Ha a hagyományos kun gazdaságszervezetet -- jelesül a kunhegyesi járás gazdaságtörténetét -- meg akarjuk érteni, akkor régmúlt időkhöz, egészen a kunok magyarországi beköltözéséhez kell visszakanyarodnunk. A kunok története szinte a mai napig az ősi közösségszervezet és a koronként változó társadalmi környezet párharcaként zajlott. E harcok valódi tétjének megértése híján nincs esélyünk arra, hogy a kun gazdasági szervezetet súlyos, éppen a lényegét kiforgató torzításoktól mentesen érthessük meg. A kunok e harcok során tiszteletre méltó elszántsággal védelmezték közösségi önazonosságukat a különböző, hódítói szándékkal fellépőkkel -- tatárral, törökkel, osztrákkal és bizonyos mértékig "szovjettel" -- szemben, azok pedig makacs akarattal igyekeztek feltörni ezt a számukra a felélést lehetetlenítő közösségszervezetet. Ha ezt az identitásharcot a kispolitika felől tekintjük, akkor mindezek a kunok szabadságharcaiként kerülnek megfogalmazásra. 

Kiváltság, szabadság, függetlenség

A liberokrata kispolitika számára a szabadság formális érték, önmagáért való viszonyulás az univerzumhoz és annak emberi szervezeteihez: a függetlenség viszonya. S nem tévedünk túlságosan nagyot, ha azt feltételezzük, hogy ez a liberokrata kispolitikai felfogás azért ragaszkodik a szabadság formális, üres függetlenségként való meghatározásához és bélyegez meg minden tartalmi meghatározási kísérletet kíméletlen és visszataszító stigmákkal, hogy a függetlenség elérését követően az üres formát maga tölthesse meg a neki megfelelő tartalommal. A kunok számára -- aminthogy a liberokraták kivételével mindenki más számára -- a szabadság nem formális, hanem tartalmi kérdés: önazonosságuk olyan alakítását jelenti, melynek révén a létviszonyokkal való harmóniában képesek élni. Ez a létharmonikus önazonosság az, amit a történelemben szívós kitartással védelmeznek a kunokéhoz hasonló közösségszervezetek a különféle hódítókkal szemben. És mert ezt az önazonosságot kívülről és felülről a kezdetektől fogva támadták, szükségük volt a függetlenségre: a mások identitásváltoztató szándékaival szembeni dacoláshoz ez biztosította a "jogszerű" feltételeket. A létszabadság védelmezéséhez szükséges függetlenségnek a kunok betelepedése idején saját, jogilag teljesen szabályos és legális neve volt: kiváltságnak nevezték.

A kiváltság kifejezés a hosszú középkori, erősen pozitív értékelés után már hosszabb idő óta, két történelmi korszak szótárában is erősen negatív jelentéssel bír, miközben minden más történelmi erő is biztosította maga számára, csak éppen más-más formában. A sztálinizmus idején a kiváltság egyszerűen "úri előjogokat" jelentett, amelyek az uralkodó ideológia szerint a "felszabadítani" kívánt "szegény nép" nyúzását hivatottak biztosítani. Ennek a megtévesztő fogásnak igen sokan estek áldozatul. A Kunságban ennek az ideológiának még egy különös jelentésrétege is volt: a "szegények" többségükben nem kunok voltak, és így azt érezhették, hogy a sztálinisták a kiváltságok érvénytelenítésével nemcsak az urak, hanem a kunok elnyomása alól is felszabadítják őket. Így a kun identitásvédő "kiváltságok" lerombolása pozitív fogadtatásra talált körükben, s megkérdőjelezhetetlenné tette a kiváltság jelentésének ellentétébe fordítását.

A kiváltság intézménye azonban nem járt jobban a "polgárinak" nevezett korszakban sem. Kezdetben éppen a polgárok voltak azok, akik a feudalizmus hosszú korszakában önazonosságuk védelmében a kiváltság intézményét felhasználták. A kiváltság persze eredetileg nyugati típusú feudális intézmény volt, amely Európának azon a tájain az urak egy részét mentesítette a közteherviselés alól. Magyarországon és a kunok között azonban nem volt szükség erre az intézményre, mivel ezekben a társadalmakban mindenki egyenjogú volt: mindenkinek, csak éppen más-más formában, de kiváltságolási lehetőség nélkül teljesítenie kellett közteherviselési kötelezettségeit. A polgárság, például a Szent István alatt Magyarországra telepített polgárvárosok polgársága, beköltözésétől kezdve élvezte a kollektív kiváltságokat: szabad királyi (értsd polgár-) városoknak is nevezték ezért a városaikat. Ami azt jelentette, hogy a feudálistól minden ízében elütő társadalomszervezetüket, társadalmi önazonosságukat e kiváltság révén védelmezhették. Miután a polgári viszonyok váltak uralkodóvá, teljes erővel megindították a támadást az ellen a feudális intézmény ellen, amely immár a nekik függetlenséget és identitásvédelmet biztosító "urak" előnyeit és önazonosságát védelmezhette volna, nem pedig a városokét. Ugyanakkor erre az időre a kiváltság már hasonult a polgári viszonyokhoz. Nem egy közösség önazonosságát védelmező szabadságintézmény volt már, hanem egy identitását tartalmi kérdésekben feladott, de előnyeihez ragaszkodó, meghasonult társadalmi csoport függetlenségi intézményévé, voltaképpen "elosztás-biztosító" intézménnyé vált. E polgárság természetével azonban nem fér össze a mások elosztási biztonsága, hiszen társadalomszervezete éppen elosztási hatalmának korlátozhatatlanságára szerveződik, s ezért indított harcot a kiváltságok ellen. Miután a polgárság kiváltsága -- az egzisztenciális voluntarizmus révén -- már beépült az uralkodó társadalomszervezetbe, azaz amikor a létrontó önazonosság és az azt biztosító függetlenség már egybeolvadt, és nem volt rá külön intézményként szükség, mert az mások számára is biztosította volna -- ha nem is az identitás, de legalább -- az elosztásban való részesedés jogát, akkor a kiváltság intézményét felszámolták.

A kunok közösségi kiváltsága azonban merőben különbözött mind a polgári, mind a sztálinista kiváltságoktól. A polgáritól abban, hogy a nem létrontó, hanem a létharmonikus önazonosságnak a hódító hatalmaktól való védelmezését, függetlenségét biztosította jogszerűen; a meghasonlott úritól abban, hogy nem az elosztás-biztosítás intézménye volt; végül a sztálinistától mindkettőben: a nem létrontó identitás érdekeinek megfelelő elosztás számára biztosította a függetlenséget. 

A kun kiváltság a létszabadság önazonosságának védelmére szolgáló függetlenségi intézmény volt és maradt mindvégig. Azonban mint látjuk majd, csak addig a mértékig, amíg nem hasonult maga is valamelyest polgári környezetéhez, és nem vált maga is a "csoportönzés", másoknak a csoportelőnyökből való kizárása érvényesítésének intézményévé. 

A gazdagság 

Az a nagykun identitás, amelyet az egymást követő kiváltságok védelmeztek, még a kunság értő és szeretetteljes néprajzos kutatói számára is megközelíthetetlen maradt. A kun társadalomszervezet számos lényegi vonását azonban enélkül nem lehet felismerni, hiányában pedig erről a kistájról és erről a népről sem lehetett pontos leírást adni. A megfejtetlen tények közé tartozik az az ismeretünk is, hogy a kunok között a gazdagságot nem a pénzbeli vagyonosság, hanem az állatok száma jelezte, és hogy éppen ezért nem a pénzvagyon, hanem az állatok száma tagolta a kun nemzetségi közösségeket belülről, rangok szerint. Érthetetlen volt az is, hogy az állattartást miért nem a pénzvagyon halmozására használták. A domináns közgazdasági elmélet fogyatékossága miatt foglalhattak állást ezzel a jelenséggel szemben még kiváló tudósok is 1979-ben (még a szocializmus körülményei között) úgy, hogy ez volt az akadálya a kunság kapitalizálódásának:

A Nagykunság állattartása az első szakaszban" -- az 1870-es évekig -- mindenek fölött állott... Ezzel a tőkével azonban -- jóllehet tőkeállatnak nevezték -- nem gazdálkodtak, nem kereskedtek, a benne rejlő gazdasági lehetőségeket nem használták ki. Tehát inkább holt, jobb esetben passzív tőke volt az állatállomány, mint a gazdaságok megerősítésének a bázisa. El nemigen adtak, csak annyit, amennyire a kiadások fedezésére szükségük volt. A birtokos lakosok között nem, vagy alig találunk a vizsgált időszakban olyanokat, akik állatkereskedelemmel foglalkoztak volna. (Bellon Tibor, Nagykunság, Gondolat, néprajzi sorozata, 1979., 115. oldal)

A későbbi időszakról, a redemptio korszakáról szólva Bellon Tibor még azt is írta, hogy a kiváltság maga, a táji elszigeteltséggel, a mező, ipar- és kereskedővárosoktól való túlságos távolsággal karöltve vált a fejlődés akadályává:

Mindezek azt eredményezték, hogy az a polgárosodás, amely a szabadhasználatú birtoklásból következhetett volna, nem teljesedett ki. Talán akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha ezt a kiváltságot valami kollektív nemesi kiváltsághoz hasonlítjuk, amelynek elvesztésén, vagy csorbításán féltékenyen őrködtek, s mindazokkal a lehetőségekkel, melyeket ezek adhattak volna -- nem éltek. Így ez a kiváltság inkább gátjává, mint segítőjévé vált a XIX. századi fejlődésnek itt a Nagykunságban. Míg a Kiskunságban a nagyobb mezővárosok -- Szeged, Kecskemét, és Pest -- közelsége ezt a merev formát megtörte, és elindította a tájat egy fejlettebb, kertkultúrás mezőgazdaság irányába, addig a Nagykunság megrekedt a korábbi termelési szinten, s ez egyúttal a társadalmat is konzerválta. (Bellon Tibor, u.ott, 68. oldal)

A kitűnő szerző fogalomhasználatában éppen a különböző társadalmakat jellemző különböző létminőség sikkad el: szóhasználatában a szabadhasználatú birtoklás nem a hagyományos viszonyok között élő kun szakrális valóságban érvényes szabadságot, hanem a polgári "függetlenséget" jelenti. Megfordítva, a polgári fejlődés elmaradása miatti számonkérés és negatív jelzőkkel való minősítés éppen a "fejlődés" csoportszempontú értelmezéséből következik. Az a nézőpont, amely a piacgazdaságra való áttérést tekinti -- per definitionem -- haladásnak, maga zárja ki annak lehetőségét, hogy a kunok által élt gazdagságot meg lehessen érteni.

