Karsai Gábor

Filozófia és ökológia

Írásomban döntoen két olyan 20. századi filozófiai módszert, iskolát vagy hagyományt szeretnék bemutatni, amely igazolhatja az "ökológiai gondolkodás" filozófiai alapjainak feltárására, egy filozófiai ökológiára vagy ökológiai filozófiára irányuló – már ma is számos eredményt felmutató – programot.



Úgy vélem, az "ökológiai gondolkodás" közvetlenül abból a mély intuícióból fakad, hogy a természet és az ember világa – a 17. századtól kialakuló és jelenleg is uralkodni látszó "modern" felfogással ellentétben – nem választható szét, hanem ugyanazon alapelvek szerint, egymással kölcsönös összefüggésben működnek, sőt, hogy végső soron egyetlen valóság két, a modernitásban mesterségesen "világokká" elkülönített aspektusát alkotják pusztán. Ha ez az intuíció helyes, akkor azzal a kihívással kell szembenéznünk, hogy eljövendő filozófiai és tudományos nézeteink, hétköznapi tevékenységeink mind a természetnek, mind az embernek igazságot szolgáltassanak. Az embernek azzal, hogy a természet leírásából nem iktatjuk ki a szubjektív "emberi" tartalmakat (a természet "emberi", azaz szubjektív), a természetnek pedig azzal, hogy nem emeljük ki magunkat belőle, nem különítjük el a mi világunktól, hanem a "két valóság"-ot töretlen kontinuitásban értelmezzük (az ember "természeti"). Ez egyben azt is jelenti, hogy elutasítjuk és felszámoljuk a történeti ember természettel szemben gyakorolt méltánytalan magatartását, gyakorlati tevékenységét, valamint a mögötte meghúzódó elveket, eszméket és absztrakciókat.

A természetnek ezt az "emberi", illetve az embernek ezt a "természeti" lényegét – fontos hangsúlybeli, tartalmi és módszertani különbségekkel – két, egymással alig érintkező filozófiai hagyomány is hangsúlyozta a 20. században: az előbbit Edmund Husserl (1859 –1938) és "követői" (főként Maurice Merleau-Ponty [1908 –1961]) fenomenológiája,1 az utóbbit Alfred North Whitehead (1861–1947) és iskolája, az ún. folyamatfilozófia.2 A két gondolati alakzat bemutatása, illetve ökológiai jegyeinek feltárása előtt fontos feladatomnak tekintem, hogy néhány további bevezető megjegyzést tegyek az ökológia és a filozófia kapcsolatáról, majd részletesebb kifejtést adjak a modern kor sokat kritizált alapeszméiről.

Ökológia, környezetfilozófia, környezetetika

Az ökológia tudomány a általános értelemben az élőlények (szerveződések) és környezetük kölcsönhatásaival, illetve ezek törvényszerűségeivel foglalkozik. Ennek során főként az élőlényekre (vagy azok nagyobb rendszereire, az ún. ökoszisztémákra) ható külső (környezeti), ill. belső feltételeket (tolerancia) vizsgálja. Ezek a feltételek együttesen hatnak, helyettesíthetik, erősíthetik, gyengíthetik, vagy kiolthatják egymást (komplexitás elve). Az ökológia ugyanakkor világnézet, illetve mozgalom is, amelynek különböző megközelítései, módszerei és iskolái vannak, és amely meglehetősen különböző témákkal és területekkel áll összefüggésben.

Az ökológiát mint világnézetet (az ún. "ökológiai gondolkodás"-t) talán az ökológia tudományosan vizsgált témájának, pontosabban az együttesen ható feltételek, illetve a kölcsönhatások gondolatának az összefüggőség elvében megfogalmazódó általánosításaként határozhatnánk meg. Az ökológiai érzékenységű filozófia (környezetfilozófia) ehhez képest az ökoszisztémákra vonatkozó tudományos elméletekre, illetve az "ökologikus gondolkodás"-ra mint világnézetre egyaránt jellemző "biologisztikus" elképzelések és elvek metafizikai kiterjesztése lehetne a létezés egészére.

Az ökológiai problémákra adandó filozófiai válaszok egyik nagy csoportját képezik az ún. "környezetetikák", amelyek tág értelemben azt vizsgálják, az ember hogyan viszonyuljon a természeti környezetéhez. Az etikai kérdések megválaszolása azonban metafizikai alapokat igényel: ahhoz, hogy tudjuk, hogyan viszonyuljunk a környezetünkhöz, azt is tudnunk kell, mi a természet, kik vagyunk mi, emberek a környezettel összefüggésben, és egyáltalán, hogyan fogjuk fel a világot magunk körül. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozhatnának – és nagyrészt foglalkoznak is – a környezetfilozófiák.

