Teddy Goldsmith
Egészségtelen
-- - vagy csak kicsi?
A HIGIÉNIA FEGYVERÉVEL
A KISTERMELŐK ELLEN
"A természettudomány egy
új vallás, és a fertőtlenítőszer a szentelt víz."
George Bernard
Show
A higiénés törvények bevezetése
valójában azt a célt szolgálja a nyugati világban, hogy az élelmiszertermelés
és -kereskedelem néhány nemzetközi óriásvállalat kezébe kerüljön, amelyek
egyre inkább az irányításuk alá vonják az állami politikát a gazdasági
élet minden területén. Ha valóban azt akarjuk, hogy egészségesebbekké váljunk,
és kevésbé legyünk kitéve az ételmérgezések veszélyének, akkor teljesen
meg kell változtatni a politikát.
Az egyre nagyobb társaságok
létrejöttével jellemezhető globális gazdaság élelmiszerpiacán a kistermelők
és a kiskereskedők egyre nehezebben boldogulnak, sőt maradnak életben.
A helyzetüket többek között az is nagy mértékben nehezíti, hogy a Világkereskedelmi
Szervezet (WTO) olyan törvényeket hozott, amelyek arra kényszerítik az
országok kormányait, hogy nyissák meg a nemzeti piacukat az erőteljesen
támogatott külföldi, különösen az Amerikai Egyesült Államokból származó
élelmiszerek előtt. Például az USA-ból Indiába importált szója tonnánkénti
ára 155 dollár helyett 348 dollár lenne, ha az amerikai kormány nem támogatná
a termelést. Ezzel az árral egyetlen farmer sem kelhet versenyre sem Indiában,
sem máshol a világon.
A másik probléma az, hogy a
világgazdaságot hatalmas, az egész Földre kiterjesztett, vertikálisan szervezett
társaságok uralják és irányítják. Például a gabonakereskedelem 77 százaléka
mindössze öt, a kakaókereskedelem 83 százaléka, a banánkereskedelem 80
százaléka és a teakereskedelem 85 százaléka egyaránt csupán három társaság
kezében van. Ilyen körülmények között a kis élelmiszertermelők gyakran
kényszerülnek arra, hogy az alapanyagot ugyanattól az óriásvállalattól
vásárolják, amelynek a termékeiket eladják. Így ezek az óriásvállalatok
szabhatják meg, hogy mennyi legyen a kistermelő haszna. Ezért történhet
meg például az, hogy a banánért a szupermarketben kifizetett árnak mindössze
két százaléka kerül vissza azokhoz, akik az ültetvényen dolgoznak, öt százaléka
a föld tulajdonosához, a többi pedig a kereskedőkhöz, illetve egyre gyakrabban
ugyanannak a nemzetközi vállalatnak a leányvállalataihoz.
Az óriásvállalatok azt is kibírják,
hogy valamelyik terméküket áron alul adják el. Nem bánják, ha egy ideig
egy árucikken veszteségük van, ha az alacsony árnak az a következménye,
hogy a kisebb, sőt a meglehetősen nagy versenytársaik is kiesnek a piaci
versenyből. A Wal-Mart, a világ legnagyobb kereskedelmi hálózata gyakran
követi ezt az üzletpolitikát. Amikor megtelepszik egy városban, az alapvető
élelmiszereket gyakran olcsóbban adja, mint amennyi azok előállítási költsége.
Ez alkalmas stratégia arra, hogy a környéken megölje a kis üzleteket, sőt,
még a kisebb szupermarketeket is. Amint ezek az üzletek bezárnak, a Wal-Mart
azonnal megemeli az árakat.
Ugyanez történik, amikor a nagy
amerikai, európai vagy japán exportőrök a Harmadik Világ országaiban azért
adják olcsón a termékeiket, hogy tönkretegyék a helyi termelőket. Vandana
Shiva ezt "hamis versenynek" nevezi. A dömpingáru piacra dobása törvényellenes,
azonban gyakorlatilag lehetetlen pert nyerni az óriásvállalatokkal szemben,
hiszen ezekben az országokban a működésük teljes kormányzati támogatást
élvez.
Ráadásul amikor a kis élelmiszertermelők
találnak egy új területet, amely a túlélésüket biztosítaná ebben a gazdaságilag
és politikailag is ellenséges környezetben, a nagy társaságok csak addig
engedik őket növekedni, ameddig a saját helyzetüket nem veszélyeztetik.
