Shropshire felé utazva együtt fut az idő a vonattal előre, és a táj az utazóval az időben vissza. Először London, az Angliát a világ elől eltakaró metropolisz marad el, aztán a rejtelmes királypárti város, a gótikus titkokat őrző Oxford, melynek szellemi műhelyében már annyi világvázlat született. Cecil Rhodes, és Tolkien jól megfér a világ eme szellemi és építészeti ékszerdobozában. A vonat mellett elfutó legelőket évszázados kőrakások, századok óta háborítatlan sövénydzsungelek tagolják. A hullámzó föld hajdani szalagparcellákat fed, a jó és a rossz földet egyenlően elosztó igazságos szándék és az azt eltörlő bekerítési mozgalmak land art emlékműveként. Gondolnánk-e, hogy mindez Morus Tamás előtti korokból maradt ránk? A láthatáron túl már a vaskor üzen, a gyeptől szabad krétaszín földből támadt fehér ló történelem előtti eget hordoz a hátán. Elmarad Birmingham is, el az ipari forradalom bölcsőjeként tisztelt tájék, el a Vashíd állomás és el Telford holnaputáni építészete, hogy végül a vonat Shrewsbery erődbástyája alatt fusson be a viktoriánus állomásra. Nem messze Darwin szobra, mintha az élet képe fölött uralkodó tudós látomás kényurát formázná.

A brit birodalom hajdani ipari szíve mára idilli provincia képét kínálja, mely látszatra kedélyes, de egét időről időre a kergemarhakór vagy a száj- és körömfájás miatt elégetett marha- vagy juhtetemek millióinak kesernyés füstje futja be. A mindig-üde legelőkön bőven tejelő tehenek veszteséges gazdaságok istállóiba térnek meg. Az olasz tejjel nem lehet versenyezni, így vannak földek ügyvédi kézen eladhatatlanul már évek óta. Wem városka szívében beszögezett ablaktáblák, s a falvakat magunk mögött hagyva az út végén egy híd nyílik a tájat behálózó csatornák egyikén, de a hídon túl már út nem vezet. A szérűskert mögött a nap a síkon bukik le, a walesi hegyek nem látszanak ide, csak a vaskori mumifikálódott tetemeket őrző tőzegláp alföldies síkja idézi Európa másik, keleti szegletét.

Pedig innen – a gondokat, örömöket, kétségeket és érzékenységeket illetően – már hazalátni, Európa másik széléből Magyarország egyre közelebb van. Közelivé teszi az Alföldet idéző tőzegláp lapálya, és az erdélyi tájra emlékeztető északi-walesi hegyvidék. Még a legegzotikusabb régészeti emlékek, a cromlechek, dolmenek, menhírek is a hazai ingóköveket, szerköveket idézik. Milyen furcsa, hogy ezt az otthonosságot a világuniformist formázó gyors étkeztetők, globális cégfeliratok láttán nem érezni.

Mi látszik belőlünk ott, Angliában? Nincs kép rólunk. A hajdani Magyar Királyság éppúgy hiányzik a Victoria és Albert Múzeum középkori kiállításának Európa-térképéről, mint az erdélyi és felvidéki magyarok a történeti demográfia atlaszából, ahol Erdély történeti magyarságának adatait Románia címszó alatt találjuk, noha Kína kapcsán a kötet éles határvonalat húz Belső-Kína és Kelet-Turkesztán meg Tibet között.

Hiába lennének a rokonszenvszálak mentén épülő szellemhidak, a magyar szecesszió építészete, melyben az erdélyi gótika és az Arts and Crafts szellemisége egymásra rímel?

Ha Transsylvániát mondok, az első reflex nem Kós Károly, hanem Drakula gróf, a tájékozottabbak talán hozzáteszik még, hogy valami Lugosy. És ha nem Vlad Tepes akkor a női Drakula, Báthory, vagy ahogy egy másik film szereposztásában olvasom, Nádasdy Erzsébet.

A magyar arisztokrata vagy égett gáláns múmia az ellenség oldalán, vagy szűz lányok vérében fürdő kegyetlen nemesasszony, akinek nevét sátánista dark-metal zenészcsoport írja gót betűkkel borítóira. A Báthory név alól így el nem marad a gonosz kecskeforma képe. A zenekar dalaiból egy csokor: In nomine Satanas, Armageddon, Genocide, Massacre, Ghehenna, Necrophobic, Dark funeral, Sociopath, és a stockholmi kiadó is beszédes: Hellspawn. Báthory ma a világnak nem lengyel –magyar király, nem erdélyi fejedelem, hanem asszonyvámpír, az ördög nőstényképe.

Mintha a Hegylakó története is valami komor sejtés mentén borzongatná a plazanépet a filmben mutatkozó rejtélyes halhatatlanoknak beszédes etnikus maszkot kölcsönözve. A jó skót Duncan McLeod és spanyol mestere persze egy tatárhun forma alakban talál ördögi ellenfélre. Csakúgy, mint a félisten Herkules, aki vasárnapról vasárnapra újabb és újabb mitológiákba inkarnálódik, és meglepődni sincs okunk, ha e dekonstruált mesék káoszából Gilgames vagy a turáni lovasharamiák sötét alakként bukkannak elő.

Már a gyermekrajzfilmek is segítenek ezen ősi másság, azaz a mi azonosságunkkal szembeni reflexek fenntartásában. A falramászó vérfarkas és a négylábú rémkígyó mellett persze a gyermekeket az utcán riogató barbár Attila az, akitől a Providence-sorozat egyik részében a malactudós úgy szabadítja meg az emberiséget, hogy még a róla szóló történetet is a tűzbe veti.

Vajon ez a rejtelmes ikonosztáz nem az ezotériára mindig is hajlamos lélek kulturális projekciója, ahogy Bram Stoker pecsétje örökre ott marad Erdélyen? Azé a szellemé, amelyet Roger Bacon és John Dee, a rózsakeresztes Newton, vagy Yeats hordoz. És hogy látott a közelebbi Európa ugyanezzel a sze(lle)mmel, s mi hogyan magunkat …? Ezek a különös aurájú arcképek: Attila, Báthory Erzsébet, gróf Almásy és Saint Germain grófja kísértenek a rólunk hallgató nyugat-londoni egyetem könyvtárpolcain. Kövessük – próbaképp – e távoli logikát magunk keresésében.

Attila

Attiláról Steiner azt tartja, hogy egy letűnt mágikus világ utolsó hírnökeként tűnik fel, és népe, a hun nép, Atlantisz örökségét hordozza magában. Ha az Attila névre gondolunk, az atl szóelem valóban idéző erejű, sokan az indián népnevekben, istenségnevekben ismernek rá az aTL gyök azonosító pecsétjére. Persze e logikát követve nyelvünkben az éTeL, iTaL vagy a hajdani életadó folyó, az eTiL (Volga) szavakban is egy atlantiszi misztérium örökségére bukkanhatnánk. Steiner szerint Attila hun népe rendelkezett a tisztánlátás (clairvoyance) képességével, jellemző volt rájuk az egységes – a nappali és éjjeli tudatra még el nem választott – tudatosság, a természet szellemeinek közvetlen látása és megélése, az okkult erőkkel való tudatos együttműködés. De Hunor és Magor történetének van egy másik rejtélyes mozzanata, amit a Tolkient olvasó vagy a Gyűrűk ura matricáit gyűjtő lelkes mozirajongó akár plágiumnak is tekinthet, és ez a hun és magyar harcosok tündérlányrabló kalandja a meótiszi mocsarak vidékén. Eleink számára mítoszi-történeti valóság volt a Tündérkert: Csallóköz, és a tündérvárakkal teli tündérország: Erdély. Ennek a másvalóságnak természet(fölötti)rajza gyermekeink mindenesti olvasmányaként ott rejtezik a 777 Magyar Népmese című remek gyűjteményben.

Steiner Attila-képében a hun történelmi misszió lényege, hogy a római kor "ahrimáni oldalról uniformizáló, az Ént-t gyűlölő, sőt az Ént kiirtó világhatalmat" létrehozó akaratát megtörje. Az atlantiszi beavatott Attila kiállja a sötétség három próbáját, megszakítja szerelmével kapcsolatát, megvív életre-halálra testvérével, és barátja, Aetius ellen indít hadat, azaz a történelmi küldetés érdekében legyőzi a szerelmet, a testvéri és a baráti szeretetet, hogy küldetését az érzelmek fékeitől szabadulva pusztítsa el a római birodalom hadait. Komor erények – a szeretettel szemben értelmezett Attila-kép akár valamilyen sötét ellenmessiás portréja is lehetne. De Attila felismeri a krisztusi beavatottság hatalmát, enged Szent Genovévának, nem vívja meg Párizst, és Róma falai alól is hazavonul, mert szent látomása támad. Steiner hozzáteszi mindehhez, hogy a hunok "élve mentek át a szellemi világba", azaz megőriztek valamit a halál atlantiszi módjából. Lám, az attilai misszió lényege, hogy "az ahrimáni – lásd még ármány – szellemet oly mértékben gyöngítette meg, hogy az már nem volt képes a belső szellemi impulzusok megsemmisítésére, és a VIII. században lángra lobbanhatott Európában is a Szent Grál fénye."

Mindez steineri optika, egy olyan német szellemé, aki Kraljevecben, a Mura és a Dráva közötti, majd ezer évig a magyar Szent Koronához tartozó falucskában látta meg a napvilágot. A Mura-vidék különös égi-földi táj, rejtelmes módon kapcsolódik Attilához és a magyar sorsáldozathoz is, és e titok kulcsát az égi csillagképet földre idéző Aquila János freskói hordozzák. A másfél éves gyermekkel innen a család el is költözik, de a szülőföld meghatározó marad e misztikus gondolkodóban.

A teozófiai hagyomány képe a turáni népekről komor. Várkonyi Nándor a Varázsmesterségek művében tudósít bennünket arról, hogy Blavatsky szerint a magyar népelemként is számon tartható ősmongolok és ősturánok atlantiszi eredetű népek, de hallgat arról, hogy ebben a patinás eredeztetésben egy ősvád is ott lappang. A turáni átok nekünk nem mond többet, mint a széthúzás, testvérgyűlölet fogalmát. Az ezotéria – Rudolf Steiner és Karl Heyer is – ennél sötétebb váddal illeti az atlantisziak negyedik alfaját, az ősturánokat. A nyugati ezotéria hagyománya úgy tartja, hogy az általuk birtokolt erőket és képességeket, így az életerő fölötti uralmat a nagyravágyás, a mohóság és az önzés szolgálatába állították, és ez vezetett – a hiedelem szerint – Atlantisz katasztrófájához, és egyben a fenti képességek tiltásához és elítéléséhez. Mintha ez az ősiszonyat lobbanna lángra minden máglyában, és indiánt, szibériait, katart, bogumilt, manicheust irtó indulatban.

Az antropozófus diskurzus szerint Manu, az emberi fejlődés vezérlője erre a mágikus ősbűnre az emberi racionalitás képességének kifejlesztésével válaszolt. Így helyettesítette a természetre és a természetfelettire hangolt intuíciót a racionális, kodifikált, logikai konstrukció. Mintha csak a Piaget által korszakolt gyermeki animista mágikus tudatot állítanánk szembe a kamaszban ébredő elvont, kategorizáló, rendszeralkotó tudati keretekkel. Lehet, itt is csak a filogenézis ösvényeit újrajáró egyedfejlődéssel találkozunk, de mi van akkor, ha van, amit már csak a gyermek lát színről színre?

