Ez a kötet több is, kevesebb is, mint egy könyv. A szerző maga mentegetőzik miatta, mert tudja, hogy műve nem egységes, szerkesztett, "kész" mű. Nem is kellene annak lennie, mivel egy alakuló, folyton változó területről akar képet adni. Ez a zöld spirálkötésű füzet arra tesz kísérletet, hogy bemutassa az ember és a környezet képtelenül sokrétű viszonyát, és rámutasson azokra a pontokra, ahol lényeges eltávolodás történt a kettő között. Bár a magyar, illetve a nyugat-európai kultúra áll figyelme középpontjában, az anyag jelentős része átfogó, az egész világra, emberiségre érvényes megállapításokat tartalmaz. Műfajilag is, módszertanilag is nagy gazdagságot mutat: tanulmány, esszé, elemzés, pamflet egyaránt megtalálható benne. Megközelítésében első helyen áll a nyelvészet; a szerző néhol merész következtetései az egész világban, emberi létezésben fellelhető alapformákra hívják fel a figyelmet. A történelmi, szellemtörténeti, szociológiai, néprajzi, gazdaságtörténeti, ökológiai, esztétikai, filozófiai nézőpontok élesen világítják meg azt a tényt, hogy a természet napjainkban az ember beavatkozása révén nagy, visszafordíthatatlannak tűnő változáson megy át. Ez az ember létére, életmódjára is jelentős hatással bír -- végül is az ember a változás okozója, kezdeményezője. Természetes a szerző aggodalma, aki látja az évtízezredek alatt kialakult ökoszisztémák pusztulását, az évszázadok-évezredek során létrejött emberi tudás, életminták feladását. Erős kritikával illeti a gyors átalakulást, és rámutat a hagyományokban rejlő használható megoldásokra és fenntartó erőre. Hiszen a végső kérdés ez: meddig és hogyan tudjuk fenntartani a létünket? Mit kell tenni ezért? Mit nem lenne szabad csinálni? Győri-Nagy Sándor "védtelenné kényeztető civilizációról" beszél, és a "tájtudást" állítja azzal szembe. Az embernek tájfenntartó küldetése van -- mondja. Elkötelezettsége a hagyományok iránt tiszteletre méltó és példaértékű. Inkább lemondana a civilizáció high-tech áldásairól egy szervesebb, hagyományos tudást magas fokon bíró és alkalmazó életvitelért. A Kultúrökológia kötetből nemcsak egyetemi hallgatók, hanem bárki világos képet kaphat arról, hogyan tűnik el végleg egy többezer éves paraszti, önfenntartó és tájmegőrző kultúra egy hatalmas erőket mozgató, új, az élő környezet alapvető folyamatai iránt érzéketlen "gazdasági fasizmus" nyomása alatt. 
A Kultúrökológia kötet nem a részletekről szól, ezért nem méltányos a pontatlanságait, hiányosságait felhánytorgatni. Az egészről szólva talán nagyobb figyelmet fordíthatna azokra a mozzanatokra, tendenciákra, törekvésekre, amelyek az elkerülhetetlennek látszó haladással létrejövő új feltételek között keresik a fenntartható életmintákat. 
Ez az írás nemcsak kiváló nyersanyag az oktatáshoz, hanem felkínálja egy mai ökologikus emberkép (antropológia) megalkotását is -- arról az emberről, amely a természetbe szervesen beágyazódva akarja létét a végtelenig tágítani. Ebben a fő hangsúly a mindig új felé törekvés helyett a fenntartáson, a lét megőrzésén volna.