|
Tájban élünk
A Paradicsomból kiűzetett ember a föld művelésére ítéltetett. 
A mitikus történet valóságaAz Édenkert teremtett. Isteni természet, amely örök virágzásban, termésben létezik. Kerítései, határai között nincs idő. Örökkévaló hely. Égi törvények uralják. Ahol az ember gondtalanul, dologtalanul és elfogadóan él. Bűn és szégyen nélkül. Megtestesült szellem, amely a tudás fájában manifesztálódik. A minden kezdet kertje a perzsák Paradicsoma. A Korán al-dzsannája kettős jelentésű: kert és rejtett hely. A titoké. Az ember és a Föld mitikus kapcsolatáról szól. A mitikus történet így folytatódik: "Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, melyből vétetett vala." (Ter. 3,23) Kiűzetve a Paradicsomból. Dologra fogva. Az ember a föld művelésére, alakítására ítéltetett. Az örökkévalót, az időtlent felváltja az idő. A paradicsomi kert kapuján kívül már van jelen, múlt és jövő, mert az emberi élet végessé lesz. "Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz." (Ter. 3,19) És ebben a pillanatban kezdődik el a Föld és az ember sorsának elválaszthatatlan egysége. Az ember a legnagyobb és legnehezebb feladatot kapja, a teremtett világot hivatott áthatni, a teremtő folyamatok részesévé válni. Az emberi tevékenység a természeti világot tájjá alakítja. Miközben műveli a földet, a táj a tudatát kultúrává formálja. "Az emberi közösség, a nép tartozik a helyhez, s nem hozzá a hely." Az emberi kultúrtörténet, a tudatfejlődés így válik elválaszthatatlanná a helytől. A Föld az emberi történelem során tájakká lényegül. A Föld története az emberiség sorstörténetével kötődik örökös béklyóba. Föld - ember nélkül? Mai világképünk ellentmondásos. Miközben technikai eszközeink és természettudományos iskolázottságunk lehetővé teszi, hogy a Földet "kívülről", tárgyszerűen és nagy összefüggésekben szemléljük, addig a mindennapjainkban elszakadunk a tudomány fogalmi kényszereitől; a Föld számunkra a belátható, a bejárható, a befogadható tér. Hely, ahol élünk. Táj, ahol tevékenykedünk. A Föld az emberi lét alapját és egyben határát jelenti. A technikával áthatott absztrakt gondolkodás számításokat végez, kutatja és tervezi a Földön kívüli élet feltételeinek megteremtését. Valóság, vagy absztrakció, hogy ember nélkül létezhet a Föld? 
Sokak által hangoztatott vélemény, hogy a Föld elérte evolúciója csúcsát, széteső félben van. Ehhez a folyamathoz az emberiség hozzáteszi mindazokat a lebontó, romboló erőket, amelyek az atomenergiában testesülnek meg legmarkánsabban. Az ökológiai gondolkodás eljutott a kérdésfelvetéshez: Vajon mit is jelent az esőerdők, a fajok, a talajok pusztulása, a levegő és a víz elszennyeződése? Kilyukadó félben lévő ózonpajzsról szóló hírek, klímaváltozást modellező elméletek apokaliptikus képet vetítenek a hűvösen tárgyilagos természettudomány elé, amely az emberi élettér hanyatlásának, pusztulásának tényét pontosan le tudja írni. Ez a szemlélet a Földet mint holt testet vizsgálja, amely szilárd, folyékony és gáznemű anyagok halmazatából alakult ki, amelyen megjelent az élet. Ebben a gondolatmenetben a Föld kihűlt salakdarab, és innen már csak egy logikai ugrás kell ahhoz, hogy az embert, az egyént mindebben a világban jelentéktelen porszemnek tekintsük. 
