Teddy Goldsmith

Egészségtelen -- - vagy csak kicsi?
A HIGIÉNIA FEGYVERÉVEL A KISTERMELŐK ELLEN

"A természettudomány egy új vallás, és a fertőtlenítőszer a szentelt víz."

George Bernard Show


 A higiénés törvények bevezetése valójában azt a célt szolgálja a nyugati világban, hogy az élelmiszertermelés és -kereskedelem néhány nemzetközi óriásvállalat kezébe kerüljön, amelyek egyre inkább az irányításuk alá vonják az állami politikát a gazdasági élet minden területén. Ha valóban azt akarjuk, hogy egészségesebbekké váljunk, és kevésbé legyünk kitéve az ételmérgezések veszélyének, akkor teljesen meg kell változtatni a politikát.

Az egyre nagyobb társaságok létrejöttével jellemezhető globális gazdaság élelmiszerpiacán a kistermelők és a kiskereskedők egyre nehezebben boldogulnak, sőt maradnak életben. A helyzetüket többek között az is nagy mértékben nehezíti, hogy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) olyan törvényeket hozott, amelyek arra kényszerítik az országok kormányait, hogy nyissák meg a nemzeti piacukat az erőteljesen támogatott külföldi, különösen az Amerikai Egyesült Államokból származó élelmiszerek előtt. Például az USA-ból Indiába importált szója tonnánkénti ára 155 dollár helyett 348 dollár lenne, ha az amerikai kormány nem támogatná a termelést. Ezzel az árral egyetlen farmer sem kelhet versenyre sem Indiában, sem máshol a világon.

