|
Merleau-Ponty és a Föld hangja Ökológusok és környezetvédelemmel foglalkozó elméleti szakemberek vajmi kevés figyelmet szentelnek a környező világhoz való közvetlen, érzéki viszonyuknak. Írásomban az ilyen tapasztalat ökofilozófiai fontosságáról szólok. Merleau-Ponty gondosan kidolgozott fenomenológiája az érzékelést alkotó, résztvevő cselekvésként ábrázolja, egyfajta beszélgetésként, amely – belső vagy ténylegesen folyó társalgás révén – az élő test és világa között zajlik. Az ökológiai gondolkodás jókora nehézségekkel találja magát szemben, amikor megpróbál beépülni az emberi világba – legtöbbször úgy tekintenek rá, mint egy újabb ideológiára, miközben az ökológia a mechanikus biológia talaján álló, magasan specializált tudományág marad. A filozófusok egyesített figyelme nélkül az ökológia híján lenne a céljainak megfelelő, koherens és közös nyelvnek, és nem lenne sokkal több, mint a különálló tények egyre növekvő halmazának, az indulatoknak és a megfogalmazhatatlan látomásoknak a víziója. Hiszek benne, hogy Maurice Merleau-Ponty fenomenológiai kutatásai elhintették a magot egy olyan új és radikális természetfilozófia megszületéséhez, amely hű marad e Föld bioszférájának különböző létmódjaihoz. Írásomban igyekszem rámutatni, hogy az érzékelést elsődlegesként kezelő fenomenológia miért válik alkalmassá arra, hogy a Földdel kapcsolatos felelosségünk tudatában csúcsosodjék ki, és miért meríthetnek az ökológiai mozgalmak oly sokat Merleau-Ponty felfedezéseinek figyelmes tanulmányozásából. Mivel gondolatainak kevésbé a múltjával, mint inkább a jövőjével kötelezem el magam, olyan szerkezetet ötlöttem ki írásomnak, amely összhangban van Merleau-Ponty 1960 márciusában, röviddel váratlan halála előtt írt munkatervével, melyben jelezte készülő új könyvének három fő alkotórészét: "A láthatót", "A természetet", és a "Logoszt". A Látható "Környezetünkben a látható önmagában állónak tűnik. Mintha képzeteink a látható szívében alakulnának ki, s mintha közte és köztünk egy olyan szoros közösség lenne, mint a tenger és a tengerpart között." Merleau-Ponty legjelentősebb befejezett munkájának, Az érzékelés fenomenológiájának (The Phenomenology of Perception) legnagyobb eredményeként láthatóvá tette, hogy az az áradó alkotóerő, amelyet általában az emberi intellektushoz kapcsolunk, valójában a testi érzékelés közbülső fokain is meglévő mélyebb alkotóerő megjelenése, felszínrehozása. A fenomenológiai filozófia – irányultságánál fogva – a dolgok pontos leírását tűzte ki célul, úgy, ahogy azok a megismerő tudat számára megjelennek. A test azonban különös módon külsőnek maradt meg e "transzcendens" tudathoz képest. Merleau-Ponty volt az első fenomenológus, aki a testet a megismerés tudatos alanyaként azonosította. "Phenomenology"-ájában a transzcendencia – minthogy nem az absztrakt intellektus sajátos tulajdonsága – a pszichológiai test képességévé válik, illetve annak hatalmává, hogy más testekhez viszonyuljon, tapintson, halljon és lásson dolgokat, hogy hatással legyenek rá a dolgok. Ez a folyamatos transzcendencia és az élő test eme kívülhelyező képessége maga az érzékelés. A szubjektivitás prime locus-ának az emberi intellektusból az – ahogy ő nevezte – "testalanyba" vagy "megélt-testbe" való áthelyezése révén Merleau-Ponty fellebbentette a fátylat arról a radikális mozzanatról, ahogy minden