ÖKOTÁJ: Mesterek és Műhelyek rovatunk ígérete szerint itt, a Mesternél ülünk műhelyében, azaz Intézetében. Ez az intézet ma a Szent István Egyetem egyik jövőt tartó pillére, és együtt reméljük, hogy a teljes egyetemet nem szervezik át az európai agráripar látványos téli bukásának szellemében a múlt pillérévé. Mindenképp: miféle tevékenység zajlik a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet műhelyében? 

ÁNGYÁN JÓZSEF: Az Intézet hangolja össze tíz tanszékének környezetgazdálkodási oktatási tevékenységét és irányítja tudományos programjaik háttérkutatásait. Közülük legismertebb talán a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program, de a környezetvédelmi tárca felhatalmazása alapján az Intézet hatáskörébe tartozik az Érzékeny Természeti Területek Rendszerének bevezetését megalapozó kutatási program is. Az Intézetben egyébként építészek, közgazdászok, agrármérnökök, biológusok, műszaki mérnökök, összesen 52 diplomás dolgozik, és jelenleg 360 hallgatónk van. Végzett diplomásainak száma ma már 350, a hatodik generációt bocsátottuk ki az idén, hogy az országban velük szellemi hálózatot alkotva segítsük elő a vidék társadalmának és gazdaságának újjáépülését.

- Hol, miféle posztokon találjuk meg őket?

- Részben a természetvédelem szervezetében, nemzeti parkokban, önkormányzatoknál, tervező cégeknél vagy akár magánvállalkozóként. Sokan folytatják tanulmányaikat az Intézethez kötött doktori iskolában. Nagyon széles palettán helyezkednek el a gyerekeink.

- Ha megtörténik az egyetemen az az átszervezés, amit kisebb-nagyobb újságcikkek jeleztek, akkor ebben az intézeti tevékenységben, melyet professzor úr ecsetelt, milyen változások történhetnek?

- Ez előreláthatatlan. Az új évezred elején a magyar mezőgazdaság fejlesztéséről erősen különböző elképzelések vannak, és a vidék sorsa is ezeken fordul. Két irány jól elkülöníthető, az egyik a nagyipari agrár-modernizációs irány, újra, tizenötmillió tonna gabona bűvöletében, ami, talán így lehet röviden jellemezni, a beszállítói érdekeknek, a nagytőke érdekeinek felel meg. Az intézet nyilván nem ezt az irányt képviseli. Mi egy ökoszociális környezetben gondolkozunk a vidék fejlődéséről és az agrárium jövőjéről. Vagyis a környezet meg a vidéken élő emberek és közösségeik továbbélésének lehetőségeit biztosító mezőgazdaságon gondolkodunk, ami jelentősen eltér a mezőgazdaság iparszerű szemléletétől. A konfliktus tárgya éppen ez, hogy intézetünket olyan karba olvasztanák be, amely az ipari mezőgazdálkodásnak, ha lehet így mondani, a fellegvára volt 30-40 évig, ma pedig a változó világban keresi a helyét. 

- Tájaink képének, földjének, népének megtartása, növénytakarójának, állatvilágának kultúránkba való foglalása és felvirágoztatása -- ha jól értem az Intézet gondolkodását -- inkább a jámbor óhajok világába sorolódott Európa-szerte. Mind a tavalyi télelőig. Akkor húsmáglyák gyulladtak, mindenfelé dögliszttel tömött kérődzők tetemei, kergemarhák, kergebirkák, antibiotikummal turbózott száj- és körömfájásos sertések. A művelt nyugat égett, mint a rongy. Szégyenszemre, minden tévénéző szeme láttára hetekig. Lepipálva a dicsőséges Szovjetunió megszokott mezőgazdasági csődjeit. Hiszen azok legalább nem fertőztek össze földrészeket marhakórsággal! Hiszen az Európai Unió költségvetésének majd a felét vitte el a pusztító agráripar évről évre! S most a kifeküdt európai dögipar láttán a gödöllői dilemma megint szovjet mintájú: Utolérni, ami rohad? Érdemes a dögöt turbózni? Nem, szebben ennél! Költői kérdést inkább. Helyes-e, szép-e, jó-e, hogy a gödöllői egyetem épp most látna ipari pillérének erősítéséhez, a körültekintő és jövőbe tekintő gazdálkodás rovására?