Descartes metafizikája

A fenomenológia és a folyamatfilozófia iskolájának (és valószínűleg minden mai környezetfilozófiának) közös eleme, hogy megkérdőjelezték az objektív valóságnak azt a 17. századtól elterjedő modern felfogását, amely a természetet egy teljesen determinált és mechanisztikus, szigorúan oksági törvények szerint működő anyagi valóságnak írta le. Ezzel elutasították éppúgy a materializmust, mint a materializmus gondolati kialakulásának lehetőségét megteremtő karteziánus dualizmust, a gondolkodó szellemi és a kiterjedt anyagi valóság merev elválasztását.3 A modern kor előtti gondolkodás még nem különítette el élesen egymástól a mai értelemben vett "külvilág" és a külvilágra önmagából "kitekintő" szubjektum fogalmát. A valóság szemlélete át volt itatva szubjektív emberi élményekkel. A tapasztaló szubjektum és a tapasztalt világ kettészakítását az emberi tudat (elme), illetve az inherens érték és cél nélküli, mechanisztikus természeti (nem-emberi) valóság ellentétének formájában a modern filozófia (és számos tekintetben a tudomány) atyjának, René Descartes-nak szokás tulajdonítani. Descartes szerint a gondolkodó emberi elme, vagyis a magánvaló lélek képes az anyagtól függetlenül, önmagában is létezni (az ember különleges létező: a kiterjedt anyagon kívül egyedül ő rendelkezik gondolkodó elmével), és olyan kifejezésekkel jellemezhető, mint szabadság, akarat (vagy törekvés), élet, tudatosság, szubjektivitás stb. A tisztán fizikai testek zárt, magánvaló világa, azaz a kiterjedt anyagi szubsztancia (a teljes természeti valóság: az élettelen dolgokon kívül a növények, az állatok, valamint az emberi test) ezzel szemben nélkülözi mindezeket: teljesen determináltan, mechanisztikusan, minden belső önmeghatározó erő nélkül, oksági törvények szerint működik, mint egy gép vagy automata. A természet minden történése egyértelműen és előre meghatározott. Az ember – lényegét tekintve – a természettől radikálisan különböző lény. Az elme belső világának és a "külvilág"-nak ez a descartes-i megkülönböztetése az észlelés magyarázatában is új fejezetet jelentett. A középkori skolasztikus gondolkodók az anyagi dolgok és az anyagtalan ész közötti – általuk is elfogadott – szakadékot a "forma" fogalmával hidalták át. Az észlelést – Arisztotelész nyomán – az anyagnak alakot adó anyagtalan forma befogadásaként, az észlelt dolog formájában való osztozásként írták le. A tapasztaló a tapasztalt tárgyakkal még közvetlen kapcsolatban állt. Descartes óta azonban közvetlenül csupán elmém tartalmaival, a belső világomat alkotó képzeteimmel vagy ideáimmal vagyok kapcsolatban, az elmémen túli külvilággal pusztán ezeken az ideákon mint közvetítőkön keresztül (ha egyáltalán elfogadom a külvilág anyagi létét, és a világot nem tekintem egészében a saját mentális képzeteimmel azonosnak, mint például Berkeley tette). Ez az észlelés ún. "reprezentációs" elmélete.

A modern tudomány

A mai környezetfilozófiák a 17. századdal kezdődő, ún. "modern" kort (modernitás) döntően két lényegi sajátossága, a tudomány és az individualizmus káros hatása miatt ítélik el. A tudománykritikusok döntően két irányban gondolkodnak: egyesek szerint a tudomány csupán reformra szorul, mások szerint teljesen fel kell számolni. A tudományt elsősorban az emberi észleléstől független "objektív valóság" fogalma és ennek az eszmének a technológiai-gyakorlati alkalmazása miatt éri kritika. A 17. században kialakult az "objektív" természet, az embertől független, "jelentés nélküli" valóság eszméje. Megkérdőjeleződött a természet korábbi, antropocentrikus felfogása, amely a környező világot a szubjektív emberi élményekből vett jelentésteli tartalmakkal írta le. Ennek az antropocentrikus felfogásnak volt klasszikus példája a bibliai teremtésfelfogás is, amely a teremtett világot az ember céljainak, az ember akaratának rendelte alá. Az új objektivitáseszménynek köszönhetően lehetővé vált a természet embertől független tanulmányozása, "ahogyan önmagában van". Védelmezői szerint a tudomány az antropocentrikus világkép tagadásával csupán a valóság igazi szerkezetének feltárására vállalkozik, a természetet annak "saját jogán" tanulmányozza. Francis Bacon azonban a természet korábbi leírása helyett a természet magyarázatát tekintette a tudomány elsőrendű feladatának, azzal a céllal, hogy az ember életét megkönnyítse (Bacon: Novum Organum). Ez azt jelentette, hogy a vállalt cél éppen ellenkezőleg a természet még hatékonyabb igába hajtása lett. A tudomány valójában félreértette a korábbi antropocentrikus gondolkodás természetét. A természet – ahelyett, hogy a részünk lenne, vagy mi az ő része – elidegenedett, elkülönült tőlünk (pontosabban: az ember "kiemelkedett" belőle), a korábbi életteli, eleven, organikus valóság az emberi érdeklődés és tevékenység mechanikus "eszköze", "objektív tárgya" lett.

A romantika reakciója

A 17–18. század a matematika, a csillagászat és a fizika forradalmi fejlődésének korszaka volt. A mámorító siker nyomán a korabeli tudósok úgy vélték, a modern tudományos módszert az emberi érdeklődés és megismerés valamennyi területén alkalmazni lehet és kell. Ez volt a felvilágosodás programja. A 18. század végén a modernitásnak ezt a programját a romantika részéről erőteljes kritika érte, amely a tudományokat egészében véve nem utasította el, csupán a reformjukat követelte. A romantikus gondolkodók kritikájának tárgya a modern tudományok néhány előfeltevése és az ezek nyomán kialakult világkép volt. Szerintük a természet nem tehetetlen, passzív, saját hatóerő nélküli, determinisztikusan működő mechanikus gépezet, puszta anyagi valóság (beleértve az atomokat vagy részecskéket is), hanem "jelenlétekkel" teli élő, eleven egész (pl. Wordsworth költészete, de már az újkori filozófia egyik jelentős alakja, Leibniz is elutasította az atomoknak és a természetnek ezt a mennyiségi, mechanikus felfogását. Úgy vélte, a valóság lényegileg minőségi jellegű, dinamikus és eleven). A természet (benne az emberi test) nem redukálható az alak, a méret és a mozgás mennyiségi tulajdonságaira. Az ember nem atomok vagy részecskék puszta halmaza, hanem önmegvalósító, a lehetőségként benne lévő formát realizáló, fejlődő és kifejlődését belülről irányító lény (l. pl. Herder). Elméje sem passzív, afféle mentális "atomok"-ból vagy ideákból álló, tehetetlen képesség, hanem eleven, kreatív erő. Az ész és az értelem nem kitüntetett ismeretforrás, az egész természeti világot érzések hatják át. A kauzálisan determinált természet és ember materialista, illetve a kauzálisan determinált természet és a szabad akarattal rendelkező ember dualisztikus eszméje helyett a romantika összességében azt vallotta, hogy a természet és az ember egyaránt szabad és kreatív, azaz rendelkezik a változás kezdeményezésének hatalmával, illetve a természet és az ember egyetlen valóságot alkot, az embernek eggyé kell válnia a természettel (természet-miszticizmus). Az emberi szabadságot az újkori gondolkodók nem úgy védték meg – ha egyáltalán meg akarták védeni –, hogy a természetet is szabadsággal ruházták fel, hanem úgy, hogy az embert még radikálisabban elválasztották tőle.

