Benedikty Viola
A PÉNZ
SZEREPTÉVESZTÉSE
Önellátásunkhoz mérsékelten, önállóságunkhoz
sokkal inkább és egyre inkább pénz szükséges a mai világban. Annyira, hogy
nehéz elképzelni: nem volt ez mindig így; és szinte istent kísért, aki
azt merészeli jövendölni: lesz ez még másképp.
Helyben
vagyunk. Itt a földön, két lábbal állva, azt tapasztaljuk, nem tanácsos
vitába keveredni ezzel az átfogó igényű erővel, mert nyomban körön kívül
találjuk magunkat. Már hiedelmeink övezik. Érveket keresünk a védelmében
más kétlábú társainkkal szemben. Mert a pénz, ha nem is mindig kedves,
de szükséges jószág, ő terel a békés osztozkodás felé bennünket, akik különben
engednénk őseink haramia-hajlamát feltámadni. A világi és világgazdálkodásnak
erre a szervező és őrző-védő szerepre van szüksége, ezért és erre fogadta
fel a pénzt, amelynél nincs profibb és profitábilisabb a számításba vehető
jelöltek közt. Életrajzát kevesen ismerik, talán senki, mert érthetően
már az is üzleti titok. De alkalmasságát sem kétli senki. Vitaképességünk
egyébként is korlátozott, mondom, pénzhiányban egyből arcára fagy vendéglátónk
mosolya, akár nálunk, akár nála észlelhető a hiány. A pénz származása körüli
örökös homály bizonyosan elengedhetetlen része sztárként való fellépésének.
Annyit időnként megtudhatunk, hogy mindkét szülője is pénz volt. A pénz-folklór
(ha nincs pénzed, igyál vizet!; a pénz nem boldogít, ha nincs; a pénznek
nincs szaga... miegymás) ugyanúgy nem elég a pénz önigazolására, mint a
vele szemben kiépült demagógia hittérítő üzletkötéseihez. Régi megfigyelés
szerint, ha végképp elfogyott az érv valamely akció elfogadtatásához, még
bedobható a nincs pénz! mindent überoló jelszava. Ebből mindenki ért, érteni
véli, ami reá tartozónak minősül. Ez a folklór másik oldala. Beteljesítve
a csupa nincs! ígéreteit.
A pénz szerepe a globalizmusban
vezető szervezői státus, lényegében közmegegyezésre. Alkalmi megingásoktól
eltekintve valamennyi szezont végigcsinálta, alakítása elfogadhatónak bizonyult,
bár sokan unják a mimikáját. Probléma mindig adódik, ezek jellege mégsem
közömbös. A szereptévesztésre számos alkalom kínálkozik. Kérdéses lehet,
változó korunkban pontos-e a szerepértelmezés. Milyen messzire vezet a
kritika és önkritika hiánya, ha a pénz mint eszköz előbb a legfőbb eszközzé,
aztán kifejezett céllá válik, aztán személlyé, aki kedves vezetőként kényeztet,
zsarnoksága sokáig észrevétlen, anyagi-szellemi hatalom? A globalizációban
igazán szép lehetne, hogy elvben mindenkié, ki van zárva a kizárólagosság.
A pénz felelősség nélküli nagyhatalma ellenben földöntúli igényű globális
terjeszkedést hívhat életre, átrendezi saját szerepét. Semmi sem drága.
Emögött sokaságok -- s nem a pénz -- végső olcsósága a realitás másik fele,
amely sokaságok viszont elvesztették személyiségüket, már célnak sem megfelelők,
hovatovább eszköznek sem kellenek. Ezen a szinten önellátásukból is kirekesztette
őket a pénz féktelen tempója, holott saját maguk ügyeitől biztosan nem
maradtak el. Elmaradottságukat megkérdőjelezi, hogy miért nem értük van
a haladás; milyen vezér az, aki nem éppen tömegeire számít a haladás sebességének,
irányának, mértékének megszabásakor, vagy mikor meg kell tenni a döntő
lépéseket. Ki tette vezérré a pénzt?
