Vásárhelyi Judit
A FENNTARTÓ
REND:
A
SZABAD ÖNKORLÁTOZÁS
Imreh István, az
ökológiai fenntarthatóság régésze
R.-nek
és Várkonyi Ágnesnek
Imreh István integer
életmű birtokosa. Első munkájában nem vetette messzire a sulykot -- nevelőfaluja,
Sepsibodok történetével kezdte, majd térben és időben messzebb araszolva,
következetes szorgalommal, szervesen
építkezett (dologtevő szándékkal, mondaná ő); minden napjának megvolt a
maga vonása, egy emberöltőn át. Mintha az elejétől fogva az életművén dolgozott
volna. Már 1947-ben megjelent első tanulmánya is a székely falutörvényekkel
foglalkozott, s forrásait tekintve azóta is "monogám". E forrásokat gyarapítva,
elemzéseivel újra s újra körbejárva erről az "egyetlen" anyagáról a diszciplinák
sorának nyújtott méltatói által elismert segítséget: a történetírásnak,
a történeti statisztikának, a nyelvészetnek, a szociológiának, a néprajznak
és a pszichológiának, a közgazdaságnak, a jognak és a közigazgatásnak s
végül a történeti ökológiának egyaránt.
A falutörvények, a falujegyzőkönyvek
felfedezése és feltárása, az azokat körülvevő történeti adatforrások strukturált
feldolgozása az Annales körével, történetíróival rokonítja Imreh Istvánt.
A történeti statisztika, a gazdaságtörténet közös francia vállalkozása,
a szeriális történetírás a modern nemzetgazdasági elszámolások mintájára,
input-output rendszert felállítva próbált képet kapni az eseménytörténet
mögött rejtőző mindennapok anyagi világáról oly módon, hogy a fellelhető
középkori elszámolásokat évsorosan rendezte és modellekbe táplálta. A hódításokról,
dinasztiák magvaszakadásáról, csaták vesztéséről szóló eseménytörténet
mögött sokáig elrejtőzött az egykorú technika története, a munkavégzés
módozatainak és eredményeinek változása, az erőforráshasználat régi következményei,
a hétköznapok életének hiteles leírása. A kvantitatív történetírás rendkívül
szívós munkát és a modellekhez való jó érzéket kíván. Imreh elvégezte feladatát,
összegezte számsorait és végül minőségbe fordította: a mai közösség javára
és megmaradására értelmezte kvantitatív eredményeit. A kutató Imreh tanít,
és munkája gyümölcseivel közössége szellemi állapotát táplálja, menti.
Szívós munkája mindenkor
megkapta kortársai kitüntető figyelmét: többek között Benkő Samu, Tonk
Sándor, Faragó József, Cseke Péter, Keszi-Harmath Sándor, Bálintfi Ottó
és Nagy Olga erdélyi vagy Vekerdi László, Tóth Pál Péter és R.Várkonyi
Ágnes magyarországi írásai értik őt: például Benkő Samu, Tonk Sándor, Faragó
József, Cseke Péter, Keszi-Harmath Sándor, Bálintfi Ottó és Nagy Olga erdélyi
vagy Vekerdi László, Tóth Pál Péter és R.Várkonyi Ágnes magyarországi írásai
értik őt. Gondolataikat olvasva összegeződnek az életmű mindnyájuk által
legfontosabbnak ítélt vonásai: "...az első korszerű, módszeres, az erdélyi
falu intézményeit, gazdasági szervezetét, a faluközösség életét bemutató
monográfia", "feltárja és értékeli a székely faluközösség évszázados mindennapjainak
mélyén rejtőző emberi, eszmei és erkölcsi értéket".
Déjá vu
Ha telítődünk korunk problémáival,
szinte enyhülést szerez a régi dokumentumok vagy történelmi feltárások
szemelgetése. A kétes vigasz forrása, hogy sűrűn belebotlunk mai bajaink
korábbi létezésébe és a rettenet érzésébe, hogy ez így nem mehet tovább,
belepusztulunk megosztottságunkba, szorongattatásainkba. S lám, mégsem!
Itt vagyunk, mi is, a régi baj is.
