Szebb az a kert, szebb, mint egy költemény,
ennél szebben nem is olvastam én, 
pedig nincs versbe szedve semmi benne,
uborkák kúsznak, ágra menve
fogóznak össze karcsú karjaikkal,
messziről éppen erre néz a pitvar, 
s a kert végéből ide kandikál 
a sárgán nyíló napraforgószál
kiültetve nagy szirmait a napra.
A zellerek közt árván elhagyatva
a karalábénk bámul segítség után, 
illegetvén a nagy hasát sután,
mint a szatócs, ha jóllakott ebédre
és sétálni indul ki a rétre.
A hagymatábla, mint ifjú hadsereg, 
a világ ellen rohamra ered,
habzsolja zölden, mit közelben érhet,
e nagy mohóság mi mindent nem ér meg! --
követeli a napfényt, földet, levegőt,
s nem győzheti le semmi, semmi őt.
Hát még a nagy tök! öntelten, bután
megy a csavaros indája után,
napra teríti lapu-takaróit,
mint a gazdasszony nagymosás után.
A paprikák sem hagyják magukat,
dudorodva törik a kiutat
az apró, hegyes levelek közül,
s a paradicsom már olyan büszkén ül
a helyén, mintha csak rajta múlna, hogy megérik.
A káposztákról jobb is nem beszélni,
úgy guggolnak, mint annyi fürge néni,
kik világ sorsát intézik csevegve
és sopánkodva néznek az egekre.
Hát a murok s a petrezselyem?
Földjét feszíti szét, ezer helyen,
s törtet mohón, követelőzve lefelé,
hogy zöld levele szinte már kék belé.
Habzsolja minden itt, mi az övé,
s magát helyezi mindenek fölé,
mert minden élni, csak élni akar
s nagyot nőni, de ezt mohón, s hamar,
hogy zeng belé a táj és dalol a csend,
s a legkisebb is csak azért cseng,
hogy nagy lehessen ő is és megérve
ragyoghasson, bár nem tudja, mivégre.
Az élet árad itt, maga a nagy-nagy élet,
mit megölnek s újjászülnek az évek,
az ősz mindent elpusztít mindég
s elülről kezdi az új tavasz, mint rég,
és rügy fakad a tarlott ághegyen.
Anyám őrködik, hogy itt rend legyen,
paszuly, krumpli megkapja a helyét,
s el ne födje a tök a káposzta fejét,
ki ne vesszen a tárkony és saláta,
s örvend, ha a zeller helyét eltalálta.

Gyermekkorom kertjében így tanyázott
együtt a béke és az élet, ám ott
is maradt valahol mindenestől,
s csak néha, nagy bánatomban keres föl
és álmaimban, de már hiába minden,
szegény anyám, hová lettél te innen,
hova vesztél örökre, nyomtalan,
éppen tavasszal, mikor a legtöbb dolga van
a jó kertésznek, amilyen te voltál?
Lásd, az életünk összeomlott, s ott áll
minden, nem lelve helyét, felkavarva,
beleszédülünk már e zavarba,
nálad nélkül nem kaphatjuk a rendjét,
az ment csak meg, mi belőled dereng még.

A régi kertet miért is idézem én ...
nincs már belőle, csak e költemény.