Husserl tudománykritikája

Husserl szerint az európai tudományok 20. század eleji válságának fő oka az, hogy jelentéktelenné váltak az élet szempontjából. Ez azért következhetett be, mert már eredeti (17. századi) megalapozásukban elvonatkoztattak a szubjektumoktól, a személyes életet élő személyektől, végső soron saját alapjuktól. A köznapi tapasztalat alapvetően szubjektív: kinek-kinek a számára megjelenő dolgok léteznek. Galilei szerint azonban az anyagnak csak a matematikailag mérhető tulajdonságai (az ún. mennyiségek: alak méret, mozgás) valóságosak. A jelenségeknek erről a tartalmáról úgy vélte, magához a természethez tartozik, és a valóságot, ahogyan "valójában" van, a tiszta geometria ragadja meg. A tapasztalás szubjektív minőségei (hang, szín, íz stb.) pusztán illuzórikus benyomások. Ezt az elképzelést Husserl a természet matematizálásának nevezi. Az ember matematizálta a világot, a filozófiát, önmagát és Istent is (a racionalizmus "geometriai módon" kialakított szisztematikus filozófiájára Spinoza Etikája jelentette a klasszikus kísérletet). Lehetővé vált az előrejelzés, a világ egyre fokozódó manipulációja, a természethez már csak szerszámokkal és egyenletekkel lehetett közelíteni. A természet megismerését felváltotta a természet kényszerítésének, legyőzésének programja. Az újkori racionalizmus általános célja, a boldogság azt jelentette, hogy az ember növekvő hatalmat nyert gyakorlati környezete, a természet fölött.

A matematikában és a fizikában rendkívüli eredményeket hozott az új, geometriai módszer. A szubjektivitástól elvonatkoztató objektív tudományokról ezért azt hitték, teljes megalapozást nyújtanak, a filozófiáról leválva önmagukban is megállnak. A tudományokból kihullottak a puszta "tények" összességeként felfogott világon túlmutató "metafizikai" kérdések. A filozófia egymást felváltó metafizikai rendszerek alakját öltötte, történetét a folyamatos kudarcok jellemezték. Hume és Kant kísérletet tett ugyan a sikertelenség okainak felderítésére, de az önkritikus folyamatban maga a filozófia vált problémává, az, hogy lehetséges-e egyáltalán metafizika. Ez hamarosan felvetette a ténytudományok lehetőségének a kérdését is, hiszen azok végső soron a filozófiából merítették kutatási területeiket. Közben a természet és az elme descartes-i elkülönítése alapján kialakult a pszichológia, a racionalista szellemű "pszichofizikális antropológia" pozitív tudománya, amely a léleknek hasonló létmódot tulajdonított, mint a természetnek, és hasonló módon is kutatta (Hobbes, Locke). Ennek az a jelentősége, hogy közvetlenül a pszichológiában felmerülő nehézségek vezettek Hume és Berkeley szkepsziséhez: a tudományok teljesítménye és sikere a pszichológia felől nézve teljesen érthetetlen volt, a tudományok alapfogalmai puszta fikcióknak bizonyultak. A természet matematizálása a filozófia kudarcán keresztül a tudományos objektivitás megkérdőjeleződéséhez vezetett. A szkepszis azután kiterjedt a köznapi világtudatra és világmegélésre, a tudomány előtti világra is.

A modern kor válságának fő oka tehát Husserl szerint az, hogy a tudományok megfeledkeztek környező világunk tapasztalásának szubjektív (emocionális, intuitív stb.) tartalmairól. Hétköznapi valóságunk nem egy matematikailag determinált, tehetetlen és mechanikus világ, hanem "eleven mező, hangulatoknak és átváltozásoknak alávetett nyílt és dinamikus táj". Még a tudósok is ebből a meghatározatlan tapasztalati mezőből kiindulva vizsgálódnak, a szubjektív tapasztalás eleven pulzálása nem szakítható ki az elemzett dolgokból. Sohasem válhatnak a világ puszta szemlélőivé, mert motivációikat, emócióikat, értékeléseiket, értelmezéseiket mindig ebből a nem-teoretizált, spontán módon megélt tapasztalati világból merítik. A tapasztalati világ egyszerre talaj, amelyben a tudományok gyökereznek, és gazdag humusz, amelybe eredményeik – tápanyagként vagy méregként – visszatérnek. A közvetlen tapasztalás fluid világát a tudományok "merőben szubjektív", másodlagos tartományként tüntették fel a mérhető tudományos "tények" "igazibb", elsődleges valóságához képest. A valóság a feje tetejére állt: az atomok, részecskék valóságosabbak, mint az érzékszerveinkkel észlelt világ; az érző és gondolkodó élőlények valójában szervekből álló mechanikus testek, a személy nem más, mint az anatómiai test puszta epifenoménje. Még a pszichológia is – amelynek feladata a tapasztalás szubjektív természetének leírása lenne – a pozitív tudományok módszertani eszményét követte, és a pszichét meghatározott, objektív "tárggyá" tette.