Igaz, olykor javunkra működik
történetünk leporolása. Céljainkkal újszülött módjára állunk szemben, amikor
fogást keresünk rajtuk. S elönt a különös déjá vu, az egyszer már volt
érzése. Hasznunkra, mivel közös emlékezetünkből nyújt korábban szerzett
tapasztalatokat mai munkánkhoz. Ilyesmivel többször is találkozunk Imreh
István anyagának forgatásakor. Tóth Pál Péter is észrevette, hogy a közhiedelemmel
ellentétben nem kell csupán külföldi mintákra hagyatkoznunk a demokrácia
mintáit, szellemét illetőleg: "Ez a mű minden olyan állítás egyértelmű
cáfolata, amely demokratikus hagyományaink hiányát hirdeti." Vannak magyar
hagyományok, a kollektív emlékezetből újratanulható előzmények: a magyar
mezővárosok történetében, a református egyház elvárásaiban és a rendtartó
székely faluban is. A székelyek ragaszkodtak a szabadsághoz és az autonómiához,
így több évszázad során is megtartották, csiszolgatták ezek védelmének
szabályait, a falutörvényeket. Egykorú intézményeik, az együttműködő tervezés,
az esélyegyenlőség, az egyenlő elosztás, a szolidaritás, a jó kompromisszum
kimunkálása és főleg a konszenzusra, az egyet akarásra jutás módja iránt
ma keresleti piac van. Bízvást szerepelhetnének e hazai demokrácia-források
egy, az állampolgári nevelés tankönyvéhez fűzött szöveggyűjteményben.
Van ott még, az Imreh István
asztalán más példa is, amit jó, ha (újra) tudunk: a fenntartható erőforrásgazdálkodás.
Magyarország is jelen volt az ENSZ 1992-ben Rio de Janeiróban tartott Környezet
és fejlődés című konferenciáján, alá is írta a konvenciókat, és magyarra
fordította a Feladatok a XXI. századra című, közel 500 oldalas dokumentumot,
amelyben szinte elrettentő módon sorjáznak a tennivalók, még olvasva is
lehúzzák a vállunkat. A nemzetközi szervezet a csaknem 200 tagállamával
nem kisebb kérdéskörrel szembesül, mint Földünk természeti erőforrásainak
védelme a túlhasználat ellen, megőrzése az utánunk következő nemzedékek
számára egy olyan világgazdaságban, ahol ezeket az erőforrásokat externáliumoknak
tekinti a közgazdaságtan, értéküket, használatukat, túlhasználatukat, elszennyezésüket
nem számítja bele rendszerébe. Mindez pedig olyan korban történik, amikor
a világ Gazdagokra és Szegényekre szakad ketté, de nemcsak valutákban kifejezhetően,
hanem a természeti erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés értelmében
is, és amikor a környezetet leginkább fenyegető jelenség, a népességrobbanás
előtt állunk, amikor megélhetjük, hogy a földi népesség eléri bolygónk
eltartó képességének mértékét. A zárt rendszerben fogyó erőforrások globális
kérdését a nagypolitika, úgy tűnik, nem képes a bajmegelőzéshez szükséges
gyorsasággal megoldani, a megfelelő nemzetközi és nemzeti intézményeket
kellő hatékonysággal felállítani. Lássuk ezzel szemben nyomait egy alulról
építkező, törvényeit több száz évig csiszolgató közösség megoldásainak,
melyeket ugyan végül elsöpört a népességnövekedés, az iparosodás, de az
egyszer
már volt érzésével kínálnak meg, s tanulságokkal is, legfőképp pedig
inspirációt és megújult erőt adnak az ökológiai fenntarthatóságra tekintő
etikai magatartás kimunkálásához, betartásához.
A gondolatmenethez Imreh
István munkáit jegyzeteltem.[1]
A fenntarthatóság társadalmi
feltétele:
szabadságvágy és autonómiaigény
Ha a szabad székelyek helyzetét
vizsgáljuk a rendi társadalomban, azt látjuk, hogy a XVIII. században Erdély
parasztságának még egyharmada, a székek lakosságának pedig fele szabad,
bár a XV. századtól apad az arányuk. 1767-ben a vármegyékben a lakosság
2,13 százaléka, a Partiumban 3,08, a székely székekben 44,68, a szász székekben
61,98 százaléka volt a szabad paraszt. A feudalizmus a kis tájegységekben,
az egyes úri családok birtoktestében, a faluközösségen belül erősen differenciálódott,
partikuláris vonásokat
mutatott. A társadalomszerkezetben változatos formákat tapasztalunk: az
armalista félnemes, nem pedig alattvaló, egynéhány jobbágya van, nem adózik.
