"Metafizikailag a hagyomány éberség, semmi egyéb. Az éberséggel együtt jár a látás; aki pedig lát, az tud. (…) A hagyományban levő tudás őskori kinyilatkoztatás. Ez az őskori kinyilatkoztatás végtelenül világos és egyszerű: az ember eredete isteni, és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. Az emberi életnek más feladata nincs. A hagyomány pedig az emberi és az isteni világ között levő kapcsolat állandóságát tartja fenn." (Hamvas Béla: Scientia sacra)

"A Tradíció világa ismerte az Isteni Királyságot; ismerte az átmenet aktusát: az Iniciációt; a megközelítés két nagy útját: a heroikus Tettet és a Kontemplációt; a meditációt: a Rítust és a Hűséget; a nagy tartópillért: a tradicionális Törvényt, a Kasztot; és ismerte a földi symbolumot: a Birodalmat. Ezek a hierarchia és a tradicionális civilizáció princípiumai, amelyek a modernek győzedelmes, »humanisztikus« civilizációjában maradéktalanul megsemmisültek." (Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen)

A misztikának, tradicionális metafizikának nevezett gondolatkör hagyományfogalmát hivatott megvilágítani a két fenti idézet. Ebben a létmegértésben a hagyomány mélységes mély kút: az emberi élet forrása. Az ember csak e kút vizével betöltekezve lehet azzá, amivé lennie kell. Mert az ember alapjában véve isteni lény.

Ez a víz Léthé ellenszere: az emlékezés vize. Az emlékezés akkor a legmagasabb rendű, ha ontológiai súlya van. Efféle súlya akkor lesz, ha az emlékezés ősi, létszólító mezőket jár. A hagyomány az emlékezés par excellence célja és terepe. "Az éberséggel együtt jár a látás, aki pedig lát, az tud." A szanszkrit vid- tő a látással, éberséggel, tudással kapcsolatos szavak gyökere, a későbbi görög id-, eid- őse (melyből az idea, eidosz szavak erednek)¹. Végül a latin nyelv visszahozza a v hangot: a vid- jelen van a látással kapcsolatos latin szavakban (video). A tradicionális gondolatban Platón anamnészisz-tana kísért: aki az ősi tradícióra visszaemlékszik, az egy eredendőbb lét szólításában részesül (methexisz). Az ilyen ember nem csak tud, de lát: tekintetét az ősképeken nyugtatja, pillantásával egybefog múltat-jelent-jövőt. Bölcs.

Csakhogy ez az ősforrás mára kiapadt, mondja Evola. Az ősi tudás elveszett, a modern kor a felejtés bűnébe esett, "a lét életté süllyedt". Ha ez igaz, akkor nincs mit tenni, be kell látni bukásunkat, és hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy nincs remény: életünk a véglények élete.

Ez az írás abból a feltételezésből indul ki, hogy a helyzet nem ilyen drámai, még akkor sem, ha a krízis, amelyet Hamvas és Evola pontosan leírtak, az idő haladtával egyre bizonyosabb és súlyosabb. Célom mégsem a tradicionális metafizika újbóli (századszori) megidézése, hanem annak kiderítése: hová rejtőzött, hová tud rejtőzni a hagyomány. Mert ha "maradéktalanul megsemmisült" volna, nyilván nem volna miről beszélni, Evolának el kellett volna némulnia. A hagyomány valamiképp megsemmisült, valamiképp azonban él. Csónakázzunk most egy kicsit azon a folyón, amelynek két partja e voltaképp kettős értelme.

Ne feledjük: a visszaemlékezés folyóján vagyunk. Szelíd, de titokzatos folyó ez. Útját óvatosan tapogatja, sodrása mégis erős, széles. Az egyik part mindig ködbe vész. Úgy rémlik, szomorú fák integetnek felénk onnan, a homályból. Nem erőltetjük az evezőcsapásokat, hiszen tudjuk, egyenes úton úgysem érhetünk át. Sőt, még az is lehet, hogy soha ki nem kötünk.