A
pénz szereptévesztése tehát nem csak az övé. A mechanizmusé, amelyben leértékeltük
saját képességeinket, megalázkodtunk a pénz előtt, hagytuk, hogy automatizmusok
uraljanak el bennünket és terjeszkedjenek túl az emberi határokon. A szereptévesztés
a miénk is, amikor vezetést várunk ott, ahol magunk tágíthatjuk csak köreinket.
Kényelem és bizalom? Önkényeztetés és túlbuzgó engedelmesség a mindenkorinak
hitt felsőbbség előtt. A haladás minősége nem maradhat elvont termelékenységi
kérdés, a szükségletek fejlődése nem azonos a szájtátiság beteljesülésével.
Mi történt és hogyan történhetett?
Milyen tünetekből kellett volna -- kellene -- értenünk? Lehet, hogy már
az első fals gesztusokból, a túljátszott epizódokból és a megjátszott,
de valójában át nem élt helyzetekből, amikor dolgaink iránt érzéketlen
aktor jelent meg a színen, alakításával átgyúrva önismeretünket a maga
képére. Hitünket és bizalmunkat az önhittség kétségeket nem ismerő látszólagossága,
látszatra magas kvalifikációja váltotta fel. Most sem késő belátnunk, hogy
nem az uzsorás teremti a pénzt, hanem a beleegyezésünkkel elhatalmasodó
pénz teremti az uzsorást, utóbbi csak kitüntetett mellékszereplő, mindjárt
alatta a Nyúl Bélákkal és a Madár Jancsikákkal. A felemelkedés lehetőségeit
tekintve a pénz saját hatáskörében, ellenhatás hiányában, természetesen
hatékony létszámkorlátozásba kezd. Ellenszolgáltatása az intézmények hatékony
további működtetése, amikor mindenkinek jut, ami jut. Megszokás kérdéseként
intéződik el. Az intézmény egy többlépcsős függőségi rendszer, csak a legszükségesebb
kölcsönösséggel, egyben garantálva is a szükséges létszámkorlátokat. E
nagy és magasságos önigazoló apparátus teremtőjének szolgál, és összegészében
a piramisokra emlékeztet. Azonban az életmű nem merül ki ennyiben. A működés
távlatilag a pilótajátékokhoz közelíthet. Az életmű ilyeténképp való esetleges
lezárása számunkra sehogyan sem volna megnyugtató. Vagyis már ma sem az.
De közelről sem, annyi a kézzel tapintható hatékonysági lyuk az egészen.
Ha csupán a korrupciós játékok szereposztását tekintjük, nem kell bővebb
magyarázatokba bocsátkoznunk.
Kísért a múlt. Voltak jelentéktelenebb,
elméletileg kevéssé megalapozott méltatlankodások, s az is nyomasztó lehet,
hogy állandósul az igénytelen tömegek éhínsége, néha csupán szellemi értelemben,
máskor fokozott létszámmal és demagóg erővel. Kevés fogalommal arról, hogy
az éhínség nem elsősorban a bőség felértékelésére kirendelt, összehasonlító
kategória, de elméletileg is fontos kiindulópont. Mivel tehát igen széles
tömegektől nem várható az önkéntes alárendelődéshez nélkülözhetetlen érzékenység
a szélső helyzetekben, a kísértő múltról valakinek gondoskodnia kell. Az
önállósult -- önellátó -- pénz a múltra nézve is bebiztosítja önmagát.
Saját története van, nem is egy, hanem ahányra igény mutatkozik. A vásár
szabad. Aki bizonyítványokat tud venni magának, annak érdemei nagyobbak
a vörösdiplomásokénál, mert azok csak tanultak, aztán meg eladták kicsinyke
szerzett, immunhiányos tudásukat, hogy végre megszabaduljanak tőle és az
éhínség veszélyétől. Aki meg tudta venni, az könyörületes, helyettünk is
cselekszik, bátor, kockázatot vállal, és nyilván egy mélyebb tudás birtokában
van. És még a sok kis elavult tudás oklevelét is hajlandó begyűjteni; integrálni
a munkaerőt a piacon.
Ha ez az egész nem menne túl
az emberi minőségen már az elején, később sem lenne baj a mennyiségi korlátokkal.