Husserl fenomenológiája

Husserl a pszichológiának ezzel a pozitivista értelmezésével szemben lépett fel a 20. század elején. Fenomenológiája emblematikus alaptétele, hogy vissza kell fordulnunk "magukhoz a dolgokhoz", a maga közvetlenségében tapasztalt világhoz. A fenomenológia célja nem az, hogy magyarázatot adjon a világról, hanem az, hogy a lehető legpontosabban leírja azokat a megjelenésmódokat (az ún. "fenoméneket"), ahogyan a világ szubjektív tapasztalatainkban közvetlenül feltárul, miközben az ún. "transzcendentális epokhé"-val felfüggeszti a világra és létezőire vonatkozó léttételezéseinket, azaz a világot a fenoménekre "redukálja" (fenomenológiai redukció), fizikai-objektívként elgondolt valóságát "zárójelezi". A léttételezések felfüggesztése azt jelenti, hogy a világ sem nem több (fizikai-objektív valóság), sem nem kevesebb (puszta képzet, látszat vagy illúzió), mint amiként megnyilvánul, hanem az, ami: "fenomén" (megjelenés, jelenség). A fenomenológia, azaz a fenomének leírása Husserl szándékai szerint a tapasztalás minden más tudományt megalapozó "szigorú tudománya" lenne. A leírás egyfelől azt jelenti, hogy a tapasztalt tárgy leírásában szerepelnie kell annak is, a szubjektum hogyan tapasztalja a tárgyat, másfelől a tapasztaló szubjektum leírásába a tapasztalt tárgyat is bele kell foglalni. Az észlelő szubjektumnak és az észlelt tárgynak ezt a kölcsönös összefüggőségét fejezi ki az intencionalitás fogalma: a tudat mindig egy tárgynak a tudata, a tárgy pedig mindig egy szubjektum számára tárgy.

Husserl filozófiájának korai szakaszában a tapasztalati világról (a "fenomenális" világról) mint tisztán szubjektív valóságról beszélt. A tapasztaló szubjektumot hasonlóképpen tiszta tudatként ("transzcendentális" ego) értelmezte. Husserl ezzel arra tett kísérletet, hogy a tapasztalás minőségi aspektusát elkülönítse az objektív tudományok anyagi "tényei"-nek mechanikus világától. Az elkülönítéssel eredetileg az volt a szándéka, hogy megóvja a tapasztalás szubjektív jellegét az objektív tudományok "naturalizáló" vizsgálati módszerétől. A fenomenális valóság mentális jellegének hangsúlyozását azonban sokan félreértették, és idealista szolipszizmussal ("csak én létezem") vádolták Husserlt. Husserl komolyan vette a kritikát, és hosszan foglalkozott a kérdéssel, hogy a szubjektív tapasztalás miképpen igazolja más tapasztaló szubjektumok létét. A megoldást a test adta. A test az a rejtélyes és sokoldalú fenomén az észleleti mezőben, amely mindig kíséri az öntudatot, sőt, a jelenségmezőn belül a mindenkori öntudat hordozójaként tűnik fel. Az észleleti mező az enyémen kívül számos más testet is magában foglal, amelyek, úgy tűnik, az én – belülről tapasztalt – testemhez hasonlóan viselkednek. Empátia, beleérzés révén ezeket a külső testeket más tapasztalásközpontoknak, más szubjektumoknak ismerem el. A továbbra is szubjektív tartományként felfogott jelenségmezőt más szubjektivitások lakják be. A fenomenális mező nem egy magányos ego elkülönített birodalma többé, hanem egy – más tapasztaló szubjektumok által is konstituált – közös táj. Természetesen a tapasztalati mező számos fenoménje továbbra is egyéni, szubjektív marad (pl. egyéni képzeteim, fantazmagóriáim, félelmeim, álmaim stb.). A más tapasztaló szubjektumok által is észlelt fenomének valójában interszubjektívek. Az interszubjektivitás husserli fogalma az "objektív világ" új értelmezését nyújtja. A "szubjektív" és az "objektív" klasszikus ellentétét felváltja a szubjektív tapasztalati mezőn belüli szubjektív és interszubjektív fenomének különbsége. A tudattól vagy szubjektivitástól teljesen független "objektív világ" tudományos absztrakciója helyébe a számos különböző szubjektum által észlelt interszubjektív fenomenális mező lép. A szubjektivitástól mentes objektivitás eszméjét a szubjektumok közötti egyetértés vagy megegyezés váltja fel. Az "objektív valóság" eszméje a modern tudományok elméleti konstrukciója, az interszubjektív tapasztalás igazolhatatlan idealizációja volt. A "valóság" ily módon nem puszta "tárgy", nem egy rögzített és végleges "adat", amelyből minden szubjektivitást és minőséget ki kell iktatni, hanem érzetek és észleletek összefüggő hálója, számos különböző szemszögből megélt közös tapasztalati mező. A tapasztalók külön-külön fenomenális mezői egyetlen, folyton változó szövedékké fűződnek egybe, amelyet "valóság"-nak nevezünk. A fenomenális világ nagyfokú stabilitását a más testi szubjektumokkal történő folytonos érintkezésünk tartja fenn. Ez egyben biztosít arról is, hogy minden észlelt dolog több, mint aminek közvetlenül észlelem, hogy az is, aminek mások észlelik.

