M a r t o n   M a r c e l l

A Teremtés természete

"Ha valaki elhagyja a Teremtést egy napra, akkor a Teremtés két napra hagyja el őt." Tábor Béla és Szabó Béla teszik ezt az alapvetést a Vádirat a szellem ellen című könyvükben. A szellem akciója: a teória. Theo rein, azaz "isten dolga". Kifejtése a praxis, a gyakorlat: "a test akciója". A leggyakoribb vád, ami a teóriát, az elméletet éri, az, hogy nem képes a gyakorlatban megvalósulni. Holott amit elméletnek nevezünk, illetve amit e szón értenek, a legtöbb esetben csak képzelődés, álmodozás, akarva vágyakozás és spekuláció. Ezek ugyan mind az ember emocionális és mentális tevékenységei közé tartoznak, de semmi közük a teóriához. A teória nem más, mint cselekvő jelenlét a Teremtés művében. Csak ezen az alapon juthatunk el a Teremtésben való részesülés, a kreativitás minőségének helyes értékeléséhez


"Ha valaki elhagyja a Teremtést egy napra, akkor a Teremtés két napra hagyja el őt." Ez az axióma ebben a formában csak féligazság, és kiegészítésre szorul. Miért? Mert abból az alapfeltételezésből indul ki, hogy a Teremtés állapota a helyreállítandó eredet-állapot: Mivel az ember maga is részese (volt) a teremtésnek azzal, hogy nevet adott az állatoknak, vagyis hatalmat nyert felettük, ezért tehát célja az Édenbe való visszatérés. A hagyomány ezzel szemben a teremtés előttibe való visszatérést jelöli meg az ember céljaként. Erre utal a Biblia, amikor azt mondja, hogy a Teremtő a hetedik napon megszűnik az ő munkájában ("...megszűnék a hetedik napon minden munkájától." - Ter. 2,2). Ez nem azt jelenti, hogy pihen - ahogy azt előszeretettel félreértelmezik -, hanem hogy visszatér önmagába. Jóga-sutra utolsó versében ezt úgy mondja, hogy: "... a felszabadulás nem más, mint visszatérés az eredetállapothoz (szvarúpa-pratisthá), vagyis őstudat-energia (csitti-sakti)". A Bhagavad gíta pedig e szavakkal írja le: "Minden, ami keletkezik, először megnyilvánulatlan, középső fázisában megnyilvánult, végül ismét megnyilvánulatlan lesz." (Bh.g. 2. 28.)

A teremtés természete a kiáradás (jobban mondva a kiárasztás). A fenntartásé a megelégedettség. Mi a különbség e kettő között? A Védák három minőségre osztják a Létezést: Letisztultság, azaz fenntartás (szattva), Aktivitás, azaz teremtés (radzsah) és Tudatlanság, vagyis rombolás (tamasz). A meg- vagy fenntartás passzív, nem cselekvő. Szattva. Ezt az állapotot reprezentálja Visnu. A teremtő aktus az aktív jelenlét állapota. Brahma a világ teremtése előtt elmélyült, hogy az okok és a cél értelmébe belelásson. Na, itt van elrontva. A helyes kontempláció ugyanis nem akar, csak van. Ami aktív, az nem lehet teljesen jó. Radzsah. A passzivitás, a destrukció egyszerre aktív és passzív. Tamasz. Mert van benne energia egy másik állapot létrehozására, de ennek útja a destruáláson keresztül vezet. Ezt az állapotot reprezentálja Síva. Így írják le a Védák a jelenlét három formáját.

Ezen a ponton válik ketté az önmegvalósítás útja. A külső út a rítus, a belső a kontempláció. A rítus elvisz a Teremtésbe, a kontempláció a Teremtésen túli állapotba. Minden valódi és helyes belső út kezdete a rítus. A rítus, vagyis a mágia, azaz olyan tett, amely összeköti az eget a földdel. Ami nem más, mint a megfelelő helyen és időben kinyilvánított cselekvő jelenlét. Ezt nevezi a keresztény liturgia actuosa participatiónak, tevékeny részvételnek, aktív azonosulásnak. Minden valódi rítus - saját rítus. Minősége és gesztusrendszere függ a teremtő-gyakorló ember életkorától, társadalmi helyzetétől, lelkialkatától és a tér-időbe való beágyazódottságától, vagyis tudatszintjétől. A rítusban élőnek szüksége van a világ felé megnyilvánított gesztusokra. A szadhanában (helyes cselekvés) élő ember lehet, hogy nem tudja, hogy mi is áll a tettei mögött, de azt tudja, hogy a rítus által tartja fenn a világot. (Szemben az egómegvalósítóval, aki rombolja.) Tudja, hogy ezek a külsőségek segítik hozzá az elmélyülés, a jelenlét megtalálásához. Számára a jelenlét a Világba van rejtve. Így a jóga-tradícióban az ászanák és mudrák célja egyrészt ugyan az istenek (dévák) invokálása, másrészt viszont, mélyebb értelemben, egyre magasabb és magasabb tudatállapotok elérése, majd fenntartása. A rítustevés minden gesztusával azt szolgálja, hogy emelje a cselekvő, az azt tevő ember tudatállapotát. A Bhagavad gíta ezt fokozatokban írja le: "az elmélkedésnél jobb a meditáció, és a meditációnál jobb a tettek gyümölcseiről való lemondás, mert általa érhető el a valódi béke." (Bh.g. 12. 12.)