A másik probléma az, hogy a világgazdaságot hatalmas, az egész Földre kiterjesztett, vertikálisan szervezett társaságok uralják és irányítják. Például a gabonakereskedelem 77 százaléka mindössze öt, a kakaókereskedelem 83 százaléka, a banánkereskedelem 80 százaléka és a teakereskedelem 85 százaléka egyaránt csupán három társaság kezében van. Ilyen körülmények között a kis élelmiszertermelők gyakran kényszerülnek arra, hogy az alapanyagot ugyanattól az óriásvállalattól vásárolják, amelynek a termékeiket eladják. Így ezek az óriásvállalatok szabhatják meg, hogy mennyi legyen a kistermelő haszna. Ezért történhet meg például az, hogy a banánért a szupermarketben kifizetett árnak mindössze két százaléka kerül vissza azokhoz, akik az ültetvényen dolgoznak, öt százaléka a föld tulajdonosához, a többi pedig a kereskedőkhöz, illetve egyre gyakrabban ugyanannak a nemzetközi vállalatnak a leányvállalataihoz. 
Az óriásvállalatok azt is kibírják, hogy valamelyik terméküket áron alul adják el. Nem bánják, ha egy ideig egy árucikken veszteségük van, ha az alacsony árnak az a következménye, hogy a kisebb, sőt a meglehetősen nagy versenytársaik is kiesnek a piaci versenyből. A Wal-Mart, a világ legnagyobb kereskedelmi hálózata gyakran követi ezt az üzletpolitikát. Amikor megtelepszik egy városban, az alapvető élelmiszereket gyakran olcsóbban adja, mint amennyi azok előállítási költsége. Ez alkalmas stratégia arra, hogy a környéken megölje a kis üzleteket, sőt, még a kisebb szupermarketeket is. Amint ezek az üzletek bezárnak, a Wal-Mart azonnal megemeli az árakat. 
Ugyanez történik, amikor a nagy amerikai, európai vagy japán exportőrök a Harmadik Világ országaiban azért adják olcsón a termékeiket, hogy tönkretegyék a helyi termelőket. Vandana Shiva ezt "hamis versenynek" nevezi. A dömpingáru piacra dobása törvényellenes, azonban gyakorlatilag lehetetlen pert nyerni az óriásvállalatokkal szemben, hiszen ezekben az országokban a működésük teljes kormányzati támogatást élvez.
Ráadásul amikor a kis élelmiszertermelők találnak egy új területet, amely a túlélésüket biztosítaná ebben a gazdaságilag és politikailag is ellenséges környezetben, a nagy társaságok csak addig engedik őket növekedni, ameddig a saját helyzetüket nem veszélyeztetik. Sokszor azzal teszik lehetetlenné a kis vállalatok működését, de legalábbis a további növekedésüket, hogy a kormányt vagy a nemzetközi szervezeteket arra kényszerítik, hogy új, a kistermelők számára előnytelen törvényeket hozzanak. Erre találhatunk példát az USA-ban, ahol az organikus mezőgazdasági termékek előállítása jelenleg ötmillió dolláros piacot jelent, amely évente húsz százalékkal növekszik. Az a gondolat azonban az óriásvállalatok tulajdonosai számára elviselhetetlen volt, hogy a kisvállalatok kiszorítsák őket ebből az üzletből. Ezért 1999-ben arra kényszerítették az USA Mezőgazdasági Minisztériumát (USDA), hogy vezessen be olyan új törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a nagytermelők számára előnyösebb körülmények között termelt (genetikailag módosított, radioaktív sugárzással tartósított, mérgező iszappal "trágyázott", növényvédő szerekkel kezelt) haszonnövényeket is organikusnak minősítsék. Ezzel párhuzamosan megtiltották, hogy bármelyik nem-állami szervezet ennél szigorúbb követelményeket írjon elő. Szerencsére olyan erős volt a lakossági tiltakozás, hogy az USDA kénytelen volt visszavonni a törvénytervezetet, legalábbis egyelőre. Mégis az a puszta tény, hogy a minisztérium hajlandó volt egy ilyen gyalázatos törvény elfogadását javasolni, világosan megmutatja, hogy a minisztérium a nagy élelmiszeripari vállalatok pillanatnyi érdekeiért feláldozná az amerikai lakosság és a környezet egészségét. Természetesen ez csak egyetlen példa arra a folyamatra, amely napjainkban világszerte végbemegy: azokat a törvényeket, amelyek a kis társaságokat, a helyi gazdasági életet, a helyi közösséget, az emberek egészségét és a természetes környezetet védték, folyamatosan felváltják azok a törvények, amelyek a nagy társaságok érdekeit szolgálják.
Az Ecologist Report egy olyan törvénycsomagot vizsgál, amely a kis élelmiszertermelőket költséges befektetésekre kényszeríti azzal az ürüggyel, hogy a tevékenységük nem higiénikus. Mivel csak néhányan tudják majd megfizetni az átalakítások költségeit, a kistermelők nagy része kiesik az üzletből. 
A közegészségügyi törvényeket 1995-ben dolgozta ki a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), és a bevezetésükhöz a kormányoknak egy ötéves időszak állt a rendelkezésükre. Ezeknek a törvényeknek az a céljuk, hogy biztosítsák, hogy az élelmiszerek megfeleljenek a kockázati határértékeknek (HACCP), amelyeket eredetileg a NASA felkérésére dolgoztak ki az űrhajósok számára elkészített ételek vizsgálatához. A határértékeket annak a Pillsbury multinacionális élelmiszertársaságnak a munkatársai szabták meg, amely a Haagan-Dazs és a Burger King üzletláncot üzemelteti. 
Az 1970-es években az Amerikai Élelmiszer és Gyógyszer Hivatal (FDA) is elfogadta a kockázati határértékeket az USA élelmiszerpiacán eladható élelmiszerek vizsgálatára, 1991-ben pedig az Egyesült Nemzetek élelmiszerbiztonsági sztenderdekkel foglalkozó hivatala (Codex Alimentarius) is bevezette ezeket az előírásokat. Ezt a hivatalt teljesen a multinacionális társaságok irányítják, és jelenleg azon munkálkodik, hogy lehetővé tegye, hogy a kisvállalatoktól a nagy gyógyszergyártó cégek vegyék át a gyorsan növekvő élelmiszer-kiegészítő piacot, különösen a vitaminok forgalmazását, amint ezt a The Ecologist körültekintően dokumentálja. Mind a Codexből, mind az FDA-dokumentumokból világosan kiderül azonban, hogy mik a valódi prioritások a számukra, hiszen az óriásvállalatok nyomására elfogadták a szexhormonok használatát a hústermelésben, és engedélyezték a genetikailag módosított élelmiszerek előállítását és forgalmazását. Bár ez nem kerül nyilvánosságra, de a nagyvállalatok általában azt szeretnék, hogy a tevékenységüket szabályozó törvények lazák legyenek, mint például a Codex azon előírásai esetében, amelyek meghatározzák az ételeinkben engedélyezett vegyszermennyiséget. Máskor azonban éppen az az óriásvállalatok érdeke, hogy az előírások nagyon szigorúak legyenek, mert ezeket a gyengébb versenytársak nem képesek betartani, így kiesnek a piaci versenyből. Erre példa, hogy a Monsanto biotechnológiai óriásvállalat megtámadta azt a törvénytervezetet, amelyet az USA kongresszusa javasolt annak érdekében, hogy lazítsák a Környezetvédelmi Hivatal (EPA) genetikailag módosított növényekre vonatkozó szabályozását. Dr. Miller, a Hoover Intézet munkatársa rávilágított, hogy "a Monsanto cégnek az a törekvése, hogy a megengedett határértékeket olyan magas szinten tartsák, hogy még a vele versenyben álló vetőmagtermelő nagyvállalatok is túl költségesnek ítéljék ezek betartását, és ezért hagyják el a piacot." Steve Gorelick hozzáfűzte, hogy ha még a nagyvállalatok sem képesek betartani az előírt alacsony határértékeket, "nem nehéz elképzelni, hogy ez mekkora terhet jelent a kisvállalatok számára", Wendell Berry az Amerika felkavarása című gondolatébresztő könyvében azt írja, hogy "a közegészségügyi törvény válogatás nélkül minden kistermelő ellen dolgozik, mert a megfizethetetlenül magas termelési költségek kiszorítják őket a piacról". A törvény bevezetésének az az eredménye, hogy "megszűnt a lehetősége annak, hogy az igazi kistermelő megjelenjen a piacon egy kanna tejföllel, egy tyúkkal, vagy egy tucat tojással. A törvény által előírt berendezések olyan költségesek, hogy néhány tehén tartásához képtelenség megvásárolni azokat. Így a közegészségügy nevében kiszorították a piacról a kistermelőket, a nagytermelőknek pedig természetesen hatalmas előnyt biztosítottak. A jövő történetírói gondolatban elkerülhetetlenül összekapcsolják, hozzánk hasonlóan, a termékek tisztaságát és a piszkos hasznot."
Ross Hume Hall az Ecologist Report-ban leírja, hogy Vermont államban az FDA előírta, hogy annak ellenére, hogy eddig az almabor semmilyen megbetegedést nem okozott, az almabort pasztörizálni kell, vagy egy cédulával kell ellátni a palackját, amely arra figyelmezteti a fogyasztókat, hogy "a termék veszélyes baktériumokat tartalmazhat, amelyek komoly betegséget okozhatnak". Ez a szabály az állam sok almabort előállító kistermelőjét kiüti az üzletből. Szükségtelen megjegyezni, hogy a két legnagyobb almabortermelő cég -- amely a termék 80 százalékát állítja elő -- már pasztörizálja azt, és természetesen hasznot húz a 45 kisebb versenytárs elvesztéséből. A szerző azt is leírja, hogyan öli meg a közegészségügyi törvény a kis sajttermelőket. Ez különösen azokat a termelőket érinti, akik a sajtot nyers tejből állítják elő, amelyet az FDA veszélyesnek nyilvánított, annak ellenére, hogy az 1988-ban az FDA által vizsgált kilenc sajttal kapcsolatba hozható megbetegedést minden esetben éppen pasztörizált tejből készült sajt okozta.
Jose Lutzenberger leírja, hogy Brazíliában, Rio Grande del Sul államban közegészségügyi törvénnyel megtiltották a családi gazdaságokban a baromfitartást, mert ezeket a baromfikat vádolták azzal, hogy a "gyári" csirkéknek betegséget adnak át. A csirkéket a törvény szerint csak meghatározott méretű és négy méter magasságban csempézett falú helyiségekben lehet tartani, amit a kistermelők nem képesek biztosítani. A szerző ír arról is, hogy hogyan tették lehetetlenné a közegészségügyi törvények a citrusfélék kis gazdaságokban történő termesztését. Így a piacot teljes egészében a nagy citrustermesztők vették át.
Giorgio Ferigo beszámol arról, hogy a közegészségügyi törvények bevezetése vetett véget egy ősi helyi olasz ínyencség, a Lardo di Colonnata készítésének -- amelyet öt évszázada fogyasztanak anélkül, hogy bármilyen egészségügyi problémát okozott volna. 
Richard Young bemutatja, hogy Nagy-Britanniában bezárták a vágóhidak ötven százalékát, mert úgy ítélték meg, hogy nem elég higiénikusak, és nem felelnek meg az (értelmetlen) EU-előírásoknak. Ennek eredményeként az állattenyésztők arra kényszerülnek, hogy a haszonállataikat a néhány megmaradt vágóhídra szállítsák, sokszor nagy távolságra, valóban nagyon egészségtelen körülmények között összezsúfolva azokat a szállító járművekben, ami az állatoknak jelentős stresszt okoz, rontja a hús minőségét, a termelőknek pedig jelentős többletköltséggel jár.
Vandana Shiva arról ír, hogy Indiában egy hamisítási eset adott ürügyet a kormánynak arra, hogy olyan törvényt hozzanak, amely megtiltja a mustármag-olaj termelését és fogyasztását. Még az egészségügyi miniszter is elismerte, hogy a hamisítás valószínűleg azok műve volt, akik a mustármag-olaj-termelés megszűnéséből végül hasznot húztak. A tiltó törvénynek az lett a következménye, hogy abbahagyták az indiai mezőgazdaság és ételkultúra egyik központi növényének a termesztését, és ezzel a kistermelők millióinak megélhetése szűnt meg. Ennek az új törvénynek az egyetlen célja az volt -- állítja a szerző -- , hogy lehetőséget teremtsen a nagy mértékű amerikai szójaolaj-exportra. A szójaolajat, amelyet a Monsanto cég állít elő genetikailag módosított szójababból, egyre nehezebb eladni akár Európában, akár máshol a világon. 
Tavaly májusban a francia kormány egy kicsit túlságosan messze ment, amikor előírta, hogy az utcai elárusítóhelyeket, ahol halat, húst vagy tejterméket árulnak, elektromossággal, folyó vízzel és hűtőpulttal kell felszerelni, amely az állandó hőmérsékletet biztosítja. Szükségtelen mondani, hogy ezeket a nyitott piacokat nem-higiénikusnak tekintik, amelyek az emberek egészségét veszélyeztetik. Köztudott azonban, hogy ezek a piacok szerte Franciaországban a mezőgazdasági területeken a társadalmi élet középpontját jelentik, és a kistermelők számára lehetőséget adnak arra, hogy a terményeiket el tudják adni. A számok önmagukért beszélnek: megközelítőleg hatezer városban és faluban jelenleg mintegy húszezer piac működik, és ezeknek körülbelül negyven százalékánál a település önkormányzata nem képes arra, hogy fedezze a korszerűsítés költségeit. Szerencsére a nagy lakossági tiltakozás miatt a kormány visszavonta a javaslatot, és valószínűleg egy megfelelőbb pillanatra vár, amikor újra próbálkozhat a törvény bevezetésével, esetleg burkoltabb formában.

