|
A modernitás és a posztmodern egyaránt fő céljának tekinti az emberi kreativitás kibontakozási lehetőségeinek feltétel nélküli elősegítését - anélkül, hogy behatóan tanulmányozná a kreativitás mibenlétét. A társadalmi élet minden területén a kreativitás növelése a cél, holott a felvilágosodás óta újjáformálódott emberi teremtőképesség mindinkább Teremtés-, tehát életellenes. A történelem arról tanúskodik, hogy az emberi kreativitás két-arcú: az isteni mellett helyet talál benne a luciferi elem is, amely intelligenciájával lenyűgözi az alkotni vágyó embert. Így azonban kreativitásunk egyformán hoz fényt és sötétséget - mi több, a képességein felbátorodó, és az etikai meggondolást elvesztő ember kezében mindinkább pusztító eszközzé válik. Minden mítosz tud róla, hogy a Teremtés szeretetjellegű, egységes és megoszthatatlan, mindenre (a Mindenre) irányuló. Az emberi teremtőképesség azonban különbségtevő, egyenlőtlenséget hordozó, eldöntő jellegű, és - vaksága miatt - a fény és a sötét felé egyaránt irányuló. Az Oikosz a Teremtés és az emberi kreativitás közötti tér szülötte, a kétarcú kreativitás - az emberi teremtőképesség antropológiai és ökológiai vetületeinek - vizsgálata ezért nagy fontosságú. Valamikor a létesítést, az alkotás folyamatát - az ember által csak részben birtokolt kreatív erők helyes működtetésének érdekében - kötelezően megelőzte a beavatás. Máig így építik a mandalákat Tibetben, és egykor így építették a piramisokat, a dolmeneket és részben még a gótikus katedrálisokat is. Ahogy ez a tudás elhalványult, és a lét mélyebb törvényeinek alkalmazása helyett elég volt az "alkotásmódszertan" ismerete, úgy adta át helyét a beavatott a mérnöknek, aki már csak az alkotás napszámosa, jobb esetben módszerismerő technikusa volt. A tiszta létalkotást ma a magasrendű művészet világa őrzi, ahol, hasonlóképpen a világ egykori állapotához, nem a technikai tudás avat valakit alkotóvá, hanem a szellemi beavatottság foka, a rítus ismerete - a titoké, amelynek a teremtőerő csak megnyilvánulása. Ezért a művészetben képtelenség, mi több önellentmondás hazudni: ha a csak módszereket ismerő technikus "alkot", a mű felszámolja önmagát, megszűnik művészetnek lenni, eltűnik a világ (a műalkotás), és marad a szellemi meddőség, vagy ennek cicomája: a giccs. A művészethez nem elég az önmegvalósító akarat, nem úgy, mint a társadalmi térben, ahol egyre erősebb eszközök alkalmazásával a teremtés, az alkotás helyét átvette az "innováció", a társadalommérnökség, amelynek legitimitását már kizárólag a tömeg (ál)igénye adja. Elfelejtődött az alkotás, a kreatív lépés passzív oldala is: eltűnt az alázat, a befogadás Égre tekintő készsége, ami a valódi, létteremtő kreativitás alapját adó kegyelmi állapot működését egyáltalán lehetővé teszi. Az alkotás nem akarat kérdése, mint azt ma gondolja a világ - és főképp nem a versenyé, ami csak az akaraterő próbája és köze nincs az alkotáshoz. És elfelejtődött az önkritika is: a létre álmodott dolgok óvatos bevezetése a világba és szimbolikus tartalmának szüntelen értelmezése. Az Ökotáj jelen számának írásai egy olyan világról szólnak, ahol a kreativitás fényhozó oldala az erősebb, ahol a szeretet állandó munkálása - az ember mindennapi viselkedésében, az élet rítusaiban, a nyelvi struktúrákban, a gazdaságban stb. - megzabolázza az ember vak teremtőerejét. Régheny Tamás
Ökotáj, 33-34. sz. 2004. 2-3. o. |