Az interszubjektív tapasztalás és a test szerepének egyre növekvő elismerése Husserlt filozófiájának kései szakaszában egy még közvetlenebb valóság felismerésére vezette, amely valahol "középen" helyezkedik el korábbi elemzései transzcendentális "tudata" és a természettudományok teljesen objektív "anyaga" között: ez az interszubjektív "életvilág" fogalma. Az életvilág közvetlenül megélt tapasztalataink világa, ahogyan minden róla alkotott gondolatunk, fogalmi elemzésünk előtt megéljük. Életünk minden elméletet és tudományt megelőző valósága. Egy minden reflexiót és filozófiát megelőzően már adott világ. Nem privát, hanem közös világ. Mint ilyen, bizonytalan és meghatározatlan, de kétségkívül jelenlévő. Az életvilág a rejtélyes sokféleségében és nyitottságában organikusan tapasztalt fluid valóság, mielőtt fogalmilag statikus "tények"-ké merevítenénk. Minden fogalmunk és képzetünk ebből a meghatározatlan tartományból táplálkozik. Az életvilág jelen van minden gondolatunk és tettünk perifériáján. Aktívan részt veszünk benne akkor is, ha fogalmi magyarázataink során úgy tűnik, megfeledkezünk róla. A modernitás objektivitás-fogalma szinte teljesen elfedte és elfeledtette törekvéseinknek ezt az eleven, közvetlen közegét. A specializálódott tudományok szinte minden nyilvánvaló kapcsolatot elvesztettek köznapi foglalatosságaink érzéki világával. A nyelv elszegényedett, eleven tapasztalásaink minőségi nüanszai odalettek. A tudományok és technológiák Husserl szerint vakká lettek a tapasztalati világ szubjektív aspektusai iránt, az életvilágot teljes felszámolással fenyegetve.

A különböző kultúrák természetesen eltérő életvilágokat jelenthetnek (ne feledkezzünk meg az állatok életvilágairól sem). A kulturális életvilágok sokfélesége mögött azonban egy egyetemes szerkezet húzódik meg, egy mélyebb, egységesebb életvilág, az észlelés minden mást fenntartó és támogató világa, amely a Földhöz kötődik. A Föld az életvilágok titokzatos mélysége. Az újkor kopernikuszi világképe a tapasztaló test és a racionális értelem, az észlelés és a gondolkodás, a testi észleletek és a mentális fogalmak elválasztásán, az értelem kitüntetettségén alapult. Az észlelés elsődlegességének visszaállítása a kopernikuszi elmélet fenomenológiai "trónfosztását" jelentené. A tudományos igazság ismerete ellenére továbbra is úgy észleljük (és mondjuk), hogy a Nap felkel és lenyugszik, a Föld pedig stabilan áll a talpunk alatt. "Az ősi bárka, a Föld nem mozog." Minden a Földből és annak érzéki észleléséből nyer meghatározást.

Husserl végső soron nem utasította el a tudományokat. Kései fenomenológiájának feladatát abban látta, hogy bemutassa, minden elmélet és tudomány közvetlenül megélt tapasztalati világunk elfelejtett talajából nő ki, és csak ezzel az elsődleges és nyitott tartománnyal összefüggésben van értéke és értelme. Husserl filozófiája az érzéki tapasztalás életteli világának felélesztésére irányuló – ma is aktuális – törekvésében teljesedett ki.

Merleau-Ponty testfilozófiája

Husserl csak a tapasztaló én testbe foglalt (megtestesült, testet öltött) természetének elismerésével kerülhette el a szolipszizmust. A test révén a tapasztalás közös, interszubjektív mezőjének vagyunk a részei. A test azonban Husserlnél puszta jelenség (fenomén) maradt. A tapasztaló én mint transzcendentális ego végső soron különbözött az általa szemlélt fenoménektől (így a testtől is), Husserl tehát nem tudott (valószínűleg nem is akart) megszabadulni filozófiája transzcendentális, idealista mellékzöngéitől. Merleau-Ponty éppen az önmagában megálló, testetlen, transzcendentális ego fogalmát, és ezzel együtt Husserl ún. reflexiós tudatfilozófiáját utasította el Az észlelés fenomenológiája4 című, 1945-ös művében. Test nélkül nem tapasztalnánk, így a test a tapasztalás igazi szubjektuma. "Én ez a test vagyok." Ahhoz az elképzeléshez képest, amely a legbensőbb lényegünkként felfogott ént valamiféle testtől független, anyagtalan létezőnek ("szellem a gépben") tartotta, ez valóban radikális lépés. Merleau-Ponty fenomenológiájának test-fogalma azonban különbözik a fiziológia által leírt "fizikai" testtől is. Az anatómiai vagy mechanikus test tudományos absztrakciója helyett a megélt tapasztaló testről, az élő, lélegző és érző "test-szubjektum"-ról beszél. Az én megkülönböztethetetlen a test erőitől, képességeitől. A test (az én) határai nyitottak, inkább membránszerűek, mint korlátok, egy folyton változó és alakuló felületet képeznek. Nem lehet pontosan meghatározni, hol kezdődnek, illetve hol érnek véget, ám ez nem azt jelenti, hogy a testeket vagy a természeti létezőket ne lehetne többé-kevésbé elkülöníteni egymástól. A meghatározatlanság következménye, hogy a valóság kimerítő leírása, teljes magyarázata metafizikailag lehetetlen: ehhez egy olyan elmére vagy tudatra lenne szükség, amely képes kívülről, egyetlen átfogó pillantással a valóságra tekinteni. A test és a szubjektum azonosítása azonban kizárja egy ilyen elme létét. A valóságot csak részlegesen érthetjük meg, és erre is csak belülről, a test világtapasztalatán keresztül vagyunk képesek. Ismereteinknek organikus, testi alapja van, amiben a világ összes létezőjével osztozunk. A testetlen, világtól elválasztott értelem, lélek vagy elme fogalma nem tartható fenn, az emberi szubjektivitás forrása végső soron ugyanaz a testi valóság, "a hús", amelyben a többi természeti létező is osztozik. Ez a testi valóság nem a korai természettudomány vagy a materializmus élettelen, mechanisztikus anyaga, amelyet ezért az ember tetszőleges módszerekkel és eszközökkel a maga céljainak megfelelően hasznosíthat és kizsákmányolhat, nem is egy önmagában létező elme vagy tudat puszta képzete (idealizmus), hanem a szubjektív tapasztalások élettől áthatott, spontán önmeghatározásban önmagát létesítő hálózata.