A felejtés hírhozói

Mindenféle hagyományban megtalálható a hegy mint őskép. Az "elsőként született" (prótosz egeneto) khaoszból valamikor kiemelkedett a koszmosz, a rend, a természetből valamikor kimagaslott az emberi kultúra világa. A titánok nemzedékéből megszületett az istenek olümposzi nemzedéke. Csakhogy a fenti világ a lentibe könnyen visszacsúszhat, az őskáosz mindig-fenyegetőn morajlik a kultúra partjain. Ebben a morajban fennmaradni, ez a legmélyebb emberi igény. A fennmaradás módja: emlékezni a kiemelkedés történetére, az eredetre. A rítus, a mítosz, a monda, a hagyomány mind valamilyen formában az eredetet, a teremtés cselekedetét ismétli. A teremtés a lét alapja, a hagyományban ismétlődő teremtés pedig a továbblété. A lét a nemzedékek során továbbadódik, áthagyományozódik. A latin traditio a trado igével kapcsolatos. Ez átadást, áthagyományozást, továbbmondást, híresztelést jelent. Amíg a felejtés erőt nem vesz rajtunk, nincs esélye a káosz erőinek. Az emberi feladat: fenntartani az emlékezés folyamatosságát, az életet a lét szólításában marasztalni. Ez csakis a logosz, a hangzó lét, a szó erejével történhet.

"A logosz örökre elveszett" – mondja az első filozófusok egyike, Hérakleitosz. Evolai alaphelyzet: a lét elveszett, de beszélünk róla, tehát az emlékezés marasztalja még az eltűnőt. Az emlékezésben mint kimondott, leírt szóban, mint a hérakleitoszi fragmentumban kísértő logosz kezet nyújt távoli szellemőse felé. A letűnt, elveszett létre való visszaemlékezés olyan szellemidézés, mely jelenvalóan itt és most történik, de az itt-és-most-létből kimozdulva – valamiképp nemlétezőn tehát – egy múltbéli létezőt vesz célba. Közteslét. A hagyomány kizárólagos létformája ez.

Ebben a közegben csak akkor maradhatunk meg, ha két part között sodródunk tova. Felejtés és emlékezés játékterében tudhatjuk, érezhetjük meg, mit jelent a hagyomány, merre viszi életünket az emberi lét ősi, hullámzó alapja.

Nem volt ez mindig így. A felejtés mint méltóságteljes, önálló erő csak akkor fészkelte be magát a görög gondolkodásba, amikor – az orfikus misztériumok jóvoltából – elterjedt a lélekvándorlás keleti eredetű tana. Addig a Léthé olyan folyó volt, amelyből a meghaltaknak kell inniuk, hogy feledjék – az emlékezet jegyében álló – életük képeit, szavait. A lélekvándorlás eszméjének térhódításával megfordul a helyzet: most már az istenek birodalmából távozó, új életre kelő léleknek kell innia a vízből. A felejtés tehát már nem a halál, hanem az élet attribútuma.

Csakhogy ez a felejtés nem teljes, mert magában hordozza az emlékezés képességét. Platón ideatanának központi eleme az anamnészisz, a visszaemlékezés folyamata. Minden tudás visszaemlékezés, ezért az állhatatos gondolkodás, a filozófusi élet képes arra, hogy a Léthén túlról visszahozza elmerült ideáinkat, és így megismertessen bennünket az igazsággal. Az igazság görög neve alétheia, a Léthét nevében őrző felejtés szó fosztóképzős alakja. Hogy az igazság fogalma fosztóképzős, tehát az alapszónál későbbi alakulat, az mutatja, hogy az emberi alaphelyzet a léthé, a felejtés.

Ezt a felismerést a legnémetebb görög gondolkodó, Martin Heidegger közli velünk. Ő is nagy hagyománykutató, de ő már a hagyomány különböző rétegeit is képes felismerni. Az ősi hagyományt, a lét eredendőbb szólítását hallva keresi az utat a preszókratikus töredékeken keresztül annak megértése felé, hogy valójában mi is történik velünk. Hogy a létkérdés hangja, e kérdés hagyománya mára elhalkult, abban nagy szerepe volt egy fedőhagyománynak, mondja Heidegger. Az európai ontológiatörténetről van szó, melynek destrukciója² az első lépés ahhoz, hogy a létkérdést végre föltehessük magunknak.