A hagyományos kun viszonyok között ugyanis a szabadhasználatú birtoklás nem a piaci elvek gyakorlásának korlátozhatatlanságára épülő, polgári értelemben vett függetlenséget, a létviszonyokra érzéketlen, minőség nélküli pénztöbblet-elérés korlátozhatatlanságát, hanem a hagyományos létharmóniára való szabadságot jelentette. A létharmóniában élés szabadsága viszont valóban kizárja a polgárosodást. Ezt azonban nem tekinthetjük maradiságnak, ellenkezőleg, egy mélyebb igazság védelmezésének. Amikor egy gazdaság a létharmónia olyan megváltoztatásán, majd újraalkotásán fáradozik, amelynek eredményeként a maga jól-létét is képes biztosítani, akkor nem a pénzben mérhető nyereséggel, hanem az új harmónia által biztosított "élet-többlettel" méri a gazdagságot. Ennek az élet-többletnek a kifejezője az állatok száma, s ezért számít a sok állatot tartó "gazdagnak": a létharmonikus élet-többlet birtokosa a gazdag ebben a "naturálgazdaságnak" nevezett világban. S éppen ez a létharmonikus élettöbblet válik, mint látjuk majd, a "rang" alapjává is.

A kun társadalomszervezet leírásában azonban nemcsak a gazdagság meghatározásakor érvényesül a nézőpont helytelen megválasztása és az ebből következő tévedés. Három másik példát is említek a nézőpont helytelen megválasztásából származó tévedésre: 

• a szó modern értelmében vett társadalomszerveződés és a rang,
• a modern értelemben vett kultúra és a sámánista hiedelemvilág, 
• és végül a politikai szerveződés és a kun kommunitás példáját. 

A rang 

A rang eredeti (még nem torzult, létfeledt) alakjaiban a szakrális társadalmi valóság tagolásának egy lehetséges elve: a létharmónia alapján képzett felosztási elv. Ezért is nehéz megérteni a modern, materiális felosztási elvek, például az osztály, a státus, a rétegződés, de még a tekintély[1] alapján is. Nehéz, mert ezek mindegyike valamilyen módon az anyagi, illetve pénzjavakban való bővelkedéshez, az anyagi, illetve pénzjavak feletti rendelkezéshez kötődik, a rang azonban -- legalábbis eredeti alakjában -- nem. Ugyanakkor a rang mégis összefügg valami olyasmivel, amit manapság "gazdagságnak" szoktunk nevezni: a sok állattal. És ez az, ami még a jóhiszemű kutatókat is megtéveszti. A sok állat azonban nem a piaci értelemben való gazdagságot jelenti a hagyományos kunság és minden más pásztornép körében, hanem a létharmónia olyan újratermelésére való képességben való gazdagságot, aminek a következménye a minél nagyobb élet-többlet. Így nem az a gazdag, akinek sok állata van, hanem az, akinek a legnagyobb képessége van a létharmónia élet-többletté való újratermelésére: a létharmónia legjobb működtetői rendelkeznek a legtöbb állattal, és ők azok, akik a leginkább rendelkeznek az új létharmónia élet-többletként való létesítésének képességével. Éppen ez a képesség az, ami számukra a rangot biztosítja. Így csak a külső szemlélő számára ad a sok állat nagy rangot, a kevés állat kis rangot gazdáinak. A sok állat voltaképpen a következménye a rangnak, pontosabban a rangot adó lét-többlet alkotási képességnek. Az pedig már a közösség erkölcsi képességén múlik, hogy ez a rang lenéző megkülönböztetésként működik, vagy a közösség javára használják fel.

Voltaképpen érthetetlen az, hogy a gazdagság ezen felfogását miért és hogyan nem használja sem a szociológiai, sem a közgazdasági, de a néprajzi megközelítés sem. Hiszen az Ószövetség szinte szó szerint ebben a felfogásban közeledik a gazdagsághoz. Az Ószövetség szerint a gazdagság Isten elismerése és jutalma azok számára, akiket valamilyen tulajdonságuk alapján kiválasztott, még a választott népen belül is. Így a gazdagság szakralitása jól ismert lehet mindenki előtt. A különbség talán abban áll az ószövetségi és a kun gazdagság-felfogás között, hogy mivel az Ószövetség nem ismeri a túlvilágot, ezért a gazdagság evilági-materiális gazdagság, amelynek feladata a földi élet megédesítése. Ezzel szemben a kun és a többi pusztai nép, így a magyarság esetében is a gazdagság a szakrális javakban való gazdagságot jelenti, s nem az evilági egyéni élet megédesítésére szolgáló jutalom, hanem a közösségi létfeltételek újratermelésének a biztosítéka.

Ezen a ponton érdemes megjegyzést tenni a tekintély -- amelyet másként rangként is szoktak emlegetni -- liberokrata értelmezésének néhány pontatlanságáról. Ez a megközelítés nem teszi fel azt a kérdést, hogy miért éppen a marhában, vagy más vidékeken miért éppen a birkák számában számolják a rangot? Miért nem valami más az, amiben a rang az alapját megtalálhatja? Ehhez nem elegendő a pénzben való gazdagságot és a vele járó hatalmat vizsgálni, fel kell ismerni, hogy a pásztortársadalmaknál mindennek még nincsen különösebb jelentősége. A rang ugyanis képes semlegesíteni, mi több, semmissé tenni, vagy éppen negatívvá fordítani, és ezért hatástalanná tenni a pénzjavakban való bővelkedést! Hiába van valaki a szakrális valóság láthatárán -- azaz kívül rajta --, akinek sok a pénze, a rangja attól még akár negatív is lehet: kaszton kívülinek is tekinthetik. A létharmóniára berendezkedett világokban ugyanis a pénznek nincs értéke, ezért válik hatástalanná, és válik hatásossá például az üveggyöngy, mert az szakrális tulajdonságok hordozója. Annál inkább van jelentősége és értéke a lét-többlet alkotási képességnek. És azért éppen a marha, vagy a birka a mértékegysége a rangnak, mert az a közösségi élet és élet-többlet biztosítéka. A marha, a birka a közösség lét-esítési képességének a bizonyítéka, a lét-esítési képesség objektivációja. Rajta lehet bemutatni a lét-esítési képességbeli gazdagságot. A sok marha csak a piacgazdaságon pallérozott elme számára jelenti a "sültanyagi" gazdagságot és vele az ezért járó tekintélyt, amely rangot ad. A pásztortársadalmakban mindez még nem működik.

Később, amikor a piacgazdasági elvek már behatolnak a pásztortársadalom szakrális valóságába, és azt anyagelvűvé teszik, akkor már a sok marha egyben nagy piaci gazdagságot is jelent. De ez a behatolás hosszú időn keresztül még nem képes lerombolni a pásztortársadalmakat, "csak" kettős szerkezetűvé teszi ezt a valóságot. Egyszerre szakrális és stofflich: befelé szakrális rang, kifelé anyagelvű osztályhelyzet szervezi ennek a közösségnek a belső tagolódását.

Úgy tűnik, hogy a pásztortársadalmak népei szerint a lét-többlet lét-esítésének képességét mindenki születésével hozza magával, azzal, hogy emberré született, s csak a szorgalmától függ, hogy azt milyen mértékben fejleszti ki és valósítja meg. Ebből az is következik, hogy a rang a korai időkben, amikor más hatások még nem rontották meg, nem volt örökölhető, hiszen a személy, illetve a személy köré szervezett és általa irányított közösségek képességét jelentette. A rang éppen ezért a kezdetekkor nem azt a szklerotikusan merev tagolódást jelentette, amelyet a piac által már megfertőzött "tekintélyhez" szoktak rendelni liberokrata ideológusok, hanem ami a közösségnek a legnagyobb közösségi mozgékonyságot biztosította. Nehezen is lehetett volna másként, hiszen éppen ezen, a létharmónia bővített újratermelésén múlott a közösség fennmaradása, élete.[2] Az rendelkezett a ranggal és addig, aki és amíg a lét-többlet lét-esítésének képességéért megfelelő szorgalommal dolgozott: míg közösségi létbiztonságot nyújtott a közösségnek (ez nem azonos az egyszerű életbiztonsággal, mert csak a létbiztonság adja meg az életbiztonságot is, a puszta életbiztonságra törekvés viszont még nem vezet el a létbiztonsághoz). Aki ezt tette, nagyobb megbecsülést ért el, mint aki ezt nem tette. Ezért alakult ki az a szorgalom, amit a paraszthoz szokás kötni: a létképesség kifejlesztéséért járó megbecsülés -- s végső soron a közösségi létbiztonság -- volt az az indíték, amely az eredendően "lusta" embert a szorgalomra rávette.

Mindezek alapján a rang a pásztortársadalmak létviszonyait a személyek és kisközösségeik -- családjaik -- létértéke[3] szerint tagolta.

A táltos

A következő nézőpont-tévesztésre visszavezethető probléma a hitvilág társadalmi státusával áll összefüggésben. Amint a kifejezés -- hitvilág -- sugallja is, az e fogalommal dolgozók megkettőzik a valóságot, mindenekelőtt pedig a társadalmi valóságot. Azt feltételezik, hogy van egy objektív társadalmi valóság, s van egy, vagy erre vonatkozó, vagy fantazmagóriákban, babonákban és balhiedelmekben tobzódó gondolati valóság, amelynek egyik részét hitvilágnak keresztelték el. 