Az újkor hajnalán, a modern természettudományos gondolkodás bölcsőjénél Leonardo da Vinci még így gondolkodik a Földről: "Semmi sem keletkezik olyan helyen, ahol nincs érző, tenyésző vagy értelmes élet: tollak nőnek a madarakon, minden évben elhullatják, szőrzet nő az állatokon, minden évben levedlik, kivéve néhány helyet, mint az oroszlánok, macskák s más effajták bajusz-szőre. A fű kinő a mezőkön, a levelek a fákon, és nagy részük minden évben megújul. Mondhatjuk tehát, hogy a világnak tenyésző lelke van, hogy a föld nevezhető húsának, a sziklák összefüggő rétegei a csontozata, amelyből állanak a hegyek, a tufa a porcogója, a vízerek a vére, s az óceán az a vértó, amely a szív körül van. A lélegzetvétel a vérnek felduzzadása és leapadása az érverésben:
ilyen a Földön a tenger dagálya és apálya. A világ lelkének melege a tűz, mely el van áradva a földön. A tenyésző lélek székhelye pedig az a forró hő, mely a föld különböző helyein kiáramlik a hőforrások, kénbányák és vulkánok által a Mongibellónál Szicíliában, és még sok más helyen."1
A reneszánszban még kétféle természeteszme létezik: a natura naturata (a fizikai világ) és a natura naturans (alkotó erő). Kepler idejében még nem cirkált több ezer szatellit a Föld körül, ahonnan láthatatlan hullámok segítségével, bűvös eszközökkel a Föld komplex képét szemlélhette volna. 1618-ban Kepler a Földet szemlélve megállapítja, hogy "A Földgolyó olyan (fizikai) test, amelyhez (élő)test tartozik", majd így vélekedik: "Azt mondom, minden életerő előképe, amely az állati testben működik, a »Föld testben« lelhető fel."Goethe még a technikai civilizáció elkerülhetetlenül meginduló lavinájában megkísérli felébreszteni az emberiséget. Nem csupán és elsősorban költészetével, hanem progresszív és jövőbelátó következtetéseivel, amelyek sajátos, természettudományos megfigyeléseinek eredményei. Így figyelmeztet: "ha az élő világot akarjuk megismerni, nem jó úton vagyunk, ha a holt, élettelen, de ezáltal számítható irányába megy figyelmünk". Felismeri az élő változásának metamorfotikus jellegét, és felismeri az emberi gondolkodás természetét. Ha megpróbáljuk a Földet nem mint holt salakdarabot szemlélni, és úgy tekintünk rá, mint saját biográfiával rendelkező élő, eleven organizmusra, talán közelebb kerülhetünk ahhoz a szemlélethez, amely a problémafelvetéskor nem csupán a holt világra tekint, hanem az élet oldaláról teszi fel a kérdéseket. A tudós Szent-Györgyi Albert kutatásai során a "tudás ismeretlen tájaira" jut, és korunk természettudományos gondolkodásáról ironikusan a következőket mondja: "Mi is az élet? Az is bizonyos, hogy senki sem adott kielégítő választ erre a kérdésre. A tudomány arra a tapasztalatra épül, hogy a természet értelmes kérdésekre értelmes válaszokat ad, következésképpen amennyiben nincs válasz, minden bizonnyal a kérdéssel van a baj. A kérdés ugyanis hibás, minthogy "élet" mint olyan nem létezik - még soha senki sem látta. Amit látunk, azok anyagi rendszerek, amelyek azzal a csodálatos tulajdonsággal rendelkeznek, hogy élők."2 Világkép - tájkép Az emberiség kultúrtörténetét a táj vagy a kert történetének tükrében vizsgálva az alkímia legrejtettebb titkaihoz közelíthetünk. Az alkímia célja, hogy a testet, a matériát szellemmé, a szellemet testté, matériává változtassa. A táj olyan arckép, amelynek folytonosan változó vonásait az emberi kéz formálta természet adja. Az örökös változás pillanatnyi képei az egyes korok embereinek gondolkodását tükrözik. A tájkép tükör, amelyben az ember megpillanthatja önmagát, cselekedeteit, mulasztásait. A kert a táj esszenciája, filozófiai mű, amelyben a teremtőerőt az ember alkotókészségével ragadja meg, önjellemző jellé formálja. Az emberi tájalakítás ebben az értelemben alkímia. Hiszen erről a két látszólag egymással ellentétes irányú, egymásba ható átalakulási folyamatról van szó. Most nem lehet cél teljes folyamatában bemutatni e történetet, csupán a jellemző különbözőségeken keresztül, példákat kiemelve lehet érzékeltetni az állomásokat, átélni az atmoszférikust, amely a tájak képét, annak szemlélését jellemzi, amíg a mához érünk. 