Ez a réteg Németországban a szabados gazda, Angliában a free-holder, ebből
lesz később a yeoman. A várszolgálatra való képesség elkülöníti az armalistát,
vagyis a kisnemest, a "puskást" és a jobbágyot. A fejedelmi hatalom kiépülésével
folyik a hű parasztok tömeges nemesítése, annak hanyatlásával, a földesurak
érdekeinek előtérbe kerülésével a jobbágyiasítás. A katonarend önmagát
tekinti székelynek a jobbágyokkal szemben. A földesurakkal szemben pedig
őrzi -- többek között a közös földhasználatban is kifejeződő -- autonómiáját.
És gyakorolja szubszidiaritását.
"Senki három forint érő
dologért székre ne menjen perleni, sem jobbágy is ura eleibe, hanem itt
az falu előtt indíttassék meg minden dolog elsőbben", s csak azt a
dolgot utalják feljebbvitelre, "akik arra valók lesznek". (Az udvarhelyszéki
Szentmihály falutörvénye, 1663.)
Az ökológiailag fenntartható
erőforrásgazdálkodás
Földközösség
1848 előtt a földművelők
fele szabad székely, akik a földesúrral szemben őrizték a földközösséget.
1795-ben az erdélyi főkormányszék felhívására az aranyosszékiek nem akarnak
"végleges határosztályról" tudni: a földet nem tekintik örökös, örökíthető
tulajdonnak, csak jogosultságnak, évenként (nyílhúzással) változó életlehetőségnek.
1761-ben a felvinciek facultásuk-hoz, igaerejükhöz, a marhaszámhoz
mérten osztották a város földjét, vagyis az használta a földet, olyan mértékben,
aki és amennyire meg tudta művelni. A széki erdő a szükséglet-kielégítést
szolgálja, a rendtartás tiltja a köz javaival való kereskedést. "Ahogyan
meg tudja dogozni, úgy élheti". "Aki mívelni elégtelen vagy henye lenne...
azonnal más... szorgalmatosnak birtokába jusson." Hajdan közös volt
a szántó, a családok nyílhúzással osztották meg; az egy családra jutó földet
nyílnak hívták (egyedülálló nem kaphatott nyilat), a falu közös szántóját
nyilas földnek. A közföld művelése kötelező volt. A szabad foglalás módját
továbbörökítő rendtartásban benne foglaltatik a tulajdon és a munka, a
termőföld és az ember régi összekapcsolódása. "A föld nem mint a munka
terméke jelenik meg, hanem természeti feltételként, amelyhez jogot a dologtevő
élni akarás és az egy közösséghez tartozás biztosít."
A régi falu a gazdálkodásban
is szorosan egymásra utalt. A falut közvetlenül érintette a közterhek jó
elosztása. A keret a faluközösség, a communitás volt.
A döntéshozatal módja együttműködő,
korporatív tervezés, konszenzusra juttatás. A legkorábbi, 1581. évi gyergyóújfalusi
falutörvényből megtudhatjuk, hogy az urak (nemesek, birtokosok), a szabad
székelyek és a jobbágyok együttesen hoznak határozatot, amelyet szerződés
jelleggel írásba foglalnak, hogy ismertté tegyék azt mindenki, a fiatalok,
a beszármazottak, a más falusiak számára is. A székely falvak még a XIX.
század első felében is alkottak falutörvényeket, vagy megújították azokat.
A széki erdő igazgatási rendje során "egyöntetű megegyezéssel és akarattal"
döntöttek, a szék minden falujának azonosak voltak az erdőlési jogai. A
végleges földosztás, a magántulajdonba vétel főképp a népességnövekedés
miatt kísértés, vannak, akik "majorházakat, szántót égetnek" a szék
"mindenekfelett
való kincsében", a szabad erdőben. A közösség úgy védekezett, hogy
büntetésül az így nyert majorházat felégette.