Az emberiség történelmének túlnyomóan nagy részében ez a megkettőzés nem fordult elő: az ember a felvilágosodásig tudta, hogy a társadalmi valóság és még az ember által alakítgatott természet is egyszerre objektív és szubjektív. A felvilágosodás minősítette babonának és ezzel puszta gondolati jelenségnek azt a társadalmi valóságot, amely ellen fellázadt. Ettől kezdve vált a vallás is puszta "hitté", gondolati-érzelmi jelenséggé, aminek semmi sem felel meg a valóságban, és csak néhány megátalkodott gonosz ember, illetve társadalmi csoport tart fenn egy olyan intézményt, az egyházat, amely ezt a babonát az emberek között terjeszti és ezzel megtéveszti őket. 

Kétségkívül az egyes embernek lehetnek olyan hagymázas elképzelései, amelyeknek semmi sem felel meg az objektív valóságban; ez a tudat természetéből adódó lehetőség. De még a leghagymázasabb rémkép is csak addig nem létezik "objektív valóságként", amíg nem sikerül szociális értelemben "objektiválni", intézményesíteni. Hangsúlyozom, hogy szociális értelemben objektiválni, és ehhez nem szükséges az, hogy anyagilag is kézzelfoghatóvá váljon a "hagymáz". Nem szükséges senkinek sem látnia hétfejű sárkányt, ha a hétfejű sárkányt a társadalmi reprezentációk formájában intézményesítették -- hozzá értékeket, normákat, magatartási szabályokat rendeltek --, attól fogva az a sárkány társadalmi értelemben "létezik".

A modern szociológia már jól tudja, hogy az ember intézményi világa olyan, amilyenek a gondolatai. Abban az esetben, ha a gondolataiból hiányzik a természetfeletti, akkor intézményeiből is hiányozni fog, és ekkor a modern értelemben vett köztársaság birodalmában éli majd életét. Abban az esetben viszont, ha a gondolatait a természetfeletti szervezi meg, akkor intézményei is ennek megfelelővé alakulnak: az istenkirályság, vagy az Isten kegyelméből való királyság keretei között él majd.

A köztársaság és az istenkirályság azonban nemcsak politikai intézményrendszerükben, államformájukban és hitvilágaikban különböznek majd egymástól, hanem minden porcikájukban, a legkisebb intézményükben is. A modern köztársaságokban az intézmények az anyagelvű hiedelmek szerint szerveződnek meg: varázstalanítottak, ahogyan azt Max Weber nyomán szokás mondani. Felépítésükhöz, berendezésükhöz és rendeltetésszerű működtetésükhöz semmiféle varázslatra nincs szükség, ellenkezőleg, ha valaki, mondjuk a parlamentben, azt javasolná, hogy egy nehéz kérdés eldöntéséhez forduljanak a madárjóslat eljárásához, meglehet, hogy rövidesen szanatóriumban találná magát. Nem így az istenkirályságokban, ahol az ehhez hasonló, szakrális jelekből olvasó eljárások természetesek voltak. Azaz a politikai döntéshozó intézmények rendeltetésszerű működtetéséhez "varázslatra" volt szükség, illetve nincsen szükség. De minden más társadalmi intézménynél is ugyanez a helyzet. Tehát a társadalmi valóságok, attól függően, hogy milyen természetű az őket életre keltő világmagyarázó értelem, lehetnek szakrális vagy anyagi jellegűek. A gondolat "anyagi erővé válik", ahogyan azt a létezett sztálinizmusban mondani szokás volt, anélkül azonban, hogy azt következetesen végiggondolták volna. Amikor a szakrális világmagyarázó értelem válik valósággá, intézményesedik, akkor abból szakrális valóság lesz, amikor pedig a materiális, akkor abból materiális birodalmak épülnek fel.[4] 

Ebből pedig az következik, hogy nem lehet különálló materiális társadalmi valóságról és szakrális hitvilágról beszélni, különösen nem a hagyományos közösségek, így a pásztortársadalmak esetében nem. Ezekben a hagyományos társadalmakban is meg lehet persze különböztetni a valóságok különböző síkjait: a gondolatit és a társadalmit, ám a kettő egymással nemcsak összhangban, hanem egységben van. Egységük azt jelenti, hogy a szakrális társadalmi valóság felépítéséhez és rendeltetésszerű működtetéséhez, illetve újratermeléséhez szükséges tudást tartalmazza az a szubjektív, gondolati valóság, amelyet a felvilágosodástól fogva a liberokrata és sztálinista ideológiák az objektív, materiális valóságtól különböző "hiedelmeknek" neveznek. Hogy a szakrális társadalmi valóság vagy babonás hitvilág kérdésének eldöntésekor milyen hatalmas tétről lehet szó, azt Claude Levy-Strauss fergeteges indulatai érzékeltethetik, aki így ír az öreg Durkheim és unokaöccse, Marcel Mauss munkái kapcsán, amelyekben éppen a vallás társadalmat létesítő erejéről értekeznek: 

Ha leragadnánk annál, ami Mauss gondolkodásának történetében csak előzetes eljárás, azt kockáztatnánk, hogy veszélyes útra vezetjük a szociológiát, ami vesztébe is vihetné, ha egy lépéssel tovább menve, arra a felfogásra szűkítenénk a társadalmi valóságot, amit az ember, ráadásul a vadember kialakít róla. Ez a felfogás egyébként értelmetlenné is válna, ha megfeledkeznénk reflexív természetéről. Az etnográfia ezzel szétmállana egy szószátyár fenomenológiában, egy álságosan együgyű habarékban, ahol a bennszülött gondolkodás látszólagos homályosságai csak azért kerülnének előtérbe, hogy elfedjék az etnográfus gondolkodásának zűrzavarait, másként ugyanis túlságosan kilógna a lóláb. (In: Marcell Mauss: Szociológia és antropológia, Osiris Kiadó, 2000.)

A lóláb azonban így is kilóg: a liberokrata ideológiát csak akkor lehet az objektív relációkból álló társadalom és a szubjektíven babonás hitvilág kettősében megtartani, ha a társadalmi intézményekben jelen lévő gondolati elem és ezek közül a történetileg első vallási gondolat, együtt: a szakrális társadalmi valóság komolyan vételével kísérletező nagy elődöket diffamáló lekicsinyléssel lehet megbélyegezni. Különben el kell ismerni, hogy a valóságok közül a gondolati és az anyagi között álló társadalmi valóság lehet szakrális is.

Ezen a ponton jutottunk el a kunok gazdagság- és rangfelfogásának megalapozásához. Mert a szakrális közösségi valóság szolgáltatja az alapot ahhoz, hogy a gazdagságot a léttöbbletet megjelenítő állatok számával lehessen mérni.[5] Ebben a szakrális valóságban van ugyanis az Isten által elrendelt harmóniában ember és világ. Az ember ebbe az Isten által elrendelt harmóniába, keresztényül: a Treuga Dei-nek nevezett állapotba avatkozik be, ezt változtatja meg, és akkor cselekszik helyesen -- megint csak keresztényül: Istennek tetszőn --, ha ezt az isteni békét nem dúlja fel, hanem újrateremti beavatkozásával.

A gazda -- miközben teljes valójában a szakrális közösségi valóság része, és azon is igyekszik, hogy e szakrális valóság követelményeinek megfelelően éljen -- nincs közvetlen kapcsolatban azokkal a természetfeletti erőkkel, amelyek a természetfeletti valóságot alakítják. A gazda a szakrális valóságot alakítja, de a szakrális valóságot alakító erőkre nincs befolyása. Márpedig ezektől a szakrális, természetfeletti erőktől függ az ő sorsa is: minden igyekezetét keresztülhúzhatják, ha megorrolnak rá, de segíthetik is, ha sikerül a kedvüket eltalálnia. Igyekszik is ezért a kedvükben járni. De hogy ne kelljen a saját esendőségével bukdácsolnia azon erők között, amelyekre nincsen befolyása, mindent megtesz, hogy olyan valakire leljen, aki e természetfeletti erőkkel közvetlen kapcsolatba képes lépni és természetfeletti erejüket, vagy éppen a természeti erőket befolyásolni. Ezt a természetfeletti képességekkel rendelkező embert nevezi a kun pásztori nép is táltosnak.

Bellon Tibor a Nagykunság hitvilága legrégibb rétegének leírásakor úgy nyilatkozik, hogy az kétségkívül sámánisztikus volt. Bellon a "hitvilágról" az imént ismertetett felvilágosodással keltezhető értelemben beszél (amitől egyáltalán nem áll távol a sztálinista alap--felépítmény elképzelés): babonás elképzeléseket ismertet, és az azokból következő mágikus eljárásokat, amelyekkel természetfeletti hatalmaknak, pontosabban a természeti erőknek akar parancsolni a táltos. Ismertetése szerint a kunok a táltost úgy képzelték el, hogy a táltos tudását nem lehet megtanulni, sem örökölni, azt a természetfeletti erők még a születés előtt adományozzák a kiválasztott újszülöttnek, és képességét is a természetfeletti erőkre való hatásában látták. Feladata a közösség megvédelmezése volt a rontó szándékokkal szemben.