- Valószínűleg nem. Nyilvánvalóan költői kérdés, hogy éppen most a Közös Európai Agrárpolitika (CAP) második pillérének tudományos bázisát okos dolog-e beolvasztani, hogy úgy mondjam, az első pillér tudományos bázisába. Különben a téli válságot megelőzően is látható volt, hogy az Európai Közösség mezőgazdasági szemlélete változni fog, legfeljebb ennek híre nem jutott el Magyarországra. 1992-ben már fordulat történt az agrárpolitikájukban. Ezt úgy mondja Fischler (az EU agrárbiztosa), hogy Európa-szerte most épül az agrárpolitika második pillére. Az első a termelést, a második pillér a környezeti valamint a szociális és regionális feladatokat jeleníti meg az agrárpolitikában. De már az első pillér is főként minőséget hordoz náluk. A mennyiség támogatása leépülőben van az Európai Közösségben, és ezt csak gyorsítja az utóbbi időszak válsága. A források átcsoportosulnak a környezeti és a társadalmi-regionális funkciókra, vagyis a mezőgazdaság feladatainak ökoszociális részére. Persze hogy nem időszerű az Egyetem intézetünket leépíteni tervező átszervezése, és ellentétes azokkal a folyamatokkal, amelyek Európában éppen a válság hatására gyorsulnak. De látnunk kell azt a belső feszültséget is, ami az országban tapasztalható az agrárium körüli lobbiérdekek harcában.

- Talán húsz éve, hogy Juhász Pál tanulmányát olvashattuk a Medvetáncban a magyar agrárértelmiség mind sűrűbb országos hálózatáról, és vele lelkendeztünk. Csak nem belőlük lett a tonna lobbija azóta?

- Sajnos úgy tűnik, hogy ez történt. Olyannyira, hogy maga az agrártárca is ettől tudathasadásos, ahogyan én látom. Van ugyan kormányhatározattal megerősített Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programunk (NAKP), intézetünk elfogadott koncepciója, azonban majd két éve a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium pincéjében érlelik. Még mindig az a tévhit van ugyanis a fejekben, hogy van úgynevezett "tisztességes" agrárprogram, és van annak egy kényszerű környezetvédelmi fejezete, mint egy "bokréta a kalapon", amit -- elsősorban európai szalonképességünk okán -- kénytelenek vagyunk az agrárprogramhoz biggyeszteni, rontva ezzel annak gazdasági hatékonyságát. Ez a szemlélet tudomást sem akar venni arról, hogy ma már az agrárpolitika legalább annyira környezet- és vidékpolitika, mint amennyire termeléspolitika. Az NAKP tehát nem egy fejezet, hanem ennek az agrárpolitika-felfogásnak a magyar kereteit adja. Hát ha igaz, ez a program most jön föl az illegalitásból. Talán valami örömhírt is érdemes itt mindjárt elmondani. A Magyar Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának kihelyezett ülése június 18-án volt az FVM-ben, a politikai és a közigazgatási államtitkár jelenlétében. Két és félórás, nagyon érdekes vita volt. Ebből következett az a politikai döntés, hogy el kell különíteni forrásokat az NAKP-ra, és a jövő évben indítani kell. Talán a program most följön a pincéből, és kiadványát nem csak szamizdatként lehet megszerezni az országban, s végre levetíteni azt a hatrészes televíziós sorozatot is, mely szintén másfél éve várja az FVM-ben, hogy informálhassa a magyar vidéket a programról.

