A Liget

Rovatunkban folytatjuk a Pattern Language című könyv (Christopher Alexander és mások: A Pattern Language. Towns, Buildings, Construction. New York, 1981, Oxford University Press) lapunk válasz-tott témájára vonatkozó részleteinek közlését.

A fáknak és szimbolikus jelentésüknek igen mély és döntő hatásuk van az emberi életben. Az öreg fák jelentősége archetipikus - álmainkban gyakran a személyiség egésze ölt bennük testet. "A lelki fejlődés nem befolyásolható tudatosan, az akarat erőfeszítésével; önkéntelen, természetes módon történik - ezt a folyamatot jelképezi az álmokban a fa lassú, erőteljes és akarattól független növekedése." - állítja a Jung tanítvány M-L. von Franz.


Elfogulatlan értelmezés szerint is a fák - az emberek és a házak mellett - az emberi környezet három alapvető elemének egyikét jelentik. A ház-fa-ember technika, amelyet a pszichológus John Buck fejlesztett ki, egy projektív teszt alapjaként a három egység mindegyikét megrajzoltatja a vizsgálat alanyával. Önmagában az a tény is, hogy a fák éppoly jelentésgazdagok, mint a házak és az emberek, fontosságuk nagyon komoly jele. A városokban és a külvárosokban ültetett fák azonban ma elenyésző mértékben tudják kielégíteni az emberek fák utáni vágyódását. Nem tudják megteremteni a szépség és a béke légkörét, mert elhelyezésük és környezetük kialakítása nem veszi figyelembe, hogyan formálnák ők maguk a teret saját maguk körül. Amikor anélkül telepítenek vagy metszenek fákat, hogy közben tekintettel lennének az általuk formálható tér sajátosságaira, akkor épp annyi kárt okoznak, mint amennyi hasznot.

Az emberek által kedvelt fák sajátos társas teret hoznak létre, amelyben jó tartózkodni vagy áthaladni rajta; amelyről álmodozni lehet, és amit le lehet rajzolni:
  • esernyő alak, ahol egyetlen magányos, alacsonyan elágazó fa (például egy tölgy) egy szabadtéri szobát hoz létre;
  • fapár, amelyben a két fa egyfajta kaput, átjárót alkot;
  • liget, ahol néhány fa együttese csoportot formáz;
  • tér, amikor egy nyitott területet ölelnek körbe;
  • fasor, amelyet például lombkoronáikkal összeérő fák kettős sora alkot egy út vagy utca két oldalán.
Valójában a fa jelentőségét és valóságos jelenlétét csak akkor érezzük, ha térformáló hatása ténylegesen érvényesülni tud. A manapság ültetett fák azonban semmit sem mutatnak ebből: kihelyezik őket - gyakran csak ládába ültetetve - a parkokba vagy utak mentén, esetleg "tájképi területekre", amelyek csak nézhetők, de közvetlenül nem átélhetők. A szó semmilyen értelmében nem formálják a teret, és így szinte semmit sem jelentenek az embereknek.

A városokban a fákat ma gyakran csak a kellemes közérzet megteremtésére szolgáló eszközöknek tekintik - holott a fák elsősorban nem az emberért vannak. A fák a városban, a házak körül, a parkokban vagy a kertben nem tömegcikként vannak jelen. Figyelmet érdemelnek.

Ha elhatározzuk, hogy településünkön fát ültetünk, fel kell, hogy ismerjük, hogy a fa egy másféle környezet lakója - tőlünk nagyban különböző élőlény. Egy erdőben a fák számukra kedvező körülmények között fejlődhetnek, amit az egyedsűrűség, a szél, a napsütés stb. egyaránt befolyásol. A városokban azonban a fák ott nőhetnek, ahová ültetik őket, ezért aligha hosszú életűek, hacsak különös figyelemmel nem gondozzák őket.