A kunok világa tehát egyetlen, de differenciált szakrális valóságból állott. Ennek a szakrális valóságnak volt a része a kunok közössége is, intézményeivel együtt. A kunoknak az volt a feladata, hogy ezt a teljes szakrális valóságot őrizzék, ápolják, gondozzák, hogy ezt a szakrális valóságot termeljék újra. A szakrális valóság egyes részei a bennük rejlő szakrális erő szerint különböztek: természetfeletti és az általuk teremtett és igazgatott részekből állottak. Ennek a szakrális erősorrendnek -- hierophániának nevezi a szakirodalom -- az élén állt az Isten: a kunok nyelvén Tengri, őt követték a titokzatos természetfeletti erőkkel rendelkező lények. A kunok közösségében is megvolt a szakrális erősorrend, a természetfeletti erőkre való hatás képessége szerint. Ennek csúcsán álltak a táltosok, vagy ha a magyar hierophániát vesszük alapul, akkor a mágusok, akiket előbb a táltosok követtek, majd a sámánok zárták ezt a sort. Utánuk következtek azok a természetfeletti erők befolyására való képességgel rendelkezők, akik más természetfeletti erőkkel rendelkezőkkel való küzdelmeikben alulmaradtak és ezért erejük jelentős részét elveszítették: a gyógyító emberek. Velük hozzávetőlegesen egy szinten álltak a pásztorok, akik szintén rendelkeztek ismeretekkel a gyógyításhoz, azaz a természeti erőkre való hatáshoz. Őket követték a rossz erők, mint a boszorkányok. És csak ezt követően jöttek a hierophánikus rangsorban azok, akik ugyan nem rendelkeztek a természetfeletti erőkre való hatás képességével, de a létharmónia, Isten békéje olyan újratermelésének képességével rendelkeztek, amely élet-többletet adott. Ami azt jelenti, hogy még ezek az emberek is rendelkeztek valamelyes isteni erővel, ha az nem is volt fogható a táltosokéhoz vagy a gyógyító emberekéhez.

E világfelfogás szerint a szakrális valóság kettős szerkezetű: felső rétegét képezik a természetfeletti erők, alsó rétegét a szakrális közösségi valóság. A sámánok, táltosok, mágusok a szakrális emberi valóság részei, akik ugyanakkor természetfeletti erőket is kaptak az Istentől, s akiknek ezért az a feladata, hogy helyreállítsák a szakrális világ valami oknál fogva megbillent és ezért a szakrális közösségre negatív hatással lévő erőeltolódását. Így azt is mondhatjuk, hogy a mágusok, táltosok, sámánok a természetfeletti és a szakrális közösség közötti egyensúly ellenőrzésével és szabályozásával, újratermelésével megbízott rétegét képezik a szakrális közösségnek. 

Mindebből következik, hogy a szakrális valóságot nem lehet anyagi, még kevésbé pénzbeli javak szerint tagolni: a szakrálist ezek a felosztási elvek nem érik el. Ezt a valóságot a szakrális javak tagolják. A kozmikus világ egészére vonatkozó elképzelések alapján szervezett valóságot is csak ennek az egész-ségnek, másként létharmóniának az újratermelésében betöltött szerep alapján lehet tagolni. Aki az egész-ség, a létharmónia újratermelésének az ismerője, az más pozíciót visel ebben a közösségben, mint az, aki ehhez nem, vagy kevésbé ért. Ugyanakkor a szakrális egész újratermelésének a tudása is többfelé tagolódott, és e tudás funkciói szerint tagolta tovább azokat, akiket egyszer már az eredeti felosztási elv két nagy csoportra osztott. Azt is mondhatjuk, hogy a strukturális tagolást funkcionális tagolással egészítette ki. A szakrális valóság újratermelésében jártasok csoportját -- a demiurgiát, a létesítési képesség intézményi alakját -- funkcionálisan tagolja, aszerint, hogy az egyetemes újratermelésének mely részében járatosak, azaz Istentől, a kun Tengritől milyen kegyelemben részesültek. 

Ez a szakrális adomány nem struktúrába, vagyis nem hatalmi alapon álló vertikumba rendezi az embereket és csoportjaikat, hanem hierarchiába. A hierarchia az a szerkezet, amely a hierophánia (az isteni megjelenési helye) által tagolódik; a sorrendet az dönti el, hogy abban milyen isteni képesség jelenik meg. Ezt a sorrendet tekintik a szakrális közösségek világaiban hierarchiának. A hierarchiában elfoglalt hely alapján képződő csoportokat pedig az isteni képességek kifejtésére való alkalmasságuk, demiurgiájuk szerint soroljuk be. Annak következtében, hogy mindenki Tengri kegyelméből élhet, mindenkiben megtalálható Tengri valamely adománya, mindenki "szabad". De létszabad, és nem független, mint a liberokraták. A demiurgia alapján képzett rangok hierarchiája így nem ismeri az alávetettséget és a hatalmi föléemelkedést. Ez nem a megkülönböztetés nélküli, azaz formális, liberokrata egyenlőséget jelenti, hanem a szabadságban való egyenlőséget -- ami csak addig tart, amíg a szabadságot el nem hagyja, fel nem adja valaki -- és a funkcionális elrendeződést. Ennek a szakrális demiurgiának a csúcsán az egyetemes valóság mozgásba hozásához értők csoportja áll: a táltosok. Őket több csoport követi, melyek közül most azokat emelem ki, akik a Bellon Tibor által hozott példában szerepelnek: a szabad parasztokat, akik közül az áll magasabban a rangok hierarchiájában, akinek több állata van. 

A szakrális szabad kun pásztor és pásztornép akkor válik paraszttá, amikor valóságát megbontják, s a táltost és másokat, akik az egyetemest mozgatják, az egyház kirekeszti a társadalomszervezetből. Ekkor a paraszti isteni képesség: az állatok "szaporításának" tudása és sikere válik a rang jelzőjévé. Ez az isteni képesség azonban nem eladó, nem váltható pénzre. Más istenek kellenek ahhoz, hogy az emberek rangját a pénzvagyonban való sokadalomban lássák az emberek. Ami azt is jelenti, hogy a paraszt, még ha ugyanazt a mezőgazdasági munkát végzi is, ugyanazon eszközökkel és ugyanazt termeli is, azért paraszt, mert egy szakrális valóságnak a része. Ha ugyanazon eszközökkel ugyanazt a munkát, de a "sültanyagi" valóságban élő ember végzi, akkor az nem paraszt, hanem mezőgazdasági szakmunkás, vagy piaci kifejezéssel élve: mezőgazdasági bérmunkás.

A kommunitás

A negyedik nézőponti hiba a kunok testületének, a kommunitásnak a felépítésére és feladatainak a leírására vonatkozik. Bellon Tibor is bizonytalan abban, hogy a kunok közösségét vagy e közösség életének szabályozásával foglalkozó testületet nevezik-e kommunitásnak. A kérdés végső soron a politikai vezetés kérdését foglalja magában, és az erre vonatkozó polgári minták okozzák a zavart.

A középkori és a modern polgári mintákban ugyanis arról van szó, hogy a városközösség anyagi javakat termelő tevékenységének irányítására és ellenőrzésére állítanak fel a vagyon és a tekintély alapján egy, a választópolgároktól már valamelyest különvált irányító testületet. A polgári irányító testületek feladata a kereskedő- vagy iparváros gazdasági életének a megszervezése és zavartalanságának biztosítása. A kunok irányító szervezetében vannak olyan elemek -- a török alóli felszabadulást, majd különösképpen a redemptiót követő polgári korszakban --, amelyek valamilyen mértékben megfeleltethetők a polgári irányító testületnek.

A szakrális valóság újratermelésének irányítása azonban másként történik, mint ahogyan azt egy materiális valóság esetében kell megszervezni, intézményesíteni és működtetni. Itt ugyanis mindenekelőtt a szakrális valóság, és azon belül a természetfeletti erőknek a közösség érdekében való működtetése a feladat. Ezt az irányító feladatot végzik a mágusok. A mágusok feladatát azonban jól kell érteni. Nem arról van szó ugyanis, hogy ezek a kiválasztottak valamilyen elefántcsont-toronyban ülnek, és nagy hókusz-pókuszok közepette teszik a semmit. Nem, ők a szakrális valóságot egyetlennek ismerik fel, és egyetlen valóságként irányítják. Ebbe az egyetlen szakrális valóságba beletartozik természetesen a közösségük is, így ők saját közösségüknek is a legfőbb vezetői. A táltosok azt az irányítói rendet képviselik, akiknek arra van hatalmuk, hogy a valamilyen oknál fogva a mágusok által alkotott harmóniából kiszökött természetfeletti erőket visszavezessék a kozmikus egyensúlyhoz. A sámánok pedig részben hírvivők, akik a természetfelettiekkel való kommunikáció szakértői, másrészt képesek a létharmóniából valami oknál fogva -- önhibájukból, vagy rontás következtében -- kipottyant természeti lényeket a szakrális harmóniába visszavezetni. Ezt nevezik például gyógyításnak. A pásztorközösség feladata pedig az, hogy az élet-többletet alkossák meg, anélkül, hogy a szakrális harmóniát megzavarnák. Azaz az ő feladatuk is a létegésszel áll összefüggésben, de a természetfeletti erőkkel már nem. Ezért ők irányító feladatot nem is végezhetnek. A mágusok, táltosok és sámánok elegendően vannak ahhoz, hogy a szakrális valóság "bővített újratermelését" vezéreljék. 

Csak akkor keletkezik a gazdasági élet újratermelésének különálló vezérkara, amikor a szakrális vezetés különböző rétegeit lerombolják, és a közösség szakrális irányítás nélkül marad. Ekkor szervezik meg -- királyi nyomásra is -- a polgárvárosok mintájára a maguk vezető testületét, amelynek immár az a feladata, hogy az élet-többlet termelésén ügyeskedjen. Azonban a kezdeti évszázadokban ez a testület még csak a formát veszi a polgárvárosok vezető testületétől -- ez a függetlenség szervezete. Ám a kunok számára a már kezdettől fogva élvezett kiváltságok eleve biztosítják a függetlenséget, így vezető testületeiknek nem a függetlenség irányításával kell foglalkozniuk, csak a függetlenség védelmét kell megszervezniük. Amit irányítaniuk és ellenőrizniük kell, az a bevezetőben vázolt létszabadság: a létharmónia bővített újratermelése. Ami azt jelenti, hogy kényszerűségből nagyrészt a szakrális vezető testület feladatait veszik át (azok felszámolása miatt), s azt ötvözik a "termelésirányítás" feladataival is: a kun szakrális valóság újratermelésének a vezetésével foglalkoznak. Ennek a következménye, hogy szigorúan meghatározzák, hogy ki, hol, miből és mennyit termelhet, s ez nem egyszerűen a "totalitárius" hajlamaik kiélését jelenti. Ebből következik, hogy nemcsak a termelésirányítást végzik rigorózus aprólékossággal, hanem a közember életének minden részletével foglalkoznak, azt is szabályozzák. Ugyanakkor ezeknek a kunoknak már nincsenek meg a természetfeletti erők befolyásolására való képességeik, így csak a szakrális közösség újratermelését, de nem a kozmikus létharmónia-újratermelés irányításának a nehézségeit veszik a vállukra. Ezen a ponton található gyengeségük is. 