- Örömhírekkel inkább a magyar sajtó szolgál. Szerinte Európa hisztérikus volt télhosszat. Anglia a hadseregét vetette be a jószág pusztításába és eltakarításába, Németországban miniszteri fejek hullottak, de mi több marhahúst ettünk, mint valaha, és örvendetesen nőtt a csirkekivitelünk. Majd tavasz nyíltával a Rádió Déli Krónikája elpöttyentette, hogy mezőgazdaságunk exportja történelmi mélypontra jutott. Hisztérikus hírszerkesztő dolgozhatott benn aznap, mert higgadt sajtónk a bejelentést nem ítélte hírértékűnek. Júniusban aztán vágóhídjaink egyötöde bezárt, és nem ám mert a hisztérikus Nyugatnak nem felelt meg a tisztaságuk, hanem mert a magyar jogszabályoknak nem. Aztán kiderült, hogy az új búza felvásárlási ára a gazdák önköltsége alatti. Mintha nem először hallanánk. Búzabomba megint. Két évig, vagy tovább, amíg a minisztérium a tulajdon elfogadott programját dugdosta, a bombákat hatástalanító SHAPARD-pályázatainkhoz, a nyugati pénz fogadására nem ért rá irodát nyitni. Most meg a szárnyasok. Exportunk húzói. Bajosan lehetne hisztérikának bélyegezni a tettekre kész Renate Künast fogyasztóvédelmi miniszter asszonyt. Földművelésügyi miniszter asszony volna a címe máig, ha a németeknél meg nem bukik a földművelés ügye is. Most alkotmánybíróságuk négy évvel ezelőtti döntését a csirkegyárak ellen a gyárosok rendőri üldözésére váltja. Persze az eperfánk alatt csipegető-kapirgáló kendermagosnak sincs oka hisztériára, de amit a németek maguk tiltanak, azt venni se fogják tőlünk.

- Künast asszony az ilyen és ehhez hasonló terveit februárban mondta el a Bundestag előtt. Látja, a beszéd itt fekszik tárgyalóasztalunk közepén. Váltásban van Európa, ez nem volna szabad, hogy itt, az egyetemen újság legyen. Látja, a beszéd itt hever tárgyalóasztalunk közepén. De a váltásban említhetném példaként Ausztria mezőgazdaságát, sőt fischlert magát is, tehát az EU-t. Nyilvánvaló, hogy a mezőgazdaságot az eddigi módon űzni nem lehet. Nem is akarják. Pénzelni sem tudják így. Európai csatlakozásunk tükrében ez a kérdés úgy is megfogalmazható, hogy az uniós agrárpolitika melyik pillére körül találunk mi mozgásteret. Én a lehetőségeinket csakis az egyedi minőségben és a specialitások közt látom az európai piacon. Hibás az a koncepció, amely csupán az első pillérre, a kvótákra és az azokhoz kapcsolódó kompenzációs kifizetésekre alapozza agrártárgyalási stratégiánkat. A kvóták mentén remélnek sokan háromszázötvenmilliárd forintot megszerezni. Mert nagy mennyiségeket akarunk értékesíteni az európai közösség piacán, ezért kérjük mindazt a kompenzációt, amit pillanatnyilag is fizetnek. Ez lázálom. Egészen biztosan nem szerezhető meg. Ha valóban forrásokat akarunk az agrárium fejlesztéséhez, és a vidéken élő emberek szempontjából vizsgáljuk a kérdést, nem marad más lehetőségünk, mint a második pillér kínálta lehetőségek kihasználásával olyan regionális mezőgazdasági rendszerek -- nem pedig ágazatok -- felkarolása, amelyeknek egyaránt jók a termékminőségi, a környezeti és a foglalkoztatási teljesítményei is. Éppen ezt célozza a Nemzeti Agrár-környezeti Program, amit pillanatnyilag illegalitásban művel a tárcán belül egy csoport és intézetünk mint annak tudományos műhelye is: olyan gazdasági rendszereket támogat, mint például az ökogazdálkodást, vagy az extenzív, gyepre alapozott állattartást olyan térségekben, ahol nincs is mód más típusú mezőgazdaságra, a vizesélőhely- programot, beleértve az ártereinket, a mélyföldjeinket... Vagy például az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) rendszerének bevezetését. Magyarországon kétmillió hektár ilyen sérülékeny terület van, ahol ugyanakkor emberek élnek, ahol gazdálkodni kell. De csak olyan rendszerben, amely figyelembe veszi a tájat, annak ökológiai és szociális, kulturális -- hogy ne mondjam, "agrikulturális" -- adottságait, értékeit, hagyományait. Az NAKP-t Európában több helyen bemutatta már az ország. Én magam Bécsben, Fischler főbiztos jelenlétében tettem meg ugyanezt. Az agrárkörnyezeti programmal a bevonható EU forráslehetőség valóban elérheti a kétszázötvenmilliárd forintot, amit a vidékre vihetünk és a családoknak földalapú támogatás formájában juttathatunk. Az tehát valóban a helyi közösségek, a helyben maradó értékek gyarapítását szolgálhatja.