szubjektivitás és tudatosság rejtetten feltételezi bennefoglaltságunkat a fizikai világban. Ez a feltételezett világ nem teljesen meghatározatlan és tetszőleges, mivel jellegzetes szerkezete van: mind a közelben, mind a távolban érzékelhető és körülhatárolt. Még pontosabban: a már létező világot az a távoli behatároltság jellemzi, amely körbevesz engem, bárhová is megyek, távolról megragadja testemet, ugyanakkor érzékelési felfedezésre késztet. Ez a világ mélyen rétegzett. Az érzékelés fenomenológiájától kezdődően a mélység – a közelitől a távoliig terjedő dimenzió – paradigmává válik Merleau-Ponty írásaiban. Egy táj vagy egy dolog mélységét egy testalany különbözőképpen érzékelheti: a felhő, amelyet látok, lehet egy kis felhő a fejem felett, de lehet egy hatalmas felhő is messze a magasban, miközben amit madárnak hittem, arról kiderülhet, hogy csak egy piszokfolt a szemüvegemen. A mélység mindig a kétértelmuség, a zavartság dimenziója. A mélység megismerése egy olyan világ megismerését jelenti, amely magában foglalja saját testünket, ugyanakkor a távolba terjed, egy olyan világét, melyben a dolgok elrejtőznek, de nem a látóhatáron túlra, hanem más dolgok mögé, egy olyan világét, amelyben a dolgok nem azonnal válnak láthatóvá, és amelyben a tárgyak csak úgy mutatkoznak meg a szemlélőnek, hogy bizonyos oldalukat – másik oldalukat, vagy belső mélységüket – rejtve hagyják a további vizsgálódás előtt. A mélység, ez a titokzatos dimenzió, amelyet minden iskolás gyerek a harmadik kiterjedésként ismer (a szélesség és a hosszúság után). Merleau-Ponty számára az első, legalapvetőbb dimenzió, melyből az összes többit elvonatkoztatták. Az érzékelés tanulmányozójának a mélység jelensége eredendő kétértelműséget hordoz: a mélység lehetőséget ad az elmélyülésre és a játékra a közvetlenül érzékelt világban. Azt a fajta bizonytalanságot jelenti, amely a test szabadságát hívja segítségül ahhoz, hogy magáévá tegye, kiválassza és fókuszálja a világot jóval azelőtt, hogy bármilyen szóbeli reflexió sajátjaként rendszerezné és sajátítaná el ezt a szabadságot. Ily módon a mélység megismerése fonálként húzódik végig Merleau-Ponty filozófiáján, a vizuális mélység és az optikai összetartás (fókuszálás) lenyugöző elemzésétől Az érzékelés fenomenológiájában, egészen a mélységről folytatott kiterjedt meditációig utolsó befejezett esszéjében, A szem és a tudat-ban (Eye and Mind). Mindez rejtett patakot képez, amely időnként a felszínre törve vég nélkül ontja leírásainak anyagát és metaforáinak forrását. Ahogy ő maga egy késői jegyzetében megfogalmazza: "Egy vizuális mező struktúrája közeli és távoli pontjaival és látóhatárával szükségképpen hordozza a transzcendenciát, s így minden transzcendencia modellje is egyben." Merleau-Ponty mutatott rá elsőként, hogy a dualista pszichológia tételeivel ellentétben a mélység megismerése nem az agy teremtő tevékenysége nyomán, hanem a tudat rögzítő tevékenysége révén jön létre. Rámutatott, hogy azért vagyunk képesek felfedezni, fókuszálni a mélységet, illetve fókuszálásunkat szabadon változtatni a mélységben, mert az már jelenvaló számunkra, az érzékelés behatol a mélységbe, mert agyunk – csakúgy mint testünk más részei – egy olyan világba van ágyazódva, amely látókörünkön kívül terjed. A mélység – melyet nem tekinthetünk pusztán egynek a többi érzékelési jelenség között, mivel az