Megmaradó erejüket a szakrális közösségi valóság összefogására való vállalkozásuk adja. Ezért képesek olyan hosszú időn keresztül ellenállni minden beavatkozásnak: még akkor is, amikor a polgári állami központosítás kiveszi hatókörükből polgárilag értelmezhető feladataik jelentős részét, a polgárilag nem értelmezhető szakrális valóságot fenntartó funkcióik állam alatti, társadalmi rétegekbe való száműzetésük idején is megmaradnak. Gyengeségüket az okozza, hogy már csak a szakrális közösség irányítására képesek, de a szakrális lét természetfeletti erőinek befolyásolási képességeivel már nem rendelkeznek. E képességek híján válnak a táltosok is csatangoló, "otthontalan" varázslókká, akiket ez a testület már nem tud beépíteni magába, és ezért gyengül el a közösséget összefogó, identitásvédelmező szerepük is.

A szakrális valóság felépítése

Összefoglalva a kunsági, nemzetségi alapon szervezett pásztortársadalomról felvázoltakat, a következő kép tárul elénk: A Nagykunság kun népe egy panteisztikusnak mondható, egységes és egyetemes valóságban élt. Egységességét az is mutatja, hogy a kun pásztortársadalom nem különül el a természettől, hanem azzal együtt alkotja a szakrális valóságot. Ez az egység az oka annak, hogy a kun nemzetségi közösség élete gyökeresen másként szerveződik meg, mint a modern piacgazdasági alapra felépített társadalomé. 

A kunok számára az életfeladat nem a piac és a műszaki fejlődés által diktált, divathullámok szerint meghatározott anyagi javakban és mindenekelőtt a pénzben való gyarapodás, hanem a szakrális valóság olyan működtetése, amely megfelel istenük, Tengri igényeinek, amely megőrzi a szakrális valóság létharmóniáját. Így a szakrális valóság térbeli-szerkezeti felépítését sem lehet a modern térelméletek alapján megérteni, ebben a panteisztikus valóságban ugyanis nem földrajzi terek, térpontok, hanem helyek vannak, amelyek hierophánikus rend szerint tagolódnak. Ez a hierophánikus rend három nagy szerkezeti elemből áll: a szakrális erőkből, az általuk megalkotott szakrális valóságból és a szakrális valóság részét képező emberi közösségből. A helyek közötti különbséget azok szakrális tartalma adja, az, hogy azokon a helyeken milyen isteni erők és milyen erősséggel vannak jelen: teremtő, áldó vagy ártó isteni erők tagolják alapvetően a világ helyeit, és e helyeken a teremtő, az áldó és a rontó erők különböző minőségei különböző erővel jelennek meg. Ezért sem lehet akárhová települniük a pásztortársadalmaknak: csak olyan helyeken telepedhetnek meg, amelyek szentsége a teremtő és az áldó erők találkozási pontja, és azokon a helyeken nem települhetnek le, ahol a hely erői ártó-rontó erők. Ugyanez a szakrális felosztási elv tagolja a nemzetségi társadalmakat nemzetségekre: a különböző szakrális funkcióknak megfelelően szerveződnek nemzetségi rendekbe. A nemzetségek belső tagolódását is a szakrális erők jelenléte határozza meg, csak már nem az emberen kívüli, hanem -- mint minden más teremtett létezőben -- az emberben is meglévő szakrális, isteni képességek szerint. 

A demiurgiák szervezete úgy épül fel, hogy azokban egyszerre kell az áldó és teremtő erőket működtetni és az ártó-rontó erőket féken tartani. A demiurgiák belső tagolódása is ennek felel meg: a születéssel kapott teremtő-áldó erőket milyen mértékben fejleszti ki, és milyen módon tartja magában féken az ártó-rontó erőket. A teremtő-áldó erő kifejlesztésében mutatott állhatatosság nyer egyfelől jutalmat a szakrális valóságtól, illetve azok uraitól, másfelől az így, a jutalmakban megmutatkozó szakrális erőkifejtés állhatatosságát jutalmazza a szakrális közösség a megbecsüléssel: a ranggal.

A szakrális közösségi valóságban érvényesülő tagolási elvek: a teremtő-áldó és az ártó-rontó szakrális erőminőségek, a hierophániák; az ezekhez kapcsolódó, a szakrális erőkkel való kapcsolattartás képessége szerinti demiurgiák; és végül az ezeket realizáló, féken tartó emberi erők, a rangok. Ezek szerint épül fel a pásztortársadalom szerkezetileg. A hierophániák, demiurgiák és rangok rendeltetésszerű működtetésének eredménye a szakrális valóság harmóniájának fenntartása. Hogy ez a rendeltetésszerű működés nagyobb zökkenők nélkül mehessen végbe, a pásztortársadalom az ezekben jelen lévő szakrális erők működtetését biztosító intézményrendszert épít fel. Az intézmények -- a legelemibb normáktól a legszervezettebb testületekig -- mind a szakrális valóság hierophánikus és ennek eleget tevő közösségi, azaz demiurgikus és rang szerinti működésének a biztosítását szolgálják. Azonban az idők folyamán ezt a teljes szabályozási rendszert -- amely a hierophánikus elemekből (mágusok, táltosok, sámánok), a demiurgiákból: a hierophánikus rendekből és a létviszonyok harmonizálásával foglalkozó vezetői testületekből áll -- egyre inkább lepusztítják a vele ellenséges kapcsolatba kerülő ellentétes erők: tatár, török, páli-keresztény, liberális polgári, sztálinista bolsevik, míg az egész szerkezetből csak maguk a hierophánikus rend, demiurgia nélküli egyéni táltosok maradnak meg.

A szakrális gazdaság szerkezete

A szakrális valóság, az egyetemes, kozmikus létezés -- mert a kunok számára ez a valóság -- ebben a panteisztikus világképben maga is isteni természetű, mert teremtett. A teremtés által minden létezőbe jut valamennyi az isteni természetből. A hierophánia meghatározza, hogy az egyes létezőkbe milyen isteni tulajdonság került, és abból mennyi. Ez tagolja a létezőket egy egységes rendbe, és ez határozza meg az ember helyét egyfelől a világegyetemben, másfelől a saját közösségében is. A szakrális egész és annak hierophánikus rendje, sorrendje a pásztortársadalmak gazdálkodásának megértése szempontjából kitüntetett jelentősséggel bír. Ezek teszik érthetővé azokat a jelenségeket is, amelyeknek kialakulására és fennmaradására a piacgazdaságon edzett elme nem talál magyarázatot. 

A választ a hierophanikusan rendezett szakrális valóság adja. Erre épül a pásztortársadalmakban a társadalmi, gazdasági és minden más rend, és ez legitimálja ezeket a rendeket. Esetünkben a gazdagság meghatározását, a gazdaságot, a gazdasági vezetés közösségi intézményét és ott a vezetővé válást. A pásztortársadalom minden tagja ebben a valóságban él, mindenki számára ez "a" valóság, ezért minden történés ebben találja igazolását, és minden, ami a szakrális valóságtól eltér, az ártó-rontó démonok mesterkedésének minősül. Így például a pénz és a pénzben való gazdagság is: rontó, mert eltér a szakrális világrendtől, kizökkenti ezt a rendet a természetességéből, magátólértetődőségéből, ezért a pásztori csillagmítoszi elven szervezett valóságot meg kell tőle védelmezni. A megvédelmezés persze már olyan erők mozgásba hozásának képességét igényli, amelyeket nem mindenki birtokol, de védekeznie mindenkinek kell. Ez a rontásból és a rontás elleni védekezésből épülő fal választja el a pásztorembert a polgártól, a pásztori állattartó gazdálkodást a piacitól, az állatokban mért gazdagságot a pénzvagyonban való gazdagságtól. Amíg ezt a falat nem tudja valaki áttörni, addig nincs esélye senkinek, polgárnak, bolseviknak, vagy úrnak sem, hogy a maga gazdaság- és gazdagság-felfogását érvényesítse.

A szakrális valóság és a hierophánia jól rendezetté teszi azokat a tevékenységeket is, amelyeket a néprajzos a liberokrata-bolsikrata elméletek alapján értetlenül tud csak szemlélni. Azt nevezetesen, hogy a kun közösség nem növénytermesztést folytat, hanem rétgazdaságot működtet, ugyanakkor az annál sokkal fejlettebbnek besorolt állattartást is folytat. A rétkiélés "gyűjtögető" tevékenységet jelent, az állattartás viszont már termelő tevékenységet, amiből azonban érthetetlen módon hiányzik a földmunka.

A választ az az ártéri gazdaság adja, amelyben a kunok éltek. Andrásfalvy Bertalan 1965-ben jelentette meg könyvét a dunai ártéri gazdálkodásról, ennek ellenére a kunsági néprajzos világ másfél évtizeddel később sem ismerte az ártéri gazdálkodást. Itt most ennek a gazdálkodásnak csak egy vonását emelem ki, amely a szakrális, csillagmítoszi gazdaság megértéséhez szükséges. Nevezetesen azt, hogy az ártéren nem lehet, de nem is szükséges mást, mint gyűjtögető életet élni. Nemcsak polgári értelemben -- vagyis mert a gyűjtögetésből mindenük megvan a tradicionális igények szerint, miért törnék hát tovább magukat --, hanem szakrális nézőpontból sem, hiszen a gyűjtögetni való már egy szakrális cselekménynek a jutalma.