Ennek a folyamatnak indulását az őssémi atlantisziakban és a belőlük fejlődő árjaságban, beteljesedését az Atlantisz utáni ötödik korszakban, a német-angolszász kultúra keretében láttatja Karl Heyer. Steiner és Heyer mintha csak a spiritualista tükörképe lenne Haeckelnek, illetve az egyenesvonalú fejlődés eszméjét képviselő korai brit antropológusoknak. Ezt az etnikus gőgöt a kulturális relativizmus és persze a modernitás és a racionalizmus legitimációját megrendítő környezeti válság tette zárójelbe. Ezt az arisztokratikus fejlődéseszmét tükrözi Steiner, amikor az atlantiszi-hun világ visszamaradottságáról beszél, mert ahogy Göllner Mária értelmezi őt, "az a nagy változás, amely az emberi hármasságban az atlantiszi időktől a hunok koráig (IV–V.sz.) végbement, okozta, hogy ez az atlantiszi fokon visszamaradt és ezáltal "luciferizálódott" nép félelemkeltő idegen testként élt a korszak emberiségében." Ez a szorongás felébred minden emlékezethiányos tájékozódásban. Talán ezért nevezik hunebednek (a hunok ágyai) a hollandiai ötezer éves megalith kamrasírokat (Drenthe, Emmen, Borger) és hünengrábnak a németországi megalith kultuszhelyeket (Oldenburg, Visbek, Wildeshausen).

Hogy ez a félelemérzet nem fékezi a könyörtelen ellenérzületet, azt az európai ember újvilágbeli és szibériai (élet)térfogalása bizonyítja. A fejlődés eszméjét is vörösre festi a mágikus másik vére. De a túlélők sorsa is kihívás, mert a hegemón többség körein túli kulturális ökozónákba, rezervátumba, marginalitásba, létperemre sodort másvalóságok spóralétet élnek.

Sokan – igazságtalanul és veszedelmesen – a keresztény térítés rovására írják ezt az egyoldalú élethalálharcot (lehet-e keresztény a gyilkos szeretettelenség?); a mélyben másféle lelki idegenség lakozik. Igazából a mélyréteget nem a felvilágosodott fölényretorika fedi fel. Az európai ezoterizmus beszédes nevű gondolkodója, Jean-Marc Allemand idézi Guenont és az általa felfedezett mohamedán víziót a gonosz földrajzáról. Az ördög hét tornyát (nem a kereszténységet védő végvári vitézek isztambuli börtönéről, a Jedikuláról van szó …), hét, Európát körülölelő, Afrikában, a Közel-Keleten, Türkmenisztánban és az Ural mentén, Nyugat- és Északnyugat-Szibériában található földrajzi egységek formájában lokalizálja, amelyekhez bizonyos sajátos, behatárolható kifejező erővel bíró, alacsonyrendű "kultúrájú" népcsoportok is tartoznak. Olyan népcsoportok, amelyeknek mind "kultúrájuk", mind ő maguk, valamely régi, magasrendű és nagy kultúra maradványainak tekinthető. Maradványainak a szó azon értemében, hogy a nagy kultúrák letűnte után ezen kultúrák "démoni" rétegei fennmaradtak, mert nem járultak hozzá azon kultúrák "megistenüléséhez" és "égbeköltözéséhez", melyeknek korábban csekély részét képezték. Allemand a magyar őstörténetet illető topológia mellett nem hagy kétséget ítélete élét illetően, hiszen az "ördögi influenciákat" összekapcsolja a "nomádista anarchizmussal" és a sámánizmussal. Allemand az ördög hét tornyát tehát Szudánba, Nigerbe, Szíriába, Irak és Irán területére, Turkesztán-Kazahsztánba, az Urálba és Észak-Szibériába helyezi, és nem hagy kétséget afelől, hogy az e helyekhez tartozó népek a következők: a hükszoszok, mint az egyiptomi mágia visszájára fordult primitív továbbélésének hordozói, a Leopárd-társaság populációi a totemizmusukkal, a föníciaiak, a nimródi szellemet képviselő asszírok (a szerk hmm-je), a nomadizmust (feloldó arculatú sámánizmust) képviselő szkíták, asszírok, yezidek. Ezek után már az sem meglepő, ha Korleonisz Miklós egyik írásában az ellenbeavatási központokat a fenti helyekhez kötve, két okkult rendet, mint a harmonicizmust a vitalizmussal, indulatisággal, emocionalizmussal, enthuziazmussal, szentimentalizmussal elleplezni akaró szándék erőközpontját, illetve az oppozicionalizmus, azaz mindig csak valamire reagáló, valami ellenében való, reaktív cselekvést támogató, vagyis a hamis és nem autonóm módon kialakított ellenségképek terjesztését szolgáló okkult erők fészkét, más országok mellett Magyarországhoz kapcsolja. Ha ez utóbbi stigmakép akár sorsproblémáinkra is utalhatna, az egész ezoterikus vízió mégis inkább saját magára nézvést leleplező, mert hordoz valami évezredes indoeurópai ősiszonyt a régibb népekkel szemben. Lám a nyugat-európai ezotero-tradicionalizmus még kivételt is tesz a tartózkodó magatartását illetően, és ha az az archetípusként benne élő ellenségképet táplálja, akkor iszlám forrásokhoz is szívesen nyúl. A másik diabolizálása vagy inkább shaytanizálása azonban igazából ritkán takar szellemi műveletet, sokkal inkább igényt a másik világának helyére és forrásaira.

Báthory Erzsébet

E diabolizálás nem származik az idegentől, használhatja érdekből akár a sorstárs is. E helyzet igen összetett ikonja Nádasdy Ferenc már említett özvegye, Báthory Erzsébet, akit egy Zsuzsanna nevű szolgálóleánya – az úrnője ládájában talált feljegyzésre (!) hivatkozva – 656 leányáldozattal vádolt meg. Mert e bizarr koncepciós per szerint a démoni asszonydrakula még könyvelte is égrekiáltó bűneit. Boszorkányság, babona – vérvád. Pedig az özvegyként kilenc várat bíró, megyeispáni teendőket ellátó egykorú "menedzserasszony" aligha érhetett minderre rá, hiszen az uradalmak és a hozzájuk tartozó iskolák, egyházak, várőrségek személyzetének ellenőrzése és irányítása földesúri kötelezettségként hárult rá.

Báthory Erzsébet véres mítoszának mélyében a politika és a birtokvédelem mechanikája dolgozott. A főúri nagyasszony személyében egyébként a lengyel trónt is elfoglaló ecsedi Báthory ágat képviselő személyt tisztelhetünk. E család táplálta akkor a nemzetben a reményt, hogy a Szent Korona visszaszerzésében az erdélyi, magyar és lengyel szövetség segítséget kínálhat. Báthory Erzsébet rokoni körébe tartozott Zrínyi Miklós és Nádasdy Tamás, és öccse az a Báthory Gábor volt, aki erdélyi fejedelemként küszködött a mind jobban szorító geopolitikai harapófogóval. A császári udvar titkos tanácsa 1610-ben azzal vádolta meg, hogy összeesküvés keretében magyar főúri szövetségeseivel a magyar koronára tör. Valójában ez a fenyegető fordulat vált Báthory Erzsébet számára végzetes csapdává. A II. Mátyás titkos tanácsán részt vevő Thurzó nádor értesítésére az asszony ugyanis Lengyelországon keresztül öccse udvarába indult, és ezzel a magatartásával beismerte volna a császári udvar előtt hűtlenségét. Ezért a fő- és jószágvesztést elkerülendő a család egyetértésével Thurzó nádor elfogatta és Csejte várába szállítatta. Kapóra jött a falubeli szóbeszéd a kegyetlenkedésekről, a két lány és mások haláláról. Báthory Erzsébet kíséretét a bicsei vár kapitánya gyanús sürgősséggel, kínvallatásos kihallgatás után elmarasztalta és kivégeztette. E furcsa koncepciós per bizarr szélsőségeivel valójában egy másik pert elfedő virtuális valóság építménye. Szabályos birodalmi tárgyalásra sosem került sor. Thurzó a magyar joggyakorlatra hivatkozva védte a fogva tartott Báthory Erzsébet életét és a család birtokait, de az utókorra a birtokok helyett csak egy jezsuita páter, Túróczi László 114 esztendő múltán megírt vérfürdőmeséje maradt egy talán kíméletlen asszonyról, aki végrendeletében így írt: "Azért is immár megnehezedett erőmet ismervén, amellett és Istenemnek szent malasztja indétásából napról-napra ez világi életem végéről mindenek fölötte szüntelenül gondolkodván, arra indítottam, melyet teljes szívemből magamnak elválasztottam, hogy csak az én Teremtő Megváltó és megszentelő irgalmas Uramnak Istenemnek kedve keresésében és hálaadásomban akarom életemnek végéig maradnom."

Bakócz Tamás

Az ezoterikus elbeszélések között kutakodva meglepő kinyilatkoztatásokra lelhetünk: így lesz Mátyás király Attila reinkarnációjává, Isten ostorából a keresztény reneszánsz Európa emblematikus uralkodójává, a visszatérő attilai lelket védelmező sast, sólymot felváltja a holló. És talán ezért festeti meg X. Leó hálából a Róma előtt megtorpanó Attila képét. Mintha a történelem Attila passióját játszaná újra, de most Mátyás helyett híve, az ország tényleges szellemi vezetője, Bakócz Tamás játszik hódító szerepet – a becsvágyét vagy a szeretetét? A mélyből, paraszti sorból felemelkedett nemes és Krakkó, Ferrara és Pádua egyetemein tanult Bakócz Tamás Mátyás halála után Jagelló László cseh királyt és lengyel herceget hozta a Magyar Királyság trónjára, de valójában az 1490 és 1516 közötti történelmi időszaknak ő volt az irányítója. Velence szövetségeseként világpolitikai formálószerepe is volt, mely politikai tekintetben II. Gyula pápával való szembenállást is jelentett, aki Franciaország és Spanyolország részvételével részese volt az Ambriai Ligának. Gyula pápa halálát követően Bakócz esztergomi bíborosként 1513-ban a siker reményével pályázott a pápai trónusra, azonban Giovanni Medicivel, Lorenzo Medici második fiával szemben elbukott. Az új pápa Bakócznak, vagy inkább a középkori Magyar Királyságnak ördögi csapdát állított a török elleni keresztes háború meghirdetésével.

A pápai bulla ugyanis aratási időben hívta össze a paraszti tömegeket, és ezért a Magyar Királyságot a többi ország hadai, a dánok, csehek, lengyelek is magára hagyták. A céljavesztett keresztesből fenyegető paraszti tömegekké duzzadt had Dózsa vezetésével szembekerült a főnemességgel, és a sereglés kegyetlen polgárháborúvá fajult. Mintha az Attila-dráma reciprok logikát követve játszódna újra, az eredmény hasonló volt, és a magyar államiság és szuverenitás végzetes megroppanásához vezetett Temesvár, Mohács és Buda elestének hármas csapásával. A keresztes háborúra készülő magyarság maga került a keresztre. Ezek az évtizedek Európa történetének is gyökeres fordulatát hozták, melyben a magyarság szerepe az áldozathozóé lett.