A népességnövekedés miatt
ennek a közösségi tulajdonformának nem volt jövője. Bár a bogáthi széki
szántóföldközösség 1838-ig maradt fenn, a világutazó Balázs Ferenc pedig
még 1933-ban is talált 12 hold közösségi birtoklást,
amelyet Mészkő község unitárius egyházközségének tagjai káposztás, lenes
vagy kenderes kertek mintájára használtak 1798 óta. A határrész neve Hurkajuk,
a családok nyilakra tarthattak igényt, választott intéző tanács végeztetett
közmunkát (út, árvíz, gyepű stb.) a közösség tagjaival. E falunak nem is
olyan távoli emléke a közjót szolgálni tudó önrendelkezés. Balázs Ferenc
szerint mindez "azon az elven alapszik, hogy a föld tulajdonjoga nem az
egyéneké, hanem a közé. Kétségtelen, hogy egyetemes szempontokból más fölfogás
helytállónak, igazságosnak nem fogadható el." (Ismerve vagy sem, állításával
Henry George 1879-ben megjelent Haladás és szegénység című művére utal,
amely teljes közgazdasági elméletet alapított a földhasználatra. George
abból indult ki, hogy a földnek nem volna szabad soha, sehol magántulajdonban
lennie, és egyetlen adót, a földjáradékot vezetné csak be. A közgazdaságban
mint az egyenlő esély atyjára gondolnak rá vissza, újabban pedig az ökológia
is kezdi újra felfedezni, mivel a földről mint externáliumról gondolkodott.)
Földhasználat
A székely vagyonközösség
tagjai, a fundussal rendelkezők, kénytelenek egyszersmind a termelői logikából
adódóan a termelési organizmus részeként élni, alávetni magukat az agrárrendtartásnak.
A nyílföldeken is csak egyszerre arathattak például, mivel aratás után
a tarló már nem volt "tilalmas" a legelő marhának, ezért aki még
nem aratta le a sajátját, kárt szenvedett. Gondosan ügyeltek a legeltetés
rendjére: a hosszú füvet igénylő szarvasmarha legelt elöl, utána a lovak,
akik (a foguk állása miatt) még a rövid füvön is legelhettek, s legvégül
még a juhok is jóllaktak. A rendszerben kezelt zöldtömeget védi a communitas,
akinek nincs fundusa, abból ki van zárva. A különféle funkciók (határ,
legelő, vetés, mező, gyepű stb.) számára külön kertek létesítése (vagyis
vigyázatos elkerítése) még nem tette szükségtelenné a határ őrzését. Sokhelyütt
fellelhető a -- kevésbé jóhiszemű -- szabály, hogy "napfeljövele előtt
vagy vacsora/napszállat után" már senki ne mozogjon a határban (ilyenkor
legeltethetett észrevétlenül a máséban!), különben súlyos következményekkel
kellett szembenéznie.
Talaj
A talajvédelem legfőbb nagy
intézménye a két- és háromnyomásos gazdálkodás, az ugar, a parlag megtartása.
Az ilyen rendelkezéseknek se szeri, se száma. A legkorábbi a feltártak
közül Gyergyóújfalu törvénye, 1581-ből: "Ha valaki lovát vagy egyébféle
barmát a csóvás parlagon pásztoroltatja vagy ráköti... 3 girán maradgyon",
vagyis ennyi büntetést fizessen. A parlagoló gazdálkodás az irtásföldeket
5-10 évig használja, azután felhagy vele, noha oltalmazza azokat, hogy
be ne bokrosodjanak, az "erdő fel ne vegye". A kétnyomásos rendszer
inkább az állattartásnak kedvezett, a háromnyomásos (őszi, majd tavaszi
búza, legelő) inkább a növénytermesztésnek. Az ugart háromszor is megszántották,
az állatokat ridegen rajta tartották, mert trágyagyűjtés, kihordás csak
kb. évi három hónap termésére vonatkozhatott, s a föld termőerejének visszapótlására
ez nem volt elég.
Víz
A közösség tagjainak ki
kell venniök a részüket a csordakutak és itatóhelyek, a köpük rendben tartásából.