érzékelés létrehozója – egy olyan világban való elmerülésünk tanúja, amely nemcsak észlelésünk előtt létezett, hanem a görbülő horizonton túl el is válik látókörünktől. El kell ismernem, hogy az általam ismert látóhatár valóban meg van görbülve körülöttem, csakúgy, ahogy a felettem lévő égboltozat is ívelt, mint egy kupola vagy boltív. Ennek a világnak a körvonalait tanulmányozva (nem mint anyagtalan tudatot, hanem mint érzékelő testet) arra a következtetésre juthatok, hogy sokkal hangsúlyozottabban része vagyok a világnak, mint ahogy azt jelenlegi nyelvünk jelzi. Az érzékekkel szembeni civilizációs bizalmatlanságunk az érzékelt világtól való metafizikai elkülönültséget hoz létre, s azt az illúziót kelti, hogy nem tartozunk az általunk tanulmányozott világhoz, hogy azt objektíven, kívülállóként szemlélhetjük, és ily módon képesek vagyunk kívülről irányítani működését. A testi megismerés felé forduló megújult figyelem azonban lehetőséget teremt számunkra annak a szükségszerű bennefoglaltságnak a felismerésére és megtapasztalására, melynek révén megvizsgálhatjuk egy, a saját testünknél jóval nagyobb test mélységében való fizikai elmerülésünket. Közelebbi vizsgálattal felfedezhetem, hogy létezik egyfajta összetartás, melyet a látóhatár kelt, egyfajta távolról jövő ígéret, titkos rokonság a Föld és az Ég között, egy alapvető azonosság, sejtelem, hogy nem két különálló entitásról van szó, hanem egyazon erő két összetevőjéről, két lapról, melyek kinyílnak, ha a látóhatár felé közelítek, majd összezáródnak mögöttem, valahol messze hátul… Földön tehát egy közbülső és közvetítő létet értek, amely köztünk és a "világegyetem" között közvetít, illetve konkrétabban: az emberiség és a Nap között. "Tiszta" eszméink láthatóan az utóbbi felé törekszenek, elfelejtve azt, hogy valószínűleg nem mi, hanem a Föld van otthon a Nap mezején és a Naprendszerben úgy, ahogy mi élünk a Föld bioszférájában. Merleau-Ponty legtöbb munkája ennek a jelenlévő létezésnek a felfedezésére utal, mely pusztán a mai tudományos szabályok alapján tekinthető esetlegesnek, amely azonban érzékelésünk számára totális jelleggel bír. Ennélfogva késői írásaiban nemcsak a "Világról", hanem "erről a Világról" vagy "a mi Világunkról" kezd beszélni: "Világunk egyetemessége… felépítettsége és ontikus szerkezete révén minden lehetségest magában foglal és minden lehetséges visszavezethető rá." A fenomenológiai mozgalom észrevétlen elterjedése pedig nem más, mint a Föld testében való bennerejlőségünk visszatükrözött újrafelfedezése. Ennek az útnak az irányait leginkább Husserl olyan esszéiben érhetjük tetten, mint A természet térszerűségének fenomenológiai eredete (Phenomenological Origin of the Spatiality of Nature), melynek vizsgálódásaiban Husserl újra és újra utal "a Földre mint eredeti Noé bárkára", és rejtélyesen úgy beszél róla, mint ami minden intézményt megelőz. Ez összecseng azzal, hogy Heidegger késői értekezéseiben "négyes felosztásban" közvetlenül egymás mellé helyezi a Földet és az Eget a halandókkal és az istenekkel. Ettől függetlenül, a Föld totális és átfogó talánya – teljes áthatolhatatlan, kiterjedt atmoszférikus egységben – Merleau-Ponty műveiben kezd el megszólalni és felfelé ívelni. A Földnek ez az új szemlélete ellentétben áll Heidegger Föld-fogalmával, amelyben a Föld minden kutatás előtt rejtve marad, mint világunk