Sokszor azzal teszik lehetetlenné a kis vállalatok működését, de legalábbis
a további növekedésüket, hogy a kormányt vagy a nemzetközi szervezeteket
arra kényszerítik, hogy új, a kistermelők számára előnytelen törvényeket
hozzanak. Erre találhatunk példát az USA-ban, ahol az organikus mezőgazdasági
termékek előállítása jelenleg ötmillió dolláros piacot jelent, amely évente
húsz százalékkal növekszik. Az a gondolat azonban az óriásvállalatok tulajdonosai
számára elviselhetetlen volt, hogy a kisvállalatok kiszorítsák őket ebből
az üzletből. Ezért 1999-ben arra kényszerítették az USA Mezőgazdasági Minisztériumát
(USDA), hogy vezessen be olyan új törvényeket, amelyek lehetővé teszik,
hogy a nagytermelők számára előnyösebb körülmények között termelt (genetikailag
módosított, radioaktív sugárzással tartósított, mérgező iszappal "trágyázott",
növényvédő szerekkel kezelt) haszonnövényeket is organikusnak minősítsék.
Ezzel párhuzamosan megtiltották, hogy bármelyik nem-állami szervezet ennél
szigorúbb követelményeket írjon elő. Szerencsére olyan erős volt a lakossági
tiltakozás, hogy az USDA kénytelen volt visszavonni a törvénytervezetet,
legalábbis egyelőre. Mégis az a puszta tény, hogy a minisztérium hajlandó
volt egy ilyen gyalázatos törvény elfogadását javasolni, világosan megmutatja,
hogy a minisztérium a nagy élelmiszeripari vállalatok pillanatnyi érdekeiért
feláldozná az amerikai lakosság és a környezet egészségét. Természetesen
ez csak egyetlen példa arra a folyamatra, amely napjainkban világszerte
végbemegy: azokat a törvényeket, amelyek a kis társaságokat, a helyi gazdasági
életet, a helyi közösséget, az emberek egészségét és a természetes környezetet
védték, folyamatosan felváltják azok a törvények, amelyek a nagy társaságok
érdekeit szolgálják.
Az Ecologist Report egy olyan
törvénycsomagot vizsgál, amely a kis élelmiszertermelőket költséges befektetésekre
kényszeríti azzal az ürüggyel, hogy a tevékenységük nem higiénikus. Mivel
csak néhányan tudják majd megfizetni az átalakítások költségeit, a kistermelők
nagy része kiesik az üzletből.
A
közegészségügyi törvényeket 1995-ben dolgozta ki a Kereskedelmi Világszervezet
(WTO), és a bevezetésükhöz a kormányoknak egy ötéves időszak állt a rendelkezésükre.
Ezeknek a törvényeknek az a céljuk, hogy biztosítsák, hogy az élelmiszerek
megfeleljenek a kockázati határértékeknek (HACCP), amelyeket eredetileg
a NASA felkérésére dolgoztak ki az űrhajósok számára elkészített ételek
vizsgálatához. A határértékeket annak a Pillsbury multinacionális élelmiszertársaságnak
a munkatársai szabták meg, amely a Haagan-Dazs és a Burger King üzletláncot
üzemelteti.