Így viszont időről időre felbukkannak a koraschengeni tűréshatárok. Van,
amikor egész elveszett nemzedékekben kell gondolkodnunk, bár olyan eset
is volt már, amikor nem. Ha a pénz bármikor átírhatja verseny közben a
versenyszabályokat, nehéz ragaszkodni a sportszerűséghez. Sokan félinformációkkal
indíttatnak el életük útján, ez később az övön aluli önvédelem ismereteivel
bővülhet. Az egyoldalú versenyek szellemében létrejön a végleg alulmaradottak
érinthetetlen közege; eleinte ugyan még esik szó társadalmi párbeszédről.
Később vajon ki tekintené magát érdekeltnek valós párbeszédet kezdeni?
Kit is tekinthetne partnerének? Holott csak annyi történt, hogy megint
győztek a jobbak, pontosabban a győztesek maguk szentesítették azokat a
versenyszabályokat, amelyek a győzelem pillanatában kezdtek megszilárdulni.
A kiszorulók természetesen nem csupán egy-egy nehézatlétikai sorozatból
szorulnak ki, hanem például ifjúságuk valamennyi fontos megmérettetéséből,
s ennek összes következménye képezi hozományukat a továbbiakhoz, egyébként
a bőr színére való tekintet nélkül. (Romának -- vagy épp euromának -- sem
kell lenni hozzá.) Ők
nem számba veendő részei a portfoliónak, statisztikai létezésük azonban
fontos üzenetet hordoz a köztes rétegek számára a miheztartás mibenlétéről.
A tartaléksereg "elméletileg indokolt határig" kívánatos is, mint halljuk.
Hogy hol ez a határ, mindig akad megmondhatója, ebben azért nyugodtak lehetünk.
Más kérdés, hogy az emelkedő civilizációba felvehető jelöltek körét már
a puszta teoréma is létszámkorlátozással sújtja. Két zavaros kiegészítéssel:
1. "Idővel majd azoknak is jobb lesz, úgysincs többre igényük." 2. "A pénz
objektív, döntése ellen nem lehet fellebbezni, legfeljebb bizonyos korrekciós
mechanizmusok minimalizálhatják a kedvezőtlen kísérőjelenségeket." E megállapításokból
kitűnik, hogy a győzteseknek minden sürgős, a vesztesek álljanak szépen
sorba, majd kapnak egy számot. A pénz annyira megbízhatóan objektív, hogy
semmi másra nincs tekintettel, csak saját magára. Már saját eredete, forrásvidéke
sem érdekli. Gyanítható viszont, hogy a történelmi adósságok vonatkozásában
az elévülésre spekulál. Azonban vannak szakemberei, akik elviselhetővé
teszik felesleges milliárdok számára, hogy őket nem legitimálta választásaival
a pénz, hogy tehát még önellátásra is csak a pénz engedélyével képesek,
annál többre meg sehogyan sem. Az objektív erők a megmondhatói, mennyi
gondot tud okozni ennyi felesleges ember.
Hogy a pénz személyisége mögött
emberi érdekcsoportok is lehetnek, akik mégsem képviselhetik az emberiség
egészét, erre nézve csak félős találgatások vannak. Ahelyett, hogy az ellenkezőjét
bárki igazolhatta volna, holott az kiindulási pont -- végső soron a világgazdálkodás
több korszakon átívelő merevségeinek önigazolásához. Nem hihető, hogy ha
nem volnának gazdagok, megszűnne a szegénység is -- ez az agresszív tévhit
egy a nyomor ajándékai közül. A mindenkinek a szükségletei szerint juttatni
képes egyetemes gazdagság szintén a tisztázatlan víziók világát gazdagítja.
Mégis feltűnő, hogy mekkora riadalmat vált ki bármilyen más, tehát harmadik
utat kereső törekvés az elmélet uralkodó köreiből. Ez a tarthatatlan helyzet
is a nagy szereptévesztésre utal vissza, mellesleg a főszereplő a szereposztás
jogát ugyancsak magának tartja fenn. A helyzet annyiban változik, hogy
már nem mindenkinek tilos harmadik útról beszélnie, anélkül, hogy önkezével
keverné gyanúba magát.