alapjának az Ég lényegi nyitottságával szembenálló, sötét zártsága. A Föld Merleau-Ponty-féle értelmezése egy jóval sokrétűbb jelenséget nevez meg, mely egyszerre látható és láthatatlan, és magában foglalja mind a mély alapot, amely táplálja testünket, mind a tág atmoszférát, amelyben lélegzünk. A test felfedezésével, illetve a testről való gondolkodás új módjával és a test megpillantásával Merleau-Ponty új utat nyit előttünk a Föld érzékelésében, melynek a test csak egy része. Az a kijelentése, hogy az emberi intellektus a fizikai érzékelés legtöbb közbülső szintjén már meglévő transzcendencia újrafeltárása és meghosszabbítása – tehát, hogy a "tudatnak" és a "léleknek" érzéki eredete van –, azt sugallja, hogy (az elemek furcsa analógiája révén, melynek eredete a filozófia legősibb kezdeteire nyúlik vissza) az Ég a Föld része, s azt eredményezi, hogy az Eget és a Földet nem kell többé egymás ellentétének tekintenünk. Ez az ég és ez a tér, amelyben lélegzünk és élünk, nem a Föld ellentétei, hanem meghosszabbításai, mi több, szervei. A modern filozófiában először tételeződik, hogy az emberek nyelvükkel és gondolataikkal együtt annak a bolygónak az atmoszférájába ágyazódnak bele, mely testükben és testükön kívül egyaránt jelen van: "valóságosan belélegezzük, illetve kilélegezzük a Létet és lélegzünk a Létben". A Természet "Végezzük el a Természet pszichoanalízisét: a Természet a hús, az anya." A könyvben, amelyen halála előtt dolgozott, és amelyet posztumusz adtak ki olyan munkajegyzetekkel együtt, mint A látható és a láthatatlan (The Visible and the Invisible), Merleau-Ponty lényeges terminológiai váltást hajt végre. Sokkal kevésbé utal a testre – legyen az a korábban középpontba állított "megélt-test", vagy az "objektív-test", melytől az előbbit megkülönböztette –, és sokkal inkább a "Hús" kategóriájával kezd dolgozni. Úgy tűnik, hogy többé valóban nem ragaszkodik a "megélt-test" és az "objektív-test" szétválasztásához, inkább e két lehetőség mögött megbúvó, az alapvető érzékelés számára a kettő elválaszthatatlanságából adódó rejtély megfejtésére összpontosít. Az egyes számú "objektív-test" ritkábban fordul elő, de változatlanul továbbélt írásaiban, mint a természettudományok irányába tett apró kompromisszum. Szükséges volt megléte abból a szempontból, hogy Merleau-Ponty műveiben érintetlen marad az érzékelt vagy objektív természet többi része is, és az embertől független természet az emberi élet néma és mozdulatlan háttere maradt. A "megélt-test"-ről a "Hús"-ra való áttéréssel azonban (az utóbbi mind "az én húsomat", mind "a világ húsát" jelenti) Merleau-Ponty az emberi és az embertől független természet lendületes feltámasztásába fog. Mint ahogyan azt számos elemzője értelmezte, Merleau-Ponty lépése a "megélt-test"-től a "Hús" felé valószínűleg logikus folytatása Az érzékelés fenomenológiájában elindított iránynak, melyben a transzcendencia deintellektualizálására törekedett. E korai munkájának nyelvezetében és érvelésében Merleau-Ponty igyekezett a szubjektivitást az emberi intellektusból a "megélt-test"-be helyezni. A látható és láthatatlan tovább halad ebben az irányban, és igyekszik a transzcendentalitást eloldani attól a fogalomtól, mely szerint a transzcendentalitás az emberi test sajátos tulajdonsága. Arra törekedett, hogy visszahelyezze azt a világ egészébe – melynek a