Saint Germain grófja

A fentiek értelmében titokzatos jelentést hordoz, hogy a nyugati ezotéria hagyománya szerint a Hunyadi János lelkét hordozó, a Rákócziaktól és Zrínyiektől származó, de gyermekségétől fogva az európai arisztokrácia udvari életét élő Rákóczi-utódot – Saint Germain grófját –, Gian Gastone Medici, e ház utolsó leszármazottja neveli fel. Saint Germain az európai ezotéria főalakja, akiről Voltaire mondotta volt: "Az ember, aki mindent tud, és sohasem hal meg." Egy rejtélyes, királyi udvarokba bejáratos nemes, akit hívnak Montferratnak, Comte Belamarenak, Comte Soltikoffnak, aki Hágában, Londonban és Szentpétervárott Saint-Germain gróf, a versailles-i udvar gyakori vendége, XV. Lajos barátja volt. Fogadták Szentpéterváron és a perzsa sah udvarában is. Casanova szerint Saint-Germain a mágikus művészetek adeptusa, az utókor sokszor csalónak, kémnek látja Saint-Germain grófot. Blavatsky szerint azonban "egyetlen szót, egyetlen ténytöredéket sem talált soha senki, amelyre alapozhatná ezt a rágalmat. Ez csak rosszindulatú hazugság. Ahogyan a nyugati írók kezelik ezt a nagy embert, az indiai és egyiptomi beavatottak tanítványát, Kelet titkos bölcsességének ismerőjét, az az emberi természet szégyenfoltja." Saint Germain rózsakeresztes volt, konzervatív és monarchiabarát. Adeptusként – talán az Akasha-lemezek által, talán harmadik szeme látta évezredek mélyéről – egyiptomi, kínai és egyéb misztériumok világáról tudósított köreinek megejtő közvetlenséggel. De hogy is kezdi rejtelmes kéziratát, a Legszentebb trinozófiát az inkvizíció kazamatájából kiüzenő beavatott szavaival: "Egyformán veszedelmes két akadály áll majd makacsul eléd. Egyikük lábbal tapossa minden egyén szent jogait. Ez a visszaélés a hatalommal, amelyet Isten neked is ajándékul juttat, a másik, amely pusztulást hozhat rád, az a Fecsegés … Az a szakadék, amitől féltelek, a Fecsegés, az az ösztönző vágy, hogy megdöbbenést és bámulatot kelts." Ismerhették-e ennek az embernek az igazi arcát? Alkímiai ismeretei segítették abban, hogy XV. Lajos udvarába bejáratos lehetett, de közeli embere volt a porosz uralkodónak, Frigyesnek is.

Hogy Saint-Germain valóban Rákóczi fia volt-e, hogy a Medici ház utolsó tagjának neveltje lett volna, és benne Hunyadi János lelke testesült volna meg, nem a pozitív történetírás tárgya, de a magyarság kép rejtélyes elemeit gazdagító kérdés, és már kérdésében is rejtélyes tény.

Egyébként a korról és Rákóczi udvaráról is fontos adalék és a honi alkímiatörténet fontos fejezete, hogy a fejedelem kedves generálisa, gróf Bercsényi Miklós gazdag hermetikus könyvtárral rendelkezett, ott sorakoztak benne Agrippa von Nettesheim, Johann Bapt. Porta, Wolfgang Ildebrandt természetmágiáról szóló kötetei. Az alkimisták és az ezoterikus tájékozódás a Kárpát-medencét mindig számon tartotta, olyan misztikusok és alkimisták látogatták meg Magyarországot, mint az Erdélyt bejáró Paracelsus, John Dee és Edward Kelley, és Hahnemann is Erdélyben eszmélt rá a homeopátia eszméjére. Tanítani és tanulni jöttek.

Zene: Beethoven, Liszt és Bartók

A magyarságképet a világban a legnagyobb erővel a zene közvetíti. Ez nem is csoda, hiszen a Kárpát-medence valódi fészke lett a zene mágikus forradalmának. A bécsi klasszikusok zenei világa, a romantika és a bartóki életmű csak látszólag jelent külön szakaszt e titkos történetben, valójában a személyes kapcsolatok, a zenei géniusz inkarnációs története és szellemi fejlődésvonala az érintkezések, a mester–tanítvány kapcsolatok hálóiban követhetővé teszik a szellem útját. Ez az út keresztülvezet az Esterházy-család fertődi, kismartoni udvari pódiumain, és Beethoven élete sem választható el a dunántúli tájaktól, a Brunswick Terézzel szövődő nagy szerelmének martonvásári színterétől. Liszt apja brácsás Haydn átörökített zenekarában, és Liszt tanára az a Czerny, aki Beethoven tanítványa, és a mítosz szerint Beethoven egy beavatásszerű gesztussal érinti az előtte hódoló fiatal Lisztet. A Mozart-tanítvány Hummel pedig Erkel Ferenc tanára lesz. Erkel és Liszt közös tanítványa, Thomán István tanítja Bartókot. De ez az út egyben az európai szellem magyarrá lényegülésének alkímiája is.

Mozart, Beethoven és Haydn a lélek három arca: a gyermek, az ifjú és az érett férfi – a játék, a harc és az érett, talán kicsit ki is égett egyensúly. Levegő, tűz és föld; nő, férfi és androgün, persze mindhármójukban együtt változó arányokkal és saját hangsúlyokkal. És együtt őriznek valamilyen különös mozgásban tartó hiányt, talán a víz elemét, talán mindig a negyedik, a hiányzó másik esszenciát.

Beethoven azonban több mégis – ahogy Makk István nevezi, a szeretet második főparancsának zenei evangélistája. Makk hermeneutikája szerint a III. szimfónia, az Eroica már nem a hadvezért, a császárt, hanem önmagunk legyőzését ünnepli. A szeretet parancsa betöltésének másik feltétele, a kísértések legyőzése fogalmazódik meg a Sors-szimfóniában, mely a szeretet szabadító erejéről is beszél. A VII. szimfónia a szellemi szabadság törvényeinek betöltéséről szól, míg a IX. szimfónia a szeretet törvényébe való végső beavatás, az emberiség ujjongó egyesülése, a beteljesedés maga.

Beethoven a Holdfény-szonátában (cisz-moll) a szellem–lélek–test hármasságról üzen, míg Makk István szerint az Appassionata-szonátában (f-moll) a bűn rabságából való szabadulást ragadja meg. A beethoveni szellemiséget a spirituálisan fogékony, vallásos misztikától megérintett Liszt felé tanára, a Beethoven-tanítvány Cerny közvetítheti.

Liszt identitásának két szilárd pillére: Istenbe vetett hite és magyarsága. Liszt a kezdetektől igen távoli forrású, de az együtt élő géniuszok határvidékéről: a német szellem, a magyar hagyománykeresés és a cigány spontaneitás erőteréből indul el, hogy útja a sorsidő nagy részében a latin Európa szalonjaiban és a szláv lélek közelségében vezesse őt a Civitas Dei felé előre és egykori hazájába vissza.

Liszt előtt a cigányzene ornamentikája, virtuozitása elrejti a magyar zene mélyebb forrásait, és csak öregen és törődötten jelenti ki: hátizsákkal kellett volna nekiindulni a falunak, hogy megismerje az eredeti forrást, ahogy majd később Bartók és Kodály teszi. Liszt újrateremtői, misztikus képessége kellett, hogy a cigány zeneanyag eredeti forrásaihoz visszanemesedjen. Liszt megtehette mindezt, mert a zene által volt beavatott, és pap, akinek a zene Isten hangja volt. Két mágikus hagyomány, a magyar és a cigány párhuzamosan szólította meg őt, mert Liszt maga is misztikus hajlandóságú géniusz volt. Vallásossága nem akadályozta a rejtett, a hermetikus iránti fogékonyságában. Mint előadóművészt, Paganinihez hasonlatosan ördöngösnek láttatják, virtuozitását emberfölöttinek tartják, és azon alkotói készségét is, hogy az évekig magában hordozott műveket hirtelen papírra tudta vetni.

A vallásos és misztikus kozmikus drámáját a Fauston keresztül mutatja be, mely reménység, hogy kapukon túl kutató személynek kárhozatán is úrrá lehet a szeretet és az Isten kegyelme. Ha Beethoven, a spiritualista gondolkodó, Makk István szerint zenei evangéliumot ír, és szimfóniáiban a szeretet kibontakozásának minden emberre és az egész emberiségre szóló egyetemes törvényét jelenti ki, akkor ebben az értelmezésben Liszt a szellemi fokozatok adeptusaként közvetíti a zene által az emberről való rejtett tudást.

A Haláltánc az anyaggal eggyévált ember drámája, akinek vergődését a Mazeppa jeleníti meg. Makk István a liszti életműt követve mutatja meg egy, az anyagból ébredő ember drámáját, a Magyar fantáziát és a metanoia fordulatát, a megtérés emberfölötti örömét a Les Preludes-ben. A Tasso már az anyagból kiemelkedő spirituális ember zenei megidézése. A szellemi megdicsőülés kozmikus fázisait festi elénk az Esztergomi mise, az anyag felett uralkodó transzcendens ember képében megjelenítve. A Koronázási mise a megdicsőülő szellemember zenéje.

Liszt a magyar áldozatlét tanúságtevője is, a magyar létben foglalt passió értő dalnoka, valódi rapszodosz, aki a magyar tragédiát követő évtizedek terhét lelkében viselve a kései darabjaiban adja jelét annak, hogy nemcsak az egyetemes szellem adeptusa. A Történelmi arcképcsarnok, a Csárdás obsztiné és a Dance Macabre már a magyar létáldozat hermeneutikája, az egyetemes szellem mellett a magyar léleknek már Bartókot elővételező megidézése. Liszt választott és vállalt magyarsága megélt magyarság, és spirituális tekintetben is értő, autentikus identitás. A Kárpát-medencében lakozó szellem önmegismerési kísérlete, mely kiszakad az európai zenei hagyomány évszázados, megjósolható növéstervéből, és Bartókban teljesedik ki.

Bartóknál is megmarad ez a kettősség: az egyetemes szellem mágikus megszólaltatója és a magyar lélek mélyrétegének kutatója és tolmácsa egyszerre. Ha Liszt Beethoven útját folytatja, Lisztét Bartók.

Lisztet elkápráztatja az előadói virtuozitás, és rátalál forrásként a cigányzenére, Bartók a legtömörebb, már-már képletszerű kifejezést keresve talál a "zenei gondolat minden feleslegest elkerülő kifejezésére" a népzenében. Ezért Bartók számára a magyar zene forrása nem az interpretáló autoritása, hanem a legmélyebbről fakadó forrás, maga a parasztzene. De ez egyben népe antropológiájához is mágikus mélységű kulcs, és ahogy Kodályt idézi tanulmányában Miklóssy Endre: "a régi dallamokban nyilatkozó, töretlen ősi magyar lelket fenntartani: ebbe az egy tennivalóba sűríthető a magyarság fennmaradásának egész problémája" (Kodály 1974).