 

 

A vetés-betakarítás ciklusa helyett az adósság ördögi köre

Képzeljük el a következőt: Egy amerikai farmer, aki gabonát termeszt, és szarvasmarhát és csirkét tenyészt, megvásárol egy új traktort egy cégtől, amelynek a Cargill társaság a tulajdonosa. Öntözőberendezést is vesz egy másik cégtől, amely azonban szintén a Cargill társaság tulajdona. Vetőmagra, műtrágyára és takarmányra is szüksége van, amit egy harmadik Cargill tulajdonban lévő vállalattól szerez be. Aratás után a gabonát a Cargill társaság által működtetett malomba viszi, ahol azonban nem elégedett a felajánlott árral, ezért elhatározza, hogy egy ideig tárolja a terményt. A tárolást végző cég, amely Európába vagy Japánba szállítja a gabonát, szintén a Cargill tulajdona. Közben a farmer a szarvasmarhákat eladja egy húsfeldolgozó üzemnek, a csirkéket pedig egy baromfifeldolgozó vállalatnak, mindkettőt a Cargill társaság üzemelteti. Szerencsétlenségére a gabonáért, a szarvasmarhákért és a csirkékért nem kap annyi pénzt, amennyi a traktor és az öntözőberendezés árát fedezné, ezért a helyi bankban kölcsönért folyamodik. A bank, mint kiderül, ugyancsak a Cargill társaság tulajdona. 
Bár ez csak egy elképzelt történet, de a Cargill társaság valóban érdekelt a mezőgazdasággal összefüggő említett iparágakban, és ezeken kívül még a gazdaság sok más területén is. És bár a farmer a Cargill versenytársaival is köthet üzletet, de nagy az esélye annak, hogy ezek a vállalatok egy másik nagy mezőgazdasági óriás részei. (L. erről Joel Dyer, A mohóság betakarítása, Westview Press, 1998.)

Hadjárat az otthoni főzés ellen

A közegészségügyi szabályok nemcsak a kis élelmiszergyártókat és kereskedőket ütik ki a piacról, hanem abban is segítenek, hogy a nagy élelmiszeripari vállalatok átvehessék azt a tevékenységet, amely eddig mindig az otthonok konyháiban zajlott. Az élelmiszeripari nagyvállalatok rájöttek arra, hogy a családi ebédek és vacsorák is pénzért eladható, hasznot termelő piaci áruvá tehetők. Nagy-Britanniában az engedékeny oktatási miniszter a Nemzeti Tantervből törölte a "háztartási ismeretek" tantárgyat, amelynek keretében például főzni is tanultak a tanulók, és helyette bevezetett egy modernebb, technológiai szemléletű változatot. Ezt "élelmiszer-technológiának" nevezik, és eszerint a konyhát "élelmiszer-technológiai egységként" kezelik. A tanterv alapján többek között megtanítják a gyerekeket arra, hogyan gyártják (nem főzik) az ételeiket az élelmiszerfeldolgozó üzemekben. A tananyag alapján nyilvánvaló, hogy az ételkészítés "leghatékonyabb", "leggazdaságosabb" módja a nagyipari előállítás, és az így elkészített ennivaló a legtáplálóbb, leghigiénikusabb, és ezért a legbiztonságosabb. 

Az élelmiszer-technológiai kurzuson a diákok többek között megtanulják, hogyan kell elkészíteni a pizzát. Ehhez természetesen higiénikusan gyártott konyhakész hozzávalókat kell felhasználni. Amint ezeket kiválasztják a tanulók, begépelik a számítógépbe az adatokat, ezután elemzik a pizzát a tápanyagtartalma szerint, majd megtervezik a megfelelő műanyag csomagolást, amelyen természetesen látható módon feltüntetik az összetétellel kapcsolatos információkat. 
Ha az otthoni konyhát csupán a múltból ittmaradt relikviának tekintjük, az iskolai konyhát, vagy "korszerűbb" megfogalmazásban "élelmiszer-technológiai egységet" is borzalmasan nem-higiénikus helynek kell tekinteni és természetesen be kell zárni. Így a gyerekeink olcsó, egyenízű ipari tömegtermékeken nőhetnek fel, amelyeket az ultra-higiénikus élelmiszergyárak futószalagjai ontanak. 
Azonban, ahogy azt Tim O'Brian is világosan megfogalmazza, "a tisztaságot nem az otthoni konyhákon kellene számon kérni, hanem a nyomorúságos körülmények között működő intenzív állattenyésztő telepeken". Dokumentumokkal támasztja alá, hogy a nagyüzemi állattenyésztés szükségszerűen elősegíti a különböző járványok kialakulását. Visszautasítja azt az eddig uralkodó nézetet, miszerint a mostanában történt ételmérgezésekért a kis, nem-higiénikusnak kikiáltott körülmények között dolgozó kistermelők a felelősek. Valójában ezek száma minden eddigi érték alá csökkent, mert a kormány rendelkezései megölték a kisvállalkozásokat. Az élelmiszer-előállítás jelenleg igen kevés óriás társaság kezében van. Az Amerikai Egyesült Államokban a tejtermékek előállítását mindössze három óriásvállalat -- a Parmalat, a DeanFoods és a Suiza -- végzi, ráadásul, mint ahogy arról 2001. április 5-én értesültünk, a Suiza bekebelezte a DeanFoods-ot. Az USA élelmiszertermelésének 80 százaléka mindössze öt multinacionális óriás kezében van. 
Ilyen "ideális higiénés körülmények" között joggal várhatnánk, hogy ma egyáltalán ne történjenek ételmérgezések. Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz. Nagy-Britanniában az esetek száma hétszeresére emelkedett, ez évente körülbelül egymillió esetet jelent. Az USA-ban a megbetegedések számon tartásával foglalkozó központ (CDC) adataiból az derül ki, hogy évente 81 millió amerikai szenved ételmérgezést, bár a hivatal egyik munkatársa, Maurice Potts szerint az esetek száma inkább 266 millió körül lehet. A számok világosan megmutatják, hogy nem a kistermelők, hanem a nagy, intenzív élelmiszergyártók a felelősek az ételmérgezésekért, és ez a megállapítás a növekvő számú egyéb megbetegedésre is érvényes. 