Vegyünk észre egy kevéssé feltűnő kapcsolatot: a fákat csak akkor gondozzák, ha az emberek szívesen és sok időt töltenek környezetükben. Ha véletlenszerűen ültetik őket a kertbe vagy a park bokrai közé, akkor kívül maradnak azon a körön, amellyel az emberek szívesen törődnek, ezért valószínűtlen, hogy megkapják a szükséges gondozást.

Ezek után foglaljuk össze a fák és az emberek között kialakuló összetett kölcsönhatás jellegét:
  • a legfontosabb: az embernek szüksége van a fákra;
  • ha az ember fát ültet, annak szüksége van a gondozásra (ellentétben erdei társával);
  • a fák csak akkor kapják meg a kellő törődést, ha az emberek által kedvelt helyen vannak;
  • ezen múlik az is, hogy a fák sajátos térformáló hatása érvényesülhet-e;
  • ha a fák sikeresen kialakították a maguk sajátos tereit, akkor már esélyük van a természetes továbbfejlődésre.
A körülmények különös összjátéka folytán tehát a fák a városokban csak akkor növekszenek megfelelően és saját természetükhöz hűen, ha az emberek gondozzák őket, és ezért olyanná tudják a teret formálni, ahogy azt az emberek is szeretnék.

Tehát ha fákat ültetünk, természetüket figyelembe véve tegyük azt - akár sövényt, fasort, nyílt tereket vagy ligetet, esetleg csak elszórt, magányos fákat telepítünk. Igyekezzünk az épületeket összhangba hozni a fákkal, úgy, hogy a fák önmagukban és az épületekkel együtt is az emberek számára otthonos tereket alkossanak.

A vadon hagyott kert

Sok kert merev és mesterkélt: a virágágyások körbemetszve olyanok, mint az asztalterítő vagy egy színes tervrajz, a pázsit tökéletesen nyírt szőrmére hasonlít. A gyalogutak tiszták, mint a frissen sepert aszfalt, és a kerti bútorok újak, mintha most kerültek volna ki a bútorraktárból.

Ezekből a kertekből éppen az hiányzik, ami a kertet élővé teszi. Hiányzik valamiféle vadság, valamilyen szabályozott, de mégis vad jelleg. A műveltség kellő foka, amely azért harmóniában marad az épülettel, amelyet körülvesz, és az emberekkel, akik járnak-kelnek benne. Vadon is hagyni és gondozni is - ennek egyensúlya a legrégibb angolkertek művészete.

Egy kert, amely igazán a saját törvényei szerint nőhet, még nem dzsungel, de elkerüli a mesterkéltség veszélyét is. Az ilyen kertekben úgy rendezik a dolgokat, hogy a bekövetkező természetes folyamatok megőrizzék a kert állapotát, és ne ellene dolgozzanak. Ha például a jó érzékkel alakított természetes kertben hagyják, hogy fű és moha nőjön a járókövezet réseiben, az éppenséggel erősíti a kert jellegét, ahelyett, hogy veszélyeztetné. Egy mesterségesen kordában tartott kert esetében ezekre a folyamatokra azonban állandóan ügyelni kell, a kertész folyamatosan törekszik az ellenőrzésükre és visszaszorításukra.

A vadon növő kertben a növények összeválogatása és a körülhatárolt elhelyezés adja a folyamatok saját szabályozását. Nem kell külön felügyeletet gyakorolni, és a növekedés mégsem féktelen és romboló.

Természetes vad növényeket lehet telepíteni, például a virágok és a fű közé, úgy, hogy ne maradjon üres hely, amelyet azután a "gyomok" foglalnának el, szükségessé téve a gyomlálást. Természetes kövekből kirakott pázsithatár teheti feleslegessé például a fű szélének "kiárkolását", amit egyébként időről időre meg kell ismételni. Szintváltásoknál ugyancsak sziklákat vagy köveket lehet elhelyezni, a kövek között kialakított kis sziklakert pedig elejét veszi a gyomosodásnak.