Ugyanígy az árterület szabályozása nagy munkát ad, házanként kell részt
venni a vízlevezető árkok, töltések, gátak, sáncok karbantartásában. A
szabályozás nem mondható éppen kerettörvénynek, sokszor nagyon is konkrét:
"Az
egész megye közönségesen köteles arra, hogy minden esztendőben az megyeház
mellett járó folyóvíznek az árkát ássák és tisztítsák, elkezdvén a Tekeresben,
a pap szénafüvének felső végén, alá az nemzetes Henter Benedek uram kertéig
Kozmásfalva végénél (a Lestyánok kerti nem értvén hozzá, melyet magok a
Lestyánok tartoznak tartani, ásni, tisztítani.)..."
(Csikkozmás megyéjének
törvénye, 1608.)
A csikjenőfalvai 1776. évi
határozat a közösség védelmét szolgálja a gátat építő malmos emberek önzésével
szemben. Szekeres János molnár négyöles malomárka úgy vétetett gát közé,
hogy az Olt vize Karcfalva felé kicsapott.
Erdő
"Az erdőnek a régi székely
nép életében igen nagy szerep jutott. Az erdőségek faállománya szolgáltatta
az otthon óvó tetőzetét, védő falait, biztosította a tűzhely melegét, nyújtott
enyhhelyet az állatoknak, adott munkaeszközöket és sok termékhez nyersanyagot.
Az erdő füve, lombja, makktermése a takarmányozási gondot enyhítette vagy
szüntette meg. Érthető tehát, hogy a székely székek lakói terv szerint
használták, minden eresztékében kimunkált, évszázadokon át épülő, csiszolódó
normák szerint élték erdeiket. Ily módon teremtették meg a feudalizmus
kori népi erdészeti kultúrának azokat a formáit, amelyek a felvilágosult
abszolutizmus erdőóvó rendelkezéseivel egybevetve sem vallanak szégyent."
A székely faluközösség történelmileg
sok országnál korábban gondolt az erdei erőforrások védelmekor a "maradékra",
a következő nemzedékekre, s "felfogtak", vagyis tilalmasnak minősítettek
erdőrészeket, komoly bírságot róva ki a tilalom megsértőire. Mindez még
az iparosodás által okozott erdőpusztítás évszázada előtt is előrelátással
történt.
A rendelkezések olykor minden
részletre kiterjednek, csöppet sem elvontak. Ozsdola (1774) szabályzata
szerint például: "Amely új gazda épít: pincegerendának, küszöblábaknak,
előfának, sodlábának, töltéscöveknek, csűrajtó-soroknak osztanak fát. És
akinek a jószágát a víz mosná, annak ellenzésére cöveknek adatik cserefa,
a szükséghez képest egy vagy két szál, de több nem. De ellenben kaputámasznak,
kerttámasznak, fentőnek és egyéb ehhez hasonló elkerülhető dolgokra fa
nem adatik." Fűtésre csak ledőlt fákat, aszuságot, ágakat szabad használni,
élőfát nem. A faluközösség fáját "vidékbe hordani és eladni" nem
szabad.
Az erdőhasználat során,
ha a legeltetés és az erdővédelem között érdekellentét támad, a székely
faluközösség az erdő javára hoz szabályzatot, ha a szántóföldek irtással
való kiterjesztése kerül szembe az erdővel, akkor is az utóbbit védi. Tilos:
tüzet gyújtani, vadgyümölcsfát kivágni, csereszénát (lombtakarmányt) csinálni,
olykor makkoltatni. Fejsze előtt "tilalomban" volt az erdő növekedvén.
Az erdőt takarítják, az
aszott fa kihordható, az élőfát védi a törvény. Gyérítéskor az avast, az
ősrégi, tilalmas csereserdőt szálalták, a kitermelt néhány szálfát elosztották.
Az osztott erdőből még a földbirtokos is csak a saját része szerint kapott,
építésre. "Apróság szükségre való fát" nem adtak.
"...az ökörpásztorok...
mikor a marhákkal ott járnak, meghálnak, (tölgyfán kívül) szabad légyen
egyébnemű lefeküvő holt fát az falu tilalmas erdeiből vinni tűzre, fészivel
el is készíteni, de az, ki nyers fát vág le, külön-külön valahány szálat
vág le, minden szálért forinton maradjon, mely éppen a falué." (A háromszéki
Alsócsernáton falutörvényei, 1665.)
