlatot. Mert – ahogy azt B. Nagy László figyelmeztetésül ránk hagyományozta a szárszói vonatra felszállva – a szemünkkel gondolkozunk, és az agyunkkal látunk, és aki ezt a körfolyamatot ellenőrzése alá veszi, az a néző világának ura. Ezért az ún. kulturális fordulatot és az azt elemző neodurkheimiánus iskolát inkább a (késő)modern radikális irányának tekinthetjük. Posztdurkheimi értelmezésre van szükség, amely a transzcendens és a szakrális fogalmát nem racionalizálja, nem is blaszfemizálja, hanem helyreállítja.

A tét a saját történetünk, sőt magamagunk, vagy ha úgy tetszik, narratív identitásunk. Mert nem lehet kétségünk, elbeszélt történetünket a mellénk, illetve elénk telepedő médiummal együtt mondjuk újra, de a ricoeuri transzláció egyirányú, és tükröző: saját történetünket rég a média mondja el nekünk, nem a mi szavainkkal, és nem a mi érzéseinkkel, de mi leszünk belőle: a mi szavaink, és a mi érzéseink.

Ez a közvetett személyesség féloldalas a második feltételben is, mert ez nem beszélgetés, hanem bűvölet, nem emlékeket cserélünk, hanem emlékeinket cseréli ki a média. Végül a megbocsátás és elengedés feladata is egyoldalú marad, mert a médiának és szereplőinek csakúgy meg kell bocsátanunk, mint lépre csalt-csalódott önmagunknak, de a betelefonálós műsorok megmondó emberei, a magamagunkat évtizedek óta magunkkal kiröhögtetők nem bocsátanak meg. Tisztelet a számos kivételnek.

Vajon segít-e a blaszfémia varázslatának megtörésében az egyház médiagyakorlata? Ahogy Pók Katalin (2003) is rámutat, a katolikus egyház emberöltőnyi ideje törekszik arra, hogy keresztény üzenetével, puritán értékrendjével jelen legyen a médiában, másfelől azonban felismeri a médiában riválisát. "A média valójában bálvány. A keresztény attitűd: részt venni, de nem azonosulni, kritikával fogyasztani. A radikális valláscsoportok (Jehova tanúi, nazarénusok, adventisták) tagjaiktól a médiától való teljes elfordulást várják. De van példa arra is, amikor a vallási csoport a média, a tömegkultúra nyelvét, hatástényezőit veszi kölcsön, mint azt a HIT Gyülekezete műsorai, illetve 777-es Club vagy Pat Robertson magyar nézők számára az ATV csatornán hozzáférhető műsora jelzi."

Az egyház szerint a médiabálvány hamis igézeteinek leleplezését kell a médiakritika homlokterébe állítani. Az 1962–65-ös II. vatikáni zsinat állásfoglalásában hangsúlyos, hogy a tömegkommunikációs eszközök lehetnek az erkölcs, a nemes kultúra támogatói, de rengeteg kárt is okozhatnak.

Nemzeti vagy európai médiaminimum-törvénnyé kellene tenni, hogy a tömegkommunikációs eszközök a közjó szolgálatában kell, hogy álljanak, és a társadalomnak joga, hogy (torzítatlan és többoldalú) információt kapjon. Fontos állásfoglalás, és a jelen írás alapja, hogy az erkölcsi rend elsőbbségét el kell ismerni, az erkölcsi elveket érvényesíteni kell a média munkatársainak. A hetvenes évek elején született Communio et Progressio határozat a médiát a hit és erkölcs, egy világméretű együttműködést segítő párbeszéd szolgálatába kívánta állítani.

E várakozás szerint a modernitás évszázadai mentén eliade-i értelemben vett racionalizálódó és deszakralizálódó társadalom és mindenség re-szakralizációját is szolgálhatja a média. A Duna Televízió, amely 1992 karácsonyán – II. János Pál pápa áldásával – kezdte meg adását, küldetésében ezt a szakrális kötelékteremtést, szellemi hídépítést vállalta az anyaországi és a határon túl élő magyarság között. Elszomorító azonban, hogy a világ legjobb kulturális televíziói közé emelkedett, sőt ezt a címet 1999-ben elnyerő Duna Televíziót még a hívő nézők is az RTL, TV2 és MTV1 mögé utasítják nézettségi preferenciasorukban (Vass, 2004).