A tudás, a hagyomány, a megértés azonban nem csak hegy, kiemelkedés vagy sziget képében jelenik meg. Platóntól Jézus Krisztus tanításain és Descartes-on keresztül egészen máig a tudás épület is: ház, ahol lakni lehet. Ezt a házat nem szabad homokra építeni, mert összedől. Ha pedig lakhatatlanná válik, akkor az utolsó tégláig le kell bontanunk, hogy újat építhessünk. Már Descartes kiadja a parancsot: lebontani mindent, amit csak szokás vagy példa épített föl bennünk. A heideggeri destrukció gesztusában hasonló ehhez, de még inkább a nietzschei akcióhoz: az apollóni kultúrát kőről kőre lebontani, hogy a dionüszoszi elv előbukkanhasson. Egy eredendőbb létértés, létérzés érdekében destruálnunk kell, ami fölépült, hogy a romok mögül előtünedezzen az igazi lét, az igazi hagyomány.

Descartes nem kevesebbet hozott, mint a transzcendentális fordulatot (Husserl)³. A tudat magába mélyed, visszavonul önnön rejtekébe, hogy a tiszta csöndben gyújtsa ki saját, tehát hiteles értelmét. Habár az ego cogito ősbizonyossága korántsem lehet mentes minden példától és szokástól, ahogy Descartes hitte, a filozófia e bölcselőben mégis új módon történt meg. Descartes olyan befelé növekvő fát ültetett el magában, amely majd századok múltán hozza meg husserli fenomenológia és heideggeri hermeneutika nevű gyümölcseit.

És a filozófiában lassan kibontakozik egy furcsa kép: ha a filozófiai hagyományra emlékezni akarunk, először is felejteni kell. Hogy mi volna a felidézendő őskép, és mit kell fedőképként elvetnünk, arra nincs hagyomány. A filozófusok magányos harcosokká váltak: mielőtt filozofálni kezdenének, el kell érniük az elmélkedés csöndjét, a szerzetesi cella hűvös békéjét, és valahol belül kell rátalálniuk az arkhimédészi pontra. A nyomok halványulnak. Ezen az úton az lesz igazi filozófus, aki a legszűkebb körbe jutva úgy döbben rá az itt honoló legnagyobb tágasságra, hogy közben azt is sejti: az egyéni tett az Egy, az eredetiség az eredet gyermeke. Feladata ambivalens: ki kell harcolnia magát a káoszból, azaz vissza kell emlékeznie önmagára, de mindezt önfeledten kell tennie. A hagyomány felé kell emlékeznie, de nem megengedhető, hogy a hagyomány rabszolgája legyen. Mélységes mély a hagyomány kútja. De a kútból meríteni kell, nem fejest ugrani belé.

A hagyomány dialektikája

Élet és hagyomány emlékezés és felejtés ölelésében lakik. Térjünk vissza most a kezdeti képhez. Élő hagyománykutatók, ülünk a csónakban. Evezünk is, az áramlás is sodor. Az emlékezés folyója, amelyen evezünk, Léthé torkolatvidékén ered. Úticélja Léthé forrásvidéke. A két folyó, Aléthé és Léthé, mint egy nagy bölcselő összekulcsolt keze. Mint Ókeanosz körfolyama, mely hatalmas övként őrzi-határolja a görögök világát.

Hogy hol van a folyók pontos határa? Hogy melyik meddig tart? Hogy evezésünk meddig ars memoriae, és honnan ars oblivionis? Ki tudná megmondani? Minden evezőcsapásban ott van az összes többi. Ráadásul az evezőlapát is csak keveri, elegyíti felejtés és emlékezés vizét.

