Elhagyástörténetek



A Földön időtlenségből származó mítoszok őrzik azt a tudást, miszerint az ember szerepe e világban, hogy a – valamilyen számunkra titokban maradó hiba miatt – anyaggá süllyedt létezőt ismét az örök és anyagtalan szférájába emelje. Ezért kaptunk szellemet és élünk anyagi testben. Az ember azonban – szűknek érzi az élet nyújtotta lehetőségeket? Fárasztónak és megalázónak a feladatot? – időről időre kiesik szerepéből, elhagyja a neki rendelt helyet, és magára hagyja a világot.

Első ilyen alkalommal – megkóstolva a tudás gyümölcsét – lángpallosú angyal űzte ki az őt védőn beburkoló örök kertből. Majd, valamikor az aranykor vége felé – meg akarván érteni a mitikus világ rendjét –, elhagyta az istenek társaságát és filozófiával a hóna alatt, végleg e világra született. Harmadik alkalommal, nem több mint öt évszázada, már maga törte szét a világ rendjét, megszülve önmagából semmibe burkolózó reflexív szellemét, az Én-t. A legutolsó zökési kísérlet napjait most éljük – digitális információ mennyországát varázsolva magunk köré – leválasztjuk magunkról a Földet.

A történetek mindegyike egyetlen mélyben fekvő titok köré szerveződik, mindegyik a kíváncsiság és a bűn valamilyen titokzatos kapcsolatára utal: a Tudás és a Halál kézfogójára az Anyag házában. Az embert a tudás irányába tett meggondolatlan lépései mind üresebb terekbe vezetik, miközben már maga az élet válik problémává: az élet, mint puszta védekezés.

E folyamat harmadik lépése az önmagának elegendő, saját világának közepén uralkodó, causa sui Ego-Én megjelenése. Ez az időszak, mai világunk Big Bang-je, hatalmas erejű "szingularitási pont" volt. A megszülető Én mindent átformált, átszínezett, átértelmezett, amire pedig nem volt hatalma, azt elsöpörte. Semmi sem az már, mint ami azelőtt volt. Innen ered minden, ami ma az ember Univerzuma. Az a pillanat, amikor eddigi történetében talán legszabadabb volt az ember, és ahonnan sokfelé indulhatott volna. Végül is felénk indult el, és egy csodálatos, álomszerű, kegyetlen és zuhanó világot alapított.

A megszületett én első gondja világot alkotni az üres térbe. Gondolatai ezért egyetlen pillanat alatt csapnak át az ismeretelméletből az ontológia területére (mintha az ismeret elég volna a teljes világhoz – elkövették ezt a hibát már az ókori gnosztikusok is), behálózzák az ürességet, bepásztázzák az én körül fellelhető értékeket, jelenségeket, dolgokat, gondolatokat. Mindeközben – minthogy az egyetlen lehetséges kiindulási alapot, a felhalmozott tudás irányítását megtagadta, mi több, ennek az elhagyásnak épp ez a sine qua non-ja – meggondolatlanul köt össze világosat sötéttel, erényt bűnnel. Majd a fátumot a véletlennel helyettesítve az élet értelmetlen kirakós játékká alakult.

Miközben Descartes a megismerés tiszta és világos fogalmait kereste, egyrészt lehántotta a fogalmakról azt a – meglehet korántsem mindig világos, és sohasem egyértelmű, ezért aztán racionálisan nem kezelhető – szimbolikus burkot, amely az emberi világ teljességének alapja, másrészt az én biztonsága okán kiirtotta a világ középpontjából a Másikat.

Ego, Véletlen, Analízis – a 20. század történelmi, természeti és technikai kataklizmájának energiája kellett ahhoz, hogy ezt a kötést oldja.

Az új iniciálé a Történetben a Ház: a Tudás és az Élet szimbóluma. A házról való tudás (az oikologia) valamiképp szeretet típusú – elkötelezett, holisztikus, óvó –, tehát transzcendens. Ezért nem helyes ökologikának, tudománynak gondolni, mert ezáltal éppen a meghaladott kötés válna ismét élővé. A ház a logika előtti időt emeli be a mába: utótagja a logosz. Mert a Ház szóból van – ahogy azt mágikus módon éppen a kataklizma csúcspontján és kellős közepén, a logika előtti időkből feltáruló görög tudás Heideggeren keresztül megmutatta: az ember a szó házában él.

A szó a létből származik, ezt őrzi univerzalitásában. Nagyon régi tudás ez, Parmenidész i.e. 600 körül ezzel az ember feletti tudással birkózik mindössze 150 soros költeményében, amely a görög filozófia – tehát világunk – sarokkövévé lett.

Fogalmaink univerzalitása és életünk helyhez, időhöz töretettsége: feszülő ellentmondás. A modernitás végére azonban atomjaira bomló, rendezetlenséget sugárzó életünk ezt az ellentmondást a végletekig fokozza, az ember házát, a rendezettségével kozmoszt idéző szöveget felfejtve, kiszolgáltatja azt a káosz erőinek (a digitális világban a szó maga is alaktalanná – in-formációvá – válik).

A megmaradás lehetőségét a ház még (és talán időtlenül) ép alapszövete, az egységes szövegek, a legtisztább értelemben vett Tradíció felé fordulás hordozhatja.

Régheny Tamás




Ökotáj, 31–32. sz. 2003. 2–3. o.