- Ma viszont?

- Egyszer a ráfordításokat dotáljuk, amikor például az üzemanyagot, vegyi anyagot behozzuk az országba. Majd rossz hatásfokkal élelmiszerré alakítjuk. Ennek a minősége annál rosszabb lesz, minél nagyobb tömeget termelek. Ezt követően exporttámogatást adok, hiszen ennek révén olcsón adhatom el az árumat, aláígérhetek az áraknak a külföldi piacon. Vagyis leértékelem a magyar árut. Mit csinálok? Részben a beszállítóiparok anyaországait, részben az ottani fogyasztókat támogatom azáltal, hogy exporttámogatások révén olcsóbban adom oda nekik a termékeimet, mint amibe nekem azok előállítása került. Ha valóban a magyar vidék és agrárium érdekeit szem előtt tartó agrárfejlesztést akarunk megvalósítani, akkor az ökoszociális piacgazdaság közegébe ágyazott többfunkciós mezőgazdálkodás modelljének megfelelően az erősen kemizált, iparszerű rendszertől eltérő megoldásokat kell alkalmaznunk. Ez különösen igaz egy olyan országban, mint Magyarország, amelynek agroökológiai adottságai kiválóak, gazdálkodási, agrikulturális hagyományai gazdagok, ugyanakkor energiahordozókban szegény, vidéki körzetei pedig jelentős munkanélküliséggel küzdenek. Ismételten hangsúlyozom tehát, hogy ilyen keretek között meglehetősen szerencsétlen lenne egy olyan fejlesztési stratégia kidolgozása és követése, amely jelentős állami támogatással és költséggel műtrágya, növényvédő szer, gép és üzemanyag formájában megjelenő drága energiát importál, majd azt rossz hatásfokkal nagy tömegű rossz minőségű termékké alakítja, amely csak igen nagy nehézségek árán és jelentős exporttámogatással, vagyis újabb állami költséggel adható el külföldön, vagy inkább "tuszkolható ki" az országból. Ez azonos lenne a külföldi beszállítók, majd a külföldi fogyasztók magyar forrásokból történő támogatásával, valamint a magyar vidék és munkaerő egyidejű leértékelésével.

- A szegény államok parasztját pedig pusztítom az aláígérés versenyében.

- Igaz, való igaz. Ráadásul olyan rendszerben történik mindez, ahol a tőkemegtérülési, az ökonómiai hatékonyság az egyetlen mérce. Az "élőmunka hatékonyságának javítása" jelszavával automatizált rendszereket alkalmaz. A foglalkoztatást ezzel visszaszorítja a vidéken, és olyan energiahordozókat és ipari termékeket hoz be a régióba, amelyeket valahol máshol, általában külföldön állítottak elő. Tehát az ottani munkanélküliséget vezeti le itt. Vagyis ez egy olyan rendszer, amelynek nincs szüksége a vidéki embereinkre. Az ilyen rendszer környezeti, helyi gazdasági, foglalkoztatási és szociális-regionális szempontból egyaránt katasztrofális. 

- Na, legalább ezentúl se döglisztet, se dögliszten nevelt hal lisztjét, se kutya, se macska dobozolt örömét nem kell idegenből hoznunk.