test csak egyetlen kifejeződése –, oly módon, hogy bemutatta a látható és a láthatatlan keresztezéseit: miszerint a gondolat és a visszatükrözés láthatatlan világegyetemének létét a látható, érzékelhető külső környezet sejtelmes mélysége kelti életre és tartja fenn: "…a látható a láthatatlannal terhes… ahhoz, hogy valaki teljességében megérthesse a látható viszonyokat, be kell hatolnia a látható és a láthatatlan viszonyába". Így tehát a láthatatlanra, a gondolat és az ideák régiójára mindig befolyással vannak azok a láthatatlan dolgok, amelyek jelen vannak az első érzékeléstől fogva: a távolság rejtett jelenléte, a szél titkos élete, melyet érzünk és belélegzünk, de sohasem láthatunk, a dolgok belső mélységei és általában valamennyi láthatatlan erővonal, melyek állandóan befolyásolják érzékelésünket. Az illatok, a tücsökzene ritmusának és az árnyék mozgásának láthatatlan alakjai bizonyos értelemben mind gondolataink megfoghatatlan testét alkotják. Merleau-Ponty maga is írja egy jegyzetében, hogy valamennyi "láthatatlan" dolog, beleértve a gondolatot is, "szükségképpen a láthatóban foglalt, és ugyanazon transzcendenciának a modalitásai". A "Hús" névvel illeti Merleau-Ponty ezt a transzcendenciában-érzékelhetőt, az érzőnek az érzékelőben és az érzékelőnek az érzőben való elmerülését, ezt a mindenütt jelenlevő elemet, mely nem a fizikusok objektív anyaga, de nem is a pszichológusok anyagtalan tudata, ősibb azoknál, és ezeknek az absztrakcióknak a forrása: "A tudatnak teste van, és a testnek tudata van… Az ilyen filozófia leglényegibb fogalma a hús, ami nem az objektív-test, és nem a lélek által a sajátjának gondolt test (Descartes), hanem az, ami az érzékelhető (az érzékelt és az érzékelő) kettős vonatkozásában van." A "Hús" az az élő elem, amit Merleau-Ponty a preobjektív érzékelés feltárása során az egyén és a világ közös szöveteként fedezett föl. A "test"-től a közösségi "hús" irányába tett terminológiai lépésével az alkotóerőt vagy öntranszcendenciát mint sajátos tulajdonságot eloldotta az emberi testtől, és visszahelyezte az érzéki világba, melynek a test csak egy külső kifejeződése. Ha most elgondoljuk, hogy milyen is az a világ, amelyre Merleau-Ponty mint e világra – az-az a Földre – hivatkozik, akkor ez a lépés a "test"-től a közösségi "hús" felé azt sugallja, hogy az igazi érzékelés során az emberi test radikálisan belsővé válik egy olyan világtest "Lebenswelt"-jében (életterében vagy bioszférájában), amely maga is transzcendens, önfejlesztő és velünk együtt élő: "Azt mondhatjuk, hogy magukat a dolgokat érzékeljük, hogy mi vagyunk az önmagát érzékelő világ, vagy hogy a világ húsunk legközepén van. Bárhogyan is van, ha egyszer föltárulkozik a test és a világ viszonya, láthatóvá válik az én testem szétválása és a világ szétválása, illetve a közös viszony annak belseje és az én külsőm, az én belsőm és a világ külseje között." Legutolsó munkajegyzetében – amely írásom ötletét is adta – Merleau-Ponty azt írja, hogy felfedezéseit: "a naturalizmussal (ami a természettudományok naturalizmusát jelenti), a humanizmussal, s végül a teológiával kötött bármiféle kompromisszum nélkül kell kezelni". A humanizmus itt a kulcsszó. Merleau-Ponty számára nehéz volt bármiféle kompromisszum elkerülése a humanizmussal, mivel sok tekintetben elkötelezett humanista volt. Tanúi lehetünk annak, hogy késői