|
Hagyományok, tájszemlélet,
tájfejlesztés "Annak során váltunk homo sapiensszé, hogy szimbólumokból és szimbólumrendszerekből felépítettük a magunk világát. S homo sapiensen itt azt az élőlényt értem, aki tudja, vagy legalábbis azt hiszi, hogy tudja, ki ő, honnan jött és mi dolga ezen a világon."1 Napjainkban a táj egyre inkább az érdeklődés központjába kerül. Nemcsak a tájépítészek, de más szakterületek képviselői, sőt a médiumok is egyre többet foglalkoznak a tájjal kapcsolatos kérdésekkel. Beszélünk a tájról, aggódunk érte, mert egyre jobban érzékeljük, hogy a globalizáció folytán Földünk változatos tájai lassacskán mindenütt uniformizálódnak, elvesztik sajátos, egyedi jellegüket, identitásukat. Földi létünk felgyorsult utóbbi néhány évtizedében sajnos gyakran megfeledkeztünk homo sapiensi kötelességeinkről; arról, hogy felelősséget vállaljunk azért, ami a világban történik, hogy gondolkodó és érző emberként szabadságot és harmóniát teremtsünk saját univerzumunkban; abban a - természet és társadalom kölcsönhatásainak köszönhetően - bioszférából nooszférává alakult ellentmondásos egységben, amelyet humanizált természetnek, vagy más szóval tájnak is nevezünk. 
A tájalakulás több évszázados, esetenként akár évezredes folyamat, melyet az egyéni és közösségi érdekek erőteljesen befolyásolnak. A táj, mint élettér, tudatos és tudattalan emberi tevékenységek együttes következményeként alakult ki; egy adott hely és az ott élő emberek szellemiségén alapszik. Értelem és érzelem alkotta fogalom - ezért az emberi tényező nélkül tájról nem is beszélhetünk.A táj egyrészt megfogható, materiális, másrészt kevésbé tapintható, de jól érzékelhető szellemi összetevők időbeni és térbeni folyamata; olyan területi és kulturális egység, mely nemcsak egyéni megítélésünk, hanem az adott helyen élő, tevékenykedő közösség memóriája révén létezik. Ha a természet a teremtés, a Kreáció eredménye, akkor a hagyományokon alapuló tájformálás maga az Oikosz - a Kreáció és a kreativitás között kialakítható egyensúly legkézenfekvőbb példája. 
Sajnos a mai tájgazdálkodásra sokhelyütt az a jellemző, hogy a lehető legnagyobb gazdasági haszon reményében a táj szellemi síkon történő megközelítése háttérbe szorul. Pedig ahhoz, hogy megértsünk egy tájkultúrát, nemcsak a hely természeti, földrajzi adottságait kell ismernünk, hanem a hozzá fűződő eszmei, szellemi, kulturális hátteret is.A hely a tájban A legtöbb nyelv különbséget tesz a táj részeként megjelenő hely materiális (in situ) létezése és annak emberi (in visu) érzékelése között: land - landscape (GB), pays - paysage (F), paese - paesaggio (I), Land - Landschaft (D). A versailles-I kert létezik mint fizikai valóság: a Le Notre által kialakított, allékkal, parterekkel, vízfelületekkel és jól megkomponált látványtengelyekkel, ugyanakkor létezik mint eszme, mint kulturális hagyaték is, mint a barokk életérzés szimbóluma. Az antik kultúrák szerint egy adott hely vonzerejét a természetben rejlő láthatatlan erők, szellemek jelenléte hozta létre, amit a rómaiak genius loci-nak neveztek. "A tudattalannal való kontaktus földünkhöz bilincsel,... az eltávolodás a tudattalantól és ezzel a történeti meghatározottságtól egyértelmű a gyökértelenséggel" - véli C. G. Jung. A fent idézett láthatatlan erők, szellemek is a tudattalan termékei. Jung szerint egy deszakralizálódott