A szakrális cselekmény: a fok megnyitása. A fok -- amely a vizet áradáskor az árterületre vezeti, apadáskor pedig vissza a folyóba -- ugyanis az a rontást áldássá fordító intézmény, amelynek a létesítéséhez szakrális erőkre van szükség. Ezt mutatja a fokbírói szervezet is -- ezt az Ökotáj 1993. évi őszi számában írtam le --, amelyben a fokbíró rendelkezik azzal a szakrális erővel, mely az árvizet, a rontó démonok ártó cselekményét áldássá, életté tudja változtatni. És mert ezt a szakrális tettet végrehajtja, visszazökkenti a szakrális rendet a rendes kerékvágásba, előáll az élet-többlet, a természetfeletti erőktől kapott jutalom, az összegyűjthető élelem és a másra használható készségek. 

De lássunk tisztán: a fokgazdálkodás nem egyszerűen az a primitív gyűjtögetés, amely még a jóindulatú néprajzos számára is érthetetlenné teszi a gyűjtögetés és az állattartás együttélését hosszú időn keresztül és azonos családon belül is. A fokgazdálkodás kettős cselekedet: egy szakrális varázstett és az azt befejező gyűjtögetés együttese. Ez a kettősség nyilvánul meg a fokgazdálkodás gazdaságirányítói szervezetében is:

-- aki e szakrális tett véghezviteléhez szükséges erőkkel rendelkezik, az a vezető,
-- aki nem, az csak gyűjtögeti -- és pazarolja, mert adományként kapja -- a javakat.

A gyűjtögetés után a szakrális gondozás-ápolás következik: az állattartás; ehhez még nem kell tanulhatatlan szakrális képességekkel, csak tanulható szakrális tudással rendelkezni. A következő lépés a hierarchiában a gyógyító ember -- a pásztor maga --, aki már olyan szakrális képességgel rendelkezik, amellyel a kizökkent szakrális rendet, az állat egész-ségének elvesztését vissza tudja zökkenteni az egész-ségbe. Ennél többet csinál a fokbíró, és még náluknál is többet a mágus-táltos-sámán demiurgosz -- amiből a lejegyzés idejére már csak a táltos maradt, és ő is csak részlegesen.

Ebben a szervezetben az emberek is szakrális erőik szerint tagolódnak -- ezt láttuk a rang értelmezésekor --, és ez ad magyarázatot arra, hogy a pásztortársadalmakban az állattartás (a gazdasági tevékenység csúcsa) csupán másodlagos gazdasági tevékenység. A pásztortársadalmakban a szakrális valóság újratermelése után ugyanis a gazdasági tartományok sorában nem az anyagi javak, hanem az embertermelés gazdasága következik, azt építik fel igen gondosan és működtetik hasonló gondossággal.

A szakrális humángazdaság

Az átfogó értelmű humángazdaság, különösképpen pedig az annál jóval korlátozottabb értelmű "embertermelés" szavak használata sokak számára elidegenítő hatású lehet. Gondoljunk azonban arra, hogy a termelés fogalmának nem feltétlenül kell megragadnia a sültanyagi tevékenységnél, hogy az voltaképpen az alkotás, teremtés kifejezések kicsinyített változatát, azaz szakrális tevékenységet is jelent. Ebben az esetben az embertermelés az ember isteni teremtésének kicsiben való megismétlését jelenti, azt, hogy az Isten által teremtett, de ember által szült potenciális embert -- akit a kereszténység is csak a kereszteléssel vesz fel a teljesen elfogadottak soraiba -- emberi emberré neveljük. Csak a liberális és nyomában a marxista-leninista, azaz sztálinista gazdaságszervezés süllyesztette az emberalkotás kicsinyített teremtő tevékenységét iskolagyárakban, illetve identitásgyártó média-nagyüzemekben végzett tömegtermeléssé.

A kicsinyített értelemben használt emberteremtés és az emberjavakkal való szakrális gazdálkodás, a szakrális humángazdaság a biológiai ember isten-emberré alkotásához szükséges erőkkel való gazdálkodást jelenti.[7] Amint azt Andrásfalvy Bertalantól tudjuk, a hagyományos közösségeknek ez alapvető célkitűzései közé tartozott,[8] ezért jól és gazdagon kidolgozott "munkamegosztási rendszer" állt rendelkezésükre, hogy a szakrális közösség újratermeléséhez szükséges társadalmi karaktert biztosítsák. 

Ennek az emberjavakkal, illetve az emberalkotáshoz szükséges erőkkel való gazdálkodást biztosító, gazdagon tagolt szakrális humángazdaságnak alapintézménye a család volt. Bellon Tibort idézzük, aki ugyan nem a szakrális személyiség, hanem csak a foglalkozási, illetve nemi szerepekre való felkészítés munkamegosztási rendjét ismerteti a Nagykunság régi világából, bár egy későbbi korszakról szólván, de az alapstruktúrák így is kivehetők belőle: 

A munkára nevelést a szülők az iskoláskor elérésével kezdték meg. Ettől kezdve különösen nagy gondot fordított az apa a fiúk tanítására... A fiúknak a lányoknál sokkal szélesebb körű és alaposabb ismereteket kellett szerezni a gazdálkodás területén, így az oktatásuk módszeresebb és céltudatosabb volt. Nagy gondot fordítottak arra, hogy a fiú mind a földművelés, mind az állattartás fortélyait megtanulja, mire felnő, s önálló gazdálkodásba kezd... Legkésőbb a kaszálást tanították meg vele. Ezt tartották a legnehezebb, legnagyobb fizikai erőt és tudást igénylő munkának. Általában 15-16 éves fiúk már tanulták a fűkaszálást, és amikor már a füvet egyenesen tudták vágni, az aratásra is sor került. Ez volt a vizsga. Az itt helytálló és kézzel vetni tudó fiú már családot alapíthatott, önálló életet kezdhetett. Ugyanilyen fontos volt, hogy az állatokkal tudjon bánni. Az apja bevonta az etetésbe, itatásba, a befogás fortélyait is hamar elsajátította a gyerek... Az apja mellett tanult bele a munkába, így a felhalmozott tapasztalatok tovább öröklődtek, újabbakkal gazdagodtak nemzedékről nemzedékre. A munkába való nevelés tehát a hagyományokba való belenevelődést is jelenti. A lány is ott szorgoskodott az anyja mellett, de inkább megfigyelés, eltanulás alapján sajátította el az ismereteket, mintsem magyarázatok után... A kenyérsütést tartották a legösszetettebb munkának, a legnehezebben megtanulható műveletnek. Amelyik lány már tudott kenyeret sütni -- ezt általában a 16. életévükben tanulták meg --, az férjhez mehetett. (Bellon Tibor, id. mű, 200--202. old.)

Az embertermelés négy főbb dimenziójából (a hominizációból, a szocializációból, a humanizációból, az univerzalizációból-spiritualizációból) az imént bemutatott szocializációs dimenzió azonban nem merült ki a széles értelemben vett foglalkozási szocializációval. A Nagykunságban is kialakították a szellemi szocializáció alkalmait és intézményeit is, igaz, a kunok hányatott sorsa következtében ez nem volt olyan teljes az idézett időszakban, mint az Alföld más vidéken:

Hiányoztak azok a hagyományozódási alkalmak, amelyek a földműves életformához köthetők, és amelyeken a kollektív munkavégzés és az ehhez kapcsolódó szórakozás valósulhatott meg... A nagykunsági hagyományokban nyoma sincsen a kenderfeldolgozáshoz kapcsolódó társas munkának, a dörzsölőknek, fonóknak...Nincs meg a kukoricafosztó sem.

...sokkal nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk azoknak a közösségi megnyilvánulásoknak, hagyományozódási alkalmaknak, amelyek családi kereteken belül zajlanak. ... Valóságos családi genealógiákat tud bárki kapásból felállítani, nemcsak a fel- és lemenő, hanem az oldalági rokonságról is. Ezek az ismeretek igen alaposak, szilárdak. Akikről megemlékeznek, nevükhöz mindig hozzáragasztanak valamilyen cselekedetet, egyéni szokást vagy jeles tettet.

A családi hagyományok ápolásának szigorúan zárt rendje volt. Ezen belül azonban igen tág tere nyílott az egyéni színek, jellemzők átszármaztatásának. Ezekben a megnyilvánulásokban viselkedésnormák, erkölcsi tanulságok, magatartásformák -- a paraszti élettel összefüggő ezernyi megfigyelés -- jutottak kifejezésre... az adott közösség szemléletmódja, ízlésvilága, gondolkodása és életideálja egyaránt kifejeződik. 

Három megnyilvánulási formához... köthető hagyományozódás: a lakodalom, a temetés, a keresztelő. 

A kevés számú összejövetelek egyike a disznótor... a néveste érdemel még figyelmet... (Bellon Tibor. 206--210. old.)

A spiritualizáció azonban, és ezen nincs is mit csodálkozni, már nem családi-rokonsági zártságban, hanem az egész közösség hagyományozódási alkalmaikor nyert kitüntetett szerepet. Amiből, fontossága miatt, azt emeljük ki, hogy azt az egész közösség közölte, adta át az újabb és újabb generációknak, és az itt átadottak hitelét, elfogadhatóságát és igazolhatóságát rendkívüli módon megnövelte, hogy szemben a családi hagyományozódáshoz kapcsolódó felsorolt intézményekkel, itt az egész közösség tanúsította az elhangzottakat. Erre szükség is van, hiszen míg a családra vonatkozó hagyományokat "csak" az adott családnak kell legitimálnia, addig a világra vonatkozó tudás követelő erővel igényelte a teljes közösség legitimációját.

Végezetül azokról a hagyományozódási alkalmakról szólunk, amelyek a legfontosabbak és legjelentősebbek voltak a Nagykunságon. Ezek a tanyázások... Különösen esténként a szomszédos tanyák népe összegyűlt egy kis tanyázásra, és szalma- vagy nádtűz enyhet adó, pislákoló fénye mellett a pitarólak patkáin cserélték a szót. Generációk éltek itt összezárva, öreg tanyások és fiatal legénykék. Jó alkalom volt ez a tapasztalatok átadására. A beszéd fonalán megelevenedtek a porladó ősök... a szavak nyomán életre keltek a valaha híres betyárok és más, tetteik miatt számon tartott emberek. Reális közelségbe kerültek az ősi hiedelmek: táltosok, garabonciások, kincslátók és tudós pásztorok népesítették be a pitarólakat... Sok évszázad megélt valósága, tapasztalattá sűrűsödött tudása és hitvilága mentődött itt nemzedékről nemzedékre. A tűz elhamvadásával a bundába burkolózók tovább gondolták, a szomszédok magukkal vitték a hallottakat... (Bellon Tibor, id. mű, 217--218. old.)