"Mü, Árkosfalvának mostani
lakosai... fontolóra vévén azt, hogy néhai őseinktől reánk maradott és
nagy tilalom alatt felnevelt csere avassaink és mindennémű bükkös erdős
bérceink régi törvényeinknek ellenére csaknem a végső pusztulásra jutottanak...
nemcsak az épületbeli szükséges fánkot, de még a tüzifánkot is bajoson
szerezhetnők meg. Melyekre nézve, mind a mostani élő emberek hasznára,
mind pedig a következő successoraink boldogságára, az erdőbéli haszonvehetés,
megtiltás és megtartás végett írtuk e következő constitutiot törvényül."
Ezután 18 pont szabályozza dűlőről dűlőre az új tilalmas erdőt, a szabad
erdőlésre maradt részeket és a communitástól elkérhető használatokat. Jövevény
lakosoknak semmi szín alatt sem piacon s háztól fát eladni, a faluból ki
nem szabad, még a szabad erdőből sem, sem szánat, vesszőt, de még fuszulykakarót
sem, mert "ezáltal pusztult el nagyobbára az erdő". A kovácsoknak
a tilalmas erdőben csak a földben álló tőkékből szabad szenet égetni. (Árkos,
1824.)
Utak, infrastruktúra
A "gonosz" sár ellen
"a
falun közönségesen csinálják minden hidakot és töltéseket, úgy, ... micsoda
formában egyez meg a falunak nagyobb része, szabadságában álljon vagy légyen.
Ez cselekedetben egy vagy két sárbíró légyen, akik meglássák, mint viszik
a gátágat, s mint kötik, amikor a falu megegyez az ághozáson... Sártöltésbe
és gátba tilalmas erdőből gátat hozni szabad ne légyen, az erdő bírsága
alatt, hanem menjen... a szabad erdőbe, onnan hozzon...". (Háromszéki
Alsócsernáton, 1665.)
A fenntartható közösség
úgy gazdálkodik, szociális
biztonságról úgy gondoskodik, hogy természeti erőforrásait, környezetét
e kérdések megoldásával egységben védi. Lássuk, milyen szabályokkal védi
közösségét a rendtartó falu.
A szolidaritás intézményei
A koldusinspektor összegyűjti
és kiosztja az adományokat, hogy a szükséget szenvedőnek ne kelljen személy
szerint, megszégyenülve kéregetni. A katonaasszonynak, vagyis aki katonának
vitt urát nélkülözi a gazdaságban, heti egy nap (!) segítség, legtöbbször
erdőlés jár. Van, ahol heti egy nap "kalákát tesznek" a magukra
maradt asszonyokért, árvákért, öregekért dolgozva. Jól meggondolva ez 18
százalékos társadalombiztosításnak felel meg mai gondolkodásunk szerint.
Ha a tolvajlásnak, rablásnak kitett ember, a kárt elszenvedő "egybecsengeti"
a falut, mindenkinek azonnal mennie kell segíteni, különben bottal üthetik
a rablott marha nyomát.
A határbírónak járó fizetségben
már a kárt szenvedett ember kárpótlása is benne foglaltatik, például ha
a marháját elhajtották, és az "egybecsengetett" népek hiába keresik,
annak nyoma veszik a falu határán túl, akkor a közvetlen jóvátétel helyett
ebből az "önbiztosításból" kárpótolható. Formája lehet pénz is,
gabona is, vagy közhely-használat.
A "kegyelemrész"
olyan embernek jár, aki a kapott nyilat "kifogyván erejéből" többet
nem művelheti, arról "többet nem szolgálhat", ekkor a nyilat, az
azévben neki járó közföld művelését kiveszik a kezéből, de "megmaraszt
a falu nála bizonyos részt táplálásra, attól tőle, míg él, semmi szolgálatot
nem kívánván". A kegyelemrész (a nyugdíj) így mentesíti az időseket
a kegyelemkenyérre jutástól.