Az észlelés Merleau-Ponty szerint folytonos reciprok kölcsönhatás a test és az észlelt létező között, ritmusuk állandó szinkronizálódása. Az észlelést nem az észlelt létező, de nem is az észlelő "váltja ki" vagy "okozza" egyedül. Észlelt és észlelő együtt hatnak, egyikük sem teljesen passzív. A környező világ nem meghatározott tárgyak halmaza, hanem érzéki világ, aktív, életteli, eleven valóság, amelyben a létezők dinamikus jelenlétként, érzékileg hatnak. Hasonlóképpen: tudatos énünk nem választható el, nem különbözik érzéki testünk spontán életétől. Kései – kéziratosan és befejezetlenül ránk maradt – művében (Látható és láthatatlan5) Merleau-Ponty a "test" helyett inkább a "hús" kifejezést használja, amely egyszerre jelenti a mi "húsunkat" és a "világ húsát". A hús az a rejtélyes szövet, amelyből mind az észlelő, mind az észlelt dolog van: észlelő és észlelt a hús spontán, kreatív aktivitásának egymástól függő aspektusai csupán. A hús annak alapja, hogy az érzékelő és az érzékelhető kölcsönösen (reciprok módon) benne vannak egymásban: az érzékelő az érzékelhetőben, az érzékelhető az érzékelőben. A hús Merleau-Ponty-i fogalma alapján sem a tudományos determinizmust, sem a spirituális idealizmust nem tarthatjuk elfogadható álláspontnak. Az észlelő test és az észlelt létező ugyanabból vannak: nem az "objektív valóság" mechanisztikus anyagából, hanem élő, eleven "húsból". Húsból, amely egyszerre érzékelhető és érzékelő. Minden észlelő egyben tárgy is, és minden objektum egyben szubjektum is. Minden létező érzékelhető és érzékelő is. Nincsenek "puszta tárgyak".

Whitehead organikus filozófiája

Whitehead Folyamat és valóság című, 1929-es fő művében6 – miközben a modernitás megítélése és kritikája számos ponton kísértetiesen hasonlít a husserli gondolatokhoz – egy új nyelv kidolgozását tartotta feladatának. Ez az embert és a természetet nem az egyik uralkodó nézőpontjából (az embert a "természet", vagy a természetet az "ember" felől), hanem egy olyan kategóriaháló segítségével próbálta meg leírni, amely alapul szolgálhat mind a humán, mind a természettudományos fogalmaknak, amelynek elemeit (az egyes kategóriákat) ezáltal sem szubjektivista, sem objektivista mellékzöngék nem terhelik. Filozófiája az emberi tapasztalások és a természeti történések kozmológiája: a tapasztalások és a történések szerinte nem két különböző valóság alapelemei, hanem felépülésükben, jellegükben és működésükben ugyanazt a szerkezetet mutatják fel, "ugyanarra a rugóra járnak". Az emberi tapasztalások objektív történések, a természeti történések szubjektív tapasztalások. Whitehead az egyetlen szerves valóság ilyen – nemükben egyféle – alapelemeit, azaz a tapasztalási történéseket "szerveződéseknek", organizmusoknak, olykor "sejteknek" (és nem "atomoknak") nevezi. Kozmológiáját – amelyet követői "folyamat"-filozófiaként határoznak meg – ő maga olykor az "organikus filozófia", olykor a "szerveződés filozófiája" megnevezéssel illeti, ezzel is sejtetve gondolkodása – általa kifejezetten nem hangsúlyozott – mélyen biológiai (ökológiai) szemléletét.

Whitehead nézőpontjából az egész élő környezet valamiképpen énünk részének tekinthető, hiszen belőle táplálkozunk, sajátítunk ki elemeket, belőle fogadunk be hatásokat, "benne élünk, mozgunk és vagyunk". A tapasztaló ént – amely nála nem kiindulópont, hanem a tapasztalás folyamata maga, illetve annak eredménye – nem lehet elválasztani a tapasztalás folyamatától, amely nem más, mint a "külső" valóság más tapasztalásainak, már-létezőinek befogadása, kisajátítása, saját "húsunkká" transzformálása, röviden: a külső belsővé alakítása. Whitehead azután kiterjeszti ezt a biologisztikus elképzelést a természet egészére: szerinte minden tapasztalás – azaz a természeti világ létezőit alkotó minden történés – ilyen kisajátítási aktus, a környező világ elemeiből – más tapasztalási történéseiből – felépülő szubjektum. A kisajátításként értelmezett létezéssel ezért önmagában nincs is probléma: az élet más élők felhasználása, "rablás". Probléma valójában a mértékkel és a minősítő tudattal van. A világot, a többi természeti létezőt (és történelmünk bizonyos szakaszaiban bizonyos embercsoportokat is) tudatunk "puszta tárgynak", élettelen automatának minősíti; korlátlan felhasználásuknak, kihasználásuknak ezért nincs erkölcsi akadálya. A gazdasági fejlődés lényege: vegyünk el mindent, amit a rendelkezésünkre álló eszközökkel csak el tudunk venni. Ha nem tudunk eleget elvenni, fejlesszük az eszközeinket. Az ember magasabb rendű minden létezőnél. A felhasználásból származó melléktermékek, hulladékok visszaáramoltatása a környezetbe szintén ezt a közömbös logikát követi. Tetteink azonban nem maradnak hatás nélkül. A világtól azt kapjuk vissza, amit mi magunk teszünk bele. Létünk és tudatéletünk gyökereiig egy környezetbe illeszkedik, abból nő ki, ily módon szerves belső összefüggéseket feltételez. A világban és nem a tetején, fölötte vagy kívüle élünk.