Harald Weinrich a felejtésről írott könyvében⁴ érinti Szent Ágoston emlékezet-felfogását. Ágoston a lét alapját, Istent saját emlékezetében keresi. Isten ott, a tudat mélyén rejtőzik, arra várva, hogy az emlékezet megidézze. Istent az ember elfelejtette, a legfőbb lény a teremtmény felejtésében Atlantiszként elsüllyedt, de bármikor visszahozható az emléktér szárazföldjére. Az emlékezet nem más, mint a felejtéstér azon része, amely az emlékezés igazsága, a felidézett hagyomány, tehát a valódi lét felé vezet.

Ha a felejtés éjszaka, és az emlékezés nappal, akkor az emlékezet szürkület: átmenet, közteslét. Isten ebben a szürkületben várja a nappalt vagy a végső éjszakát. Ebből a Rodostóból Isten jeleket küld. Ezek a jelek nem mások, mint a bennünk élő ideák. Az ágostoni ideatan erős szálakkal kötődik a platóni elképzeléshez. Ideáink velünk született, a priori ősképek. Emléknyomok, melyek végül Istenhez vezethetnek el bennünket.

Szent Ágoston – a Szentháromság mintájára – a tudat hármasságát hirdeti. Ennek mozzanatai: emlékezet (memoria), értelem (intelligentia, cogitatio), akarat (voluntas, providentia). Világ és tudat, makro- és mikrokozmosz harmóniájáról van szó: az emberi megismerés szerkezete az isteni lényeg szerkezetével egy.

Az isteni hármasságok e rétegzettsége nyomban fölizzik, ha emlékezetünkből előhívjuk Hegel dialektikus Szentháromság-tanát. A hegeli filozófiában – melynek végső célja Isten gondolatainak gondolása – az Atya az abszolút szellem, magánvalósága szerint. De ez a magánvalóság az elvont általánosság, amelyben eltekintünk a forma önmozgásától. Az abszolút valóságot azonban mint formát is ki kell fejezni. A forma önmozgása szerint a lényeg csakis saját fejlődésében teljesedhet ki. "Az abszolútum csak a végén az, ami." A szellemnek, ahhoz, hogy magára ismerjen, előbb külsővé kell válnia, ki kell lépnie magából. Ez (az aktualizálódás) a Fiúban történik meg. A Fiú (Jézus Krisztus) a lényeg kilépő mozdulata, amely a Szentlélekben (szent szellemben) tér vissza önnön felismert lényegéhez. Ez a hegeli Aufheben⁵, a megszüntetve fölemelés dialektikája.

Előttünk áll a hagyományok hagyományára, Istenre való visszaemlékezés ágostoni-hegeli modellje. Isten lelke lebeg a felejtés és az emlékezés vize felett. Az emlékezet köde gomolyog az emberben. Ő az Atya: a magánvalóan létező tudat. Emlékezetünk az értelem intencióiban lép ki magából: a statikus, önmagában nyugvó szellem megmozdul, hogy iránya lehessen.⁶ A megismerés intencionális ereje az akaratban ér célba, nyugszik el. Pro-videntia: előre-látás ez.⁷ A valóságot értő, megvalósító akarat a tudatot önmagához előrelátón vezeti vissza. Az éberség állapota ez.

Az elfeledett hagyományt visszatekintve idézhetjük fel. A hagyományra ráébredő akarat, mely lényegét tekintve előrelátás, visszafelé figyel. Az ember az egyetlen élőlény, melynek múltja mindig előtte jár. Azt felderíteni, hogy a mögöttünk semmibe tűnt, múlttá pusztult élet miképpen kísérthet előttünk jövőnkként, nem könnyű feladat. Hogy emlékezet és felejtés zavaros folyóján keringve megérthessük a csónakázás lényegét, ahhoz talán az kell, hogy véget vessünk a hasztalan csapkodásnak, és letegyük az evezőket. Mert nem csak a csónakban ülő embereknek, de a folyóknak is van saját emlékezetük, értelmük, akaratuk. Legyen hát meg a folyó akarata.