Teremtésben lenni: köztes lét, a küszöbön állás pillanata; az anyagba lépés és az abból való megszabadulás egyaránt a Teremtő jelenléten keresztül vezet. A szvadharma (magam törvénye) saját, ha úgy tetszik, személyre szabott életfeladat. Ezen a ponton jön be a képbe a tanító személye és felelőssége, aki a tanuló képességei alapján meg tudja állapítani a szvadharmáját. Jacob Böhme szavaival: "a parasztnak is szántóföldjén el kell járnia a mágikus iskolába, ha földjét meg akarja művelni". Itt tisztázni kell egy fogalmat: a mágia fogalmát. A mágia az uralom, egészen pontosan az egó feletti uralom útja. Elég, ha csak a Jézus születését ünneplő három királyra gondolunk. A Vulgáta eredetije ugyanis mágusokat, vagyis káld papokat említ (Máté 2. fejezet). A három kincs, amivel hódolnak: arany, tömjén, mirha. Vagyis testükkel, lelkükkel és szellemükkel hódolnak a Világkirály előtt. Ez a valódi mágia útja és célja.

A letisztultság minőségében a létező nem akar. A visszaérkezett már nem akar. Viszont aki nem tudja, hogy hogyan kell fenntartani, az kénytelen nap mint nap, nagy energiákat megmozgatva, újrateremteni. A Nagy Művet ugyanis nem egy kitüntetett helyen és időben, pláne nem kitüntetett tárgyak, vagy személyek segítségével kell végrehajtani, hanem itt és most, minden pillanatban, megszakítás nélkül. A gyakorlónak ezért újra kell teremtenie minden kapcsolatát a világgal, a benne lakozó lényekkel és önmagával. Ha ezt képes vagyok megvalósítani, akkor elmondhatom, hogy célba értem, bár ez akkor már nem igazán érdekel.

Ennek ellentmondani látszik, hogy mind a keleti, mind a nyugati mágia és alkímia egy sereg szertartást, meglehetősen bonyolult feltételekhez kötött rituálét és munkát alkalmaz. Ez ne tévesszen meg bennünket. Itt kell visszautalnom a lelki alkat szerinti megvalósításra: A rítus magamon kívül helyezése - a középpontból való elmozdultság legbiztosabb jele. Ezért mondja Jézus: "Te, amikor imádkozol, vonulj vissza a belső szobádba, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban." (Mt. 6,6) Nem véletlenül figyelmezteti Buddha sem híveit a tűzáldozat (agnihotra) belső végrehajtásának fontosságára. Mindemellett és éppen ezért lehet fontos azoknak, akik önmagukhoz vissza akarnak térni.

Az újrateremtés leglátványosabb, "teremtésfüggő" elszenvedője a zseni. Ha kizuhan a jelenlétből - jelentéktelenné válik. Ez egy furcsa kettősséget eredményez: Az illető személy művészként lehet kiválóság és mellette magánemberként egy gazember. Márpedig a puding próbája az evés. Vagyis egy, az életét tudatosan élő utcaseprő élete ebből a szempontból többet ér, mint egy Verlaine, egy Mozart, vagy egy Picasso élete (hangsúlyozom, hogy az életről mint műről beszélek, nem pedig a létrehozott művek bírálatáról), mert folyamatosan a Teremtésben tudott maradni. Kétségtelen, hogy a fent említett művészek zseniális műveket hoztak létre, de az Opus Magnumot nem sikerült megalkotniuk. Hadd utaljak itt a Tórára. Az öncélú teremtés (kakogenezis) legismertebb demonstrátora már a Biblia legelső lapjain feltűnik. Lucifer a Teremtés egyik leghatalmasabb - lásd Jób könyvét, ahol Istennel mint egyenrangú partnerrel beszélget - és legkreatívabb alakja, ugyanakkor őskígyóként a legnegatívabb szereplője is a Genezisnek. "Gyümölcseiről ismeritek fel őket." (Mt. 7,22)