 

 

Az intenzív telepeken tenyésztett állataink egészségi állapota

Ha az ember figyelembe veszi azokat a szörnyű körülményeket, amelyek között a mezőgazdasági nagyüzemekben tartják az állatokat, akkor nem csodálkozik azon, hogy kétségbeejtő az egészségi állapotuk. A Mezőgazdasági Minisztériumtól tudtuk meg, hogy a száj- és körömfájáson, amely mostanában tört ki újra Nagy-Britanniában, és a kerge- marhakóron kívül más betegségek is előfordulnak az állatállományban. Egyre több állat betegszik meg a szarvasmarha AIDS-ben (a kórokozó vírust HIV helyett BIV-nek nevezik), a kórokozó ellen termelődő antitesteket a fogyasztásra termelt tej tíz százalékában mutatták ki. A szarvasmarhák körében egyre gyakrabban fordul elő vírusos hasmenés, tuberkulózis és mastitis (tőgy-gyulladás). Az utóbbi esetben a növekvő számú megbetegedés oka nagyrészt a stresszben keresendő, amelyet az okoz az állatoknak, hogy nem megfelelő a táplálásuk, és több tejet akarnak tőlük nyerni, mint amennyit károsodás nélkül tudnának adni.

Az intenzíven tenyésztett állatok egészségi állapota tovább fog romlani, ha a kormány megengedi az rBGH használatát, amely az állatok szervezetében természetesen jelenlévő hormon genetikailag módosított változata, és amely a tejtermelést legalább 15 százalékkal fokozza. Ezt a terméket a Monsanto társaság erőszakosan árusítja. Ez a hormonkészítmény fokozhatja a szarvasmarhák fogékonyságát a mastitis iránt, növelheti a károsodással vagy idő előtt született borjak arányát, és csökkentheti a készítménnyel kezelt állatok élettartamát. Csak egy bolond hiheti el azt, hogy a beteg állatoktól származó tej fogyasztása az emberek számára nem jelent egészségi kockázatot. Ugyanez igaz azoknak az állatoknak a tejére is, amelyeket rBGH-val kezeltek. Azt is tudjuk, hogy a tőgy-gyulladásban szenvedő állatok tejében genny van, és mivel ezt a betegséget általában antibiotikummal kezelik, a tej tartalmazhat antibiotikum-maradványokat is. A tejben meglehetősen magas arányban kimutatták egy másik hormonkészítmény, az IGF-1 maradványait is. Megfigyelték, hogy az ember esetében az IGF-1 hormon fogyasztása és a rákbetegség előfordulási arányának emelkedése között összefüggés van. 
Ha az állatokat mezőgazdasági nagyüzemekben tartják, az a betegségek terjedésének kockázatát növeli. Az Ecologist Report-nak ebben a számában Stephanic Roth világosan leírja, hogy ugyanez igaz az intenzív lazactenyésztő farmokra is Skóciában. Nem hiszem, hogy aki figyelmesen elolvassa ezt a cikket, ezután is szívesen eszik az intenzív haltenyésztő farmokról kikerülő lazacokból. 

 

 

Az antibiotikumok használata

Richard Young írása rávilágít arra, hogy az intenzív élelmiszertermeléssel együttjáró legkomolyabb probléma az, hogy az állatoknál antibiotikumokat használnak fel terápiás célra és növekedés-serkentőként. Mivel ezek a készítmények nagyon hasonlítanak azokra a gyógyszerekre, amelyekkel az emberi betegségeket, közöttük a tuberkulózist és a tüdőgyulladást kezelik, sőt sok esetben meg is egyeznek velük, a legnagyobb mértékben az élelmiszereinkben megtalálható antibiotikum-maradványok a felelősek azért, hogy egyes baktériumok ellenállóvá váltak ezekkel a gyógyszerekkel szemben. Ez az ellenállóképesség olyan gyorsan kifejlődik a baktériumokban, hogy mostanában beleléphetünk az "antibiotikumok utáni korszakba", és ez komoly következményekkel járhat az egészségügyi helyzetre. Az megoldható, hogy az antibiotikumokat ne alkalmazzák többé növekedés-serkentőként, a gyógyító szerepük azonban igen fontos marad olyan körülmények között, ahol sok állatot zsúfolnak össze egy kis helyen és tesznek ki stresszhatásoknak. 

Ételeink besugárzása a higiénia nevében

Aggasztó az a tény is, hogy az intenzív állattenyésztés rossz körülményei miatt várhatóan bekövetkező ételmérgezéseket az ipar ürügyként használja fel arra, hogy a kormánynál lobbizzon annak érdekében, hogy engedélyezzék az élelmiszerek sugárzással történő fertőtlenítését, írja Samuel Epstein. Különösen azoknál a termékeknél tartják ezt szükségesnek, amelyeket külföldről importálnak, ahol valószínűleg még rosszabb körülmények között tartják az állatokat, mint az iparilag fejlett országokban. Ez nagyon cinikus törekvés, többek között azért, mert a sugárzással fertőtlenített marhahús olyan nem-vizsgált vegyületeket tartalmaz, amelyek rákos megbetegedéseket okozhatnak. Mindenekelőtt a besugárzott hús a nem-kezeltnél tízszer nagyobb mennyiségben tartalmaz benzolt, amelynek kimutatottan erőteljes rákkeltő hatása van. 