Whitehead szerint az emberi tudat vagy értelem valójában egy sokkal mélyebb kreativitás vagy teremtőerő sajátos felfokozódása. Ez a kreativitás minden természeti létezőben működik, minden történés tanúbizonyságot tesz róla. Voltaképpen nem más, mint az adott történés vagy létező szubjektivitásának, a környezet hatásaira adott aktív válaszának, a puszta passzív alkalmazkodáson túli eredeti hozzájárulásának az elve. A receptivitás, a külső hatások befogadása minden létezőben kiegészül valamiféle spontaneitással, szabad ön- és környezet-meghatározással. A világ, a természet, a környezet nem hatásbefogadások puszta összessége, hanem élő és dinamikus kölcsönhatások komplex egésze, hálózata, nyílt rendszere. Minden létező vagy történés "észleli" a környezetét, befogadja, magába építi annak hatásait, és a maga részéről, kialakulásának, létesülésének folyamatában "válaszol" ezekre a hatásokra, minősíti azokat. Éppenséggel ezekkel a válaszokkal és minősítésekkel együtt építi magába a környezet más történéseit. Az igazi felfedezés annak belátása, hogy ez a hozzájárulás nemcsak az emberre, hanem a természeti világ valamennyi létezőjére, a legelemibb "fizikai" kölcsönhatásokra is jellemző. A determinisztikus, mechanisztikus okság fogalmát a természeti világgal kapcsolatban is el kell vetnünk.

A természeti világ determinizmusának másik oldala, a feltételektől mentes teljes emberi szabadság lehetőségének eszméje (illetve feltételezése a gyakorlati életben) szintén téves. Szabadság és determinizmus kérdésében whiteheadi alapon elutasítandó egyrészt a kettő merev szétválasztása (determinizmus vagy szabadság), másrészt a külön létterületekhez történő hozzárendelésük (természeti determinizmus, emberi szabadság). Az oksági meghatározottság (hatások befogadása) és a szabadság (spontán szubjektív válasz) egyazon tapasztalási folyamat két, egymástól csak a gondolati elemzésben elválasztható része, amelyek minden tapasztalást, a legelemibb fizikai kölcsönhatást és az emberi tudatos élményeket egyaránt jellemeznek: minden – természeti és emberi tudati – történés részben meghatározott, részben pedig szabad. Különbség az egyes tapasztalások, folyamatok között a meghatározottság, illetve a szabadság fokában van. Az emberi és a természeti valóság közös alapra helyezésének következménye a tapasztalás, a történés, a folyamat, a kölcsönhatás és a szerveződés fogalmának szinonimitása.

Whitehead filozófiájának főbb – ökológiai szempontból is releváns – nézetei:7 1. A valóság minden elemében kreatív, nem múltbeli események által determinált (a jelen nem a múlt puszta ismétlődése), de nem is véletlenszerű változásokból áll. 2. A valóság lényegileg "létesülés" vagy "folyamat", nem "létezés" vagy "állapot". 3. A valóság alapeleme nem a "szubsztancia", hanem a "tapasztalás" vagy "történés". 4. Minden létezőnek van fizikai (receptív, befogadó) és mentális (spontán, reagáló) aspektusa is: a szerveződések nem merülnek ki mérhető fizikai tulajdonságaikban. 5. Minden tapasztalás minden másnak a tapasztalása: a világ organikus történései az összefüggőség, a megőrzés és az értékelés viszonyában állnak egymással. 6. Minden tapasztalást az új lehetőségek közötti választás jellemez: a történések részben szabadok vagy önmeghatározóak (minden tapasztalás egyedi, önértéke van). 7. A valóság egymásból felépülő történések pulzáló egymásutánisága: nem a történések vannak az időben, hanem ők hozzák létre az időt. 8. A jövő meghatározatlan, nyitott (fizikai vagy isteni kauzalitás által nem determinált). 9. A tapasztalások a nagyobb komplexitás elérése érdekében összetett egységekké szerveződnek (társulás-elv). 10. A létezés kaland, amelynek célja a szépség és a komplex rend elérése, az ellentétes érzések harmonizálódása.

Filozófiai alapelvek

Whitehead filozófiája alapján kidolgozhatónak látszik egy olyan filozófia (metafizika), amelynek alapelvei és kategóriái számot vetnek az "ökológiai gondolkodás" legfontosabb sajátosságaival. A magam részéről ebből a szempontból – a fentebb megfogalmazott kategóriákon túl – az alábbi négy elvet tekintem elengedhetetlennek:

1. Egy létező sohasem szakítható ki a rá ható feltételek összefüggésrendszeréből, sőt, viszonyai, kölcsönhatásai összefüggésében létezik egyáltalán, ezeknek a viszonyoknak és kölcsönhatásoknak köszönhetően válik azzá, ami (összefüggőség elve). Nincsenek izolált létezők, elkülönített szubsztanciák, amelyeknek csak önmagukra lenne szükségük ahhoz, hogy létezzenek, amelyek tehát önmagukban is fennmaradnának.

2. Egy létező a környezeti hatások eredményeképpen folyamatosan változik, alakul, sohasem az, ami, hanem mindig az, amivé a környezeti hatások eredményeképpen válik (a létesülés elve).

3. Egy létező létesülése nem merül ki a környezeti hatások passzív befogadásában (receptivitás), minden létező aktív módon válaszol a hatásokra (spontaneitás), létesülése folyamatában önmagát – és környezetét is – formálja (a szubjektivitás elve).

4. A környezeti hatásokat passzívan befogadó, illetve azokra aktívan reagáló létező önmaga megformálásában teleologikusan működik: célja a túlélés, léte fennmaradása, fenntartása (a fennmaradás elve).