A bartóki modell lényege az ősi és a modern utáni minőség jelenben való vegyi reakciója, valójában metafizikai művelet, mert időtlenné tágítja a jelent. Ez a gesztus megjelenik a tonalitás kötéseiből szabadulni akaró Lisztnél is, amikor széttöri a dúr és moll szinte férfi–női pólusokba szentimentalizált végleteit. Liszt kiterjeszti az időt, éppúgy otthonos a Palestrina előtti időkben, mint ahogy kitör a tonalitásból a bimodalitás bevezetésével. Ha Liszt zenei exodusában az európai szolfézst szétfeszítő fordulatra felfigyelünk, akkor ennek a fordulatnak kozmológiai aspektusai is értelmezendők.

Vajon mit jelentenek kozmológiai szempontból a ion, dór, fríg, líd, mixolíd, eol és a lokriszi hangsorok? Maguk a hangsornevek hajdani törzsek, népcsoportok nevét viselve is az etnoszhoz kötött kozmikus rendet sejtetik, csakúgy, mint a honfoglaló hét magyar törzs és a planéták hetességének kapcsolata. Ezek a hangsorok a nyugati szolfézsben kötött rendet képeztek, és nem tekinthetők csereszabatos zenei entitásoknak. A gregorián a fríg, mixolíd, ion hangsorokat használja szívesen, és a bennefoglalt tritonus miatt a lokriszi hangsort egyenesen diabolikusnak nevezi. A lokriszi hangsorban a szűkített kvinten feleződik a diatónia, ez az egyetlen szimmetrikus hangsor. Azonban e hangsornak vannak sajátos más rejtett jelentései. Ahogy azt Bartók elemzésében Pap Gábor jelzi, a C-lokriszi hangsort kitünteti, hogy az hiánytalanul jeleníti meg egyszerre a hét-bolygó rendszert és az egyetlen a kromatikus hangrendszerben képezhetők közül, amelyik a fekete billentyűkön pentaton módon a maga teljességében fölvonultatja az öt-elem rendszert (föld, tűz, víz, levegő, fa). Milyen különös, hogy a gregorián zene világa kizárta a lokriszi hangsort, talán a bennefoglalt, diabolikusnak ítélt tritonus, a feszült szűkített kvint és bővített kvart miatt. De Lisztnél a szűkített szeptimben visszatértek a cenzúrázott hangközök. Liszt bátor a tritonusok használatában, a Dante-szonáta szinte hemzseg tőle. És ha valaki azt gondolná, épp a bennük rejtező feszültség, netán diabolizmus lenne a zenei kísérő, tudni kell, hogy Bach is gyakran idézi meg ezen inkriminált hangközöket. Persze Liszttől nem idegen a sötét oldal zenei tematizálása, a Mefisztó-keringő már ugrás az atonalitás felé. A keleti makám alkata is feltűnik a késői Liszt harmonizálásában. A feszültségteremtő bővített kvart és a szűkített kvint kiegészül a két szomszédos szűkített kvinttel, és az így megszólaló arab vagy jávai tetrakord már a mágikus kelet, az időben is időtlen archaikus emlékezet összhangzattana.

Liszt szökik a szűk jelenbefogottságból. Ezen az úton Bartók még tovább jut. Számára a zene matematikája már az aranymetszés, az élő entitás rejtett exponenciális függvényei, haladványai és arányai. Az ősiben megérezni a mágikusat, ez még kötöttebb és ősibb idézőerőt ad a különös szekvencialitást hordozó dallamvonalaknak.

A szellemtudományok szemszögéből Bartók a világcikluszárás géniusza. Az Allegro barbaro, a Zene húros és ütős hangszerekre és a Concerto az ősbukás mélyéig ható önvizsgálat a korszakzárás előtt. Ezek a darabok egyben a magyar zenei géniusz önmegismerő és transzcendáló fordulatát jelentik. Már nem a szeretettel és lelkesültséggel közelítő indoeurópai szellemiség keresi a magyarságban rejtező egzotikumot és ősit, hanem a magyar szellem szólítja meg a világot a végidők jöttével. Bartók a népdalok "mikrokozmológiájában" egyetemes léptéket határoz meg, a gyermekdal, a sirató, a természetzene már évezredeket ível át, a zenei antropológia egyben az emberfeletti természetrajza lesz, és egyúttal transzcendens természetkép. A létrontásnak ellenszegülő, de mégis igézet alatt álló csodálatos mandarin drámája a bűn által végleg birtokba vett terepén – valójában a magyar népszellem jelenvaló sorsmetafórája.

Lendvai Bartók-dramaturgiájában a "kör"-dallam-rajz, a centrum-hang, az aranymetszés-harmóniák, a szimmetrikus formálás, a páratlan metrum, a dinamikus elv és a tehetetlenségi erő ellen dolgozó zenei rendszer (feszültség elv) centrumot feltételező feszült és zárt világa jellemző, egy organikus (alogikus), azaz a szerves élet képét mutató zenében. Ezzel szemben áll az európai zenehagyomány, mely az egyenes dallamrajzban, alaphang-felhangharmóniák nyitott szférát alkotó szerkesztésmódjában, a szimmetrikus periodizálásban, a páros metrumban, a statikus elven nyugvó akusztikus rendszerben, a szimmetrikus formaképzésben, a nyugalmi helyzet, az egyensúly visszaállítására törekvő, egyenes vonalú, egyenletes mozgásban a harmónia elv ölt testet. Azaz amíg a bartóki rendszer organikus, mélymatematikája a kör kulcsszámához, az irracionális számokhoz kötődik, és a szerves élet képét mutatja, addig az európai hagyomány a racionális kulcsszámokon alapuló felhangrendszeren, az egész számú többszörösön alapul, így logikus, anorganikus világ. Mintha csak a természetelvű, de a természetfölöttire nyitott intuíció nézne farkasszemet a mechanikus racionalitással vagy a logosz a logikával.

Ami az egyik oldalon a zenei szervesség törvénye és rendje, az a másik oldalon mechanikus rend, szabály és forma. Mintha Karácsony Sándor nyelvészeti antropológiájának ellentmondása jelenne meg a magyar és az indoeurópai kettőség prizmáján mutatkozó fénytörésben.

Írás: Németh László, Várkonyi Nándor és Hamvas Béla

A "magyar Orpheusz" megszólaltatóinak, Bartók és Kodály ikergéniuszának, a zenén átszűrődő, az egyetemest és a magyart összegző antropológiai vállalkozása kihívást jelentett a kortárs magyar gondolkodók széles körére. A magyar léthelyzet és minőség enciklopédikus felmérésére és a világkorszakzárás egyeztetésére azonban kevesen vállalkoztak. Az elfoglalt szellemi alap is markáns különbséget mutatott. A racionális történeti-lélektani nemzetkép és a mitikus, metafizikus magyarságkép aligha osztozhat az értelmezési kereten, nem helyettesíti, inkább kiegészíti egymást. Szabó Dezső és Németh László életműve példázza, hogy a protestáns racionalizmus még a legmágikusabb nyelven író, és a történelmi sorsvállalást legszemélyesebb üdvüggyé tévő gondolkodókat sem engedi igazán átlépni azon a mezsgyén, amely a hellén-latin alapú Európa határait jelöli ki. Az általunk nyomozott (korszak)határvidéket azonban nem csak Kelet, a sztyeppék vagy a Kaukázus-vidék, netán Mezopotámia vagy az Ural felé kutatjuk, amerre Kodolányi vagy Lükő tekintete irányult. Éppúgy érdekel bennünket az Európa alatt rekedt Európa, melyből ép és gazdag szellemvidék és szakrális táj maradt meg a Kárpát-medencében. Ennek az örökségnek a keresztényként megszentelt életrendben a jobbágyi – majd sokáig a paraszti – magyar világ volt talán a legteljesebb örököse.

Ennek az életrendnek minden pillanatát egy több ezer éves jelrendszer és az élet minden mozzanatát átszövő rítusrend foglalta égi-földi keretbe. Ez a világ már elnémulóban volt, a 19 –20. századforduló még látta, de a század írástudói keveset írtak róla. Jóllehet Németh László a dunántúli paraszt-polgári lét talán legértőbb antropológusaként a mélylélektani felbontásig finomszemcsés képet ad e magyar mélyvilágról, és a nemzetbe visszaérkező nép lélekvezetője is, ám a nép rejtelmes örökségéről nem nyilvánít véleményt. És hallgat a paraszti létet felmagasztaló Szabó Dezső is. E két gondolkodó sajátos, a tertium datur dacával végigvitt konzervatív forradalma épp kánonalkotó jelentősége miatt kerül spiritualitás-mérlegünkre. Németh László érzi, hogy a kultúra nem racionális, "nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója". Bartók kapcsán Németh László párhuzamot állítva írja le: "Mi működik bennem úgy, mint Bartókban a romantika-ellenesség? Az egész újkori fejlődés bírálata… Mi foglalja el a népiség helyét? Az ember történeti, sőt történet előtti emlékezetének mélyítése…" Talán a polgárosodó paraszti valóság az oka, de Németh nem látja meg, hogy a maga a népiség, a néphagyomány hordozza az ember történeti, és történet előtti emlékezetét. Németh László nem ír a népművészetről, a folklór iránt érzéketlen. Valójában a gigantikus életmű prehistorikus, mitologikus tárgyú esszéit két kezünkön is megszámlálhatjuk, főként ha Hamvas és Várkonyi életművének vonatkozó terjedelmét nézzük. A prehistorikummal való olvasmányos találkozás is inkább metahistorikus olvasónapló, történetfilozófiai végkövetkeztetéssel. Bár jó érzékkel emeli ki a prehistorikum és a magyar előtörténet esetleges találkozási pontjait, a magyar őstörténeti feltevések már akkor dzsungelszerűen burjánzó apokrifjairól ítéletszerűen vagy érdektelenségből hallgat. A nemzet iránt őszinte végzetességgel elkötelezett ember igazolás, bizonyítás iránti igényét jelzi mindez.

Németh érzi az élő televény népnyelv veszteségeit alkatban, szókincsben, működő géniuszában, ezért felrója Kazinczynak a nyelvújítás okozta sérüléseket. A nyelv, amelyen ír, a mélységből forrásként fakadó, ihletett és mítoszteremtő mágikus eszköz. De e nyelv uraként fél a rengetegben a racionalitás reflektorait leoltani, ezért nem is tér le az európai kultúrának az írásbeliséggel bevilágítható útvonaláról. Bár épp ő emeli ki, hogy az ész és a valóság közt mindig ott marad egy gyötrő ellenálló öv, melyen nem lehet áttörni, ám a mítoszt nem értékeli túl, számára csak egy hasonlat, mely kiszívja, magába sűríti a jelölt lényegét, mint egy hasonlat, időről időre változva. Megvédi Hamvastól a tudományt, de másutt tudatja velünk, ha az agy leválasztja a világból a törvényt, a törvényen túl visszamarad az átjárhatatlan valóság… A természetbe néző előtt: ott a törvény, s a törvényen túl ott van az erősebb titok. De a titok előtt a bizonyság igényével megáll, a hit dolgairól így ír, mintha csak a mágikus és a racionális atlantiszi gyökerű konfliktusát állítaná éles fénybe: "azoknak a feltevéseknek az elhívése viszont, amelyek a vallást eddig lehetővé tették, gyökerében, becsületességében támadja meg a gondolkodást".