A vadon növő kert egészségesebb, és stabilabban is fejlődik, mint a folyamatosan nyesegetett mesterséges kert. A vad kertet magára lehet hagyni, ápolás hiányában nem romlik le rövid idő alatt. Arról nem is beszélve, hogy a vadabb jellegű kert az emberek többsége számára sokkal mélyebb élményt nyújt. Ebben az esetben a kertész egy jó orvos feladatkörét látja el, aki folyamatosan figyeli az élő kert természetes alakulását, és csak alkalmanként avatkozik be, nyes, ültet vagy alakít - azonban akkor is csak azért, hogy a kert mindinkább önmagává válhasson. Ezzel szemben az egyetlen séma alapján kialakított, a mániákusan kezelt kertek rabszolgájukká teszik az embert.

Tegyük tehát lehetővé, hogy fű, moha, virág, bokor és fa olyan természetes módon nőjön, ahogy csak lehet. Közöttük emelt határok, csupaszon hagyott területek és mereven kialakított virágágyások nélkül, egymással keverten. A határok és az ágyásszélek legyenek sziklából, kőből vagy fából, ami a természetes növényzet részévé tud válni. Mellőzzük a formális, merev dolgokat - kivételt képeznek persze az olyan, sajátos igényből életre hívott elemek, mint például a növényház.

Növény- és üvegház


A kert életéhez csaknem elengedhetetlen, hogy legyen egy "műhely", valamiféle házikó, amely átmenetet képez a kert és a lakóház között - ahol a palánták nőnek, és ahol megfelelő hőmérsékleten nevelődhetnek a növények zord időben is.

A legnyilvánvalóbb és legősibb mód a napenergia hasznosítására egyben a legkönnyebb is: a hőt üvegházban "foglyul ejteni", és virágok, zöldségek nevelésére használni.

Képzeljünk el egy üvegházat, amely a lakószobá(k)hoz kapcsolódik, a téli nap felé fordítva, tele virág- és zöldségládákkal. Egyik bejárata a ház felől nyílik, így használatához nem kell kilépni a hidegbe, de a kert felől is van bejárata, ezáltal a kerti munkálkodás során műhelyként is használható, és ehhez nem kell átjárni a házon. Rakjuk körbe rakodófelületekkel csípőmagasságban - és érdemes betenni egy ide illő, kényelmes ülőhelyet is, megfelelő környezetet biztosítva a szemlélődés perceinek.

Az üvegház csodálatos hely, a kerti élet forrása. Itt a ház életének részeként lehet virágokat nevelni. A mérsékelt égöv alatt a klasszikus üvegház a házak természetes részévé válhat.

Olyan ember számára, aki nem látott még ilyet, nem könnyű a lakóházhoz csatlakozó üvegház alapvető jelentőségét felfogni. Ez az önálló, csodálatos, kerek kis világ a ház ugyanolyan meghatározó részévé válhat, mint a tűz vagy a víz, és olyan tapasztalatokat nyújt, amelyek nemigen hasonlíthatók egyetlen más mintához sem. Egy pszichiáter, akinek e mintanyelv alapján terveztünk klinikát, olyan lényegesnek tartotta az üvegházat, hogy a klinika alapvető egységeként rendelte meg, mégpedig a közös terület mellett kialakítva, ahol az emberek ráhangolódhatnak világára, és eggyé válhatnak a nevelődő és fokozatosan a klinika kertjébe átkerülő palántákkal.

Az ökológiai építészet az üvegházat az emberi élettér alapvető részévé avatja. Grahame Gaines önellátó ökoházába például a fűtés és a táplálék forrásaként beletartozik az üvegház. Chahroudi növényárka - egy süllyesztett, beüvegezett gödör, amelyben télen is nevelnek növényeket - pedig jó példa az üvegházak egy másik típusára.
Ökotáj, 33-34. sz. 2004. 76-80. o.