Az 1970-es években az Amerikai
Élelmiszer és Gyógyszer Hivatal (FDA) is elfogadta a kockázati határértékeket
az USA élelmiszerpiacán eladható élelmiszerek vizsgálatára, 1991-ben pedig
az Egyesült Nemzetek élelmiszerbiztonsági sztenderdekkel foglalkozó hivatala
(Codex Alimentarius) is bevezette ezeket az előírásokat. Ezt a hivatalt
teljesen a multinacionális társaságok irányítják, és jelenleg azon munkálkodik,
hogy lehetővé tegye, hogy a kisvállalatoktól a nagy gyógyszergyártó cégek
vegyék át a gyorsan növekvő élelmiszer-kiegészítő piacot, különösen a vitaminok
forgalmazását, amint ezt a The Ecologist körültekintően dokumentálja. Mind
a Codexből, mind az FDA-dokumentumokból világosan kiderül azonban, hogy
mik a valódi prioritások a számukra, hiszen az óriásvállalatok nyomására
elfogadták a szexhormonok használatát a hústermelésben, és engedélyezték
a genetikailag módosított élelmiszerek előállítását és forgalmazását. Bár
ez nem kerül nyilvánosságra, de a nagyvállalatok általában azt szeretnék,
hogy a tevékenységüket szabályozó törvények lazák legyenek, mint például
a Codex azon előírásai esetében, amelyek meghatározzák az ételeinkben engedélyezett
vegyszermennyiséget. Máskor azonban éppen az az óriásvállalatok érdeke,
hogy az előírások nagyon szigorúak legyenek, mert ezeket a gyengébb versenytársak
nem képesek betartani, így kiesnek a piaci versenyből. Erre példa, hogy
a Monsanto biotechnológiai óriásvállalat megtámadta azt a törvénytervezetet,
amelyet az USA kongresszusa javasolt annak érdekében, hogy lazítsák a Környezetvédelmi
Hivatal (EPA) genetikailag módosított növényekre vonatkozó szabályozását.
Dr. Miller, a Hoover Intézet munkatársa rávilágított, hogy "a Monsanto
cégnek az a törekvése, hogy a megengedett határértékeket olyan magas szinten
tartsák, hogy még a vele versenyben álló vetőmagtermelő nagyvállalatok
is túl költségesnek ítéljék ezek betartását, és ezért hagyják el a piacot."
Steve Gorelick hozzáfűzte, hogy ha még a nagyvállalatok sem képesek betartani
az előírt alacsony határértékeket, "nem nehéz elképzelni, hogy ez mekkora
terhet jelent a kisvállalatok számára", Wendell Berry az Amerika felkavarása
című gondolatébresztő könyvében azt írja, hogy "a közegészségügyi törvény
válogatás nélkül minden kistermelő ellen dolgozik, mert a megfizethetetlenül
magas termelési költségek kiszorítják őket a piacról". A törvény bevezetésének
az az eredménye, hogy "megszűnt a lehetősége annak, hogy az igazi kistermelő
megjelenjen a piacon egy kanna tejföllel, egy tyúkkal, vagy egy tucat tojással.
A törvény által előírt berendezések olyan költségesek, hogy néhány tehén
tartásához képtelenség megvásárolni azokat. Így a közegészségügy nevében
kiszorították a piacról a kistermelőket, a nagytermelőknek pedig természetesen
hatalmas előnyt biztosítottak. A jövő történetírói gondolatban elkerülhetetlenül
összekapcsolják, hozzánk hasonlóan, a termékek tisztaságát és a piszkos
hasznot."
Ross
Hume Hall az Ecologist Report-ban leírja, hogy Vermont államban az FDA
előírta, hogy annak ellenére, hogy eddig az almabor semmilyen megbetegedést
nem okozott, az almabort pasztörizálni kell, vagy egy cédulával kell ellátni
a palackját, amely arra figyelmezteti a fogyasztókat, hogy "a termék veszélyes
baktériumokat tartalmazhat, amelyek komoly betegséget okozhatnak". Ez a
szabály az állam sok almabort előállító kistermelőjét kiüti az üzletből.
Szükségtelen megjegyezni, hogy a két legnagyobb almabortermelő cég -- amely
a termék 80 százalékát állítja elő -- már pasztörizálja azt, és természetesen
hasznot húz a 45 kisebb versenytárs elvesztéséből. A szerző azt is leírja,
hogyan öli meg a közegészségügyi törvény a kis sajttermelőket. Ez különösen
azokat a termelőket érinti, akik a sajtot nyers tejből állítják elő, amelyet
az FDA veszélyesnek nyilvánított, annak ellenére, hogy az 1988-ban az FDA
által vizsgált kilenc sajttal kapcsolatba hozható megbetegedést minden
esetben éppen pasztörizált tejből készült sajt okozta.
Jose Lutzenberger leírja, hogy
Brazíliában, Rio Grande del Sul államban közegészségügyi törvénnyel megtiltották
a családi gazdaságokban a baromfitartást, mert ezeket a baromfikat vádolták
azzal, hogy a "gyári" csirkéknek betegséget adnak át. A csirkéket a törvény
szerint csak meghatározott méretű és négy méter magasságban csempézett
falú helyiségekben lehet tartani, amit a kistermelők nem képesek biztosítani.