A vallási transzracionalizmust illetően Németh Lászlóban két kép él. Az egyik alakban olyan erős a "vadember" isten-igénye, hogy félredobja az ész érveit, és hisz, mert hinni akar. A másik szerint az embernek, "ennek a boldogtalansággal eljegyzett lénynek, ha csak a civilizáció gonosz állatává nem akar süllyedni, szüksége van a vallásra, s azt akármi áron vissza kell adni neki". Dosztojevszkij a "vademberi", Tolsztoj a "filozófusi" ugrást képviseli e tipológiában. (Vajon Mereskovszkijt milyen hely illetné meg?) De tanulmánya végén mégis hitet tesz: "S ha hiszem is, hogy a vallásos természetek közé tartozom, s alapjában vallásos életet éltem, ez a vallásosság nyersen, félig öntudatlan, félig rendezetlenül működött bennem…" Talán épp mágikus-idéző nyelvezetében.

Németh László énképei közül Pethő Bertalan az Iszony Kárász Nellijének alakjában mutatja meg a transzcendenst nélkülöző, eképpen Áldozat nélküli áldozat-lét metafizikai vonatkozásait. A "világálló ember", mint az iszony médiuma, ad keretet a "Létet elálló létnek". Nincs esély a margiti boldogságra-szentségre, nincs esély az erzsébeti csodatételre. Az isteni forrásból özönlő, fogyhatatlan lételemről, a Szeretet közegéről lemondó, de a szennyel konfrontálódó Viszálytól is tartózkodó tisztaságigény önmaga ellen fordul, azaz "önmaga vélt védekezéseként az ellen, ami másikként önmaga". Az okosság tartózkodó szenvedése ez, mely távol tart a lét áttetszővé tételétől, a méltánytalanságok sorával megmerevedett ego letételétől. Az iszony a bennlakó isteni ént elrekeszti. Marad hát a Semmi, marad a gondolkodás ítélőszéke elé nem vonhatóról való lemondás. Pedig Égető Eszter alakja a tanúságtétel, hogy Németh László is emlékezik az idillbeli létállapotra, és benne is él a mélyben a sóvárgás az aranykor iránt. Németh azonban hallgat a rejtettről, bár a Levy–Bruhl tanulmány tanúsága szerint tud róla, hogy az milyen mélyen járta át Európát, de a tudomány korlátain belüli értelmezésekhez húzódik. Hogy milyen terjedelmű tudástól marad távol, azt a hamvasi életmű és Várkonyi Nándor munkássága mutatja meg.

Németh László az emelkedő ember enciklopédistája, pszichoantropológusa, és az emelkedő nemzet szellemi erőinek organizátora egy személyben.

De a nemzet szellemi erőinek organizátora Várkonyi Nándor is, a "legtöbbet plagizált" és legkevesebbet idézett modern magyar irodalomtörténet szerzője, folyóiratok alapító vezéralakja, irodalomtörténész, aki csak a gondolatterjesztés posztgutenbergi fordulata, a fénymásolás eljövetelével szabadult ki a cenzúra és a kiadhatatlanság fogságából, csakúgy, mint szellemtársa, Hamvas Béla. Valójában a magyar ezredvég e három gondolkodója, Németh, Várkonyi és Hamvas egyaránt rokona Kodolányi "isteni könyvtárosának", de Hamvas és Várkonyi talán máig az alexandriai könyvtár szolgálatosa is, a felégetett archívumé, melyről Derrida oly hidegséggel nyilatkozott.

A Várkonyi-életmű azonban titok is, csakúgy, mint Hamvasé. Ugyan hajlamosak vagyunk rendszerező enciklopédikus módszerességét tekintve pusztán a művelődéstörténet magányos alakját látni benne, vagy egy kései karosszék-antropológust, mitológiakutatót. Pedig épp emberképe különbözteti meg Frazertől vagy Campbelltől. A rejtett felé nyitott emberkép ez, ahogyan magára tekintett a Zobor-hegyen, Európa szakrális átlóvonalán, úgy harmadúton a brémai katedrális és Jeruzsálem között. Ott állt Caspar David Friedrich-i alakként a hegyen, "amikor valami megmozdult a ködben: különös, sötét alakzat, elejét nem láttam, noha előttem kezdődött, végignyúlt a párázó mindenségen, s fölmagasodott az égboltozat tetejéig". Életén végigvonul az értelmezés kétszólamúsága, tudományosan korrekt, filológiai pontosság, és misztikus nyitottság: Brocken jelenség és/vagy megmagyarázhatatlan árnyékkép a ködgomolyban: ez az ő emberi nagysága. Szellemi mesteréhez, Kőrösi Csomához hasonlatosan kereső vándor, aki a térbeli és a szellemi utak egyesítésére törekedett. Számára a vadon szakrális táj volt, és az lett a tudás és hagyomány rengetege is. Babás szerkövekhez, zsongorkőhöz, pálos kolostorromokhoz bujdosik merengeni, s jut révületes állapotba nem egyszer. Ha beveszi a vadont, akkor barangol napokon keresztül, és teszi ugyanezt a hagyomány szövegrengetegeiben. Nála fordítva igaz a textualista antropológusok szlogenje: a szöveg a terep.

Várkonyi, midőn a megelőző világkorok emberképe után kutat, egyben az Ötödik ember antropológiáját írja meg, de antropológiája metaantropológia, vagy inkább dekonstrukció, mely a mögöttes emberi szubsztancia iránt tesz érzékennyé.

A mágiával szemben nem lekicsinylő, mint Németh László, és nem elutasító, mint Hamvas Béla. Gondolkodásának keretévé teszi a mezopotámiai asztrológia világkorszakolását, a csillagúton kijelölt világhónapok utasának látja az emberiséget. A mítoszi időben méri az ember történetét, ez az idő más, mint a történelmi idő. Ezért végezheti el Várkonyi a világkorszakzárást. Hamvas beavatottként hagyja maga mögött a világkorszakot, már túlról szól hozzánk, az ő antropológiája szakrális. Ő tudja, hogy nincs idő, és a történelem csak illúzió, a maya narratívája.

Várkonyi programszerűen igyekszik a hagyományképet felszabadítani a hinduizmus gyámsága alól, talán emiatt kerüli el Guenont. Talán mert atlantiszi lélek lakozik benne, mert kívülről látja az ötödik embert. Egy helyütt megengedő zárójelekbe foglalva írja le: "Blavatsky, Smith-Eliot, Drinkwater és mások előkelő helyet juttatnak nekünk az emberiség családfáján: a magyar népet a japánival, malájival és tibetivel együtt, az ősmongol-fajta ilyen felbuzdulásának, kiforrásának tartják, noha persze már erősen keveredtünk az árjákkal, míg emezek a lemurokkal. Tehát atlanti-fajta nép vagyunk, egy egész korszakkal régibbek, mint a mai árják." De a tradíciót követve Várkonyi a lelket ezeken a minőségeken keresztül vándorlónak láttatja, hogy az emelkedő és hanyatló civilizáció tanulóosztályain keresztül fejlődő lélek történetének a reinkarnáció adjon értelmet. Várkonyi az Ötödik ember képét zuhanásában festi meg. Ez nem ítélet, és benne van az előző lélekformák zuhanásának tapasztalata is. Mintha megint csak a benne élő őstudás teremtette féltő aggodalom vezetné tollát, mert már megélte minden emberalakban azt, ami az Ötödik emberre vár.

Amit Miklóssy kozmochtóniának nevez Várkonyi-elemzésében, az a ma dramaturgiája, amikor az elistentelenedett, önistenítő ember az anyagot saját akarata, és nem annak – az Egész elve szerint értelmezett és korlátozott – belső törvénye szerint alakítja át. Ez rombolás, a világ visszasüllyesztésének kísérlete az ősanyagba. Ez a kozmochtonikus válság valójában visszaélés az idővel, az idő hierarchiájának felbontása révén. Mert a technológiai képesség, mely az elégetett fosszilis energiahordozókban kódolt évmilliókkal szétfeszíti az élet valós idejét, valójában kőolajszín fekete mágia. Ahogy a kínai mondás tartja: a kerekes kút bűne, hogy már nem érezzük a felhúzott víz valódi súlyát. A kőolaj kialakulásában foglalt évmilliók és a nukleáris folyamatok mikroidői valósága és léptéke egyaránt összeférhetetlen a földi élet idő-rendjével. A harmadik mágikus eszköz, a kamatos pénz, szintén az idővel való visszaélés eszköze, és nem csak a határidős tőzsdei kötések esetén, hiszen a pénzkamat alapja az idő, a hatalom és a pénz közötti rejtelmes viszony. Az idővel való hármas visszaélés az ötödik ember mágikus vétsége, mely emelkedését és egyidejű zuhanását hozta.

Ezt a zuhanást eszmetörténeti dokumentumokkal igazolva tárja elénk, már Ricoeur előtt megnevezve az embert le-leplezve értelmezők, a gyanú hermeneutáinak körét (Ricoeur hívja így Marxot, Freudot és Nietzschét). "Darwin származási okmányokkal igazolja, hogy az ember állat, Haeckel bebizonyítja, hogy csak egy gépies fejlődés terméke, Schopenhauer, hogy a fajta vak, tehetetlen eszköze, szabad akarata, egyéni célja nincs, Nietzsche, hogy tömegében megvetésre se méltó rabszolgacsorda, Sorel, hogy korbáccsal tartandó féken, Marx, hogy társas viszonyait a legaljasabb indulatok alakítják, Engels, hogy kultúrája erkölcstelen, Lombroso, hogy nagyságainak lángelméje valójában elmezavar, Feuerbach, hogy csupán az, amit megeszik, Dühring, hogy eszméi és érzései az anyag izgalmi állapotai, Vogt, hogy gondolatai az agynak éppoly váladékai, mint vesének a húgy, Freud, hogy a lelke helyén pöcegödör bűzlik. Alább már nem szállítható. Az ember, a Kozmosz szellemi fia, meghalt." Várkonyi listáját persze folytathatnák magunk is, azzal is, hogy az ember, mint Dawkins mondja, csupán génjeinek sokszorozó mechanikája, és a genomikusok szerint a genommal együtt már meg is van fejtve. És ha mégis szót kell ejteni a kultúráról, hát akkor az ember nemcsak a gének, hanem a kultúrgének, a mémek sokszorozó mechanikája is.

Hogy az emberi leértékelődés milyen végletes, világháborúk és világbékék áldozatainak százmilliói, a lelki halottak tömegei, a számmá, statisztikai sokasággá, elszámolásra sem méltó ágyúcső vagy Gulág-töltelékké, vagy jobb esetben elszórakoztatott valóságshow-kukkoló, mindennemű pultokról "választó" polgárrá válása jelzi. Várkonyi köztünk élő Hegylakóként, vagy reinkarnált atlantisziként figyelmeztet szelíden arra, hogy valójában nem tudjuk, mi az ember, és nem ismerjük, ahogy nem ismerjük az előző embereket sem, bár az őket illető archívumok pusztulása ellenére még így is bőséges tudás áll róluk rendelkezésünkre.

