A ládikó vagy szelence a tudatalattit és az anyaméhet jelképező női szimbólum, mely mindenkor titkot foglal magába: magába zárja és elválasztja a világtól mindazt, ami értékes, múlékony vagy esetleg rettenetes. Képes megóvni, de ugyanakkor elfojt és visszatart.

Pandora szelencéje annak a titoknak a szimbóluma, amely örökre rejtve kell, hogy maradjon az ember előtt – Pandora ládikáját nem szabad felnyitni.

Régen az emberek a földön menedékben éltek, távol azoktól a szenvedésektől, fájdalmas betegségektől, rideg fáradtságtól, amelyek halált hozhattak rájuk. De a nő felemelte a ládika fedelét, és tartalmát szétszórta a világban. Ennek következtében gondok szállták meg az embereket. Egyedül csak a Remény maradt a szelence érinthetetlen börtönében, nem léphetett ki a dobozból, hiszen – a félelmetes, tömeg-erős, pajzzsal felszerelt Zeusz akaratának engedelmeskedve – Pandora visszahelyezte a doboz fedelét.

Azóta megszámlálhatatlan szomorúság bolyong az emberek között: a föld és a tenger benépesült a rosszal, a betegségek éjjel-nappal kényük-kedvük szerint látogatják az embereket, és minden halandónak osztályrésze lett a csendes, kimondhatatlan szenvedés – mert a bölcs Zeusz még ezek kimondását is megtiltotta. Úgy tűnik, nincs esély Zeusz tervei, céljai elől elmenekülni.

A szelence mélyében a Remény a tudatalattink – szélsőséges, váratlan, és romboló; valóságos, de önmagukra hagyva irracionális lehetőségeivel.

Paul Delie összefüggésbe hozza ezt a szimbólumot a képzelet rajongásával, elragadtatásával, amely hihetetlen gazdagságot kölcsönöz a szelencében rejtőző ismeretlennek – vágyaink gazdagságát és a megvalósulás csalóka hatalmát láttatva.

A szelence rokonságot mutat a mesék és legendák "kis ládikáival". Az első két ládika jót és gazdagságot rejt, de a harmadik vihart, nyomort és halált. A három ládikó az emberi élet szakaszainak felel meg: kettő jóindulatú, de egy balszerencsés.

A ládikó – legyen gazdagon díszített vagy egyszerű kivitelezésű –, a tartalma által nyer szimbolikus értéket, kinyitni pedig mindig kockázatos…

A láda szimbolikájának alapja kettős. Egyrészt szimbolizálja az elrejtés, elhelyezés aktusát, amikor anyagi vagy spirituális kincset helyezünk el ládában, másrészt jelképezi a felnyitás mozzanatát, amely a kinyilatkoztatással egyenértékű.

Tartalma lehet a héberek frigyládájában elhelyezett törvénytábla, Amateraszu szent tükre, Kuvera kőedényben őrzött kincsei, vagy a Sors Pandora szelencéjében, esetleg a titkos kínai társaságok esetében a halhatatlanság rizsszemei vagy különböző szimbolikus tárgyai…

A ládában a Tradíció kincsét őrizzük, az Éggel való kapcsolat és a kinyilatkoztatás eszközét. Ezzel magyarázható, hogy amikor a kínai uralkodók Taj-San csúcsán fohászkodtak az Égiekhez, imádságaikat később – az Isteni Jelenlét biztosítékaként – lepecsételt ládákban őrizték.

A Távol-keleten az ősök viasztábláit még mindig ládákban őrzik, bár a kultuszt már nem gyakorolják. A hagyomány úgy tartotta, hogy az ősök szellemei az Érintetlen Ismeretlenség tartományában tartózkodnak, és várják újjászületésüket, felszabadulásukat.

Egyiptomban Ozirisz ciklikus eltemetését holdsarló formájú ládákkal jelképezték.

A tabu szó arabul ládát, frigyládát jelent, vagy a kosarat, amelyben Mózest a Nílusra bocsátották. Érdemes megjegyezni, hogy Hirukot, az Izanagi és Izanami egyesüléséből született első lényt is nádkosárban tették vízre.

A mózesi kosár felnyitása valójában isteni kinyilatkoztatás, egy új tradicionális időszak bejelentése, az új eljövetel hírül adása. A láda törvénytelen felnyitása azonban veszélyt hordoz magában. Például a Genji lázadók, megkaparintva a császári ékszerládikát, kinyitották azt, ám a benne lévő Tükör ragyogásától megvakultak és megőrültek. Az isteni kinyilatkoztatást, feltárulást nem lehet meggondolatlanul leleplezni – csak a kulcs jogos tulajdonosa nyithatja ki a ládát, és csak a gondviselésszerűen elrendelt órában.

A marionett fából, csontból vagy ruhaanyagból készült kis bábfigura, amelyet zsinór segítségével, vagy ujjaival mozgat a művész. Ezek a minden külső hatásnak engedelmeskedő, jellemszilárdság nélküli kis lények léha, könnyelmű, elvtelen és karakter nélküli embereket jelképeznek.

Szimbolikájuk azonban ennél mélyebbre hatol. Platón híres barlanghasonlatában az életet árnyékszínházhoz hasonlította, ahol a földi létezők csupán marionettek – lanyha képzetek a felső világ megváltoztathatatlan, örök és tiszta ideáihoz képest.

Az egyiptomiak, a görögök és a kínaiak is ismerték a bábfigurákat, szent rítusaik alkalmával használták őket. A bábok, hasonlóan a szobrocskákhoz, szakrális jelleggel rendelkeztek: isteneket, híres urakat, nagy személyiségeket képviseltek, vagy éppen álcáztak, álruhában jelenítettek meg, esetleg kifiguráztak. Esetenként azonban bohóc szerepben tűntek fel, és gyakran az emberi ostobaságot jelenítik meg. A szolga-szobrocskák uruk túlvilági szolgálatát voltak hivatva ellátni.

A bábszínházak az egész hellenizált világban virágoztak, a középkori egyház azonban megtiltotta szereplésüket a misztériumjátékokban.

Európában és Ázsiában – elsősorban Japánban – olyan mintaszereplőket készítettek a bábukból, amelyek az emberi vágyak és viselkedések archetípusainak feleltek meg. Kiotóban például a marionettek a legbonyolultabb és legdurvább érzelmeket testesítették és jelenítették meg. Az ilyen hagyományos, hosszú ideje változatlan alapokon működő színház a hosszú órákon át figyelő nézőt a katarzis mély élményével ajándékozza meg. A szemük előtt olyan valódi kozmikus, nemzeti, családi és egyéni drámák játszódnak le a színen, amelyekbe kivetíthetik a tudattalanjukban rejlő pusztító erőt.

A báb, a marionett Freud szerint felszabadít, vágyaink hatalmát a közös legendák és tradíciók medrébe kanalizálja, azaz egyesíti az emberiséget. A marionett maga ilyenkor feltöltődik a rávetített erőkkel és hatalommal, és úgy fejezi be életét, hogy közben megőriz egyfajta mágikus erőt. A kiöregedett bábok a színházból általában egy régiségkereskedőhöz kerülnek – de az a hír járja, hogy őrzik a titkos igazságot…

A marionett képes mindazt kifejezni, amit senki sem merészelt volna álarc nélkül vállalni. Ezért hős ő, a titkos vágyak és elrejtett gondolatok hőse.

Forrás: Jean Chevalier – Alain Gheerbrant: Dictionnaire des Symboles (Paris, 1973-1974, Seghers)

Fordította: Márkó Zsuzsa