Létezik egy modern (divatos) mítosz a kreativitásról, egy tipikusan a new age-re jellemző hiedelem. Lényege, hogy megakad annál a felismerésnél, hogy a kreativitás kibontakoztatása magasabbrendű életminőséget indukál. Mivel ez a fajta elképzelés könnyen illeszthető a pszeudezoterista ember vágykiélési elképzeléseihez, ezért sietve levonja a tanulságot, hogy ez az élet célja. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy az ilyen fajta önmegvalósítás valójában az egó hizlalása, ami legtöbbször felsőbbrendűségi komplexus kialakulásához vezet. A felsőbbrendűségi komplexusban szenvedő az illuzórikus boldogságot erénynek tekinti, magát pedig, mint annak birtokosát, kiválasztottnak. Mivel a kiválasztottság-tudat mögött végső soron becsvágy, bírvágy és dicsvágy rejtőzik, ezért az ilyen ember személyiségére az inflálódás veszélye leselkedik, mert az emberben rejlő isteni lehelet, teremtői potencialitás szükségszerűen szétfeszíti az egószabta határokat. A teremtő létezés értelmezése ezért napjainkban sajátos módon összekapcsolódott az önmegvalósítás fogalmának félremagyarázásával.

Talentumok felszínre hozását motiváló tényezők: a vágykiélés, a félelem, illetve a kötelesség-és felelősségérzet. Ezek közül az első sajnos a leggyakoribb, melyet az előbb taglaltunk. E jelenségre az "egómegvalósítás" kifejezés illene. A helyes rítust tevő ember érzi és tudja a helyét a világban, mert azt szerves egységként éli meg, és mert belső alapállása az élet tisztelete. Ezzel szemben az egómegvalósító - eltárgyiasít. Élő és élettelen környezetét egyaránt. Használja a világot: elhasználja. Vagyis rombolja.

A talentumokkal való gazdálkodásról szóló evangéliumi példa mutat rá a másik két motivációra. Nem beszélhetünk önmegvalósításról a félelem szülte cselekvés esetében, mert ekkor maga a félelem a legerőteljesebb torlasz a gyakorló és önmaga között. ("Uram, tudom, hogy kegyetlen vagy, ... ott is aratsz, ahol nem vetettél." - Mt. 25,14-30) Bár a Biblia szerint: "Az Úrnak félelme, feje a bölcsességnek ..." (Péld. 1,7) Fogadjuk hát el kezdetnek! Ezekkel ellentétben, a kontemplatív út első hiteles lépése: a felelősségérzet motiválta rítustevés.

Mindezekkel szemben az emberben rejlő isteni potencialitás kiteljesítésének valódi célja az átistenülés, a theózis. Az Én születése - az én halála. Erre utalnak a misztériumok, amikor a meghalás szükségességéről beszélnek. A beavatás során átélt "kis halál" tehát nem a testen kívüli lét megtapasztalása - ahogy azt a vulgár-ezotérikus szerzők híresztelik -, hanem az egó halála. Ahogy Angelus Silesius mondja: "Mielőtt Én én lettem volna, isten voltam Istenben. Ezért még azzá válhatok, ha meghalok magam számára." Hisz maga a zsoltáros mondja: "istenek vagytok és a fenségesnek fiai". (Zsolt. 82,6 ; és vö. Jn. 10,34) A Védák szavaival: "Az ember úgy érheti el a Brahmant, hogy Brahmanná válik." (Brihat-áranyaka upanisád 4.4.5.) Amikor a megvilágosodott személy lemond tetteinek gyümölcseiről, akkortól cselekvése: nem cselekvés. Indiában Buddhának, a csan-buddhisták "Nem-cselekvő igaz-embernek" (Vu-vei csen zsen) nevezik. "Aki a cselekvésben nem-cselekvést és a nem-cselekvésben cselekvést lát, azt bölcs az emberek között; felszabadult ő, habár mindenféle tetteket végez." (Bh.g. 4. 18.)

Itt kell megemlíteni a visszatérés utolsó akadályát: a hatalom megtapasztalását. A sziddhik (lemondásokkal kifejlesztett misztikus képességek) által tökéletessé vált ember utolsó próbatétele: a hatalom csábítása. Az, hogy ragaszkodik-e az immár tökéletesen formálható illúzióhoz. "Imé az ember olyanná vált, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván." (Ter. 3,22) Bűnbeesés utáni, kiűzetés előtti állapot ez, szégyenérzet nélkül. A Jóga-sutra ezért hangsúlyozza az elégedettség (apa-rigraha) megvalósításának szükségességét, mint a sikeres gyakorlás alapját és kezdetét.