Az ősi keleti kultúra embere a folyók meghatározta sík vidéken él, ahol tűz a Nap, s éjjel ráborul a csillagos ég. A ligetek ritka, szent helyek. A hegyek emberalkotta zikkuratok, piramisok. A kozmosz képüzenete vetül a földre, mindent meghatároz az ég. Az emberi lét az égi ritmusra hangolt. E kor embere a földet az ég mércéjével méri, felosztja a földi időt, fokokra a földi teret. A víz élet és halál. Víz hozza az életet és csónakon viszi el a megholtakat. A vízre szerveződött a lineáris táj, amelyre a szociális gépezet hihetetlen technikai bravúrt hoz létre. E tájak embere a realitást a szellemi világban éli át. Hite az isteni szellemiség bizonyossága, belső hitbéli bizonyosság. Az isteni szellem uralja a külső természeti világot. Művészete szimbolikus és allegorikus, az isteni szellemiséget a tudati világ közvetítésével az anyagon keresztül fejezi ki.A görög kultúra természete más, hiszen a tája is az. A Földközi-tenger medencéje e táj és kultúra anyaméhe. A szárazföldi élet is kisebb-nagyobb medencékben szerveződik. Az istenek a földre ereszkednek, megbújnak a szent ligetekben, forrásokban, hegycsúcsokon ülnek, uralják a tengert, a szeleket. A tájban élnek, egy tájban az emberrel. A görögök művészete szellemi és empirikus. Az isteni szellemiség múzsákkal üzen, az érzékelhető, az anyagi természet a harmóniában és diszharmóniában testesül meg. A tudomány isteni, de az emberen keresztül nyilatkozik meg. Az emberi gondolat mint érzékelhető valóság ragadható meg. Az antik tudományban minden matematikai alapvetést felismernek, amelyre korunk technikája alapít, de Ikarosz története felmutatja az etika tükrét. Ha az ember a tudásában elfelejti, vagy elveszíti a határt, túllép a célravezetőn - amelyet az isteni, az eredendő természet törvényei szabnak meg -, az bukáshoz és pusztuláshoz vezet. A római vidék föld- és kertműveléssel művelt és bukolikus tájhasználata felbomlik, amikor a táj és a szociális viszonyok már nem találkoznak, a személyest, a közösségit a birodalmi elvek uralják. A táj és közösség kapcsolatát vesztett helyzetében az ember által elhagyott, elvadult és magára maradott vidékekké válnak. Monte Cassinóban, az egykori Apolló szentélyre alapítja Nursiai Szent Benedek szerzetes közösségét, és a keleten kialakult szerzetesi közösségek és regulák előképével új rendet teremt. A benedeki regula "rendet" teremt. Ora et labora! Imádkozz és dolgozz, amelyben a munkálkodás a fizikai és szellemi síkra egyaránt érvényes. A nap ritmust kap, az egyén szerepet a közösségben. A mai értelemben vett európai kultúrtáj kialakulása e kultúrtörténeti folyamat következménye. A keresztény szellemi impulzus átformálja a zömmel erdős, mocsaras európai tájat. A szerzetes egzisztenciahatára a kolostorfallal azonos. Bent gyógynövényes kertek, zöldségesek, gyümölcsös temetőkertek, amelyekre a novíciusok cellaablakai nyílnak. Kinn a táj átformálódik. A szálláshelyek falvakká szerveződnek, amelyek egynapi járásra vannak egymástól, az égig érő fákkal sűrű rengeteg választja el őket. A falu közepén az Isten háza, a templom áll, mellette a közösségszervező jogi intézmény, a törvénykezés fája. A házak a tér körül körbe rendeződnek, mögöttük a zöldségeskertek, a gyümölcsösök, majd jönnek a szántók; rétek és legelők gyűrűje húzódik az erdő határáig. Ez a világ nem ismeri az egyént, e tájlakó saját egzisztenciája egybeolvad a közösséggel és a tájjal, amely az erdő félelmetes és ismeretlen határán ér véget. A külső világban rejlő összefüggéseket saját belső törvényszerűségei és az univerzális keresztény eszme értelmében éli át. A megragadott kép a szellemi és a lelki világgal együtt válik teljessé, a belülről megélt világ nem szakad el a külső, fizikai világtól. A reneszánsz elme egyszer csak felfedezi önmagát, megszületik az individuum, amely a világot önmagára fókuszálja. A "látás" élménye, a külső világ felfedezése együtt jelenik meg az ember önmagáról alkotott új képével. A világot