Az tény, hogy a legtöbb fertőző megbetegedés a külföldön rossz körülmények között termelt élelmiszerek miatt történt. 1994-ben Nagy Britanniában, Norvégiában és Svédországban sokan kaptak shigella sonnei fertőzést a Dél-Európából importált fertőzött salátától. A megoldás ezért egyszerűen az, hogy minél kevesebb élelmiszert kell külföldről behozni. Az élelmiszerek importja minden esetben veszélyes, mert az importáló ország lakói nem ellenállóak az idegen kórokozókkal szemben, ezért könnyen megbetegszenek azoktól. 
Az élelmiszerimport növekedése szétfeszíti az élelmiszerekre vonatkozó biztonsági előírások rendszerét. David Kessler, az FDA volt megbízottja írja: "Száz évvel ezelőtt létrehoztunk egy élelmiszer-biztonsági rendszert, amely egészen addig betöltötte a szerepét, amíg az élelmiszer-kereskedelem csupán a határainkon belül zajlott. Azonban nem dolgoztuk ki a megfelelő rendszert a globális kereskedelemre." Ráadásul a globális élelmiszer-kereskedelem miatt elkerülhetetlenné vált, hogy a betegségek, amelyek valaha csak egy körzeten belül veszélyeztették az állatállományt, most gyorsan eljussanak szinte mindenhova a világon. Ez történt 1999-ben a csirkék dioxin-mérgezése esetében is, amely különösen Belgiumban okozott nagy botrányt. A kergemarhakór és a száj- és körömfájás pedig egyre nagyobb területen fertőzi meg az állatokat. Az utóbbi betegséggel meg kell tanulnunk együtt élni, és majd nálunk is fokozatosan kialakul a szarvasmarhákban az immunitás a fertőzéssel szemben, mint ahogy ez például Indiában már végbement, ezért ott igen ritkán fordul elő ez a betegség. Ha továbbra is azt a megoldást választjuk, hogy a betegség felbukkanásakor az érintett körzetben lemészároljuk az összes állatot, viszont semmit sem teszünk a betegség hosszú távú megszüntetése érdekében, akkor ezzel eltüntetjük a társadalomból a farmerréteget. Ha valóban meg akarjuk akadályozni, hogy időről időre újra megjelenjen a betegség, arra csak egy megoldási lehetőség van: az állattenyésztés területén ki kell lépni a globális gazdaságból, meg kell tiltani az élő szarvasmarha, illetve a hús importját, és saját magunknak kell biztosítanunk az ország lakosságának hússzükségletét. Másként megfogalmazva, csak egy szigorúan lokális gazdaság csökkentheti, illetve szüntetheti meg ennek és az ehhez hasonló betegségeknek az elterjedését. 
Még inkább nyilvánvaló a BSE-vel fertőzött élelmiszerek esete. A fertőzött hús kiöregedett tejtermelő tehenekből származott, és amint azt az International Herald Tribune kutatócsoportja is feltárta, "ezt a húst húspogácsának, pástétomnak és tölteléknek dolgozták fel, mintegy hatvan állat húsa pedig valószínűleg bekerült egy olyan keverékbe, amelyből hamburger készült. A feldolgozás során a csonton maradt húst gépekkel, illetve nagy nyomású vízsugárral tépik le a csontról, amely a beteg állatok leginkább fertőzött része. Ezzel a technológiával állatonként körülbelül hét kilogramm húst nyernek. Ezt azután belekeverik egy öt-hét tonnás húshalomba. Az EU Standing Scientific Committee becslése szerint egy-egy ilyen óriás adag hús körülbelül ezer állatból származik, és ha csupán egy fertőzött van közöttük, az megfertőzi az egész adagot, amely így 400 ezer ember egészségét veszélyeztetheti." 
A bajt tovább fokozza, hogy nemcsak a marhahúsfogyasztók vannak kitéve a BSE-fertőzés veszélyének, hanem szinte mindenki, ugyanis rengeteg élelmiszeripari termék -- édességek, gyümölcslevek, sör, bor, tejföl, joghurt, túró, margarin és rágógumi -- készítésénél használnak fel szarvasmarha-származékokat. A gyógyszeripar is nagy mennyiségben alkalmazza az összezúzott csontból készített zselét kapszulák, tablettabevonatok, a vért helyettesítő oldatok és a sebészetben használt segédanyagok készítésére. Ezen kívül a bébiételek, az állateledelek és a kozmetikai cikkek is tartalmaznak marhacsontból készült zselés anyagot. Vakcinák, közöttük a gyermekbénulás elleni vakcina készítéséhez is szarvasmarhákból származó anyagot használnak. Éppen akkor készült egy hatalmas mennyiségű vakcina Angliában, amikor a legtöbb kergemarhakóros megbetegedés történt, és ezt a védőanyagot, bármennyire hihetetlen is, 11 millió gyereknek beadták. A brit szarvasmarha-szérumot kanyaró, mumpsz, rubeola, diftéria és szamárköhögés elleni vakcinák készítéséhez is használták 1993-ig. A leírtakból világosan kitűnik, hogy gyakorlatilag Anglia egész lakossága és a világ más országainak lakói közül is sokan ki voltak téve a BSE-fertőzés veszélyének. Ez a tény nagyon riasztó. 

 

 

Baktériumfóbia

A baktériumokkal kapcsolatos hisztériának az az alapja, hogy az emberiség kérlelhetetlen ellenségének tekintjük őket, és ezért nem törődve a költségekkel és a következményekkel, ki akarjuk őket irtani. A mai félelemnek van korábbi előzménye is. Már 1890-ben sokan úgy gondolták, hogy Koch és Pasteur -- akiket a modern mikrobiológia atyjának tekintünk -- munkássága alapozta meg a higiéniával kapcsolatos valódi hisztériát. "Az emberek kipakolták az otthonaikból az állítólagosan mikroorganizmusokkal teli bútorzatot, megtanulták, hogy el kell kerülni a tüsszögő és köhögő embereket, és el kell hagyni az emberek közötti olyan bizalmas érintkezéseket, mint a kézfogás v agy a babák puszilgatása. A szállodákban olyan huzatokat kezdtek el használni, amelyek jobban befedik a kórokozókkal esetlegesen megfertőzött ágyneműt..., a templomokban a szertartások során nem alkalmazták tovább a közös kelyheket, és a városokban bevezették az ivókutakat, a fertőzéseket terjesztő közös ivóedények használata helyett." Brown azt is leírja, hogy a baktériumokkal való találkozás elkerülését "szinte egyfajta vallásnak tekintették, amelynek segítségével le lehet küzdeni a sátánt, mivel a piszok a bűn maga". A mikroorganizmusokkal kapcsolatban, ahogy azt Nancy Tomes is megjegyezte, sokszor a hadviselésben szokásos kifejezéseket használják, például "megtámadják, megszállják, leküzdik az emberi szervezetet". Az orvosoktól és a tudósoktól a közember is átvette ezt a gondolkodást. Dr. William Mays azt állította, hogy a baktériumok "csapatban támadnak", egy másik orvos pedig úgy emlegette azokat, mint "a légkör keselyűit". 