Ám itt van példának okáért a
most induló emberklónozási kísérletsorozat, mely méreteinél fogva szabályos
hatalmi demonstráció, szó szerinti kihívás a bármilyen rendű hagyomány
társadalmaival szemben, s miközben szó szerint a szabad vizekre helyezi
magát területen és törvényen kívül, sztárjain keresztül szünet nélküli
öndicsőítésbe (és párhuzamosan: nyílt fenyegetésbe) kezd. Lám, a szaporodás
elkülönült önellátása megoldódni látszik. Tulajdonképpen mindez nem ismeretlen
előttünk. A jóindulatú kommentárok sem hallgathatják el, hogy "az emberi
kíváncsiság" a gazdasági erővel szövetkezik az akcióban. Két önmagában
pozitívnak tartott tényező együtt másmilyennek mutatkozik? A valódi emberi
célokhoz nagyon más előkészületek volnának szükségesek: mind a társadalom
ismereteinek jelentős bővítésében, morális és anyagi állapotának egyértelműen
kedvező változásaiban, de még az eszmék, a politikai viszonyok tisztulása
és maga a tudomány lényeges további fejlődése terén is. Sokkal több kontrollképességre
és garanciára van szükség. Ez a mostani demonstratív bejelentés nem üres
szenzációhajhászás, hanem másokat megalázó erőfitogtatásként hat. Meglehetős
közvetlenséggel és leplezetlenül a pénz mint önjelölt totalitárius hatalmi
tényező részéről. E hajlamok miatt már a bejelentés maga erőszakot tartogat
a számunkra. Nem firtatva, ki viseli ténylegesen a horribilis kockázat
anyagi terheit, a veszélyek lehetséges robbanásszerű megnövekedésére már
nagyon régóta figyelmeztet a világ szakmai és filozofáló értelmisége. A
mostani tények nélkül még nem mondatott ki, hogy ez erőszak. Talán a legújabb
fejleményekre van szükség ahhoz, hogy az értelmiség globális önvédelmi
erőként lépjen fel, megszabadulva erkölcsi, szellemi és egzisztenciális
gátlásaitól? Akad-e vállalkozó, aki felmondja üzleteit a klóngenerálissal?
A
pénzre éppenséggel az együttműködés erőszakmentessé tétele érdekében van
szükség. Ha szereptévesztésbe kerül, az erőszak -- vagy inkább háború --
az együttműködés, a gazdálkodás akadálya lesz. Aztán már csak a saját hasznára
dolgozik. A történelemből meríthető tanulságok arra intenek, hogy ezek
a jelenségek nem véletlenek, s nem lesznek elegendők a szokásos korrekciók.
Amíg az egyén választása a legnagyobb tömegek szintjén -- igen jellemzően
-- az, hogy vagy feljutni minden áron a győztesek közé, vagy örök vesztesnek
maradni, addig ez a megosztottság nem mondvacsinált dimenziója a földi
létnek. Ha nincs mechanizmus a legszélesebb körben hozzáférni az emberi
felemelkedés lehetőségeihez, egyben a becsületes és fenntartható jómód
személyes értelemben önellátó életminőségéhez, amíg jellemző lehet a gazdagodás
mások törvényes úton elkövetett tönkretétele révén, addig nem beszélhetünk
erőszakmentességről, hisz az egész légkört átszövi a mindebben megtestesülő
erőszak. Az is történelmi tanulság, hogy a társadalom szerepe maga tisztázatlan,
valahányszor szereptévesztésbe kerül a pénz. Mert a pénz, akármilyen fontos,
látványos, "attraktív" és spontán, csak egyetlen elem a nem mindenható
társadalom teremtményeiből. Mint szerszám, hatni is képes az emberre, de
annak már önmagát kell becsapnia ahhoz, hogy a pénz közvetítésével higgyen
a látszatvilágoknak és a ráígérőknek. Ha a pénz önállósítja magát, az ember
lett önállótlanabb. Óvatlanabb, infantilisebb, hamisabb és gyávább. Bunkoland
népe. Senki se várjon önkontrollt a pénztől!
|