A rítus sajátja, hogy még az élet legapróbb cselekedetét is leszabályozza. Ennek a célja a folyamatos jelenlét fenntartása. Hogy folyamatosan rámutasson a lényegre. Ha azonban megmerevedik, öncélúvá válik, akkor pontosan az ellentéte lesz valódi céljának, vagyis életidegen és életellenes lesz. Ezért van szükség az avatárokra, akik helyreállítják a felborult egyensúlyt, és felhívják a figyelmet a dharma valódi jelentésére és céljára. Nem az ember van a rítusért, hanem fordítva. Erre figyelmeztet a "Szombati kalásztépés és gyógyítás" példázata az Evangéliumban: "Az emberfia ura a szombatnak is." (Mt. 12,8)

Az ember megteremtheti saját világát. Sőt minden esetben meg is teszi. Önmagán belül és kívül egyaránt. A kérdés csak az, hogy tisztában van-e ezzel, illetve ha igen, akkor az illúzióban elveszve, vagy azt átlátva. Mert ha átlátja, akkor hasonlatos a taoista bölcshöz, aki úgy sétál az illúzióban, mintha valóság volna, és úgy utazik a valóságban, mintha illúzió lenne.

A zseni kapcsán említettem, hogy a teremtés megtapasztalása egyfajta akadály. De nem függőségként, hanem - bár most önmagam ellen beszélek - a teremtésen való spekulációba bonyolódásként is. "Mindig ott játszottam a (Teremtő) színe előtt" - mondja a Bölcsesség. (Péld. 8,30) Ha a Szellem (Purusa) belefeledkezik a táncba, a Bölcsesség felveszi az illúzió (Maja) természetét. A bölcsesség szemlélete nem azonos az ígérete alá kerüléssel. A Teremtés előttiben a Szellem, az Anyag és a Cselekvés még nem válik szét. A teremtés ezek elkülönülése, szétszakadása.

A buddhizmus a függő keletkezések láncolatának alapjaként megjelöli ugyan a nem-tudást (avidja), de ne feledkezzünk el, hogy Buddha sohasem nyilatkozott a Teremtésről, mert nem akart parttalan vitákkal időt vesztegetni a tyúk és tojás problematikájára. Elítélte a spekulációt. Mert az eltávolít a "vagyok"-ból. A "vagyok" ugyanis az egyetlen valóság. A múlt már csak emlék, a jövő pedig fikció. Vagyis mind a kettő csupán az elmémen belül létezik. Ami valóság, ami van, az a jelen, a most. A vagyok. Ezért beszél Jézus magáról folyamatosan "vagyok"-ban (vö. Jn. 8,24 ; 28). "Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok." (Jn. 8,58) Ez a "vagyok" megegyezik, az égő csipkebokor "vagyok, aki vagyok"-jával. (Kiv. 3,14) Miért? "Én és az Atya egy vagyunk." (Jn. 10,30)

A visszatérés egyik útmutatója a Tarot. Mai formájában az arab és/vagy héber betűk jelentésével értelmezik. Alapját azonban az ősi egyiptomi beavatási rítusok között kell keresni, sőt azon túl, ha hihetünk Platónnak Egyiptom történetét illetően - Atlantiszon. Mint minden szellemi útmutató, a Tarot is erősen igazodik a Vaskor szellemi nívójához. Képekben mutatja be a megvalósítás állomásait, állapotait. Témánk szempontjából a legfontosabb állomások a Vég és a Kezdet, illetve az e kettő által közrefogott Pusztaság: a Világ, a Mágus és a Bolond. Az élet megoldását a Bolond adja. A Bolond, akit (már/még) nem érdekel sem a Mágus príma matériája, sem pedig a Világ délibábja. Jel, szám, minőség és érték nélküli. Nincs rajta kívül létező Teremtett, Teremtő és Teremtés. Számára a létezés illuzórikus körforgása (Szamszára) és az attól való elkülönülés (Nirvána) egy.

Mi szükség van hát a Teremtésre? Az Én Szóf, a Nirguna Brahman kiárad és megtestesül. Miért? Olyan ez, mint az elme önmozgása. Kötetlen és örömteli, mint a játék. Mert az. Lila - mondják a Védák, vagyis kedvtelés. "Aki a cselekvésben nem-cselekvést és a nem-cselekvésben cselekvést lát, az bölcs az emberek között." Játszás, de nem játszma. Gyermeki, de nem infantilis. Játszódás és mulatság. Kötöttségektől, prekoncepcióktól mentes, spontán és könnyed. Időtlen, mert mindig a jelenben van. A zen-buddhista Suzuki Shunryu mester az örök kezdők szellemének nevezi. Mindig itt és mindig most. "Mindig ott játszottam (a színe előtt)." Mert: "Az idő gyermek; aki játszik: ostáblát: gyermekkirályé az uralom" - mondja Herakleitosz. Igen. "Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, és nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt. 18,3)


Ökotáj, 33-34. sz. 2004. 60-64. o.