- Előtérbe fog kerülni a természetes állattakarmány. Akár Künast asszonyt, akár Fischlert hallgatom, az agrárpolitikában gyökeres lesz a változás Európa-szerte. Bizonyosan olyan rendszerek kerülnek előtérbe, amelyek mind jobban közelítenek a természetes állattartáshoz. Azoknak a nagyipari rendszereknek, amelyek teljesen zárt módon hasznosítják a különféle vegyi anyagokat, tápokat, hormonkészítményeket, antibiotikumokat, amelyek aztán az emberre is káros hatással vannak, azoknak biztosan vissza kell vonulniuk az agráriumból. A piac egyszerűen nem fogja elfogadni az ilyen rendszerekből származó termékeket. Európa nyilván ebbe az irányba tart. Kérdés, hogy hova tartunk mi az agrárium fejlesztésére vonatkozó elképzeléseinkkel. 

- Európa is küszködik. Amikor a dögliszt zárlatát teljessé tették a tél elején, kérdés volt, mivel etetik majd az állatállományt tavaszig, nyárig. Aztán a száj- és körömfájás enyhített a gondon. Fordulhattak föl állatok Németországban éhen is, mert vesztegzárakon át takarmányt sem lehetett szállítani persze. És hány állattartó termeli meg a maga gazdaságában a maga takarmányát széles Európában? Volt szó amerikai szója behozataláról. Csakhogy Európa a génkezelt amerikai szóját tilalmazta már korábban. Németországban a kukorica génkezelése eddig tilos volt, most meg mit tesz a takarmány hiánya? Künast asszony segít átnyomni a Bundestagon a génkezelt kukorica engedélyezését. Nem a szemes kukorica kell neki egyébként, hanem a zöld szára. Silózva épp olyan tápértékű a zöld kukoricaszár, mint nálunk lehetne a zsenge nád. A Bundestag hallgathatja Amerika gúnykacaját. A génkezelt szója nem jó, a génkezelt kukorica jó, hát hülyék vagytok?

- Én ezt nem tudom elképzelni...

- Íme, a cikk a hamburgi Spiegel legutóbbi számából.

- Lehet génmanipuláció nélkül is kukoricát termelni szerte Európában, olyan intenzitással, ami az adott tájon megfelelő. A magyar példát hozom. Azt szokták mondani Felsőbácskában, háromméteres humuszos szintű területen, hogy ha nem felejt el a gazda vetni, biztos, hogy nyolc tonna kukoricája lesz. Itt tulajdonképpen nem is az a probléma, hogy némely tájakon nyilván megmarad az intenzív mezőgazdálkodás, ha a táj engedi. Magyarországon is olyan tájbeosztás készült most éppen az agrárkörnyezeti programhoz, amely tájak szerint különböző intenzitású gazdálkodási formákat valószínűsít, illetve támogat. Hogy mondjuk az Őrség ökológiai viszonyai más gazdálkodást kívánnak, mint a Hajdúság, vagy a Bácska, vagy a Mezőföld, tehát a csernozjom övezet gazdálkodási formája, ahol kiválóak az ökológiai feltételek, nagy termésátlagokat érhetünk el takarmányokkal is, ennek következtében akár az állatsűrűség is nagyobb lehet, mint az úgynevezett extenzív agrártájakon. Ehhez nem kell a takarmány előállításban sem génmanipulációt használni Európának, ha már tiltakozott is az ellen, hogy az élelmiszer-előállításban a GMO-k szerepet játsszanak.

- A nád előbb és olcsóbban nevel cukorban gazdag zöld szárat a kukoricánál.

