|
A szó Titka a szónak! Hogy éled emberi ajkak susogásából, írás néma jeleiből a szellemben földi dolgok izzó látása, nyílnak meg az idő szakadékai, lobog ki testet még nem öltött világok pompázata a belső szem előtt mint hallucinációban? (…) Ezer küzdő nyelvvé szétforgácsolt egyetlen ige, rejtelmes, mindenütt jelenvaló, a föld minden alakjának és lényének jeleivel szóló! Nem arra tör-e minden nemzet, tudatosan és öntudatlanul, hogy a maga nyelvével pótolja a szó elvesztett egységét és felölelje vele a föld teljes megismerését? Mert a milliók korokon által szerzett zsákmánya rejlik a nemzet szavában, s a nyelvek harcában az élők harcát a holtak láthatatlan csatasorai kísérik. De nem dolgozik a föld is még a szellemek egyesítése ellen, mintha sejtené, látnokian, millió évekre előrenézőn, e túl korai kézfogás veszélyét, a megismerés és a megváltás művéért zajgó harc elkerülhetetlenségét? Polyphóniákban zeng-zúg a természet eme földön; minden helyen más és más összhangzásuk van elemeinek, más és más ritmusa és intenzitása az életnek, más és más feszültségük a láthatatlan mágikus áramlatoknak. S az emberi szó, nemzetek rejtett történelmeinek, testek és szellemek idő titkában folyó érésének kinyilatkoztatója, otthona törvényét is magába fogadja. Kialudt napok heve, őskori éjek szorongása suhog fel mélységeiből; vizek évezredes zúgása, viharok visszhangjai, a hegységek elhelyezkedése szerint visszavertek, erdők hangjai, koroktól hányatottak, testvéri állatok hívása: a hon éteri képe rezg hullámain, és elcsitulásukban testvéri arcok milliói merülnek föl a korokból álmodásunkba. (…) Szó, mely mint alázatos szolgálat magányaiban suttogott panasz és mint a kitaszítottnak arcán a könnyek! Nyelvei a szent Írásoknak, melyek által egy magasabb világ fénysugárzása izzott a korok éjszakájába! Szó, mely elnémult az időben! Nyelvek, az évezredekből csak barlangok- s kriptáknak falán, paloták s templomok romjain látszó jelekkel szólók! Elnémulva végleg emberajkon, titkosan dolgoznak az élet szakadéknyi emlékezetében: mert abban, mit ma tudunk a szellemi földről, a szó öröksége s műve is ott van, azé az ismeretlen szóé, mely egybefűzött egykor minden törzset és segítette kiszabadítani az embert elemek hatalmából, alsóbb világok sötétsége, tébolya, rabsága és súlya alól. (…) Mert az emberi szó annak ellenére, hogy tragikus tudatlanságunkban a csalást s a halált is szolgálja, legmélyebb titkában a szeretet műve. Mint segítségért a távolba feszülő szellemi kéz nyúlt ki az elhagyatottnak szorongásában; ama szív túláradásából, mely nem tudta magába fojtani a gyönyör ujjongását; azoknak az ismeretlen költőknek mámorából, akik úgy érezték meg minden dolgokban a testvéri életet, mint a gyermekek; a közös munka dalában és ritmusában, s láthatatlan hatalmak és lények elleni védelemül.
Otokar Brezina: A szó (1909-1925).
Ökotáj, 31–32. sz. 2003. III. borító |