világban élünk: a természetből kipusztult a lélek, korábban az erdőkben, hegyekben, vizekben lakozó démonok serege a tudományos felvilágosodás hatására eltűnt. "Időtlen idők óta mindig volt lelke a természetnek. Most első ízben egy lélektől és istenektől megfosztott világban élünk."2 A hely szelleme inspirál. Bizonyos helyeken könnyen tetten érhető fogalomról van szó, mely alkotásra késztet, többletet ad: nevezhetjük az adott táj szellemi összetevőjének. Érzelmi komponens, mely ugyanúgy vonatkoztatható egy népcsoport által meghatározott nagyobb tájegységre, mint egyetlen alkotó által meghatározott konkrét helyre. Mindenkinek vannak "szent helyei". Nem a fogalom szakrális vonatkozására gondolok, nem impozáns építészeti alkotásokként meghatározható templomokra, hanem olyan helyekre, amelyek elsősorban az egyének számára fontosak, mert az adott helyen életüket pozitív irányba döntő módon meghatározó dolgok történtek: ráébredtek egy nagy igazságra, megismerték életük szerelmét, fontos döntést hoztak, megértettek egy addig érthetetlennek tűnő folyamatot stb. Egy hosszabb magányos éjszakai erdei séta elhagyatott helyen, esetleg mostoha időjárási körülmények között többségünkben félelmet okoz. Racionális, gondolkodó lényként tudjuk, hogy nincs mitől félni, hiszen a vadállatokat már réges-rég kiirtottuk, az útonállóknak nem üzlet órákat, esetleg napokat várni a gyéren látogatott helyen prédára lesve, a démonokat pedig Jung szerint elűztük lelkünkből, mégis szorongás fog el, félünk. A táj tehát egy heterogén térként fogható fel, olyan helyek halmazaként, melyek közül egyes helyek több ember (csoport) számára jelentenek többletet, mások pedig csupán egyének számára különlegesek. Mindezek a felismerések ráébreszthetnek arra, hogy a tájfogalom racionalista, "hideg fejű", fizikai meghatározása néminemű biztonságot nyújthat, tudományos magyarázataink ideig-óráig elaltathatják kételyeinket, bizonytalanságainkat, de mindazok a tájdefiníciók, melyek az emberi tényezőt mellőzik, fontosságát nem hangsúlyozzák, tévesek. A tájszemlélet és a hagyományok A tájszemlélet a táj emberi oldalról történő megközelítése; érzelmi szálakkal átszőtt fogalom, amely azonban hatalmas jelentőséggel bír a tájak alakítását illetően. Egy vidék, egy tájegység lakosainak tájszemlélete döntő módon meghatározza az illető népcsoportok táj-jövőképét, és így közvetlen módon az adott táj fejlődését. A tájszemlélet Alain Roger francia tájesztéta Tájelmélet című könyvében például - vitatható módon - elsősorban a művészetektől teszi függővé a tájszemlélet alakulását. Szerinte "egy hely, egy vidék önmagában még nem táj. A művészet révén lesz a vidékből táj". Kétségtelen, hogy a művészetek nagymértékben befolyásolták a tájszemlélet alakulását a különböző korokban. Érzékletes példái ennek a pozitív szemléletformálásnak a dél-franciaországi St. Victoire-hegy Cézanne géniuszának köszönhetően világszerte ismertté vált ábrázolásai. A hírneves festő különböző nézőpontokból, különböző évszakokban gyakran festette meg ezt a hegyet, ezáltal halhatatlanná téve a provence-i tájat. Az autópályán a turisztikai információkat ismertető táblán ez olvasható: CÉZANNE TÁJAI. Amikor egy pusztító tűzvészt követő tájrehabilitáció során az erdők újratelepítését végezték, a francia tájépítészek a Cézanne festményein megjelenő tájat igyekeztek visszaállítani. 