és önmagát is megfigyelés tárgyává teszi, amely tudatállapot elhatárolja őt a környező világtól, így saját fizikai mivoltát belső világa határaként éli meg. A külső világ e középpontból nézve perspektívává lényegül. Innen indul a modern ember pályafutása, amely a tudományos-technikai civilizációban végződik. A mai nyugati kultúra tudata modern és absztrakt. Elválasztva és függetlennek vélve magát a szellemi világtól. A természetet nem isteniként, hanem realitásként éli meg. Teljes bizonyossága az anyagban van. Tudományában a fizikailag megragadható megnyilvánulást vizsgálja élőként. Művészetére a megfigyelés és továbbalkotás, az új "szellemiség" lesz jellemző. A Föld körbenlátása, globális feltárása, kiaknázása, átalakítása az egykor összhangban és harmóniában működő tájat kategorizálja - használata és haszna szerint. A földművelés helyett mezőgazdaságról, ipari tájakról, lakó, üdülő és egyéb tájakról beszél. Az emberiség fejlődésének egyik jelentős állomásához értünk. A "kiűzetés" pillanatában már kódolva van, hogy ezt az utat kénytelen-kelletlen be kell járni. A tét nem kevesebb, mint hogy a mai ember új tudatállapotra ébredjen. Egyén és közösség - térteremtés Az ember beleszületik a földi térbe. Ez a tér azonban hármas. Az eredendő, vagy teremtett tér a teremtésmítoszokban jelenik meg képszerűen. Az ember által átformált, megművelt földi tér vesz minket körül. És vannak körülöttünk terek, amelyeket az elhagyatottság, az ember jelenlétének a hiánya jellemez. A tér azonban számunkra nem csupán földi. Az ember születésekor a szociális térbe is beleszületik. A teremtett, vagy eredendő természet eleme az ásvány-, a növény- és az állatvilág. Így az ember tevékenységével áthatott táj élettelenből és élőből áll. Ha figyelmünket a teret alkotó elemekre irányítjuk, saját megfigyelésünk által ismerhetjük fel jellemzőjüket, a különbözőségeket és a kölcsönhatásokat. Saját gondolkodásunk által eljuthatunk a törvényszerűségek - vagyis a természet törvényeinek - felismerésére. A megfigyelés nem más, mint a párbeszéd kezdete. Hiszen megszólalnak néma társaink, a fák is, ha úgy tekintünk rájuk, mint Buber: "az is megtörténhet, egyszerre akarat és kegyelem által, hogy amint szemlélem a fát, egyszerre viszonyba kerülök vele". Mai tudatállapotunkban nem kell más hozzá csupán szeretetteljes odafigyelés. 
Az ember tevékenységével áthatja a körülötte lévő világot, teret teremt önmaga, közössége számára. Minden történeti korban más teret, hiszen más a tértudata, más és más tereken érzi magát jól, lel otthonra. Mindez nyomon követhető a táj, a város, a kert történetében; történetekben, hiedelmekben, mondákban, vagy épp anekdotákban rögzül. Ily módon minden földi helynek megvan az "emberi" története. Egykori kultikus, szakrális helyek ma régészeti célpontok, erdővel benőtt romok, műemlékek, túraútvonalak célpontjai, vagy éppen rég elfeledett földterületek. Egykor gazdagon termő szántók ma parlagok, a legelők lassan beerdősülő bozótosok. Kiürülnek a valaha élettel teli faluközpontok. A piacterek, vásáros helyek parkszerű teresedéssé válnak, a kocsma, a templom előtti közösség terek, közterek, elektromos traverzek és postakábelek, aknafedők, betonárkok gyűjtőhelyei, vagy ideális reklámtáblahelyek. Vajon hová tűnt az ember ezekből a terekből? Vannak a közösségnek terei, vannak közösségek?Múlt és jövő határán - Tájban élő közösség Az európai kultúrtáj mint kép talán fennmarad, hiszen karták, egyezmények, műemléki, táji, természetvédelmi törvények, gazdagabb országokban támogatások segítik megőrzését. De élő, eredendő táj, és e tájban élő közösség már csak kevés helyen lelhető fel, s ezek is inkább Európa keleti felén. A hagyományos tájművelés ideje lejár, a mai világ szétrobbantja az örökségen alapuló tudás-folytonosságot. Az ember a tájtól, a hagyományos életmódtól, a világtól elszakadva látszólag független és szabad, de végtelenül kiszolgáltatott, magányos és hontalan. A folyamat