Természetesen ez egyes vállalkozóknak bombaüzletet hozott, hiszen remek piacot jelentett minden olyan termék számára, amely hozzá tudott járulni a mikroorganizmusok elleni harchoz. Például a Johnson and Johnson vállalat a Ladies Home Journal (Hölgyek Otthona Magazin) lapjain arról tájékoztatta az olvasóit, hogy "a környezetünkben mindenütt jelen vannak a baktériumoknak nevezett parányi láthatatlan élőlények, amelyek gyorsan megtelepszenek a bőrünkön lévő sérüléseken, ha az levegővel, porral, forralatlan vízzel, textíliával, nem steril kötözőszerrel érintkezik, vagy ha az ember nem fertőtlenített kézzel ér hozzájuk. Ennek a következménye vérmérgezés, gyulladás, üszkösödés, láz, szájzár, és egy sor más komplikáció lehet", ezért "azonnal rohanjanak el az üzletbe és vásároljanak Johnson and Johnson féle vörös kereszt törlőkendőt, amíg nem késő". Az antiszeptikus Listerint az American Home Journal (Amerikai Otthonok Magazinja) lapjain úgy hirdetik, hogy az ember kezén megtelepedett veszélyes baktériumokra hívják fel a figyelmet, amelyek nem kevesebb, mint tizenhét féle betegséget okozhatnak. Az anyákat figyelmeztetik arra, hogy ha a kezüket megnéznék egy mikroszkóp alatt, akkor bizony elgondolkodnának azon, hogy a kisgyermekük ételének elkészítéséhez vagy a csecsemőjük etetéséhez vagy fürdetéséhez hozzá szabad-e fogni anélkül, hogy a kezüket tömény Listerinben leöblítették volna. 
A két világháború közötti években a baktériumoktól való túlzott félelem kezdett alábbhagyni. Például kimutatták, hogy a legpiszkosabb szoba levegője vagy a legmocskosabb csatorna vize sem tartalmaz olyan élő bacilusokat, amelyek még fertőzőképesek, tehát betegséget tudnak okozni. Kubában a Walter Reed sebész által vezetett amerikai bizottság megmutatta, hogy "a sárgalázban szenvedő betegek ágyneműje vagy ruházata nem tudta a betegséget átadni az egészséges embereknek, bármennyire szennyezett is volt az a betegek váladékaitól". Ilyen körülmények között módosítani kellett a reklámok szövegét. Ettől kezdve megszűnt az ok a baktériumok elleni hadviselésre, hiszen kevésbé kellett félni attól, hogy betegségeket okoznak, ezért a reklámok inkább azt igyekeztek hangsúlyozni, hogy a tisztaság előnyt jelent a társadalmi életben, és vonzóbbá teszi az embert. Például az a lány, akinek kellemetlen szájszaga van, "mindig koszorúslány marad, sosem lesz belőle menyasszony". Ma mégis újra kitört a baktériumokkal kapcsolatos tömeghisztéria, amit főleg a kereskedelmi érdek élesztett fel, mivel piacot keresett a számtalan fertőtlenítő szernek és antibiotikumnak. 
Csupán elméleti alapon is meg lehet állapítani, hogy a baktériumok elleni háború idióta ötlet. Ugyanis a mikroorganizmusok mindenféle körülmények között képesek élni és szaporodni. Bernard Dixon szerint "a mikroorganizmusok különleges alkalmazkodóképességgel rendelkeznek..., nemcsak az igaz rájuk, hogy előttünk telepedtek meg a Földön, hanem az is várható, hogy a jövőben is az övék lesz majd a Föld, és nem az emberé".
Ugyanennyire ostobaság az is, hogy kémiai irtóhadjáratot folytatunk a betegségek hordozóival és terjesztőivel szemben. Vegyük például a szúnyogokat. Bár ők nem tudnak olyan gyorsan alkalmazkodni, mint a mikroorganizmusok, azonban meglehetősen hamar megtanulják, hogy hogyan meneküljenek el azok elől a mérgek elől, amelyeket kipermetezünk ellenük. Például a WHO maláriaellenes kampánya idején Dél-Ázsiában a szúnyogok hamar megtanulták, hogy nem szabad leszállni a kunyhók falára, amelyeket DDT-vel permeteztek be. Vagy egyszerűen kövérebbek lettek, és így a méreg jobban eloszlott a szervezetükben, míg mások vastagabb kitint növesztettek, amelyen a méreg nem tudott keresztülhatolni. Egyes példányokban olyan enzim alakult ki, amely képes arra, hogy a DDT-t teljesen veszélytelen vegyületté bontsa le. Nézzünk szembe a tényekkel: az életfolyamatok intelligensek, azzal ellentétben, amit a neo-darwinisták vagy a szociobiológusok mondanak nekünk.
Az a háború is hiábavaló, amelyet a gyomok, a gombák, a férgek, a rágcsálók és Isten tudja, még milyen élőlények ellen folytatunk. Nincs esélyünk arra, hogy győztesen kerüljünk ki ebből a harcból, ha esetleg néha egy-egy csatát meg is nyerhetünk. Ennek ellenére a háború tovább folytatódik, mivel a mérgek eladásából hatalmas haszon származik. Szerencsétlenségünkre a redukcionista és a mechanisztikus természettudomány, amelyet ma is csaknem minden egyetemünkön tanítanak, segít abban, hogy megmagyarázza és ezzel törvényessé tegye ezt a leegyszerűsítő megközelítést. Vandana Shiva nagyon jól jellemzi a mezőgazdasági kártevőkkel szemben folytatott háborúnkat: "A redukcionista természettudomány csak a kártevők jelenlétére összpontosít a kártevők ökológiája helyett. Az a megoldás, amely ennek a tudományos felfogásnak és a növényvédőszer-gyártó iparnak egyaránt megfelel, az, hogy továbbra is gyártani és árusítani kell a mérgeket, amelyek megölik a kártevőket." Annak idején az Észak-Amerika nyugati részét elözönlő bányászok és fakitermelők mondása volt, hogy "az egyetlen jó indián a halott indián". Ennek a mintájára született az egyik rovarirtó vállalat televízió-reklámjának mondata: "Az egyetlen jó bogár a döglött bogár." 
Tudomásul kellene venni, hogy az ember nem egy ökológiailag légüres térben él. René Dubos, a híres mikrobiológus, aki annak az irányzatnak a létrehozója, amelyet "az egészség ökológiája"-ként emlegetnek, arra figyelmeztetett bennünket, hogy ha eltüntetjük valamelyik mikroorganizmust, azzal egyszerűen jobb lehetőséget teremtünk a többi számára. Például a tej pasztörizálása steril körülményeket teremt, ebben a baktériummentes közegben azonban nagyon gyorsan meg tud telepedni és el tud szaporodni bármilyen kívülről bekerülő, esetleg patogén mikroorganizmus. A nyers tej azonban sokféle mikroorganizmust tartalmaz, így nagyon kicsi a lehetőség arra, hogy valamilyen kórokozó kívülről megtelepedjen benne. Ezt René Dubos tökéletesen felismerte. "Az egyáltalán nem biztos -- írta -- , hogy az a legbölcsebb és a leghatékonyabb megoldás, ha valahol kiirtjuk a már ott élő fajokat, ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy kiismerjük a szokásaikat és békésen együtt éljünk velük." Ezt a próbálkozást Dubos "utópikus stratégiának" nevezte el. Dubos arról is ír, hogy azokon a helyeken, ahol az emberek szegényes higiénés körülmények között élnek, a polio vírus mindenütt jelen van, így mindenkit megfertőz. Ennek eredményeként az emberekben már életük első hónapjaiban kialakul vele szemben a védettség, ezért nagyon ritkán fordul elő bénulás a fertőzés következtében. A mi társadalmunkban a higiénés szokások nagyon lecsökkentik annak a valószínűségét, hogy a gyerekek az életük korai szakaszában fertőződjenek meg ezzel a vírussal, ezért nem alakul ki bennük a spontán védettség. "Tehát a gyermekbénulás esetében egy olyan betegséggel állunk szemben, amelyet valójában a tisztaság okoz."