A terjedelmi korlátok miatt nincs alkalmunk kifejteni és teljes gazdagságában leírni a kun szakrális gazdaság egyik fő tartományának, a szakrális embertermelő gazdaságnak a felépítését és működését, a négy embertermelő tartományból is csak kettőt idéztünk fel Bellon Tibor szövegeit felhasználva. Amit kiemelni akarunk belőle, az éppen a legutóbbi, a spirituális nevelésre vonatkozó részből következik.

Mint láttuk, a fiúgyermekek, fogantatásuktól kezdve a mágikus valóságba és az arról szóló tudásba kerülnek be. Mivel már kisiskolás kortól a tanyán töltik idejüket, részesei a különböző generációk közötti tudáscserének, hagyományozási folyamatnak, amely a tanyázások alkalmával zajlik. Ezeken szerzik meg és gyakorolják be felnőtté válásukig azokat az ismereteket, amelyek társadalmi önazonosságuk -- aminek a rang képezi az egyik legalapvetőbb rétegét -- rendeltetésszerű működtetéséhez szükségesek. A szakrális identitás a kialakulásában szerepet játszó intézményekkel és közösségi kötelékekkel, és a működtetésükhöz szükséges tudás -- ez lenne, teljes terjedelmét kifejtve az, amit azonosságtudatnak szoktak nevezni. Mindez együtt már a teljes személyiséget jelenti; ez adja a szakrális valóság alapvető építőkövét, a szakrális személyiséget. A szakrális embertermelő gazdaság a személyiség "megtermelésén", kicsinyített teremtésén fáradozik, és "terméke" az a szakrális személy, akiben optimálisan "perszonalizálva" található mindaz a képesség, készség és tudás, amely a szakrális valóság zavartalan működtetéséhez szükséges.

A szakrális valóság újratermelésének gazdasága

A modern gazdaságelmélet hívei úgy tartják, hogy ez a gazdaság azért van előnyben a hagyományossal, mert a modern társadalomszervezésnek sikerült a gazdaságot, a gazdagodási vágyat és azt kiszolgáló műszaki és piaci találékonyságot kiszabadítania a társadalmi és vallási béklyókból, és minden mástól független, saját törvények szerint élő "alrendszerré" szerveznie. Kétségtelen, hogy annak a túlságosan is sietős, a diszfunkciók és negatív visszacsatolások ellenőrzésére alkalmatlanul gyors, és ezért mindezen hátrányos hatásokat halmozódón elszenvedni kénytelen fejlődésnek, amely az így fékeit vesztett anyagi bővelkedésnek és a pénzzel szerezhető hatalomnak a vágyát teljesíti, igen sokat köszönhet az emberiség. Csak túlságosan nagy árat kell érte fizetni: a természeti környezet, az ember emberiessége és a közösség közösségiessége, negatívumaiban: az ökológiai, a humanista és a spirituális válság az ár. Ez elgondolkodtathat mindenkit: megérte, megéri-e? 

A hagyományos társadalmakról ugyanakkor azt tartja ez a gazdaságelmélet, hogy maradiak, képtelenek a haladásra. Pedig a műszaki találmányok és a hozzájuk kapcsolódó munkaszervezeti formák történetének tüzetesebb vizsgálata azt mutatja, hogy a "nagy áttörést", amely a modern fejlődés elindításához szükséges volt, a komoly dinamikával rendelkező hagyományos társadalmak érték el. Ugyanis a modern vélekedésekkel szemben ezek a hagyományos közösségek rendkívül dinamikusak voltak, ha nem is mobilak a szó modern értelmében.

A mobilitás a minduntalan törtetést jelenti, az önmagáért való mozgást. És ennek a tekintet nélküli törtetésnek a következménye az az emberminőséget romboló haladás, amelyről a modern gazdaság beszél. A dinamika ezzel szemben nem a mindentől különválasztott tárgy átalakításának és megsokszorozásának sebességét jelenti, hanem a létteljesség mozgástörvényeinek tételeként határozható meg. A dinamika az egyetemes valóságot hozza mozgásba, és nem az attól elkülönített tárgyat. Bár az egyetemes összefüggéseiből -- a létből -- kiszakított és ezáltal csak léttelenül létező tárgynak a mobilizálása sokkal nagyobb sebességgel oldható meg, mint a létegész mozgásba lendítése és közben egyensúlyban tartása, de kockázatai is sokkal nagyobbak. Néhány ezer évre volt szüksége a szakrális valóság harmonikus fejlesztésén munkálkodó emberiségnek, hogy a puszta gondozásból és ápolásból a termelésbe történő áttörést a létharmónia megbontása nélkül vihesse végbe. Ezt az áttörést orozták el a pénzhatalmak, és ennek a műszaki lehetőségeit tépték ki az egyetemes szakrális összefüggésekből, hogy az így elérhető mobilitásból hasznot és hatalmat gyűjtsenek maguknak, s mindezt szédületes sebességgel. A mindenre tekintet nélkül való törtetés intézménye a piac, amely a tekintet nélküli iparra támaszkodik: ipar és piac képezték a modern módon mobil gazdaságnak a pilléreit. Ettől fogva az ipar révén kialakítható anyagi javakban való bővelkedés a gazdagság, és ezt "koronázza meg" a hatalomban való egyenlőtlen bővelkedést lehetővé tévő pénzvagyon.

Ezzel szemben a pásztortársadalmak a szakrális valóság harmóniájának megőrzését tekintették elsődleges feladatuknak, és csak ennek alárendelten törekedtek a kényelem növelésére, pontosabban nem is arra, hanem az élet-többlet elérésére. Amiből az következik, hogy a gazdaság nem egy elkülönült alrendszer volt, nem is egyszerűen a társadalmi viszonyokba "beágyazott", differenciálatlan intézmény, hanem maga az egész szakrális valóság volt a gazdaság. Gazdaságnak nevezhetjük, annak ellenére, hogy nem különült el alrendszerként. Ez azonban korántsem jelentette a teljesen differenciálatlan beolvadást. A differenciáltság ugyanis nemcsak "alrendszerszerű elkülönülést" jelenthet. Jelentheti a teljesség egy sajátos nézőpontból való szemléletét, és a létteljesség ennek megfelelő működtetését. Ez a sajátos nézőpont egyszerre foglalta magába a létteljesség harmóniájának a biztosítását és az élettöbblet elérésének az igényét. Éppen ez jelentette azt, hogy egységes egészként kezelte a valóság teljességét, és ezért nem elkülönült intézményként működtette a biológiai életben maradást biztosító anyagi javak előállítását és forgalmazását. Mert tudta, hogy az élet nem puszta biológiai teljesítmény, hanem szakrális képesség.

Gazdálkodás a szakrális erőkkel 

Amikor azt mondjuk, hogy a hagyományos és ezen belül a pásztortársadalmak célja a szakrális valóság-egész újratermelése volt, ne gondoljuk azt, hogy ezek a jó hagyományos emberek valamiféle ideológiát, szakrális eszményt, gondolati, "felépítményi" jelenséget tekintettek elsődlegesnek, méghozzá olyannyira, hogy az életben maradásnál is fontosabbnak tartották volna. Ellenkezőleg, a pásztoremberek, még a hagyományos viszonyok között is, hogy úgy mondjam, a kézzelfoghatóhoz erősen kötődő életfelfogással alakították közösségi és személyes életüket. Csak számukra nem a pusztán kéznéllévő tárgyi valóság, hanem a létegész és a létegész mozgása volt kézzelfogható. És ezen nincs is mit csodálkozni. Miután egyszer már sikerült kialakítaniok a szakrális létegész harmóniájáról szóló elképzeléseket, attól fogva minden cselekedetükre ez a teljesség adja meg a kézzelfogható választ. Ahhoz, hogy ezt a választ megkaphassák -- és ebben állott a szakrális időfelfogás hallatlan létteljesítménye --, nem kellett a közvetlen, azonnal megkapható válaszhoz tapadniuk. A szakrális időfelfogás lehetővé tette, hogy minden cselekedetet a csillag-, pontosabban a fényjárás szerint megállapítható, megfelelő -- szakrális -- időben vigyenek véghez, és hogy a választ is a "megfelelő időre", a csillag- és fényjárás által meghatározott ciklusok valamelyikére várják. És ezek a válaszok rendre meg is érkeztek, hiszen a természeti valóság léttörvényei szerint jártak el, és abban eltérés nem lehetett. A szakrális pásztortársadalomnak pedig volt ideje arra, hogy a megfelelő időben feladott kérdéseire adandó válasz megfelelő idejét kivárja, nem kellett az azonnali nyereség és időtartam nélküli növekedés hajszájának engedve elveszíteni a kérdésekre megadott válaszok információtartalmának túlnyomóan nagy részét.[9] Kivétel csak akkor következhetett be, ha valamilyen ártó-rontó erő avatkozott közbe; ez az erő lerövidítethette, megnyújthatta a válaszadás idejét, a reakcióidőt. A szakrális pásztortársadalmak számára ezért a kézzelfoghatóság időtartamában is különbözött a modern piaci értelemben vett kézzelfoghatóságtól: nem az azonnali, hanem a létegész ciklusidejének elteltével való válasz adta a kézzelfoghatóság érzékeléséhez szükséges időtartamot.