A szerző ír arról is, hogy hogyan tették lehetetlenné a közegészségügyi
törvények a citrusfélék kis gazdaságokban történő termesztését. Így a piacot
teljes egészében a nagy citrustermesztők vették át.
Giorgio Ferigo beszámol arról,
hogy a közegészségügyi törvények bevezetése vetett véget egy ősi helyi
olasz ínyencség, a Lardo di Colonnata készítésének -- amelyet öt évszázada
fogyasztanak anélkül, hogy bármilyen egészségügyi problémát okozott volna.
Richard Young bemutatja, hogy
Nagy-Britanniában bezárták a vágóhidak ötven százalékát, mert úgy ítélték
meg, hogy nem elég higiénikusak, és nem felelnek meg az (értelmetlen) EU-előírásoknak.
Ennek eredményeként az állattenyésztők arra kényszerülnek, hogy a haszonállataikat
a néhány megmaradt vágóhídra szállítsák, sokszor nagy távolságra, valóban
nagyon egészségtelen körülmények között összezsúfolva azokat a szállító
járművekben, ami az állatoknak jelentős stresszt okoz, rontja a hús minőségét,
a termelőknek pedig jelentős többletköltséggel jár.
Vandana Shiva arról ír, hogy
Indiában egy hamisítási eset adott ürügyet a kormánynak arra, hogy olyan
törvényt hozzanak, amely megtiltja a mustármag-olaj termelését és fogyasztását.
Még az egészségügyi miniszter is elismerte, hogy a hamisítás valószínűleg
azok műve volt, akik a mustármag-olaj-termelés megszűnéséből végül hasznot
húztak. A tiltó törvénynek az lett a következménye, hogy abbahagyták az
indiai mezőgazdaság és ételkultúra egyik központi növényének a termesztését,
és ezzel a kistermelők millióinak megélhetése szűnt meg. Ennek az új törvénynek
az egyetlen célja az volt -- állítja a szerző -- , hogy lehetőséget teremtsen
a nagy mértékű amerikai szójaolaj-exportra. A szójaolajat, amelyet a Monsanto
cég állít elő genetikailag módosított szójababból, egyre nehezebb eladni
akár Európában, akár máshol a világon.
Tavaly
májusban a francia kormány egy kicsit túlságosan messze ment, amikor előírta,
hogy az utcai elárusítóhelyeket, ahol halat, húst vagy tejterméket árulnak,
elektromossággal, folyó vízzel és hűtőpulttal kell felszerelni, amely az
állandó hőmérsékletet biztosítja. Szükségtelen mondani, hogy ezeket a nyitott
piacokat nem-higiénikusnak tekintik, amelyek az emberek egészségét veszélyeztetik.
Köztudott azonban, hogy ezek a piacok szerte Franciaországban a mezőgazdasági
területeken a társadalmi élet középpontját jelentik, és a kistermelők számára
lehetőséget adnak arra, hogy a terményeiket el tudják adni. A számok önmagukért
beszélnek: megközelítőleg hatezer városban és faluban jelenleg mintegy
húszezer piac működik, és ezeknek körülbelül negyven százalékánál a település
önkormányzata nem képes arra, hogy fedezze a korszerűsítés költségeit.
Szerencsére a nagy lakossági tiltakozás miatt a kormány visszavonta a javaslatot,
és valószínűleg egy megfelelőbb pillanatra vár, amikor újra próbálkozhat
a törvény bevezetésével, esetleg burkoltabb formában.
A vetés-betakarítás ciklusa helyett
az adósság ördögi köre
Képzeljük el a következőt:
Egy amerikai farmer, aki gabonát termeszt, és szarvasmarhát és csirkét
tenyészt, megvásárol egy új traktort egy cégtől, amelynek a Cargill társaság
a tulajdonosa. Öntözőberendezést is vesz egy másik cégtől, amely azonban
szintén a Cargill társaság tulajdona. Vetőmagra, műtrágyára és takarmányra
is szüksége van, amit egy harmadik Cargill tulajdonban lévő vállalattól
szerez be. Aratás után a gabonát a Cargill társaság által működtetett malomba
viszi, ahol azonban nem elégedett a felajánlott árral, ezért elhatározza,
hogy egy ideig tárolja a terményt. A tárolást végző cég, amely Európába
vagy Japánba szállítja a gabonát, szintén a Cargill tulajdona. Közben a
farmer a szarvasmarhákat eladja egy húsfeldolgozó üzemnek, a csirkéket
pedig egy baromfifeldolgozó vállalatnak, mindkettőt a Cargill társaság
üzemelteti. Szerencsétlenségére a gabonáért, a szarvasmarhákért és a csirkékért
nem kap annyi pénzt, amennyi a traktor és az öntözőberendezés árát fedezné,
ezért a helyi bankban kölcsönért folyamodik. A bank, mint kiderül, ugyancsak
a Cargill társaság tulajdona.