lassítható, de nem megfordítható. Mit lehet tenni? Tudatosan a táj felé fordulni. A tájat alkotó természeti világ felé, és a tájban élő, tevékenykedő közösség felé. Megfigyelni, megismerni fejlődéstörténetét, felismerni a jövőből felénk irányuló impulzusokat, és tájtudatosan cselekedni. Akkor, amikor kell. Nincs idő a tájakon átsuhanó projektekre, és nincs szükség felülről erőltetett regionalitásokra. Mindenki számára másképp értelmezett, merev fogalmakra, mint fenntarthatóság, fenntartható fejlődés és így tovább, eunormatív szlogenekre hivatkozni. Minden ember cselekvő és alkotó társa a Földnek. Személyesen. És a Föld egy meghatározott pontján, ahol él. Ha meg tudunk állni, és intellektusunk dominanciájából alábbvéve, szeretetteljes odafigyeléssel fordulunk a helyhez, partnerré válunk. A személyesen átélt során alakul ki a felelősség. Nincs recept rá, hogyan. A helynek megfelelően. A kulcs Erdély és ezen belül Székelyföld az európai kultúrtáj, majdhogynem a Kárpát-medence történeti tájainak utolsó végvárai közé tartozik. A hagyományt itt is felőrli a nyugatról betüremkedő erőszakos életmód-modell, a keletről érkező eltérő kulturális nyomás. A fejekben látens módon megváltozik az értékrend, majd manifesztálódik az értékek pusztulásában. Szívszorító látvány. Ez törvényekkel nem megállítható folyamat. Politikával pedig végképp nem. A megoldás a tájban rejlik. A helyi közösségekkel, a helynek megfelelő formában és tudatosan. A pusztító folyamatok gyorsak, ez a tevékenység lassú. A hatása nehezen mérhető és alig kimutatható. Mert a lelkekben és a tudat szférájában, az emberi kapcsolatokban valósul meg. 
Példaként mutatjuk be azt a kezdeményezést, amely több éve folyó régiófejlesztési munka eredménye. A Csomád-Bálványos Régió egyik nagy kincse természetes gyógyforrásai: a borvizek, amelyek gyógyhatását az itt élő ember ősidők óta kihasználja. A faluközösségek emlékezetében még él a mára elpusztult források hagyományos használata. A helyi közösségek ma bénultak. A hagyományvesztés magától értetődő amnéziájában, kiszolgáltatottan, tehetetlenül és szegényen élnek. Négy éve elindult helyi kezdeményezésre e népi fürdők felújítása, amelyhez a hagyományos székelyföldi közösségi munka formáját, a kalákát választottuk. A kaláka bölcsessége, hogy mindenki azt adja a közösbe, amire ereje, tehetsége van, a legfiatalabbtól a legidősebbig. A hagyományos kalákához képest az a különbség, hogy kívülről jött emberek - az Ars Topia Alapítvány és a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület - segítségével indult el ez a mozgalom. Idén épült fel a negyedik feredő -mindenki örömére, testi-lelki gyógyulására. Felújított és megépült fürdők: 2001. Lázárfalva - Büdösfürdő, 2002. Tusnád - Nádasfürdő, 2003. Csíkkozmás - Sószékfürdő, 2004. Kászonújfalu - Sóskútfürdő. Egy hét alatt, immár a negyedik nyáron 50-70 anyaországi, erdélyi, vajdasági, felvidéki és külföldről jött önkéntes: egyetemista, végzett tájépítész, építész és más szakmabéli fiatal a helybéliekkel kalákában népi gyógyfürdőt újít fel...
A fürdőépítés nagyon hasznos örökségvédelmi, tájvédelmi szempontból, de legnagyobb haszna a közösség tudatra ébredése. Van belső erőforrás - a tájban, a közösségben, csak akarat, összefogás és természetesen hit kell hozzá. Van jelene és van jövője a tájban élésnek, a tájjal való együttélésnek. A Kárpát-medencéből ideérkező "külsős kalákázók" pedig szívükben és lelkükben átalakulva térnek haza. Mert a munkának van értelme, ha az igazi szolgálat. Örökre magukban hordozzák a táj és a tájban élő közösség befogadó szeretetének erejét.A táj megismerése a kulcsa annak, hogy ismét otthonra leljünk a Földön. Méltó alkotótársként. Így válhat valósággá Szabó Zoltán humánus gondolata: "A tájak békülékenységre, szeretetre, türelemre, életörömre, fanatizmustól ment kívánságokra tanítanak, az otthon megbecsülésére, és ezzel más otthonának tiszteletére." 3 Jegyzetek
Ökotáj, 33-34. sz. 2004. 93-100. o. |