Mindenesetre ha valóban hosszú távon akarjuk biztosítani a magunk és a háziállataink egészségét, akkor csak egyetlen választásunk lehet, nevezetesen az, hogy meg kell tanulnunk együtt élni a mikroorganizmusokkal. Fel kell ismernünk, hogy a szervezetünk, más élőlényekéhez hasonlóan, nemcsak a saját sejtjeinkből áll, hanem sokféle mikroorganizmus sejtjeiből is, sőt, az utóbbiak aránya az emberi sejtek számához viszonyítva tíz az egyhez. Ráadásul nem is tudunk a mikroorganizmusok nélkül élni. Például a számunkra életfontosságúak a bélrendszerünkben megtelepedett baktériumok és élesztőgombák, amelyek a vitaminok előállításában és az ételek megemésztésében játszanak fontos szerepet. Fel kell ismernünk, amint azt Dubos is hangoztatta, hogy "a törzsfejlődés során a szervezetünk olyan környezetben fejlődött ki, amelyben nagy számban voltak jelen a mikroorganizmusok". Azt, hogy számunkra és más fejlett élőlények számára is életfontosságúak a szervezetben jelenlévő baktériumok, világosan megmutatja az, hogy "a baktériummentes állatokban anatómiai és fiziológiai rendellenességek alakulnak ki". Dubos elemzi ezeket az eseteket, és rámutat arra, hogy már egy néhány baktérium hiánya esetén sem tud az állat a normális körülmények között életben maradni. Az a tény is világosan bizonyítja, hogy erőteljesen függünk a szervezetünkben élő baktériumoktól, hogy azokat a rendellenességeket, amelyeket baktériummentes állatoknál figyeltek meg, gyorsan ki lehetett javítani, ha az állatok érintkezésbe kerültek a megfelelő baktériumokkal. Dubos legfontosabb állítása, hogy közönséges körülmények között még a patogén baktériumok is úgy élnek a szervezetünkben, hogy nem okoznak megbetegedést. Csak akkor vált ki tüneteket a jelenlétük, ha a körülmények ezt lehetővé teszik a számukra. A szervezetünkben olyan különösen veszélyes mikroorganizmusok is jelen lehetnek, mint a salmonella vagy a diftéria kórokozói, azonban mindaddig nem okoznak tüneteket, amíg a körülmények nem válnak megfelelővé a betegség kialakulásához. Élete vége felé Louis Pasteur is tett egy ehhez hasonló kijelentést: "A mikroorganizmus semmit sem számít, a környezeti feltétel azonban mindent."
Természetesen jogos a kérdés, hogy milyen körülmények között okoznak betegséget a mikroorganizmusok? Dubos szerint akkor, "amikor a körülmények eltérnek azoktól, amilyenek között a gazdaszervezet és a mikroorganizmus közötti egyensúlyi állapot kialakult". Ez például akkor történhet meg, amikor a gazdaélőlény nem jut hozzá minden szükséges tápanyaghoz, vagy akkor, amikor méreg jut a szervezetébe, vagy stresszhatás éri, vagyis olyan esetekben, amikor valamilyen fiziológiai zavar keletkezik." Dubos szerint akkor is fiziológiai krízis jön létre, vagyis a belső ökorendszerben zavar keletkezik, ha a gazdaszervezet olyan baktériummal kerül érintkezésbe, amely ellen nem alakult ki immunitás az élőlény korábbi életszakaszában, vagy a mikroorganizmus idegen eredetű, vagy ami még ennél is veszélyesebb, genetikailag módosított, hiszen ilyen mikroorganizmussal az egész emberi faj nem találkozott addig. Dubos tehát azt állította, és ez volt a legfontosabb felismerése, hogy nem a mikroorganizmus okozza az emberek vagy más élőlények megbetegedését, hanem a gazdaszervezet és a számára igen fontos, benne élő mikroorganizmus-populáció közötti egyensúly megbomlása. Röviden ez a kérdés ökológiai vagy holisztikus megközelítése, amely az alapjaiban hibás redukcionista vagy mechanisztikus szemlélet ellentéte. Pasteur maga is azt állította, hogy bizonyos esetekben a fiziológiai zavar -- amelyre Dubos is utal -- az elsődleges oka a fertőzésnek, és nem a következménye. Például az influenzavírus valójában egyáltalán nem az oka az influenzának, hanem a következménye, vagy másképp megfogalmazva: a tünete. Bizonyos esetekben a betegség maga, attól függetlenül, hogy mi az általunk ismeretlen kiváltó oka, olyan körülményeket teremt, amelyek lehetővé teszik a kórokozó kifejlődését. 
A valódi megoldást az jelenti, ha sikerül visszaállítani az ember és a szervezetében élő mikroorganizmus-közösség közötti egyensúlyt, természetesen azokat az eseteket kivéve, amikor veszélyhelyzet van és az antibiotikum életmentő lehet. Érdekes, hogy az állatok is ösztönösen éppen ezt a megoldást választják: "ha az étrendjük B1 (tiamin), B2 (riboflavin), vagy B12 (kobalamin) vitaminokban szegény, a mikroorganizmusokat, amelyeknek kulcsfontosságú szerepük van ezeknek a vitaminoknak a szintézisében, úgy pótolják, hogy ürüléket esznek". Ha például a kísérleti patkányok esetében megakadályozzák az ürülékevést, annak komoly hatása van az állatok egészségi állapotára, amit az mutat, hogy hiába táplálják őket megfelelően, a növekedési ütemük húsz százalékkal lecsökken. Különösen érdekes és az emberre nézve is tanulságos, hogy a szigorú vegetáriánus étrendet követő, vagyis semmilyen állati eredetű élelmiszert nem fogyasztó emberek is egészségesek maradhatnak, pedig az ő szervezetükbe a táplálékkal igen kevés B12-vitamin jut be. "Ez azért lehetséges, mert a bélcsatornájukban végbemegy a vitamin szintézise, akárcsak a növényevő állatok esetében."