A tájszemlélet alakulása azonban - több évszázados folyamatról lévén szó - olyan bonyolult kölcsönhatások eredménye, amelyeknek a művészet csupán egyik összetevője. A művészetek önmagukban képtelenek lettek volna a tájszemlélet alakítására, legfeljebb befolyásolhatták azt. Sokkal mélyebb és a társadalom minden tevékenységi területén munkálkodó folyamatok - például a különböző hagyományok - teremtették meg a lehetőséget, többek között a képzőművészetek számára is, hogy tájszemlélet-formáló tényezőként hassanak.
Edward Shils szerint "a hagyomány legegyszerűbb és legelemibb jelentése a traditum - vagyis valami, amit a múltnak a jelen átad. A hagyomány... magába foglalhat tárgyakat, különböző eszméket, emberekről és eseményekről alkotott képeket, gyakorlatokat és intézményeket. Felölelhet épületeket, emlékműveket, tájakat, szobrokat, festményeket, könyveket, szerszámokat és gépeket... A hagyomány felölelhet isteni kinyilatkoztatásokat és ezek értelmezéseit is... a szent szövegek központi alakjai (Jézus, Mózes, Mohamed és Buddha) köré fonódott mesék szintén traditumok."3A hagyomány képes emberöltőkön keresztül átmenteni dolgokat a későbbi generációk számára. A pogány hiedelmek, a keresztény vallási események is, nagyon sokszor hagyomány formájában, több évszázados múltra tekintenek vissza. Olyan szálak ezek, melyek segítségével visszanyúlhatunk a Jung által idézett korokba, és újra lelket lehelhetünk a minket körülölelő természetbe. Ezt meg is tesszük. A vallási hagyományok egy adott helyen, vidéken olyan mitológiai jelentőséggel bírnak, hogy az ott lakók tájszemléletét is meghatározzák. A művészetek itt már csupán egy meglévő tájszemlélet tudatosításában játszhatnak szerepet. Szemléletes, erőteljes tájképi vonatkozású példái a vallási hagyományoknak a kelta pogány rítusokkal összefüggő vallási építmények, a nap és a hold ciklikusságát alapul vevő megalitok. Európa különböző vidékein - a Brit-szigeteken, Franciaországban, Németországban, Dániában, de még az Ibériai-félszigeten is - számos, napjainkig fennmaradt emlékhely őrzi ezeket a több ezer éves jeleket. 
A vallási hagyományok tájszemlélet-alakító hatása a székelyföldi Szent Anna-tó és a Mohos-láp ikerkráterének esetében is megnyilvánul. Az ősi pogány rítusok egyik utolsó fellegvára ez a hely, ahol napjainkban is élnek a pogány hitvilágot felidéző szokások, szimbólumok, melyek a keresztény vallásos elemekkel keverednek. Különböző helynevek őrzik ezeket a szimbólumokat (Bálványos-vár, Bálványos-fürdő, Ördög-árok stb.), számos legenda és monda tartja életben a Szent Anna-tó mesevilágát, amely nyilvánvalóan természeti-táji adottságainak köszönhetően (eredet, látvány, fekvés stb.) a székelység egyik szent helyévé, zarándokhelyévé vált az évszázadok során. A lélekkel felruházott tájnak nagy szerepe lehetett ebben a folyamatban, hiszen a sajátos földrajzi-klimatikus adottságok következtében nagy gyakorisággal keletkeznek olyan mesebeli hangulatot idéző elemek (a Mohos-láp törpenövésű fenyői között simuló mohapárnák, a Szent Anna-tó fölött reggelenként gomolygó köd, a sima, rezzenéstelen víztükör stb.), melyek a tudattalan ráhatásával alakítják ki azt a tájszellemet, amelytől a hely csodálatos vonzerőt kap és egyedivé válik. Az Anna-napi hagyományos, évszázadokra visszatekintő zarándoklás, a tó partján magányba burkolózó kápolna már csak ráadás, amely a tudatos emberi tevékenység eredményeképpen szentesíti a tájat, különös vallási jelentőséget kölcsönözve neki.Kézzelfoghatóbb összetevői nemcsak a tájszemlélet-alakításnak, de a fizikai tájalakításnak is bizonyos vidékeken a katonai hagyományok. A határvidékeken a katonáskodás egyrészt szükségletből, másrészt kényszerből vált hagyománnyá. Ezt a hagyományt általában büszkén viselik az érintett