- Nagyon sok az olyan területünk, amelyeket a gabonaprogramok meg az intenzív gazdálkodás idejében bevontunk a szántóföldi művelésbe, bár arra alkalmatlanok. Most úgy becsüljük, hogy mintegy másfélmillió hektárt ki kell vennünk az intenzív szántóművelésből. Vagyis a négy és félből. Tehát: hárommillió hektár primer szántóterületünk van, ahol versenyképesen lehet a környezet rombolása nélkül magas színvonalú szántóföldi művelést folytatni. A másfélmillió kivett hektár sorsa azonban nagyon fontos. Ebben vannak olyan területeink, amelyek korábban gyepek voltak, ezeket vissza kellene gyepesíteni. Olyan három-négyszázezer hektárra becsüli a program, ahol vissza is kell, valószínűleg. Például a Kapos völgyét. Ott hagyományosan szarvasmarhát neveltek, méghozzá legelőn, az tartotta el ott a népet. És erre kiválóan alkalmas a terület, tehát gyepesíteni kell. Valószínűleg ezek lesznek azok a területek, amelyeken az extenzív állattartást el tudjuk indítani. Vannak olyan területeink, amelyek erre sem alkalmasak, nem megfelelő a gyephozam. Ezek erdősítésre kerülnek. Van egy erdősítési programja Magyarországnak, amely szerint kb. hétszázhetvenezer hektárral kellene növelni az erdőterületeket, elérve ezzel a 2,5 millió hektáros erdősültséget. Egy része a szántóknak tehát erdőként fog hasznosulni, nyilván nem egyik évről a másikra, de távlatilag mindenképpen. Hasonló átalakulás vár azokra a nedves területekre is, amelyek korábban szintén nem voltak alkalmasak szántónak, de miután a gazdasági szabályozás elhomályosította a költség-jövedelem viszonyokat, szántó művelésbe fogták, bár ez sem energetikailag, sem környezeti szempontból nem volt indokolt. Bizony, ezeken a területeken vissza kell térnünk egy olyan extenzív típusú vizes gazdálkodáshoz, amit az úgynevezett vizesélőhely-program fogalmaz meg. Vagyis támogatja, ha ezeket a vizes élőhelyeket helyreállítjuk. A nádgazdálkodástól, a halgazdálkodáson, az ezekre épülő kézművesség támogatásán keresztül sok minden beleférne, és bizony elég nagy területekről van itt szó, részben árterületekhez, részben mélyfekvésű területekhez, belvizes területekhez kapcsolódóan... Nagyon sok olyan területünk van, amely egyszerűen másra nem is alkalmas.

- A víz az éltetője mindennek. Száraz hely, döglött hely. Ráadásul a föld mélyéből sokkal több vizet húzunk ki, mint öregapáink, és ez a szennyünkkel együtt visszafolyik oda, ahonnan húzzuk. Ez nem lesz jó. Előbb-utóbb azért is többet kell felhúznunk a földből, hogy a föld színén valahogy megtisztítsuk.

- Az egyik doktoranduszom és Kultúrökológiai Tanszékünk is éppen az ártéri gazdálkodás lehetőségeit kutatja, és a hallgatók is folytatnak ilyen tanulmányokat. Én is azt gondolom, hogy nem gyorsan levezetni kell a vizeket, átzavarni az országon, minél magasabb gátakat emelni, hogy még jobban védjük a száraz területeket, hanem gazdálkodni kellene a vízzel. Ehhez sok tekintetben vissza kell térni olyan hagyományos módszerekhez, amelyek élni hagyják a természetet. Nem kényszerítik mindenáron mesterséges rendszerekbe a vizet sem, mert egyre több probléma keletkezik, ez látható. A vizek természetes mozgását követő rendszereket kell létrehoznunk. Olyan gazdálkodási rendszert a folyók völgyében és az árterületen, ami illeszkedik a folyók természetéhez. Nagy kérdés persze, hogy hol fogunk ezekhez az ökológiai szempontból vitathatatlan rendszerekhez embereket találni, akik ebben a gazdálkodásban részt fognak venni? Kik lesznek azok a pákászok, vagy halászok, akik a víz számtalan hasznát értik és kamatoztatják?

- Most professzor úr kérdezett. Akkor mi válaszolunk. A tájgazdálkodás első kérdése a szegényembereivel való gazdálkodás. Az életében szegényember Babits éppenséggel tolnai szülőföldje postásának tekintette magát csak. "Életed gyenge szál, amellyel szőnek a tájak, s a múlt hurkot dob a jövőnek."

- Ez szép, akár ebben maradhatunk.