Dubos olyan világosan összegzi az álláspontját ezzel a kérdéssel kapcsolatban, hogy érdemes rövidítés nélkül idézni: "Annak, hogy egyes fertőzéses megbetegedések makacsul fennmaradtak az emberek között, az az oka, hogy még mindig nem értjük az ember és a biológiai környezete között fennálló kapcsolatot. Sok olyan fertőző betegség létezik, amelyet sem megelőzni, sem gyógyítani nem lehet sem a higiénia fokozásával, sem vakcinákkal, sem gyógyszerekkel. Azok a fertőző betegségek, amelyek a leggyakrabban fordulnak elő, olyan mikroorganizmusok tevékenységének a következményei, amelyek mindenhol jelen vannak a környezetünkben, és anélkül élnek a testünkben, hogy a szokásos körülmények között akár a legkisebb bajt is okoznák. Csak akkor váltanak ki betegséget, ha a gazdaszervezetben fiziológiai stressz alakul ki. Az ilyen típusú fertőző betegségek esetében a fertőzés pillanata kevésbé fontos, mint az az időpont, amikor a lappangó fertőzés egy fiziológiai zavar hatására tünetekben is megnyilvánul. Ez az oka annak, hogy az ortodox módszerek, amelyek a járványtan, az immunológia és a gyógyszeres terápia klasszikus elméletén alapulnak, nem tudják hatásosan kezelni ezeket a betegségeket. Olyan eljárásokat kell kidolgozni, amelyek alkalmasak arra, hogy helyreállítsák az egyensúlyt a gazdaszervezet és az élősködő között."
Az emberek kezdik ezt megérteni. Például dr. John Warner, aki a Southampton Egyetem gyermekosztályán dolgozik, azt írja, hogy "egyre kevesebben szállnak vitába azzal az elképzeléssel, hogy az asztmás megbetegedések számának drámai növekedése arra vezethető vissza, hogy az emberek kora gyermekkorukban kevés piszokkal kerülnek érintkezésbe. Húsz évvel ezelőtt az iparilag fejlett országokban a gyerekek öt százaléka volt asztmás, míg ma ez az arány eléri a húsz százalékot. A fejlődő országokban szintén növekszik a megbetegedések száma, különösen a gazdagok között, akik átveszik a nyugati életstílust. Azt írja: "Az asztmakutatások kezdik világossá tenni, hogy az aránylag sterillé tett környezetben élő babák nem találkoznak a megfelelő baktériumokkal, amelyek az emésztőrendszerünkbe bekerülve serkentik az immunrendszer működését és segítik abban, hogy leküzdje az allergéneket." Warner szerint "az asztmakutatás minden új eredménye ennek az elméletnek a helyességét bizonyítja". Néha már néhány hetes csecsemőket kitesznek baktériumos fertőzésnek annak érdekében, hogy kiépüljön az immunrendszerük azok ellen a betegségek ellen, amelyek a leggyakrabban fordulnak elő az adott területen, ilyen lehet például a tejlebontó baktérium, amely fontos része a belső baktérium-populációnak, vagy a tuberkulózis baktériuma.
Michael Doyle, az Élelmiszerbiztonsági Egyetemi Központ igazgatója mondta: "A legtöbb állat emésztőrendszerében a barátságos baktériumok két héten belül megölik az escherichia coli 0157 baktériumot." Gary Hamilton erről a témáról részletesen ír az Ecologist Report-ban.
Az állatgyógyászatban bevezettek egy új gyógyszert CF-3 vagy Preempt néven, amely olyan hasznos baktériumok keveréke, amelyek megtalálhatók a természetes körülmények között tartott csirkék szervezetében. A gyógyszert az FDA az USA-ban 1988 márciusában hagyta jóvá. Ez valóban egy nagyon biztató fejlesztés. Azonban ha belegondolunk, meglehetősen bonyolult módon és drágán fejleszti ki a nagyüzemi körülmények között, a felnőtt állatoktól teljesen elkülönítetten nevelt állatokban a kórokozókkal szembeni ellenállóképességet. A hagyományos körülmények között felnövekvő csirkék szervezetébe általában a tyúkok ürülékén keresztül kerülnek be a mikroorganizmusok. Ebből látszik, hogy az igazi megoldás az lenne, ha visszatérnénk a kisebb méretű, természetesebb, nem-higiénikus körülményeket biztosító baromfitartásra. 
Az Amerikai Egyesület a Tudományos Haladásért éves összejövetelén hangzott el egy előadás, amely arról a kutatásról számolt be, amelyet a Georgia Egyetemen végeztek el. Ennél a kísérletsorozatnál sikeresen kiirtották a csirkék szervezetéből az escherichia coli 0157 baktériumot, amely a leginkább felelős a mostanában Nagy-Britanniában és a világon máshol fellépő ételmérgezésekért, és helyettesítették egy másik, előre kitenyésztett e. coli baktériumfajtával, amely megtalálható az emberek és egyes állatfajok, például a szarvasmarhák szervezetében, de nem okoz megbetegedéseket.
Mostanára világossá vált, hogy a szigorú higiénés szabályok betartása, amelyekről az Ecologist Report-ban szó van, nem csökkenti le számottevő mértékben egy közösségben az ételmérgezések gyakoriságát. Ezeknek a higiénés törvényeknek a bevezetése valójában azt a célt szolgálja, hogy az élelmiszertermelés és -kereskedelem néhány nemzetközi óriásvállalat kezébe kerüljön, amelyek egyre inkább az irányításuk alá vonják az állami politikát a gazdasági élet minden területén. Ha valóban azt akarjuk, hogy egészségesebbekké váljunk és kevésbé legyünk kitéve az ételmérgezések veszélyének, akkor teljesen meg kell változtatni a politikát. A német és az olasz mezőgazdasági miniszter egyaránt azt mondta mostanában, hogy lejárt a nagyüzemi élelmiszer-termelés ideje. Nagy-Britanniában azonban egyáltalán nem ez a hivatalos álláspont: éppen nemrégiben (2001. április 11-én) jelentette be a mezőgazdasági miniszter, hogy az a cél, hogy megszüntessék a kis farmokat, és így a termelést teljesen a nagy méretű, intenzív termelést folytató farmok vegyék át a jövőben, amelyek -- mint mondta -- gazdaságosabbak, és -- mint feltételezem -- higiénikusabbak is. 
Úgy gondolom, minden gondolkodó ember számára világos, hogy minél gyorsabban meg kellene szüntetni a nagyüzemi élelmiszer-termelést. Ugyanakkor olyan törvényeket kellene bevezetni, amelyek biztosítják, hogy az élelmiszer-termelés újra független kistermelők, sajtkészítők, pékek, hentesek és élelmiszerkereskedők kezébe kerüljön, akik egészséges, természetes, organikus élelmiszert állítanak elő és árusítanak a helyi piacokon. 
A fogyasztók készen állnak erre az átalakulásra. Teljesen elegük van már a nagyüzemekben előállított élelmiszerekből, és erre megvan minden okuk. Már ma is nagy a kereslet az organikus élelmiszerek iránt. Nagy-Britanniában évente 40 százalékkal növekszik ezek piaca, és ez a növekedés tovább fog folytatódni, különösen ha a kormány is segít a megfelelő körülmények megteremtésében, még ha ezt eddig nem is tette. Csakis egy ilyen élelmiszer-termelési rendszer biztosíthatja azt, hogy az emberek egészséges élelmiszerhez jussanak, a lakosság jelentős százaléka biztos megélhetéssel rendelkezzen, és megteremtse a gazdasági alapját egy egészséges, közösségekre alapozott falusi társadalomnak. Továbbmennék, és így azt mondom, hogy csakis egy ilyen élelmiszer-termelési rendszer felelhet meg az alapvető biológiai, társadalmi, gazdasági és morális kihívásnak.

 

 

Forrás: Teddy Goldsmith: Unhygienic -- or just small scale? 
The Ecologist Report, 2001. június, 4-10. oldal

Fordította: Adorjánné Farkas Magdolna