Bár ez csak egy elképzelt
történet, de a Cargill társaság valóban érdekelt a mezőgazdasággal összefüggő
említett iparágakban, és ezeken kívül még a gazdaság sok más területén
is. És bár a farmer a Cargill versenytársaival is köthet üzletet, de nagy
az esélye annak, hogy ezek a vállalatok egy másik nagy mezőgazdasági óriás
részei. (L. erről Joel Dyer, A mohóság betakarítása, Westview Press, 1998.)
Hadjárat az otthoni főzés ellen
A közegészségügyi szabályok
nemcsak a kis élelmiszergyártókat és kereskedőket ütik ki a piacról, hanem
abban is segítenek, hogy a nagy élelmiszeripari vállalatok átvehessék azt
a tevékenységet, amely eddig mindig az otthonok konyháiban zajlott. Az
élelmiszeripari nagyvállalatok rájöttek arra, hogy a családi ebédek és
vacsorák is pénzért eladható, hasznot termelő piaci áruvá tehetők. Nagy-Britanniában
az engedékeny oktatási miniszter a Nemzeti Tantervből törölte a "háztartási
ismeretek" tantárgyat, amelynek keretében például főzni is tanultak a tanulók,
és helyette bevezetett egy modernebb, technológiai szemléletű változatot.
Ezt "élelmiszer-technológiának" nevezik, és eszerint a konyhát "élelmiszer-technológiai
egységként" kezelik. A tanterv alapján többek között megtanítják a gyerekeket
arra, hogyan gyártják (nem főzik) az ételeiket az élelmiszerfeldolgozó
üzemekben. A tananyag alapján nyilvánvaló, hogy az ételkészítés "leghatékonyabb",
"leggazdaságosabb" módja a nagyipari előállítás, és az így elkészített
ennivaló a legtáplálóbb, leghigiénikusabb, és ezért a legbiztonságosabb.
Az élelmiszer-technológiai kurzuson
a diákok többek között megtanulják, hogyan kell elkészíteni a pizzát. Ehhez
természetesen higiénikusan gyártott konyhakész hozzávalókat kell felhasználni.
Amint ezeket kiválasztják a tanulók, begépelik a számítógépbe az adatokat,
ezután elemzik a pizzát a tápanyagtartalma szerint, majd megtervezik a
megfelelő műanyag csomagolást, amelyen természetesen látható módon feltüntetik
az összetétellel kapcsolatos információkat.
Ha az otthoni konyhát csupán
a múltból ittmaradt relikviának tekintjük, az iskolai konyhát, vagy "korszerűbb"
megfogalmazásban "élelmiszer-technológiai egységet" is borzalmasan nem-higiénikus
helynek kell tekinteni és természetesen be kell zárni. Így a gyerekeink
olcsó, egyenízű ipari tömegtermékeken nőhetnek fel, amelyeket az ultra-higiénikus
élelmiszergyárak futószalagjai ontanak.
Azonban, ahogy azt Tim O'Brian
is világosan megfogalmazza, "a tisztaságot nem az otthoni konyhákon kellene
számon kérni, hanem a nyomorúságos körülmények között működő intenzív állattenyésztő
telepeken". Dokumentumokkal támasztja alá, hogy a nagyüzemi állattenyésztés
szükségszerűen elősegíti a különböző járványok kialakulását. Visszautasítja
azt az eddig uralkodó nézetet, miszerint a mostanában történt ételmérgezésekért
a kis, nem-higiénikusnak kikiáltott körülmények között dolgozó kistermelők
a felelősek. Valójában ezek száma minden eddigi érték alá csökkent, mert
a kormány rendelkezései megölték a kisvállalkozásokat. Az élelmiszer-előállítás
jelenleg igen kevés óriás társaság kezében van. Az Amerikai Egyesült Államokban
a tejtermékek előállítását mindössze három óriásvállalat -- a Parmalat,
a DeanFoods és a Suiza -- végzi, ráadásul, mint ahogy arról 2001. április
5-én értesültünk, a Suiza bekebelezte a DeanFoods-ot. Az USA élelmiszertermelésének
80 százaléka mindössze öt multinacionális óriás kezében van.