Szorongató exodus, vagy inkább vízöntőkori előremenekülés, a világkorszakzárás kegyelme, netán üzenet, hogy a népeknek, minden ember-korban van (túl)életvilága? Milyen különös, hogy a harmincas évek izzó magyarságvitái milyen szociológiai, (nép)lélektani és történeti felszíneket érintettek csak, miközben a szenvtelen mindenolvasó Várkonyi észrevétlenül népe műveltségének horgonyait az elsüllyedt földrészek masszívumaiba küldte le. Ha mindezt az antropológus a természetgyógyász szubkultúrák szellemi-rekonstrukción, újra feltalált mitológiáin és kozmológiáin keresztül szemléli, vagy az interneten hozzáférhető narratívák felől nézi, a más valóságok páratlan gazdagságára talál rá. A Harry Potter-, Tolkien- és fantasy-filmeken és számítógépes játékokon nevelődött gyermekeink talán megfejtik egyszer, mi lehetett ennek az áradásnak a mozgatója, miként ért el ébredésszerűen ilyen kérdésekkel sohasem foglalkozó hivatalnokokat, nyugdíjasokat, mérnököket a hívás, hogy aztán felébresztett készségeikkel betegségeket szüntessenek, veszélyeket oldjanak, segítsenek.

Várkonyi devolúcióról beszél, tudományos és tudományon túli egyszerre. Németh evolucionista és tudományos. Hamvas tudományellenes, túljutott a fejlődésképzeten, túljutott a történelmen is, talán ez a Negyedik, az Ötödik és a Hatodik ember együttes pozíciója. Várkonyi az asztrálmítoszi ember történetét a naprendszer galaktikus kronométerével méri, és a múlt maradványainak mozaikját a mitikus és mágikus tudás által rakja össze szemlélhető képpé (halálosan komolyan vétetve azt), Németh László a ráció tisztességével méri fel az értelmezhető szűkösségében is végtelen ambitusát, szigorúan saját világkorszakában rekesztve tárgyát, a beavatott Hamvas tollát vezetik. Várkonyi átfogja a hagyományt, és átfogja Hamvas is, mi hát a különbség köztük? Várkonyi a megalitok Európa alatti világából lát a tájra, bolyong szakrális vadonjában, Hamvas megtalálja benne az öt géniuszt, de az európai örökség vonatkoztatási rendszerében. Az északi embernek, Hamvasnak csakúgy, mint Németh Lászlónak, Európa vezérlő fehér fénye a mediterrán genius loci, "Kelet-Európa csak zöldeskék, mintha víz alatt lenne, a provincia, Keleteurópa." Ez az Ötödik ember nézőpontja, aki ha uralja is, sosem tudta maradéktalanul birtokba venni ezt a tájat A Negyedik ember számára a Földnek szíve a Pilisben dobog, és a Kárpát-medence tele van ingóköves atlantiszi templomokkal.

Szeretet, igazság, kétség egymásra merőleges fogalmak, vetületvektor nélkül, a bölcsesség mindegyikből táplálkozik, de magában egyikkel sem azonos. Várkonyi a filoSophia szókapcsolatban a szeretet bölcsességét látja, ez a Negyedik ember legfontosabb öröksége, amit az Ötödik ember Istentől Krisztusban újra megkapott. Hamvas azonban megmutatja Péterben a "ksatriját is, mint a keresztény hit fundamentumát", mert a megváltás lényeges eleme: a katonát megnyerni a szeretet ügyének. Az igazságkeresés (és persze az arany keresésének) tragikuma a templomokból tárgyalótermet csinált, a Szentírásból törvénykövet, a kereszt árnyékában conquistát, a mágikus múltat irtót. Merlin és Morgana a múlté, mert elfelejti a lovagok népe, hogy aztán a Grált nem találva kereszteslovagként vágjon át Európán, gyilkolva, rabolva, és végül a keresztből is csak a célkereszt marad a high-tech fegyverzeten, a meggyalázott égen kötött rajban repülő vadászgépeken. De Merlin és Morgana kísértete Európa alatti Európaként kíséri végig annak történetét. A szeretet bölcsességét az igazság kizárólagossága váltja fel hamar, majd a kételkedés, és végül a bölcsesség gyakorlatias szeretete; a filozófia is politikai rendőrséget, cenzúrát mozgató nehézfegyverzetté válik.
Hamvas a mágiát az értelem elhomályosulásának, törvénytelennek és tilosnak tekinti. A világán kívül áll. Az atlantiszi hübriszt elutasítja, de sejt valamit, mert szerinte a mágia leereszkedni arra a helyre, ahol minden Egy, és arról a helyről cselekedni. A szeretet az egyetlen kivételes mágia.

Az öt géniusz bámulatos kísérlet a magyar létet szétvető centrifugális erők értelmezésére. Hamvas szereti a magyarságot, mert meglátja benne a szeretetet. A magyarság lényegi jellemvonásaként értelmezi első világháborús tapasztalatait: katonanép, mégsem győzhet, mert nem tud gyűlölni. De ostorozza, mert nem látja azt helyesen működni. Amit Várkonyi a világkorszakon kívüliségben sejt, azt Hamvas az Aranykoron kívül rekedt idilli lét tragikumaként jeleníti meg. A magyar népet mint idilli népet láttatja, aki azonban kiesett az aranykori hagyományból, azaz az őseredeti passzivitásból, mert a magyar passzivitás cselekvő módban valósul meg, az ellenállásban.

A hely és nép szerves szövetében működő Kárpát-medencét öt géniusz uralja, Nyugat, Dél, Észak, Kelet és Erdély, de ezek egysége nem valósulhat meg a város, a történelem és a szellemi ember működésének elégtelen volta miatt. A hármas diagnózisból végül marad a szellemi ember elmarasztalása. Hamvas kimondja, Magyarországon az öt géniusz egységét azért nem sikerült megvalósítani, mert nem a szellemi kaszt irányította a társadalmat, hanem a ksatrya. Lám Hamvas is az Ötödik emberről mond ítélet, amikor a magyar tragédiát elemzi. A kivételes pillanat talán Hollós-Corvin Mátyásé, aki az okkult történetszemlélet szerint Attila, és aki mögött mégis ott van a szellemi kaszt, a tatár tragédia után alapított magyar szerzet, a "hollós" címerű pálosok kasztja. A holló messziről talál ide a Pilis atlantiszi szerköveihez, Thébai Szent Pál madaraként Afrikából, hogy kiteljesítse a géniuszok körét. Mert a hiányolt két géniusz, az atlanti és az afrikai Hamvas előtt rejtve marad. Várkonyi érzi, és meg is találja. Atlantisz és Egyiptom. A pálosok, a hiányzó magyar brahman kaszt, a rengetegbe, mágikus helyek közelébe települt pálos szerzetek, a rejtélyes tudás őrzői, annak az egyiptomi örökségnek szellemrokonai, melynek kapcsán Mereskovszkij írja: a szent család Egyiptomba menekül…

Talán épp e rejtett spiritualitás tragédiájának mérlege hiányzik a magyar lét hermeneutikájából. Ez a hiány a hamvasi színszimbolika kapcsán érhető tetten. Hamvas számára "a klasszikus reneszánsz festmény a kék és a vörös, a szférikus és a szenvedélyes egyensúlyán alapul. Ezt váltotta fel korunkban a zöld – a létezés, mint a pontszerű individuum át nem világítható életéhsége, és a lila – a megismerés, mint humanizálhatatlan absztrakció, lila köd." Pedig Európa régi népeinek, a keltáknak, baszkoknak, etruszkoknak a színe, csakúgy, mint a Föld Pilisben lakozó szívcsakrájának színe a zöld, a szeretet színe, és a lila – az okkult ember számára, csakúgy, mint a nagyegyházak papsága számára – a spiritualitásé. Pedig talán a nem is olyan távoli időben a zöld, a kelő nap ajándékaként kapott zöld alapszín lesz…

Hamvas a szeretetet minden létezés alapállásának, az egyetlen lehetséges komoly életmegoldásnak és a létezés végleges alapjának tekinti, és kíméletlen mindennel szemben, ami a létrontás által, a rendszer által lehetetlenné teszi a rendet. Ez már nem a Kertbe visszahúzódó, a lét aranykori alapállását helyreállító sors szava, hanem az áldozathozóé, aki e békéről tud, de a heroikus létben mások idilljének esélyéért a békéjét feláldozza.

A hagyomány kisiklásának XIX. századi pillanatát, az "istenek útjáról" való letérés tragikus pillanatát illetően véleményéről minden kétséget eloszlat: "Az államot nem lehet büntetlenül üzemmé tenni. Az embert nem lehet büntetlenül bankárrá és pénzügyminiszterré tenni." Tudja, a meg nem talált géniuszok szellemében is, beavatottként: "az anyag nem az emberi lét alapja. Az anyag az elrontott élet végső következménye, a bűnbeesett lét legalsó foka." Ugyanis Hamvas e géniuszokra nem rálát, hanem éli. Hamvas az átélt beavatásról, a pillanatról tud. Ismeri a pillanatot, amikor átéli, hogy már nincs tudata, átéli a beavatottak misztériumtapasztalatát. Műveli a csodát, nem magyarázza.

Mert mind a hét géniusz itt lakik velünk. A Géniusz az embertől független és isteni lény, aki a helyhez tartozik. A hely pedig az, ahová az azonos szellemi körből származók megérkeznek, leszületnek, mert a hely szelleme az ember belső és rejtett sorsának kivetítése. Ezért laknak velünk fáraók, keleti vezérek, atlantiszi mágusok, a nyugat világos elméi, mesterek, a dél művészei, de széttartó tudattalanságban, a tájban alvó lelkek anarchiájában. Amíg Isten nélkül, esély nélkül, mert az Isten jelentése Egy.

"Az istenek útja nehéz. Ha az ember erre lép, a föld megtagadja. Számolnia kell azzal, hogy a javakból nem kap semmit, egyedül maradhat és szegényen. De az istenek megadják neki, amit az ember csak az istenektől kaphat. Biztos." Ezek a beavatott Hamvas szavai.

Kozmikus kép-írás

Amit Liszt és Bartók, Várkonyi és Hamvas elvégez, nincs párhuzam nélkül a képzőművészetben. Volt az időnek egy kegyelmes szakasza, amelyet két összetartozó kiállítás keretezett. Ez az alig több, mint félévtizednyi lélegzetvétel valódi poétikai forradalom volt a táncházzal, a természetes ünneplésével és a költészet kultuszával, a Kárpát-medence újrafelfedezésével és lelki visszavételével. Ezeken a – rejtett világokat feltáró – tárlatokon, az 1972-es boglári és a Nagy Lászlótól búcsúzó '78-as budapesti tárlaton hirtelen együtt lehetett látni ezt a szellemidéző képiséget, látványkozmoszt, melynek az őskor idéző erejű ábrái, az ókor szakrális magaskultúrái adtak mögöttes mélységet. Ezt az irányt nem a művészettörténeti tájékozódás, inkább a népművészet közvetítő, szerves ihlete mozgatta. Az alkotókat csak egy fél évtizedig láthattuk együtt újabb és újabb alkalmakon. Ilyés Istvánt, Schéner Mihályt, Kátay Mihályt, Molnár V. Józsefet, Samu Gézát, Halmy Miklóst, Porkolábot, Csutorost, Konczot, Martyn Ferencet és Korniss Dezsőt. A hatalom védekezett ellenük, de a képek működtek. Utoljára őket együtt 1978-ban a Semmelweis Orvosegyetem új épületének aulájában láthatták. Ez az épület a város szakrális földrajzának kitüntetett pontján, az Orczy kert közelében van. A megnyitó azonban egy időszak tragikus lezárásának a pillanata is volt. A megnyitó két vendége közül csak Lükő Gábor jöhetett el, Nagy László már nem. A magyar művészet szellemi fejedelmétől búcsúzott el azon a kiállítási megnyitón. Akkor lezárult a nomád nemzedék poétikus forradalmának emlékeztető és mozgósító szakasza.