jegyzeteiben miképp viaskodik ezzel. Ugyanebben a saját magának szánt emlékezetetőben ezt írja: "Pontosabban azt kell megmutatnunk, hogy a filozófiának nem szabad többé az Isten, ember, teremtmények felosztás szerint gondolkodnia…" Ez erős állítás. Ettől az utolsó jegyzettől fogva úgy tűnik, hogy Merleau-Ponty világosan tudta: legjobb szándéka szerint gyógyítani fogja az emberek és a többi élőlény között tátongó mély sebet. A humanizmus meghaladásával szembeni ellenállása csak nagyon lassan engedett ennek teret írásaiban. Álljon itt egy példa Merleau-Ponty dilemmájának ábrázolására. Egy 1960 májusából származó jegyzetben a következőket írta: "a világ húsa nem érzi önmagát, mint az én húsom – érzékelő és nem érző. Azért nevezem húsnak, hogy érzékeltessem: semmiképpen nem egy tárgyról van szó." Majd később kijelenti, hogy csak "a világ húsa által vagyunk képesek a végső elemzés során a megélt testet megérteni". Itt maradtunk tehát a világ húsa (amely "érzékelő, de nem érző") és az én húsom (amely "érzi önmagát") között tátongó hatalmas és tarthatatlan szakadékkal. Merleau-Ponty humanizmus-ellenessége igyekszik minduntalan megőrizni ezt a különbséget, miközben a kialakuló ökológiai realizmusa arra törekszik, hogy a világ húsának elsődlegességét posztulálja: "a világ húsa által vagyunk képesek a végső elemzés során a megélt-testet megérteni". Merleau-Ponty azonban egyszerűen csak azért jelentheti ki ezen a ponton azt, hogy a világ húsa nem érző, mert nem veszi számításba a többi élőlényt, ugyanis világos, hogy a többi élőlény egyszerre részét képezi az érzékelt világ húsának, ugyanakkor saját érzékszerveivel is rendelkezik, s Merleau-Ponty-nak az érző és az érzett közötti viszony reverzibilitásáról szóló tétele értelmében egyértelmuen képes érezni önmagát. Mihelyt figyelmet szentelünk más organizmusoknak, azt kell mondanunk, hogy a világ húsa egyszerre érzékelő és érzékelhető. Egyszeruen el kell ismernünk a többi élőlény érzékszerveit ahhoz, hogy megszüntethessük azt a rejtélyes szakadékot, melyet Merleau-Ponty ebben az idézetben hagy. Más szavakkal: csak a többi élőlény teljes jelenlétének elismerése révén találhatjuk meg helyüket Merleau-Ponty ontológiájában. A Logosz "… a dolgok birtokolnak bennünket, és nem mi vagyunk a dolgok birtokában… A lét beszél bennünk, és nem mi beszélünk a létről." Az érzékelés fenomenológiájában Merleau-Ponty finoman ábrázolta azt a néma, visszatükrözés előtti érzékelést, amely mint egy kölcsönös cserefolyamat jelenik meg a test és a világ között. Bemutatta továbbá, hogy ez az állandó csere természetes nyitottságával és kölcsönös függőségével mindazonáltal finoman artikulált, és mély logosz hatja át. Ezek a felfedezések magukban hordozták azt, hogy az érzékelés – állandó kölcsönösségével – annak a sokkal jobban definiált cserefolyamatnak a legfőbb alapja és fenntartója, amelyet "nyelvnek" nevezünk. Merleau-Ponty-nak a nyelvnek a jelekből történő kialakulása és a cselekvő beszéd mint minden beszéd és gondolkodás gerince iránt tanúsított állandó figyelme – melyről James Edie azt írta, hogy "Platóntól lefelé" minden filozófustól megkülönbözteti őt – arra is szolgált, hogy a nyelvet a közvetlen érzékelés mély világába helyezze, abba a látható, tapintható és hallható világba, amely magába olvaszt bennünket, és amelynek részei vagyunk. Egy újabb írásában Edie