Oktatásügy
Hosszas iskolaügyi rendelkezések
(szinte preambulum) után a marosszéki Berekeresztúr megyéjének rendtartása
1602-ből fontosnak tartja külön pontba szedni: "2-do. Scholamestert
penig a megye fizetésére, ugyan megye akaratjából pro arbitrio suo fogadjon
a praedikátor, de olyat, akit a megye is szeressen."
Az esélyegyenlőséget
így biztosítja hét csíkszéki
székely falu 1620 körüli rendtartása a havasi kaszálók évi használatának
megújításáról: "...Szent Lőrinc napján az foglaló felmenjen, napnyugtakor
foglaljon, de senki ne kaszáljon, hogy az isteni méltóság az ünnepszegésért
miellenünk haragra fel ne gerjedjen, ha penig ez napnak előtte felmene
és csak megszállana is: az havasból kivesszen." A kiközösítés, a legnagyobb
büntetés sűrűn ismétlődő formája ez: kiveszett, vesszen ki a havasból.
Erkölcs és környezet
Keresztúr-fiúszékben
A belső önrendelkezés jussán
megoldott problémák -- megítélés, megtorlás, kirekesztés -- nem rögződnek
írásban. Mégis, a Matskási család levéltárában megőrződött egy 1823-ból
származó vizsgálat, amelynek során a széki tisztségviselők 38 település
-- közte Keresztúr városa -- erkölcsrendészeti statisztikáját készítették
el. A garázdaság esetei: részeges, alkalmi vagy gyakori verekedő, káromkodó,
végül pipázó (tűzveszélyt okozó!). Jónéhány faluban a jegyzőkönyv szerint
nincs vétkes: a falu nem adja ki a tettest, magának tartja fenn az ítélkezés
jogát. A tolvajokat és a prédálókat is vizsgálják, hogy kicsoda kóborló
vagy orgazda, tolvaj, erdőrontó, határprédáló, végül
kecskét tartó. "A falutörvények részletekbe menő szabályozással védik az
erdőrontók ellen a falu erdejét." Erdőrontásnak minősül, ha a közerdőből
szántásföldet irtanak maguknak, ha fákat, erdőrészt "aszalnak",
ha a tilalmasból cserefát vágnak. Számolnak azzal is, hogy hány fával dolgozó,
"kalányos" cigányt tud eltartani a falu erdeje -- olykor áttelepítik
őket más, erdősebb településbe. Végül a kecsketartás is az erdő elleni
vétek, mivel mindent lelegelnek, már II. József erdőtörvénye is óvja tőlük
a faállományt. Két-három kecskénél többet a szegények sem tarthatnak. A
statisztika gondosan összeírta a hit és tisztelet nélkül élőket (a templomot
kerülőket, a szüleiket nem becsülőket, a gyermekeikkel rosszul bánókat),
a "fékteleneket": az egyszer vagy több ízben megesetteket, házasságrontókat,
botránkoztatókat és a betegségben sínylődőket is.
Biztonságpolitika
1721-ben a Székely vár alatt
is volt tilalmas erdő, ha "revolutio" támad, legyen hová menekedni.
Végül: empátia
"A kertbírák pedig gyakorta
megjárják a kerteket, és minden megjáráskor szabad légyen két zálogot meginnya.
De a több zálogot hütök szerént eladják... a bírónak. De csak akkor igyanak
zálogot meg, az mikor a kertet mind eljárják, egyébiránt csak egyet."
(Az udvarhelyszéki Homoródszentpál törvénye, 1670.)
Utóhangocska
Mindezeket a nyárádmenti
Gegesben jegyzeteltem. Ott született adatközlő szerint Gegesben sosem voltak
közös földek...
Mégis, a legelső nap estéjén
a csordát váró ötvenes férfitől megkérdeztem, melyik nyiladékon lehet Csókfalva
felé átmászni.
-- Arra, a tilalmason át
-- mondta.
-- Mi az a tilalmas? --
kérdeztem.
-- Nem tudom, nem tudhatom,
az valami titkos dolog, titok, gondolom.
[1] Imreh István: A rendtartó
székely falu, Bukarest: Kriterion, 1973;
A törvényhozó székely
falu, Bukarest: Kriterion, 1983;
Erdélyi hétköznapok,
1750-1850. Bukarest: Kriterion 1979. |