E nemzedék festőfilozófusa, Halmy Miklós kér bennünket, hagyjuk a Motívumot szabadon működni, mert ez "a legerősebb s leglágyabb módszer, a legkeményebb s leggyengébb módszer". Ezért a motívum kérdése a bartóki mélységű magyar vizualitás archimedesi pontja. Valóban archimedesi, mert ebből a pontból a más képiségek, látomásrendek "világa" kifordítható. Ettől fogva alapjait veszti a kijelentés a magyar képzőművészet erőtlenségéről, az európai hagyományhoz képest értett másodlagosságáról. Ha Liszt és Bartók, Várkonyi és Hamvas kapcsán a szakrális helyreállításáról beszéltünk, akkor a kép kapcsán is mérlegre kell tennünk mindezt. Valójában a zsáner, a tér illúziójával dolgozó művészet megszünteti a kép szakrális terét. A perspektíva az egyén helyét, az "enyészpontot" jelöli ki. Mindegy ezután, hogy portré, csendélet vagy zsáner, a kép deszakralizált, kozmológiája elveszett, helyébe ideológiai realizmusok, vagy az izmusok inflációjában elsokasodott absztrakt, dekonstruált vagy a tudattalanból felszínre hozott szürreális képvilágok lépnek. Ezért a képzőművészet elfedi a világképet, és ha látnánk, sem látjuk meg, mert mi már nem emlékszünk, díszítőművészetnek látjuk a kozmosz képét. Pedig Dürer és Leonardo kozmogrammjai, mint a halasi csipkék, varázsvilágok a perspektíván kívül.

A kozmosz képének helyreállításában a népművészet kapu az ókori és őskori hagyományra.

A népművészet jelvilágát értelmező – ha tetszik, a magyar etnoszemiotika vagy szimbólumkutatás kánonját alkotó – hermeneutikai kísérlet hatalmas eredményeket tudhat magáénak. Magyar Adorján, Huszka József, Lükő Gábor, Pap Gábor, Molnár V. József, Kabay Lizett és Jankovics Marcell új kulcsokat adott a kezünkbe a magyar képi örökség megértéséhez. A hagyomány egyben az adott nép szellemi galaxisa is, azaz létezik egy – a makrokozmosz és a mikrokozmosz között lévő – szellemi "mezokozmosz", melynek elsajátítása segít a "felhőkakukkvári" magyarázók megkerülésében. A hagyomány megismerése, ahogy azt Lükő Gábor a Magyar lélek formái könyvében megismerjük, valójában a magyar jelképrendszer, a magyar térszemlélet és időszemlélet elsajátításán keresztül építi fel ezt a köztes kozmoszt, mely éppúgy a teremtő arcát viseli, mint az ember maga.

Ez a jelfejtő szemlélet az ornamentikus, díszítőművészeti kánon mögé lát. A népművészet etnocentrikus, leszálló kultúrjavakként eredeztetésének csapdájából kiszabadítja a motívumkincset, azaz valóban hagyja a motívumot működni. És a működő motívum – Kabay Lizett jóvoltából – bizonyítja, hogy "a magyar népművészet minden ága 3000-6000 évre visszavezethető képzeteket tükröztet. Olyanokat, amelyeket sem szasszanida, sem más, későbbi keleti, sem oszmán-török hatással nem tudunk indokolni." De tovább is lép, amikor szavaink eredete és kapcsolatai, valamint a népművészetbe foglalt és megőrzött mitikus jelképeink eredete és kapcsolatai közötti hasonlóságot kutatja. Ez a törékeny, kortalan asszony, kolozsvári patríciusok leszármazottjaként varázsosan szellemes és játékos stílusával avat be bennünket az ősnyelv titkaiba. Családjában a nyelv mágikus eszköz; Áprily Lajos és Jékely Zoltán a tanúság rá. Nem ő az egyetlen, aki a gyökök titkait faggatva a Czuczor – Fogarasy szótár igézetében kiszabadítja nyelvünket a kényszeresen xenofil szófejtés árvaházi nyelvhamisító kábulatából. Kiss Dénes, Turay Kamil, Bíró Lajos, Végvári József, sorolhatnánk a neveket, de Kabay Lizett az egyetlen, aki a magyar nyelvben meglelt ősnyelvi állapot mellett a néphagyomány képi örökségében is megmutatja és az őskori-ókori képpárhuzamokkal felelteti meg a szótárunkban foglalt misztériumot.

Kabay Lizett elvezet bennünket Nimród király tornyához és a Bábel előtti nyelvhez, hogy a szakrális, mágikus örökség átjárást teremtsen az elszármazott nyelvek, mitikus érzékenységek között. Kulcsképekhez kulcsszavak. Művében rokon hangzású-értelmű gyökök körül sűrűsödő szóbokrok mellett rokonjelentésű képjelekre találunk barlangrajzokon, újkőkori vagy ókori leleteken. A mű bizonyítja, hogy az ősi, belső értelemmel felruházott, jelképes nyelv ott rejtőzik a ma nyelvében, még ha ez a mi mai magyar nyelvünk az eredeti jelképiségéből egyre többet vesztő (denotatív) szavakat képező közlési rendszerré vált is. Ez a feltárt ősi nyelvi réteg a képi, mágikus gondolkodással összhangban alakult ki, és így az ősi hitvilágba avat bennünket.

Van úgy, hogy a jel vezeti a szótárat forgató kezet. Így a háromszög körül találjuk az ár, ék, szög, szeg, szak, szék, szik, cika, cikáda, szeglet, sark, fog, fok, tövis, egy, hegy, nyílhegy, úr, orom szavakat, és látjuk mögöttük a szakrális jelképiség üzenetrétegeinek archeológiáját. Kabay Lizett jelfejtése Várkonyi Nándoréhoz mérhető mélységű művelődéstörténeti fordulat, és radikális módon lép ki az uralkodó művészetelméleti paradigmából.

Életművé kerekedő munkássága nem társtalan Kolozsváron, mert Szőcs István művelődéstörténeti esszéiben távlatos kitekintéssel vonta új értelmezési keretbe műveltségünk, meséink, balladáink mitológiai hátterét akkor, amikor Bel-(vagy Kül-?) Magyarországon a cenzúra elvonta a teret az ilyen írások elől. Szőcs az elsők között helyezi a Cantata profanát asztrálmítoszi keretbe, hogy egyben a Bartók-életműt is a művelődés őstörténetének mélyebb alapzatához horgonyozza. A Bartók-triptichon az Ikrek világkorszak mélyéig talál motívumokat, előzményeket, melyek átívelnek kultúrákon, etnikai családfákon keresztül is. Így játszik el a szarvasűzés asztrálmitológiai jelentésével, és von párhuzamot a lapp eredetű, Kola-félszigeti rege és Bartók román kolindája között. Szőcs igazi szellemi kalandok közepette rajzolja újra a mitikus topológiát.

E Bartóknak szentelt szövegben talál rá Szőcs István Dummuzira, azaz Tammuzra, aki Daramahban a szarvaskirály alakját veszi fel. Daramah pedig továbbél a székely népmesékben, de még Tamási Áron szövegében is, mint Durumo (szarvas)ördög. Egyébként Drumo, dromo ördögről Ipolyi is ír. Dummuzi-Durumot magányos példának érezhetjük, de a magyar hagyományban másutt is rátalálunk. A napköszöntő varázsvers Dunguz-Dummuzi-Tammuz-Damasek istenét az antanténusz mondóka őrzi. A versikét nem csak nálunk, a finneknél is megtalálni, és benne, csakúgy, mint a népmesékben, még egy ördögre lelhetünk, aki elvezet a hajdani mitológiákhoz: a Bambuc ördög az. Így lesz a sötétség gonosz szelleme, Bambuz meseszereplő, vagy a kiszámolós egyik fordulata: ala-bala bambusz. Az eredeti varázsszöveg talán így olvasható: "Anta Dunguz, Szur, raga Dunguz, Szur raga, digi-daga, Ala-bala, Bambúz." Így a művelődéstörténet, az ikonográfia révén nem csak a népmeséinket, de bennünket is a mitikus korok mélyrétegébe horgonyoz le, és e logika mentén legalább az Ikrek és a Bika világkorszakáig ellátni. Lám, ha a nemzet keltezése nem is, de hagyománya vagy nyolcezer év mélységébe vész.

Várkonyihoz hasonlatosan Pap Gábor, Jankovics Marcell és Molnár V. József is a tradíció asztrálmítoszi kereteibe foglalja a népművészetet, mesekincset, és az évköri hagyományrendet, azaz ahogy Kabay Lizett írja: "minél lennebb ásnak, annál magasabbra, föl a Napos, Holdas, csillagos égbe látnak". A valóban mély kút alján nappal is meglátni a csillagokat. Az asztrálmitikus hermeneutikát illető és a hetvenes években kibontakozó művelődéselméleti fordulat nem magányos honi jelenség, a hazai előzmények mellett Santillana mítoszértelmezésében, a Hamlet malma műben megismertek felszabadító erővel hatottak. De a honi előzmények itthon is visszakövethetők a század derekáig. Az asztrálmítoszi értelmezési keret előképére már Baktay Ervinnél és Berze Nagy Jánosnál is rátalálunk.

Mert Berze Nagy János meseértelmezésében az életfa valóban égigérő fa, azaz a mese történései egyben égi történések, asztrálmítoszi események. A mesekincs nélkül pedig a magyar hagyomány ikonográfiája és szimbológiája is csonka. A magyar mesekincs értelmezése ugyanúgy igényli a Negyedik ember és elődeinek megértését, mint mindaz, amit Várkonyi mitológiájában megismertünk. Az erről az alapról leszakított meseértelmezés éppoly emlékezetkiesést eredményez, mint a motívumkincs reneszánsz udvarokból való származtatása. A sumér vagy káldeus planétaistenekből és a világfa tetején lévő csillagisten hitéből származtatott meseelemek az emberiség egyetemes örökségét képezik, és Berze szerint érintik a görögök, perzsák, kínai és ugor-altáji népek vallási örökségét. Berze egyébként – talán Varga Zsigmond logikáját követve – az altáji és az ugor népek világképét az elő-ázsiai kultúrákból vezeti le. Berze Nagy öröksége gazdag ösztönzést jelent, és folytatóinak tekinthető Pap Gábor, Jankovics Marcell és követőik.