Mindez jelzi, hogy a mögöttes pénz-hatalomban és a baudrillard-i értelemben valóságteremtő jeliparban kevés a szakmai avatottság, az elidegeníthetetlen szellemi örökség ereje, az erkölcsi fedezet a sötét varázslat megtörésére. Ezt a sötét varázslatot egy mára valóságos fedezettel nem is rendelkező rituális szimbólum, a pénz jelenti. A magyar származású George Gerbner, aki a honi kulturökológia-kritika felemelkedésével egy időben kezdeményezte a Kulturális Környezetért Mozgalom életre hívását, e háttérerő újraszervezésére ösztönöz bennünket, amikor pontjait megfogalmazza: (1) fel kell számolni a médiatulajdonlás fennálló koncentrációját; (2) helyet kell adni a fogyasztók piacára tervezett produktumok mellett más alkotásoknak is a fő műsoridőben; (3) meg kell tanítani a fogyasztóknak a média-írásbeliség elveit, és a tudatos, kritikai médiafogyasztás gyakorlatát.

Miközben a későmodern hatalmi szerkezetéről és jeluralmáról gondolkodunk, a technológia mindinkább lehetővé teszi a gerbneri követelések teljesülését. Amint a számítógép ernyőjére vetem e sorokat, a bal felső sarokban a Winamp program szimulált tévéképernyőjén a Mese-tévé népzenészei muzsikálnak kislányomnak, aki mellettem ül, és a PC-re kapcsolt hifi-rádión át hallgatja a juhait kereső pásztor történetét. A parasztzene köntösében talán a tragédia születésére visszautaló ősműfaj tűnik fel, mulattatva, kedvesen, és zenei anyanyelven avatva bennünket be saját történetünk ősi rétegeibe. Adót váltok, és máris az Adige-tv közvetítette romantikus kalandfilmet, vagy egy francia avantgard művészeti csoport mozgásszínházát vetíthetném projektorral a falra. Közben a Spektrum tévé néprajzi filmjéből rögzíthetek egy rövid részletet a winchesterre, hogy azt aztán a powerpointos bemutató anyagába illesszem.

A családi archívum keskenyfilmes elemeinek digitalizálása és egy tizennégy évvel ezelőtt a sziráki kastélyban szervezett kulturális-pszicho-fiziológia konferencia DVD-re írása még várat magára. Fiam egyébként is sürget, mert barátjaival éppen telekonferenciát akarnak tartani.

Úgyhogy sokkal többet a jelent uraló múltról már nem tudok írni, mert a jövő már javában zajlik. A média-szakralitás válaszútjáról, a vonatkozó elméleti keretekről pedig csak annyit, hogy a Kárpát-medencében a nyilvános Mária-jelenések befejeződtek, Szőkefalva, Nagyfalu égi képernyőjéről a kép a szívekbe költözött és működik tovább.

Mert a jelenés képe kapuként segít belépni az oltáriszentség szívébe, hogy az eucharisztia ostyájává legyenek mindazok, akik a magyarok engesztelő imáját kedden három órakor együtt mondják, úgy, ahogy egy Krisztust prófétáló asszony nekünk továbbadta, mediálta:

"Kezedet rakd fejem fölé Uram, és add nekem szentséges szíved erejét. Változtass át engem kicsi ostyáddá, és ossz engem eledelül a világ számára. Adj minden hitetlennek gyógyulást és minden hívőnek egészséget. Kérlek, hogy irgalmasságodból könyörülj ezen a világon. Térden állva kérlek téged, hadd szaggassam meg szívemet a világ számára eledelül, és táplálékul az éhezőknek."

Mert a média innentől mi magunk vagyunk, azok, akik tudjuk, hogy Krisztusban van elrejtve életünk, keresztjében feltámadásunk, és akik Krisztusnak áldozatul ajánljuk magunkat. Mert azok számára, akik a legnagyobb áldozatot meghozónak áldozatot hoznak, megfeszítik akaratukat és felajánlják szívüket, értelmüket és szellemüket, a szentségi átalakulás megkezdődött.

Irodalom:

• Antalóczy Tímea: A szappanoperák genezise és analízise. I. Médiakutató. 2001. Nyár.
  
• Berger, Peter L. – Luckmann, Thomas: The Social Construction of Reality – A Treatise in the Sociology of Knowledge. Garden City, NY, 1966, Doubleday.
  
• Császi Lajos: A média rítusai. Budapest, 2002, Osiris – MTA – ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.
  
• Livingstone, Sonia M.: Making Sense of Television. London, 1998, Routledge.
  
• Martín-Barbero, Jesús: Massmedia as a Site of Resacralization of Contemporary Cultures. Rethinking Media, Religion and Culture. Ed. Stewart M. Hoover, Knut Lundby. London, 1997, Sage. 102–116. o. (id. Császi).
  
• Pók Katalin, V.: A média és a posztmodern. Inco. 7. sz. 2003. (www.inco.hu)
  
• Szabados Péter: Karnevál a médiában. Médiakutató. 2005. ősz.
  
• Ricoeur, Paul – Lacocque, André: Bibliai gondolkodás. Budapest, 2003, Európa.
  
• Vass Csaba: A szeretetkommunikáció esélyei. Előadás a Reformátusok az információs társadalomban című konferencián. 2004, Bethesda.