Sodródás

Ez az utazás a folyón nem más, mint lerövidített mása, filmje a lehető legnagyobb utazásnak, amely számunkra megadatik. Az ember jelene a jövője felé tűnik el, de közben egyre inkább a múltjához simul. Röviden úgy mondjuk ezt: múlik az élet. Ahogy múlik, a benne halmozódó múltat a felejtés pasztellesíti, színeit egymásba oldja. Az idő egyre inkább eloldódik mindenféle értelemtől, értéktől, változástól, jelenségtől. Ezért, hogy a csónakázás egyszerre könnyű és súlyos tájak felé visz: oda, ahol az élet érvénye csakis esztétikailag igazolható (Nietzsche).

Mert mi rejlik abban, hogy egy múltbéli esemény, hely, arc, vagy netán egy hagyomány, amire még-még visszaemlékszünk, távolodón int felénk? Miért van, hogy ezeknek a múló, átszíneződő képeknek, hangoknak az erősödő nemléte, az oldódó körvonalak játéka, akár az absztrakció, az ugyanaz egyre légneműbb, mégis egyre lényegibb, esztétikai jellegű élményeire hív fel?

Mindez azért lehet kérdés, mert korábban nem így gondoltuk. Korábban úgy hittük, az van, ami éppen történik, most meg úgy hisszük, az lesz, ami lezajlott. Az épp megélt pillanatot már nem a valóság arcának látjuk. És az elfelejtését már nem eléje hulló fátyolként. Korábban úgy hittük, a régi görögöknek igazuk lehet: az emlékezésként felismert igazság, az alétheia az, ami a feledésbe tűnt valóságot kimenekíti, az elmerült létet tudatunkba visszahozza. Ebben a felfogásban a felejtés tompa sötétség, a visszaemlékezés pedig a lélek fénye. De most, hogy csónakutunk a vége felé közeledik, a felejtést már nem űrnek érezzük. A felejtés és az emlékezés: szeretet. Minden, amire visszaemlékszünk, a felejtés jegyében áll. Az emlékezés csak úgy hozza elénk őt, mint egy kedves halottat. De megvan e mozzanat ellentétpárja is: minden, amit elfelejtünk, az emlékezet lehetőségvilágába merül. Nincs felejtés és nincs emlékezés, a gondolat tönkremegy, a nyelv csődöt mond. A beszédhatárra értünk, ide vitt csónakunk. Csak most látjuk, hogy nincs is alattunk semmiféle folyó. A semmi utasai voltunk.

Lábjegyzetek:

1 Az ógörög nyelvben eredetileg megvolt az u hangmássalhangzós változata (kb. v), de az attikai görögből korán kiveszett. Utóhatásaiban azonban gyakran felismerhető.

2 "Ezt a feladatot olyan destrukcióként fogjuk fel, amely a létkérdés vezérfonalát követve, az antik ontológia átöröklött állományát azokra az eredendő tapasztalatokra bontja le, melyekben a lét első és a továbbiakban mindent irányító meghatározásait nyerjük." (Lét és idő. Budapest, 1989, 115.o.)

3 Heidegger a Lét és időben azt írja, Descartes a szubsztancia megközelíthetetlenségét hirdetve kiragadta annak egy attribútumát (extensio), és azt tette meg a szubsztancia – a res extensa – alapjának. Az ontológiai helyére így az ontikus került, és a szubsztancia szó hol ontológiai, hol ontikus, egyszóval: zavaros jelentésben szerepel. E zavar oka Heidegger szerint a kartéziánus átsiklás a világ fenoménje fölött. Noha Heidegger szerint Descartes – akinek létértelmezése az ontológiatörténeti destrukció során feltétlenül lebontandó – a lét szólítását eleresztette a füle mellett, radikális kételkedésében Descartes mégis vízre szállt. Nem evez egy csónakban Heideggerrel, de ugyanazon a folyón halad. És mi is ott csorgunk valahol, mögöttük.

4 Harald Weinrich:Léthé. Budapest, 2002, Atlantisz. 43-49.o.

5 Az Aufheben fogalmában a fölemelkedés, a megszüntetés és az őrzés motívuma mind benne rejlik.

6 Nem véletlen, hogy Aquinói Szent Tamás az angyalokat intelligentiáknak nevezi. Hiszen ők is médiumok, akik a két szféra közötti hírvivő státuszát töltik be, akár az értelem.

7 Itt ismét a vid-tőre bukkantunk.