Közvetítő, a közvetítés maga – amióta csak tudásunk van az emberről – minden közösségben a legfontosabb funkció. Hírt hozni a világról, de elsősorban kifürkészni, merre vezet a (helyes, tiszta, békés) Út – mit akarnak, vagy mit tesznek lehetővé, mire adnak engedélyt, az embert, a közösséget befolyásoló, korlátozó, irányító erők (legyenek azok bármik is). Átlépni az idegenbe, az ismeretlenbe a saját közösség épülésére – az adott közösségért tudatosan vállalt áldozat, amihez felkészült, erős lelkű, látni képes közvetítő, médium kell.

A közvetítés a teljes (vagy legalábbis a mind teljesebb) nyitottság felvállalása. Az ezt vállaló médiumnak el kell hagynia saját világa külső és önnön belső határait – éppen azokat a megtartókat, amelyek az élet lehetőségét adják. Mert csak e határok elhagyása-levetése után érhető el az az állapot, ami a közvetítő lényében teljesen szabad utat biztosít az Újnak, a Titoknak – hogy mind teljesebben válhasson eggyé vele ("egybeolvadva, de össze nem keveredve" – mondta Eckhardt mester).

A közvetítő: maga a csatorna. Szellemében-lelkében (ha tetszik elméjében-személyiségében) megküzd a közösség világával a megtalált, feltárt ismeretlen, így benne formálódik az ismeretlen a közösséget megtartani-építeni képes renddé. Eközben, ha kell, a közvetítő magát ajánlja fel áldozatul (erről balladák, mesék, történetek sokasága szól), mert a saját közösségébe megtérnie csak az egységes tudással lehet.

Ha a közvetítő képes az önmagában hordott világhoz érlelni az újat, az ismeretlent – azaz fordítani, le- és átfordítani az Idegent a Saját világra, akkor megtörténik, megtörténhet a csoda: egyik oldalról a Befogadás, másik oldalról a Megtérés – és ez mindig békét hoz. Ezért a közvetítés mindig őrzés is – a saját világ megőrzése. E nélkül a közvetítés értelmetlen önellentmondás. Közvetíteni, megőrizni, és e kettőt egyeztetni – e hármasság a média feladata. (De hol vannak már az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek eltökélt szellemi törekvései a fordítás, a fordíthatóság megértésére? Amikor még érezte – ha már esetleg nem is értette – az ember az Otthon világát, de már felfigyelt a külső-új viharossá erősödő erejére. A befogadás, átlényegítés helyett mára maradt a behatolás és a bekebelezés. A posztmodern már meg sem kísérli a fordítást – egyszerűen egymás mellé ollózza a különböző eredetű szövegeket. A kultúra vására – vegye, vigye, használja.)

A közvetítő három archetípusának mindegyike – a pap, a vándor és a felderítő – rendelkezett ezekkel a jegyekkel. Még ha eltérő módon és mértékben is, de mindegyik Hermész utóda.

A modernitás hírhozó eszköze, a csőmédia Hermész szárnyából persze a sebességre következtet – és teszi is rendesen dolgát, korlátolt célját szolgálandó: gyorsabban és még gyorsabban hozni az információt.

A szárny persze közel sem csak ezt jelenti – megkockáztatható, hogy elsősorban nem ezt jelenti. A szárnyas lény a Levegőeget járja be a hírrel. Ma azt mondanánk: "absztrahálja" – információból tudást és bölcsességet párol. Nem a föld hírét hozza, hanem azt a jelet, ami ebből az adott világ – az Otthon – (istenei) számára érvényes.

(Megvilágító erejű az is, hogy Hermész neve a temetkezési helyeken emelt kőoszlopok, kőrakások elnevezéséből, a herma szóból eredeztethető, ami egyúttal az ismert világ határát – kapukat, utakat, területi határokat – védő kultikus szobrokat is jelölte.)

A modern média kialakulásakor e három közvetítő típus – persze gyakran egymásba játszó, de hosszú ideig mégis jól megkülönböztethető – szerepe, feladata mosódott össze. Mára, a csőmédia korára pedig lassan végképp eltűnik a szellemi közvetítő a médiából, és legjobb esetben is marad a felderítő – jobbára már annak is csak egy torz változata.

Az elektronikus média törzsét alkotó profitorientált, reklámközpontú "fősodrú média" ma zárt, hatalmi és tudományos pragmatizmuson alapuló csatorna, amely széparcú babákon át beszélve éppen a közvetítő eredeti feladatának felszámolásán dolgozik. Emésztetlen, át nem sajátított, át nem lényegített, azaz embertelen információt ad – ami a káosz fegyvere. Mert a bármely helyi világba, közösségbe így bevezetett érthetetlen információ az entrópia-káosz, a széthullás örök erőinek eszközévé válva az adott világ leépülését okozza – ez az első lépés a jelek szerint mindinkább terjedő káosz-kultúra (káosz-kultusz) felé. (Mélyedjünk csak el egy pillanatra a Shanon-Wiener–formulában, az információelméletben, vagy a káosz matematikájában).

Az emberi közösségek mai, média által összekötött képződményét hálózati társadalomnak nevezik. Holott a hálózatiság minden társadalom alapja, ami már az első helyi társadalmak megjelenése után röviddel globális, de legalábbis földrésznyi hálózattá alakult. Ez a mai jelenség nem hálózati, hanem huzalozott. Ez utóbbi – az előzővel éppen ellentétben – a zártság, az algoritmizált gondolatvezérlés reménytelen világa felé tart. Közvetítés Közvetítő nélkül: az arctalan hatalom.

A fősodrú média ma a sokszínűségből immanens értéket fabrikáló, kulturális-technológiai áradást előidéző képződmény (és e csapdába sajnos a legjobb kulturális televíziók is gyakran beleesnek). Holott a sokság értéke eleve transzcendentális, önmagán túlmutató, saját megjelenési formáját átlépő – mert csak annyiban hordoz értéket, amennyiben önmagán túlra, az Egyre, az Ember egységére mutat (idem et diversum).

A Közvetítő, a Médium az Életút Zarándok Emberének kvintesszenciája, az ember legmélyebb lényegének kifejeződése, megtestesülése. A ma médiáját ehhez közelíteni, lássuk be, lehetetlen feladat. Lehetetlen – de elkerülhetetlen, ha nem akarjuk, hogy csőmédia mammonja (a világ "elkereskedelmi-csatornásodása") végleg látvány-cirkusszá süllyessze kultúránkat, életünket.

Az Ökotáj jelen számának írásai ilyen alapállásból elemzik a média jelenségét, problémáit, lehetőségeit – értelmezve a kulturális és közösségi televíziózás lehetőségeit, a civil médiumok és civil ismeretarchívumok esélyét a megújulásra.

Ezekről a kérdésekről szólnak az Ökotáj írásai – a transzcendens hiányáról a médiában (Lázár Imre), a média ökológiai agressziójáról (Sükösd Miklós), a mediatizált társadalom fejetlenségéről (Vass Csaba), és zártságáról (Józsa Gabriella), a kiút lépcsőiről (Eff Lajos) stb. – annak érdekében, hogy valahogy mégis létre tudjuk álmodni a Közvetítőt. Hisz már itt kell, hogy legyen valahol – ahogy azt Hölderlin Patmoszból sugallja...

Régheny Tamás