Az összefüggőség, a létesülés, a szubjektivitás és a fennmaradás metafizikai elve alapján leírt létezők és azok komplex rendszerei ily módon egy olyan valóság képét rajzolják ki, amelyben: 1. minden összefüggésben áll minden mással, a környezeti hatásokat nem lehet lokalizálni, a létezőket (és rendszereiket) nem lehet mereven elkülöníteni; 2. minden létező a környezetével fennálló összefüggéseiből merül fel (nő ki), és folyamatosan változik; 3. minden létező "részben szabad" önteremtő szubjektum, amelynek eredetiségét a környezeti hatásokra adott aktív válaszai adják; 4. a környezeti hatások és változások közepette minden létező célja önmaga fennmaradása, léte fenntartása.

A négy elvet összefoglalva: minden létező a fennmaradására irányuló autonóm létezők kölcsönös összefüggéseinek, dinamikus kölcsönhatásainak folyton változó, komplex és organikus rendszerében létezik. Egy létező (jó)léte a többi létező (jó)létén alapul. Egy ember (jó)léte a többi – emberi és nem-emberi – létező közösségének (jó)létén alapul. A létezők ilyen komplex kölcsönhatás-rendszerének változó, de fenntartható eredménye az ökológiai egyensúly. Ennek alapelvei a létezők kölcsönös alkalmazkodása, az újdonság megjelenése, a változások kiegyensúlyozódása, hosszú távon a fenntarthatóság.

Az itt csupán vázolt, és részletesen nem kimunkált filozófiai alapelvek megítélésem szerint lehetővé teszik az "ökológiai gondolkodás" filozófiai megalapozását, végső soron a természeti és az emberi (tudati) valóság közös filozófiai alapra helyezését, különválasztásuk felszámolását, és a közös világ egységes szerkezetének feltárását.

Irodalom:

Abram, David: The Spell of the Sensuous. New York, 1997, Vintage Books.
Birch, Charles – Cobb, John B., Jr.: The Liberation of Life. Denton, 1990, Environmental Ethics Books.
Grange, Joseph: Nature. An Environmental Cosmology. Albany, 1997, State University of New York Press.
Greene, Herman: "Process Thought for What? The Ecozoic Era, the Great Work, and the Importance of Process Thought." Előadás a Whitehead and China in the New Millennium c. konferencián, Peking, 2002.június.
Howarth, Jane: "Phenomenology and the environment". In: Vernon Pratt (with Jane Howarth and Emily Brady): Environment and Philosophy. London – New York, 2000, Routledge.
Husserl, Edmund: Az európai tudományok válsága. 1–2. köt. Budapest, 1998, Atlantisz.
Merleau-Ponty, Maurice: Phenomenology of Perception. London, 1962, Routledge and Kegan Paul.
Merleau-Ponty, Maurice: The Visible and the Invisible. Evanston, 1968, Northwestern University Press.
Moran, Dermot: Introduction to Phenomenology. London – New York, 2000, Routledge.
Pratt, Vernon (with Jane Howarth and Emily Brady): Environment and Philosophy. London – New York, 2000, Routledge.
Whitehead, Alfred North: Folyamat és valóság. Kozmológiai értekezés. Budapest, 2001, Typotex.

Lábjegyzetek:

1 A fenomenológia mélyen ökológiai természetét David Abram tárgyalta lendületes és élvezetes könyvében (The Spell of the Sensuous), amely – Husserl és Merleau-Ponty művei mellett – a jelen írás fenomenológiával kapcsolatos megállapításainak fő forrása is egyben. További másodlagos forrásként Jane Howarth könyvfejezetére (Phenomenology and the Environment) és Dermot Moran Introduction to Phenomenology című munkájára támaszkodtam.
Nem véletlen, hogy Aquinói Szent Tamás az angyalokat intelligentiáknak nevezi. Hiszen ők is médiumok, akik a két szféra közötti hírvivő státuszát töltik be, akár az értelem.

2 Whitehead filozófiájának ökológiai beállítódását számos könyv és tanulmány tárgyalja. Jelentősebb elemzések: Charles Birch and John B. Cobb, Jr. The Liberation of Life; Joseph Grange: Nature. An Environmental Cosmology.

3 A descartes-i dualizmus egy – az ökofeminizmus (pl. Val Plumwood) által is kiterjedten vizsgált – tágabb ellentétpár-csokor egyik eseteként is felfogható. Ez a nyugati gondolkodást átható ellentétpár-csokor nagy általánosságban az ember – természet hierarchikus ellentétének speciális eseteiből áll, úgymint: ész – természet; értelem – érzékelés; ész – érzelem; elme – test; szellem – anyag; én – másik; élő – élettelen; nyilvánosság – magánélet; férfi – nő; racionalitás – testiség; teremtés – újrateremtés (reprodukció); egyetemes – egyedi; szubjektum – objektum; alany – tárgy; szabadság – szükségszerűség; úr – szolga; civilizált – primitív; kultúra – természet; belső – külső; jó – rossz stb. Az érzékelés és értelem ismeretelméleti dualizmusát már Platón megfogalmazta, amelyet a létezők (az ontológia) szintjén azután a szüntelenül keletkező-pusztuló, változó (ezért kevésbé valóságos) dolgok és az örök, változatlan (ezért igazán létező) formák vagy ideák ellentétével egészített ki.

4 Phenomenology of Perception. London, 1962, Routledge and Kegan Paul.

5 The Visible and the Invisible. Evanston, 1968, North-western University Press.

6 Alfred North Whitehead: Folyamat és valóság. Kozmológiai értekezés. Whitehead filozófiájának itt következő bemutatása az ökológiai szempontból releváns gondolatokra szorítkozó interpretációnak, semmint hű elemzésnek tekinthető.

7 Herman Greene-nek a Whitehead and China in the New Millennium című konferenciára készült előadása (Peking, 2002. június) alapján.

Ökotáj, 31–32. sz. 2003. 71–75. o.