Ilyen "ideális higiénés körülmények"
között joggal várhatnánk, hogy ma egyáltalán ne történjenek ételmérgezések.
Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz. Nagy-Britanniában az esetek
száma hétszeresére emelkedett, ez évente körülbelül egymillió esetet jelent.
Az USA-ban a megbetegedések számon tartásával foglalkozó központ (CDC)
adataiból az derül ki, hogy évente 81 millió amerikai szenved ételmérgezést,
bár a hivatal egyik munkatársa, Maurice Potts szerint az esetek száma inkább
266 millió körül lehet. A számok világosan megmutatják, hogy nem a kistermelők,
hanem a nagy, intenzív élelmiszergyártók a felelősek az ételmérgezésekért,
és ez a megállapítás a növekvő számú egyéb megbetegedésre is érvényes.
Az intenzív telepeken tenyésztett állataink
egészségi állapota
Ha az ember figyelembe veszi
azokat a szörnyű körülményeket, amelyek között a mezőgazdasági nagyüzemekben
tartják az állatokat, akkor nem csodálkozik azon, hogy kétségbeejtő az
egészségi állapotuk. A Mezőgazdasági Minisztériumtól tudtuk meg, hogy a
száj- és körömfájáson, amely mostanában tört ki újra Nagy-Britanniában,
és a kerge- marhakóron kívül más betegségek is előfordulnak az állatállományban.
Egyre több állat betegszik meg a szarvasmarha AIDS-ben (a kórokozó vírust
HIV helyett BIV-nek nevezik), a kórokozó ellen termelődő antitesteket a
fogyasztásra termelt tej tíz százalékában mutatták ki. A szarvasmarhák
körében egyre gyakrabban fordul elő vírusos hasmenés, tuberkulózis és mastitis
(tőgy-gyulladás). Az utóbbi esetben a növekvő számú megbetegedés oka nagyrészt
a stresszben keresendő, amelyet az okoz az állatoknak, hogy nem megfelelő
a táplálásuk, és több tejet akarnak tőlük nyerni, mint amennyit károsodás
nélkül tudnának adni.
Az intenzíven tenyésztett állatok
egészségi állapota tovább fog romlani, ha a kormány megengedi az rBGH használatát,
amely az állatok szervezetében természetesen jelenlévő hormon genetikailag
módosított változata, és amely a tejtermelést legalább 15 százalékkal fokozza.
Ezt a terméket a Monsanto társaság erőszakosan árusítja. Ez a hormonkészítmény
fokozhatja a szarvasmarhák fogékonyságát a mastitis iránt, növelheti a
károsodással vagy idő előtt született borjak arányát, és csökkentheti a
készítménnyel kezelt állatok élettartamát. Csak egy bolond hiheti el azt,
hogy a beteg állatoktól származó tej fogyasztása az emberek számára nem
jelent egészségi kockázatot. Ugyanez igaz azoknak az állatoknak a tejére
is, amelyeket rBGH-val kezeltek. Azt is tudjuk, hogy a tőgy-gyulladásban
szenvedő állatok tejében genny van, és mivel ezt a betegséget általában
antibiotikummal kezelik, a tej tartalmazhat antibiotikum-maradványokat
is. A tejben meglehetősen magas arányban kimutatták egy másik hormonkészítmény,
az IGF-1 maradványait is. Megfigyelték, hogy az ember esetében az IGF-1
hormon fogyasztása és a rákbetegség előfordulási arányának emelkedése között
összefüggés van.
Ha az állatokat mezőgazdasági
nagyüzemekben tartják, az a betegségek terjedésének kockázatát növeli.
Az Ecologist Report-nak ebben a számában Stephanic Roth világosan leírja,
hogy ugyanez igaz az intenzív lazactenyésztő farmokra is Skóciában. Nem
hiszem, hogy aki figyelmesen elolvassa ezt a cikket, ezután is szívesen
eszik az intenzív haltenyésztő farmokról kikerülő lazacokból.
