Márczi Imre

FENNTARTHATÓ? MI? MEDDIG?

A Biblia szerint az Úr, amikor megteremtette az embert -- Ádámot és Évát -- , a Paradicsom kertjébe helyezte. Ez a kép azt festi le, hogyan gondolkodott egykor az ember önmagáról. Azt gondolta, hogy ebben a kertben fog lakni. Legalább vágyaiban, kivetítve létezett egy hely, ahol a lét kellemes, zavartalan, és mai szemmel nézve eseménytelen volt. Az is lehet, hogy valóban volt ilyen állapot, talán nem is csak az ember születése körüli időkben. A mítoszok, népmesék tanúsága szerint minden fiú királyfinak, minden kislány királylánynak születik. Az élet egyedisége mellett az ember ugyanakkor valahogyan magában hordozza a kozmikus egészet. De Paradicsom rég nem létezik. A természet pusztulásának ténye az utóbbi húsz évben közismertté, sőt, mindennapi tapasztalattá vált. Az ember tudata azonban tiltakozik, ezért megalkotta a fenntarthatóság eszményét. Jó lenne, ha legalább így maradna minden a természetben, ha nem romlana tovább, jó lenne, ha a dolgok dinamikus egyensúlyba kerülnének. 

Úgy tűnik azonban, hogy a világ rég túl van azon az állapoton, amikor efféle egyensúly lehetséges. Rendszerelméleti szakemberek, matematikusok, biológusok, fizikusok vizsgálják a különféle rendszerek stabilitásának feltételeit. Az élet, az élő rendszerek az állandóság és a változás furcsa, kiszámíthatatlan kettősségét mutatják. Mintha a folyamatos, gyakran ciklikus változás tartaná fenn az állandóságot. És megfordítva: ami állandónak látszik, az sohasem ugyanaz: az apró, néha észrevehetetlen változások tartják életben. 
Élet... Mi az? Csak semmitmondó fogalmaink vannak. Talán legtöbbet a halál mond róla, amely a lét másik nagy talánya. A halálról egyszerűbb beszélni, jóllehet ugyanúgy nem ismerjük. A halál a hétköznapi gondolkodás szerint a változatlanság, az abszolút fenntarthatóság. Az élet tehát nem fenntartható, mert változik -- és a végén ott van a halál. Van azonban a halálnak egy mélyebb értelme: átmenet valami másba, amit nem ismerünk. A nagy kultúrák nem felejtették el ezt, ezekben az élet a halál felől érthető meg. Így a születés sem pusztán biológiai esemény, hanem kozmikus vonatkozásai vannak. Tudjuk, hogy a születés, az élet és a halál mennyire szerves, szoros egységet alkot a hagyományos magyar kultúrában is. Aki ezt az egységet megéli, az tud élni -- az tényleg megszületett -- , és tud majd meghalni. Tudja, hogy a dolgokat egyszer el kell engedni. Tudja, hogy az élet végén ott várja a nagy változás, az átmenet a nagy ismeretlenbe. A nagy hagyományokkal rendelkező kultúrák mind úgy tudják, hogy ami a halál után jön, az szorosan kapcsolódik az élethez. Valamiképp folytatása annak. Az élet bizonyos értelemben a halálról szól, lehetőség a halálra, a halálon túli életre való felkészülésre. 
A mai nyugati gondolkodás tagadja, visszautasítja a halált. Nem akar tudomást venni róla. Ezért az élettel sem tud igazán mit kezdeni. Nem ismeri azokat a mélységeit, amelyeket a halált is ismerő kultúrák tudnak megnyitni szimbólumaik, szertartásaik révén. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy az egész fogyasztói civilizáció az igazi, átélt, hiteles élet utáni kétségbeesett vágy terméke. De mivel elvesztettük a halált, az életet sem találjuk. A keresés kudarcra van ítélve. 
Ezeknek a kérdéseknek az ad nyomatékot, hogy a halált nem ismerő nyugati technikai civilizáció sohasem látott hatalmat halmozott fel magának. Lényegében rátette a kezét a világ összes erőforrására. Mindent ellenőriz, bármit megtehet. Azt gondolja, hogy birtokolja az életet, és nem áll messze tőle, hogy a halált is legyőzze. De mindig minden a visszájára fordul. A tömegtermék minden darabja azonos, a klónozással létrehozott élőlény minden példánya ugyanolyan, a hatékony rendszerek moduljai azonosak. Ezek mind attól olcsók és hatékonyak, hogy kevesebb változatosság -- információ -- van bennük. A változás (meghibásodás) lehetőségét igyekeznek kiszűrni: maradjon minden mindig ugyanolyan. Fenntartható. 
Van azonban a fenntarthatóságnak egy tágabb, átfogóbb, mélyebb értelme. Ez magában foglal mindent feltételt, jellemzőt, ami az élet hosszú távon való fennmaradásához szükséges. Van ezek között egy, amely manapság különös jelentőségre tett szert. Ez a változás mértéke és sebessége. A nyugati civilizáció olymértékben fokozta mindkettőt, hogy úgy tűnik, mostantól az egész emberiség sorsára kiható, kezelhetetlen események történhetnek. 
Az Egyesült Államokat ért terrortámadás is ilyen lehet. A következő hetek-hónapok megmutatják majd, hogy képes-e az emberiség megbirkózni a maga által okozott krízissel. Le tudja-e bontani a hatalomnak azt a szimbolikus tornyát, amelyet megépített? Most "csak" két valóságos torony dőlt össze. Tömegnyi ember esett áldozatul a világhatalom jelképes oltárán. A sors tragikus fintora, hogy az áldozatok az építők közül kerültek ki. Van még elég értelem a világban ahhoz, hogy ezt a krízist kezelni tudja? Vagy már csak az erő, a hatalom, a pénz dönt minden felett? Fenn tudjuk-e tartani még a kultúrát, a tudományt, az alapvető emberi értékeket? Vagy ezek is színes mázzá silányultak a hatalom egyre oszthatatlanabb tortáján?
Mi működtetjük a civilizációt vagy az működtet bennünket? Emberek vagyunk még, vagy belül már át vagyunk huzalozva?!...