népcsoportok vagy ezek leszármazottjai (kiknek ősei annak idején keményen megszenvedtek miatta). A védelmi célokból kialakított katonai objektumokat, építményeket, a sírhantokat, emlékhelyeket, mint az illető táj összetevőit, napjainkra sokhelyütt már tájértékként kezelik. A védelem és hadászat tájmorfológiai emlékei mára többnyire az úgynevezett reliktum tájelemek csoportjába sorolhatók, melyek napjainkra elvesztették eredeti funkciójukat. A védelmi objektumok által alakított táj történeti védelmi tájként vonult be a szakmai terminológiába. Ezen emberi alkotások nélkül nemcsak a szóban forgó tájak veszítenének identitásukból, válnának szegényebbeké, de a bennük élő nép is. A tájalakítás ebben az esetben egy tudatos tájszemlélet-alakítást eredményezett - a táj mint erődítmény, mint védőpajzs. Gondoljunk a Kínai Nagyfalra. A hatalmas építkezés a C'in dinasztia (Kr. e. 246. - Kr. e. 209.) alatt kezdődött el, védelmi megfontolásokból, éspedig a mongol invázió megfékezése céljából. Eredménye az egyetlen, világűrből is látható földi építmény, amely dominálja a tájat. Hasonló példa a hajdani Római Birodalom északi határán, a mai Anglia és Skócia mezsgyéjén épített védvonal, a majd' 2000 éves Hadrianus Fal is. 
Közeli példaként említhető a gyimesi határvidék, hiszen itt a határvédelemnek már a terület benépesülésében is nagy szerep jutott. A tájegység elhelyezkedésénél fogva lakói már a 17. századtól "határőrszolgálatot, vámhivatalt és vesztegzárat" láttak el. Ennek megfelelően a Gyimeseket gyepűtájként is emlegetik. A védelmi infrastruktúra kiépítése ezen a vidéken a védelmi sáncok kialakításával, várak építésével kezdődött. Nagy földmunkákkal ma is látható járőrutak, lövészárkok, lőterek, laktanyák, "motorsirülők", géppuska és ágyú tűzfészkek, tábori konyhák és híradós telephelyek épültek. A máig megmaradt terepalakításokon túl a helynevek is jól dokumentálják a védelmi táj különféle objektumait (Alte Schanze, Csendőrút, Rákóczi-vár, őr-hegy, Alarm-Stangen, Gyimesvám stb.). A törvény által is szentesített határvédő státusz szimbólummá és hagyománnyá vált a Gyimesekben élő, nagyrészt Csíkszékről áttelepedett lakosság számára. Ennek a hagyománynak a követése tette lehetővé a különböző korok változó stratégiai koncepcióit és haditechnikai fejlettségét tükröző tájmorfológiai emlékek fennmaradását.Világszerte egyik legjelentősebb tájalakító tényezőként a mezőgazdasági tevékenység tartható számon. Említsük most csupán ennek egyik népszerű ágát, a szőlőtermesztést. "A tájkép alakulásában a szőlőművelés megjelenése vagy eltűnése alapvető változásokat hozhat... A tájkép, településszerkezet változásán kívül ez megváltoztatja a területhasználatot, sőt még a népszokásokat is."4 A borvidékeken az évszázadok során a szőlőtermesztés apáról fiúra szálló, családi hagyománnyá vált. Évtizedeken keresztül ültették, gondozták, szedték, feldolgozták, kivágták és újratelepítették a szőlőt. Minden borvidéknek kialakultak a jellemző szőlőfajtái és borai, amelyeket az illető borvidék hagyományos boraiként tartanak nyilván (hogy csak a magyar borvidékeknél maradjunk: a csopaki olaszrizling, a szentgyörgy-hegyi rajnai rizling, a tokaji aszú, az egri bikavér, a küküllővári királyleányka stb.), olyan fajták, amelyekből a legjobbat csakis ott, az adott helyen talál az ember. A fajtaválaszték a művelés módját is befolyásolja, emellett természetesen a táj képét is, hiszen teljesen más karakterű például egy magas kordon-művelési mód, mint mondjuk az erdélyi karikás. Jóllehet minden borvidéket a szabályosan sorakozó, katonás rendbe ültetett szőlőtőkék sokasága jellemez, az egyes fajtákra jellemző művelési módok más-más sor-és tőtávolságot, különböző ápolási munkákat igényelnek, így más arculatot kölcsönöznek a tájnak. 