Jankovics Marcell művelődéstörténeti munkássága szerteágazó. Népmese-modelljében Berze Nagy örökségét és Propp munkásságát egybeillesztve helyezi e mesekincsünket az asztrálmitológia szövetébe. De ez egyben jelképi utalásokban gazdag és a látás kulturális tudattalanját iskolázó módon jelenik meg az ő és munkatársai animációs művészetében is. Talán hatásában ez a legfontosabb képi felület, melynek révén a hagyomány ma jelen lehet életünkben, olyan művek által, mint a Fehérlófia, a Rege a csodaszarvasról vagy a Magyar Népmesék sorozat. A csillagmítoszi hagyomány ikonográfikus jelenlétét az ősművészetben és az egyetemes művészettörténetben is követhetővé teszi Jankovics Szent László-freskók asztrálmitológiai elemzésére vállalkozó műve. Persze a magyar népmesében foglalt rejtett magyar "tündérmitológia" Arany Lászlótól Vámos Ferencen keresztül Szántai Lajosig sok "apokrif" népmesekutatót indított új utakra. A magyar népmese tulajdonsága, hogy teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét. A mesének, az egész elvéből következően, nincs egyetlen értelmezési lehetősége. Bármilyen tetszőleges irányból megközelíthető – pl. asztrológia, alkímia, jóga, sámánizmus, népi kozmológia –, minden esetben valóságos képet ad a lét természetéről és az ember tudatában végrehajtandó szakrális feladatról. A mesében foglalt asztrálmítoszi örökség megértéséhez a Pap Gábor által fémjelzett, a Csodakút tanulmánygyűjtemény, vagy a Nefelejts című előadásválogatás által elibénk tárt kutatás-irányzat is jelzi, hogy a mese többé nem mese számunkra, hanem kozmológiai többlettudás forrása.

A motívum működését értelmező, a népművészet "képírásának" logikáját, téridejét, jelentésteli arányrendszerét élő folyamatábrázoló nyelvezetként megmutató Pap Gábor hatása jelentős a kortárs művészetre. A jelrendszerként felfogott, "szerves" látásmód megszabadít a díszítőművészet, az ornamentikusság kicsinyítő képzőjétől, és mélyebb kozmikus, világképi üzenetek jelenlétére ébreszt rá. Hermeneutikai kísérlete a népművészet jelolvasóinak tekintetét éppúgy a csillagos égre szegezi, ahogy Várkonyi mitológiája, vagy Berze Nagy meseelmélete, de egy más léptékben. Így válik a nap vonulásának képét jelnyelven üzenettel és szellemmel telítővé a veleméri templom freskója, a kalotaszegi tisztaszoba varrottasai és festett bútorai, vagy a faragott házorom. Így íveli át a konvencionális gondolkodásmód értetlenségét legyűrő szellem a paleolitikus barlangi holdnaptárak, csillagvárták és tárgyaink, templomaink jelegyüttesei közötti időszakadékot. Pap Gábor, csakúgy mint Kunkovács László és Molnár V. József, felfedezteti velünk a paraszti lét templomot utánzó kenyérsütő tűzszentélyeiben, szabadtűzhely-oltáraiban, szűr- és suba-szabásrajzán és díszítményein a működő szakrális világmodellt.

A Pap Gábor-i tematizálás kánon (újra)teremtő gyakorlat, mely egyszerre kozmikus és sámánisztikus: Csontváry, a Szent Korona, Madách Az ember tragédiája, a Cantata profana, vagy az Attila-kérdés újraértelmezése a történetiben és az azt megjelenítő művészetben felfedezteti a rejtett kozmikus és szakrális vonatkozásokat, hogy történetünk lassan kiemelkedjen a historikus esetlegességek ellenértelmezett vagy eljelentéktelenítő látszatából. De legnagyobb nyeresége, hogy a történeti-társadalmi létmély védettségét, a jobbágyi szakrális oltalmazottságot megmutatja. Azaz a (hivatalos-uralmi) történelmen kívül élő jobbágyi-paraszti világ metafizikus és kozmikus bentlétét igazolja. Az imával, áldással megszentelt eledel, a kozmogrammal ékes bokályból kiöntött víz energiája, az imádságok oltalmazó védelme óv a Semmitől és megóv az Iszonytól is.

Beavató szándékú művészet- és lételmélet ez, és a tét, mindannyiunk tétje, hogy eljutunk-e általa Krisztusig. Hogy az út feléje visz, arra az organikus elbeszélésmód által inspirált Varga Tibor, Gönczy Tamás és Molnár V. József útja meggyőző bizonyíték. A korona spirituális ikonográfiája ezért egyben a magyarság sorselemzése. Ezért időszerű a pálos rejtélyről töprengeni, és ezért szakrális kísérlet is e művészettörténeti vállalkozás. És mint megértéstanba foglalt kozmológia éppoly rejtélyes prekognitív, tudatelőttes forrásokra utal, mint amelyek az általa vizsgált alkotókat, Csontváryt vagy Bartókot táplálták.

A hermetikus hermeneutika talánya

Hamvas a hermetikus örökség vállalójaként tesz folytonos tanúságot: ami fent van, egyezik azzal, ami lent van, azaz az emberi mikrokozmosz megegyezik a makrokozmosszal. Ehhez az asztrológiai-mitológiai hagyomány ad keretet, melyet életrajzírói szerint jól értett és talán művelt is. Várkonyi művelődéstörténete is a világhónapok időmértékéhez igazodik. Ezt az asztrálmítoszi kronológiát a precesszió "óramutatója" tagolja – bőven olvashatunk erről Baktay Ervinnél is. Az idők mélyében gyökerező téridő-keret máig élő, kiirthatatlan folytonosság, mely a páduai patríciusház lovagtermének freskóin, a reformáció korának alkimista udvari értelmiségeinek mindennapos gyakorlatán keresztül a bulvárponyvává vedlett alakváltozatokig hű kísérője európai kultúránknak.

E keretben az alkotáslélektan nem csak spiritualizálódik, de e művekben, csakúgy, mint értelmezésükben, a világrend asztrálmitologikus logika szerint jelenik meg. A vállalkozás sikerének ellenőrizhetősége nehéz, a belelátás igazát ugyanazok a rejtett szellemi mechanizmusok érvényesítik vagy cáfolják, amelyek adott esetben az értelmezés tárgyát működtetik. Egyben biztosak lehetünk: a szellem ezen tényei is transzracionálisak, kívül helyezkednek az uralkodó kognitív, analitikus, lineáris gondolkodási sémákon. Az asztrálmítoszi keretben gondolkodók szélesedő tábora Julian Jayneshez hasonlatosan sajátos transzjungiánus gesztussal relativizálja az emberi gondolkodást és alkotást illető elképzeléseinket. Ha Jaynes visszavezet bennünket a racionális analitikus gondolkodás születésének hellén korszaka előtti vizionárius, sugallatos, az istenit közvetítő belső hanghoz kapcsolódó tudatformához, akkor Pap Gábor és pályatársai, követői még bátrabb alkotáselméleti hipotézist állítanak fel. Csontváry, Bartók és nem egy kortárs művész, így például a szobrász Bobály István "alkotáskozmológiájában" a makrokozmikus, ha tetszik, asztrálmitologikus törvényszerűségek szervező jelenléte tűnik szemünkbe az elemzések logikáját követve. Csontváry alkotáslélektani jellemzéséből nem hagyható ki a Nap-útra hívó belső hang, a beavatottságra utaló élettörténeti dokumentumok sora. A sámánisztikus elhívás nélkül marad az elmekórtani kórtörténeti csapda.

A bartóki életút ilyen értelemben fontos ellenpélda. Bartóknál semmi sem utal az elhívás sámánisztikus motívumaira. Mégis a Cantata Profana a tanúság, hogy a bartóki invenció az ösztönmélységet és a legmagasabb zenei formaképző intellektus pólusait egymásnak feszítő művészetében az asztrálmítoszi törvény áttűnik, mint az alkotó invenció mikrokozmoszából felmerülő kozmikus csillag- vagy szellemrend és viszonyvilág. A bartóki alkotás kozmológiai mögöttesére Pap Gábor a pásztorművészet motívumkincsében feltáruló és a kolindaszövegekben megőrzött asztrálmítoszi, kozmológiai összefüggések átfogó ismertetésével mutat rá. Vállalkozása éppúgy eredeti és meggyőző, értelmezésén éppúgy áttetszik a kozmosz kényszerítő rendje, mint Santillana már említett munkáján.

Furcsa, hogy míg a közgondolkodás elfogadó az asztrológiai lélektan iránt, de idegenkedik attól, hogy az alkotásban, az ember teremtő aktusában a kozmikus, az asztrálmítoszi arculatú világrend érvényre jusson. Ha a mechanisztikus, racionalista vagy pozitivista gondolkodás mindezt idegennek tartja az európai örökségtől, akkor hibát követ el. Ez a fajta a gondolkodás sajátja a mély-Európának, és ez Newtonra éppúgy igaz, mint Mozartra, még Európa Mária-koszorús csillaglogója is ezt az érzékenységet rejti. A műértelmezés szellemi vállalkozása a mögöttes, vagyis a maya által elrejtett valóság megismerésére tett kísérlet. A jungi tájékozódáshoz mérhető vállalkozás az őskép erejével megnyitni a tudat mögötti tudás – talán Atlantisz módjára elsüllyedt világokra nyíló – kapuit. Ilyen életmű Bartóké, Csontváryé, és ilyen Halmy Miklósé vagy Bobályé. Elsöprik a kérdést, vajon e rejtélyes öreg nép, a magyar, mitől más, mitől távoli és idegen, mitől régi, és mégis mitől újul meg minduntalan.

Elsöprik a kérdést, vajon van-e magyar festészet, vagy nincs, mert érdektelenné teszik az esztétizáló, akadémiai vagy műpiaci kérdést, és visszahelyezik a képet és a népet a maga szakrális méltóságába, ahonnan az a történet során auráját veszítve újra és újra kikerül.

A magyarság támasztotta napnyugati szorongás a rejtélyes túlélőnek szól, akivel szemben a rejtett és makacs történeti előfeltevések nem sok könyörületet engednek meg a történelem tanúsága szerint. Ha a napnyugati lélek itt megfordul, akkor meg is fordul, az örvény átszellemíti hamar, de aki beleszületett, és megtéveszthető – örökségét gyanútlanul veszti el. Ez a tudás a misztériumról nem a szellem mágikus visszaútja, nem is perújrafelvétel a turáni átok dolgában. Nem is a planéta-szellemek, sem az ősprincípiumok hatalmának hirdetése az üzenet. A megtérés iránya nem Atlantisz, a magyarság válasza a sorsra már fél évezrede az áldozat. A Szabadító fénye ragyog át Mária mandorláján, e ronthatatlanul szakrális tájon.

Irodalom:

Allemand, Jean-Marc: René Guénon et les Sept Tours du Diable. Paris, 1990, Guz Trédaniel.
Nagy Emilné Göllner Mária: Michaeliták. A magyar népszellem és az antropozófia kapcsolata. Ispánk, 2000, Arkánum Szellemi Isk. K. (Arkánum Szellemi Iskola könyvtára sorozat, 10.)
Heyer, Karl: Von der Atlantis bis Rom. Stuttgart, 1964, Verlag Freies Geistesleben.
Kórleónisz Miklós: Az ördög hét tornya és a négy okkult rend. Pannon Front, 27. sz.
Saint-Germain, Claude-Louis de: Saint-Germain gróf Legszentebb Trinozófiája. Legszentebb Háromszoros Bölcsessége. Miskolc, 2000, Hermit. (Bibliotheca hermetica.)
Pap Gábor: Csak tiszta forrásból. Adalékok Bartók Cantata profanájának értelmezéséhez. Budapest, 1990, Kós Károly Egyesülés – Mandátum.
Pap Gábor: Hazatalálás. Művelődéstörténeti írások. Budapest, 1999, Püski.
Pethő Bertalan: Iszony: egy magyar paradigma. Forrás, 2003. 3. sz. 88 –109.o.