fenntartja, hogy Merleau-Ponty nyelvfilozófiájában nem volt helye olyan nyelvi struktúráknak, mint amilyeneket Noam Chomsky fedezett fel a Merleau-Ponty halála utáni időkben. Ma már tényként kezelhetjük, hogy Merleau-Ponty nem fedezett fel olyan felszíni vagy mélystruktúrát, amely Chomsky kutatási irányának felelne meg, de hitem szerint ez pusztán annak tudható be, hogy egy sokkal alapvetőbb nyelvi struktúra felfedezésének kellős közepén volt, melyet még meg kell érteniük a nyelvészeknek és a filozófusoknak. Ez az a dimenzió a nyelvben, amely az érzékelhető világ aktuális mélységeivel és az érzéki táj mélyebb szerkezetével korrelál. Az összefonódás – A chiazmus (The Intertwining – The Chiasm) című művében Merleau-Ponty finoman ábrázolja, hogy a nyelv kialakulása nem az emberi szervezet belsejéhez kötődik, hanem – az érzékelés révén – a mélységhez: ahhoz a játékhoz, amely az érzékelő test és az élő világ megnyilatkozó fiziognómiája között zajlik. Ha követjük Merleau-Ponty érvelését, és egyetértünk abban, hogy a nyelv nem bennünk, hanem szemünk előtt alakul ki a valamennyi érzékszervünkkel megragadott világban, akkor semmi szükségünk sincs arra, hogy a nyelv titka után vadásszunk az emberi szervezeten belül. Nincs szükség arra, hogy – ahogy azt Chomsky javasolta – az emberi DNS-ben lévő kód végső nyomai után szaglásszunk, mivel ez pusztán azt a szükségszerű felismerést odázza el, hogy amennyiben az érzékelő világ maga is a nyelv mély teste, akkor ezt a nyelvet többé nem úgy kell felfognunk, mint az emberi fajban rejlő erőt, vagy legalábbis nem jobban, mint amennyire az a vízesés robajához vagy a leveleket zörgető szélhez köthető. Ha a nyelvet egy olyan világban való részvételünk hozza létre, amely már szól hozzánk az érzéki tapasztalat legtöbb közbenső szintjén, akkor a nyelv nem az emberiséghez tartozik, hanem ahhoz az érzéki világhoz, melynek mi csak egy részét képezzük. Úgy hiszem, így kell olvasnunk Merleau-Ponty nyelvről írott jegyzeteit: "A logosz… az emberben feltárulkozó, de semmiképp sem emberi tulajdon." Ezzel elérkezhetünk például annak felismeréséhez, hogy nyelvünkhöz és fennmaradásához nem a saját fajunktól származó ritmusok, hangok és egyéb minták járulnak hozzá: "a nyelv minden, mivel a semmi hangja, mert a dolgok, a hullámok és az erdők legbelsőbb hangja…" Mindenesetre követve ezt az egyedülálló filozófust, felállíthatjuk azt a hipotézist, mely szerint az emberi kultúra számára megnyilvánuló ökológiai és pszichológiai válság mélyén alapvető dinamika működik, mivel világos, hogy amennyiben az emberiség a nyelvet szigorúan csak saját céljaira használja, mintha az egyedül csak a mi fajunkhoz tartozna, akkor továbbra is elidegenedünk saját tetteinktől. Miként azt Merleau-Ponty munkássága is jelzi: nem pusztán ez a test, de az egész látható, érzékelhető világ is a nyelv mély húsa, s ennyiben bizonyos, hogy szavaink továbbra is megkötöznek bennünket, családunkat és nemzeteinket mindaddig, amíg lehetővé nem tesszük hangunk számára, hogy visszatérjen az őt éltető valódi világhoz, amíg meg nem engedjük, hogy válaszoljon a fenyegetett erdők, a bálnák, a folyók, a madarak hangjára, és felemelje szavát az élő, zabolátlan Föld érdekében, mely otthont ad neki. Merleau-Ponty után az igazi logosz: az öko-logosz.
Environmental Ethics 1988/nyár alapján
Ökotáj, 31–32. sz. 2003. 76–86. o. |