Amikor egy közösség nem a rendelkezésére álló időtartammal gazdálkodik, hanem a szakrális idővel, akkor annak működésbe hozásához nem elegendőek a piaci értelemben vett erők, a közönségesen munkaerőnek nevezett képességek, ezeknél többre, pontosabban másra van szükség: a szakrális erőkre. A szakrális időket a szakrális erők hozzák működésbe, a velük való gazdálkodás jellemzi ezeket a közösségeket. Amit másként úgy is fogalmazhatunk, hogy a szakrális gazdaságokban a szakrális valóság újratermeléséhez szükséges erőkkel való "gazdálkodás" történik.[10]

A szakrális gazdálkodás "logikája"

Ez azt jelenti, hogy a pásztortársadalmakban nem az történik, mint például az átpolitizált gazdaságokban, ahol egy eszme jegyében, egzisztenciális voluntarista erők révén olyan gazdasági valóságot építenek fel és működtetnek, amely "veszteségeket" okoz. Itt a szakrális erőknek olyan elosztására törekszenek, amely a legnagyobb harmóniát és a legnagyobb léttöbbletet, illetve élet-többletet képes biztosítani. Ez azt is jelenti, hogy a hagyományos gazdaságban is folyik valamilyen, a piaci kalkulációtól azonban eltérő előre tervezés, s itt is többletet kívánnak elérni, sőt maximalizálni is, csak éppen itt, szemben a piaccal, ahol mérték nélküli méricskélés folyik, a szakrális gazdaságban van mérték és a mérnivaló. Mérlegelnek, csak nem piaci költség--haszon egyenlegeket, hanem létegyenlegeket és az azokhoz szükséges erőket veszik számba, osztják el. A közösség rendelkezésére álló szakrális erőkkel való gazdálkodás folyik, amelynek során a szakrális forrásokat az -- elérhető maximális -- élettöbblet eléréséhez szükséges új létharmónia megalkotásához igazítják, így szakrális források -- lét és élettöbblet "egyenlegeket" számolnak a létharmónia bázisán, az élettöbblet és léttöbblet elérhető maximumait.

Mivel a piacgazdászok csak a saját gyakorlatukat fogadják el lehetségesnek, képtelenek felismerni a másként való számítások "logikáját". Ha a racionalitás kategóriáját, ahogyan ez elterjedt, a piaci kalkulációra akarjuk alkalmazni, akkor a hagyományos gazdaságokban működő mentális elvet valóban nem nevezhetjük "racionálisnak". Ez azonban, ahogyan utaltam már rá, korántsem irracionalitást, azaz ésszerűtlenséget jelent, hanem egy másfajta rendnek való megfelelést, egy másfajta ésszerűséget. Azt is mondhatjuk, hogy ebben a valóságban a szakralitás, a létharmónia logikájának -- azaz a logika eredeti, "logosz" szerinti értelmének -- megfelelően működtetik a gazdaságot.

Jegyzetek:

[1] A tekintélyről a liberális szociológia egyik legnagyobb alakja, Max Weber írta a legnagyobb hatású értelmezést. Sajnos a tekintély ezen meghatározásával két olyan probléma adódik, amely voltaképpen használhatatlanná teszi. Az egyik, hogy nem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy a tekintély hogyan keletkezik, a másik pedig, hogy egy anyagi kényszerítő erővel nem rendelkező intézmény hogyan bírhat olyan erővel, hogy az anyagi előnyökkel szemben is engedelmeskedjenek neki hosszú időn keresztül, megkérdőjelezetlenül és nagyon sokan. Abban a gondolati rendszerben, amelyben Weber és követői a tekintélyről mint irracionális szociális erőről beszélnek, ezeket a kérdéseket nem is lehet megválaszolni. A tekintély csak a később vázolandó "szakrális valóság" hátterén válik "érthetővé" gondolatilag és működővé a gyakorlatban.

[2] Meglehet, hogy a kibicsaklás akkor következett be, amikor már sikerült elérni az élet bővített újratermelésében azt a biztonság-szintet, amelytől fogva már nem függött a közösség élete a dinamikus lét-esítő képességtől. Ez történelmi válaszút elé állította a közösségeket: továbbviszik-e a lét-esítés megbecsülését, vagy a biztonsági szint feletti többlet megszerzéséért kezdenek versenyezni. Amiből két fejlődési típus alakult ki: a létszabadság közösségének fejlődési típusa, illetve a hatalomszervezet típusa.

[3] Ezen a ponton, engedve egy egészségtelen közéleti légkör nyomásának, ki kell térnünk arra, hogy a létérték és a faji felsőbbrendűség megközelítőleg sem azonos kategóriák. A létérték fogalmát liberális filozófusok dolgozták ki -- többek között Heller Ágnes írt e kategóriáról megfontolandó dolgokat --, és ez a liberális társadalomelmélet önértékelésének középpontjába állított "haladás" kategóriának csak logikus általánosítása és filozófiai megalapozásának része. A liberális ideológusok a nekik kedvező mindenkori társadalmi valóságot "haladónak", illetve "haladottabbnak" nevezik azoknál, amelyeket éppen maguk mögött hagynak. A haladó, illetve haladottabb kifejezések viszont mindaddig megalapozatlanok maradnak, és pusztán önkényes önértékelések, amíg liberális felebarátaink meg nem mondják, hogy milyen kritérium -- vagy kritériumrendszer -- alapján dönthető el egy társadalmi alakzatról, hogy az, vagy ellenfele-e a haladottabb. Az önkényesség vádja alóli mentesülés vezette a liberális filozófusokat, hogy a keresztény, illetve a hagyományok alapján álló filozófusok által már évszázadokkal, vagy talán ezredekkel korábban kidolgozott "létérték" fogalmához nyúljanak vissza, és adják annak egy szájízükhöz alakított interpretációját. Úgy tűnik, bármilyen irányból közelítünk is a társadalmi különbségek meghatározásához, a létérték fogalma megkerülhetetlen -- végeredmény, vagy közbülső állomás. Ezért a fogalom csak nagy erőszak árán vádolható a "rasszizmus" megalapozásával. Abból ugyanis, hogy valami haladottabb, még nem következik az, hogy egyben felsőbbrendű is, az pedig a legkevésbé, hogy azt, ami nem felsőbbrendű, el kell pusztítani. Ellenkezőleg: a létérték fogalma a tolerancia alapkategóriája. Tolerancia ugyanis csak ott lehetséges, ahol az ártó és az áldó nem keveredik össze, ahol mindenről tudhatjuk a saját értékét. Ellenkező esetben az ártó által az áldón elkövetett erőszak, kratikus hatás lép fel. E kettő megkülönböztetése azonban nem vezet valamelyik megsemmisítéséhez, csak nem követi el a különböző előjelűek egyneműekké változtatásának "léthibáját." Amint az a liberális ideológiából is látható, amely a másság iránti tolerancia maximájának általános elfogadtatásán dolgozik.

[4] Legalábbis a hagyományos társadalmakban. Mert egy olyan, mondjuk ökologikus társadalomban is, amelyben a létharmóniát materiális alapon képzelik el, lehetséges a kunokéhoz hasonló gazdagság-felfogás: a léttöblet-alkotásra való képességben való gazdagság, amely majd rangot ad, és meritokratikus társadalmat hoz létre.

[5] A szakrális valóság felépítéséről itt nem lehet bővebben beszélni. Bővebb kifejtését A magyar Szentkorona című kötetben, Szakrális egyházi világtársadalom címmel közöltem. Szent István Könyvkiadó, 1999.

[6] A demiurgia a görög nyelvben ma létesítést jelent. Ez a kifejezés kiválóan alkalmas három olyan szervezési tulajdonság összefoglaló megnevezésére, amely a társadalmak létviszonyaiban való helyet jelöli ki -- azaz nem a társadalmi térben való állást. Ez a három: a léthez való viszony, a többi csoporthoz és emberhez való viszony és mindezeknek -- szemben a strukturális kategóriákkal, mint státus, pozíció, különbség stb., amelyek statikusak -- a mozgásban való megjelölése, a dinamikai elem. Léthelyzet, emberi viszony és dinamika egységét fejezi ki így ez a tagolási elv, így pontosabb, mint a társadalmi tér strukturális kategóriái.

[7] A "humángazdaságnak" hosszabb ideje formálódik egy budapesti iskolája, amelynek egyik programadó dolgozata a Magyar Szemle 2002. júniusi számában jelent meg szerző tollából Humángazdaság címmel.

[8] Szóbeli közlése.

[9] A mai ipari gyakorlatból a gyógyszerbejegyzések példáján lehet szemléltetni a szükséges időtartam szakrálisra emlékeztető eljárását: nem elegendő azt megtudni egy gyógyszerről, hogy a célzott kórt képes-e gyógyítani, azt is ellenőrizni kell, hogy mellékhatásként nem okoz-e olyan ártalmakat, amelyek egészségkárosító hatásúak. Igazán persze akkor lenne a gyógyszer-bejegyeztetéshez szükséges idő a szükséges idő, ha kiürítésének a természetre való hatásait is vizsgálnák, illetve a generációk múlva jelentkező hatásokat is feltárnák. Ezek a létegész ciklusidejéhez illeszkedő vizsgálatok azonban már a gyógyszerek bejegyeztetésének engedélyezésénél is elmaradnak. A többi ipari találmány esetében pedig egyáltalán nem vizsgálják a létegész ciklusaiban megmutatkozó hatásokat, de még csak a közvetlen károsító hatásokat sem.

[10] Max Weber nyomán a vallásról másképp szokás gondolkodni. Ő csak az egyházat és azt is csak a teológiai, azaz gondolati teljesítménye felől vizsgálja, így "üdvjavakat" határoz meg, és az üdvjavak definiálásához szükséges tudásról értekezik, Bourdieu-vel együtt. Értelmezésükben azonban üdvjavak és gazdasági javak két teljesen különböző alrendszernek, illetve mezőnek képezik részét, így az üdvjavakkal való gazdálkodás, ha ezt a problémát egyáltalán felvetik, akkor a babonás cselekedetek közé sorolódik. A mágikus gyakorlatban azonban nem különböződnek meg az üdvjavak és az anyagi-gazdasági javak, lévén, ott minden szakrális természetű, azok egységben vannak. Ennek következtében a gazdálkodás egyszerre biztosítja a mágikus-szakrális -- később pedig a keresztény értelemben vett üdvösséggel -- és a modern értelemben vett anyagi javakkal való gazdálkodást. Itt ugyanis az anyagi javak is a szakrális harmónia részeként kerülnek meghatározásra.