Ebben az esetben is egy erdélyi példát, a Küküllő menti borvidéket szeretném felhozni, mely a történelmi Magyarország jelentős borvidékeinek egyike. A 12. századtól kezdődően a fokozott erdőirtások, a betelepített szász polgárság hagyományai, a királyi kedvezmények kedvezően hatottak a szőlőtermesztésre ezen a vidéken. "Okleveles adat szerint, 1478-ban már Küküllő menti bort szállítanak Magyarországra"5. Johannes Honterus nagyszebeni szász nyomdamester 1532-es Chorographia Transsylvaniae (Erdély tájrajza) című térképén - amely mellesleg Erdély első térképi ábrázolása - a két Küküllő közti dombság mint Weinland, azaz borvidék van feltüntetve. Míg a múlt századokban, de még a két világháború közötti időszakban is, a termesztés a dombok felső részén folyt, a hetvenes évek derekán a nagyüzemi bortermesztés égisze alatt a telepítés fokozatosan a lejtő aljába csúszott le, napjainkra pedig sok domboldal a senki földjévé vált, kitéve a talajerózió áldatlan hatásának. Szerencsére a hagyomány nem veszett ki teljesen, egy 20-30 éves szünetelés után talán ismét felemelkedőben van, és remélhetőleg sikerül megmenteni azt a jellegzetes Küküllő menti tájképet, amit a hagyományos szőlőművelés alakított ki.
Számos példát lehetne felhozni annak érzékeltetésére, hogy egy adott táj genezise mennyire komplex folyamat. A hagyományok (legyenek ezek vallási, katonai, mezőgazdasági, néprajzi, építészeti stb. hagyományok) azok közé az alapvető tájformáló erők közé tartoznak, melyek révén a táj nemcsak látványilag, tájhasználat vagy geomorfológia szempontjából, hanem érzelmileg is alakul, szellemiséget nyer. Ha például a 20. század eleji erdélyi tájat szeretném leírni, amely morfológiai egységei folytán meglehetősen tág fogalom, mégis egy olyan folyamatra gondolok, mely az évszázados székely falutörvények, a hagyományos, paraszti tájhasználat, az erdélyi arisztokrácia ízlése és a természeti adottságok kölcsönhatásán alapul. A táj tehát ezen komponensek szerencsés ötvöződése folytán alakult ki. A hagyományokból táplálkozó tájgazdálkodás alapfeltétele annak, hogy a tájban otthon érezhessük magunkat. Az otthon a biztonság és a nyugalom mellett teljes szabadságot, önfeledt álmodozásra és társas együttlétre egyaránt alkalmas helyet jelent, ahová mindig szívesen térünk vissza, ahová vágyódunk. A táj sok évszázados arcának hirtelen megváltoztatása a táj szellemét is befolyásolja, szétzúzva a táj és a benne lakó ember közötti, generációk során kialakult érzelmi kötelékeket.
Jegyzetek
Ökotáj, 33-34. sz. 2004. 87-92. o. |