Az antibiotikumok használata
Richard Young írása rávilágít
arra, hogy az intenzív élelmiszertermeléssel együttjáró legkomolyabb probléma
az, hogy az állatoknál antibiotikumokat használnak fel terápiás célra és
növekedés-serkentőként. Mivel ezek a készítmények nagyon hasonlítanak azokra
a gyógyszerekre, amelyekkel az emberi betegségeket, közöttük a tuberkulózist
és a tüdőgyulladást kezelik, sőt sok esetben meg is egyeznek velük, a legnagyobb
mértékben az élelmiszereinkben megtalálható antibiotikum-maradványok a
felelősek azért, hogy egyes baktériumok ellenállóvá váltak ezekkel a gyógyszerekkel
szemben. Ez az ellenállóképesség olyan gyorsan kifejlődik a baktériumokban,
hogy mostanában beleléphetünk az "antibiotikumok utáni korszakba", és ez
komoly következményekkel járhat az egészségügyi helyzetre. Az megoldható,
hogy az antibiotikumokat ne alkalmazzák többé növekedés-serkentőként, a
gyógyító szerepük azonban igen fontos marad olyan körülmények között, ahol
sok állatot zsúfolnak össze egy kis helyen és tesznek ki stresszhatásoknak.
Ételeink besugárzása a higiénia nevében
Aggasztó az a tény is, hogy
az intenzív állattenyésztés rossz körülményei miatt várhatóan bekövetkező
ételmérgezéseket az ipar ürügyként használja fel arra, hogy a kormánynál
lobbizzon annak érdekében, hogy engedélyezzék az élelmiszerek sugárzással
történő fertőtlenítését, írja Samuel Epstein. Különösen azoknál a termékeknél
tartják ezt szükségesnek, amelyeket külföldről importálnak, ahol valószínűleg
még rosszabb körülmények között tartják az állatokat, mint az iparilag
fejlett országokban. Ez nagyon cinikus törekvés, többek között azért, mert
a sugárzással fertőtlenített marhahús olyan nem-vizsgált vegyületeket tartalmaz,
amelyek rákos megbetegedéseket okozhatnak. Mindenekelőtt a besugárzott
hús a nem-kezeltnél tízszer nagyobb mennyiségben tartalmaz benzolt, amelynek
kimutatottan erőteljes rákkeltő hatása van.
Az tény, hogy a legtöbb fertőző
megbetegedés a külföldön rossz körülmények között termelt élelmiszerek
miatt történt. 1994-ben Nagy Britanniában, Norvégiában és Svédországban
sokan kaptak shigella sonnei fertőzést a Dél-Európából importált fertőzött
salátától. A megoldás ezért egyszerűen az, hogy minél kevesebb élelmiszert
kell külföldről behozni. Az élelmiszerek importja minden esetben veszélyes,
mert az importáló ország lakói nem ellenállóak az idegen kórokozókkal szemben,
ezért könnyen megbetegszenek azoktól.
Az élelmiszerimport növekedése
szétfeszíti az élelmiszerekre vonatkozó biztonsági előírások rendszerét.
David Kessler, az FDA volt megbízottja írja: "Száz évvel ezelőtt létrehoztunk
egy élelmiszer-biztonsági rendszert, amely egészen addig betöltötte a szerepét,
amíg az élelmiszer-kereskedelem csupán a határainkon belül zajlott. Azonban
nem dolgoztuk ki a megfelelő rendszert a globális kereskedelemre." Ráadásul
a globális élelmiszer-kereskedelem miatt elkerülhetetlenné vált, hogy a
betegségek, amelyek valaha csak egy körzeten belül veszélyeztették az állatállományt,
most gyorsan eljussanak szinte mindenhova a világon. Ez történt 1999-ben
a csirkék dioxin-mérgezése esetében is, amely különösen Belgiumban okozott
nagy botrányt. A kergemarhakór és a száj- és körömfájás pedig egyre nagyobb
területen fertőzi meg az állatokat. Az utóbbi betegséggel meg kell tanulnunk
együtt élni, és majd nálunk is fokozatosan kialakul a szarvasmarhákban
az immunitás a fertőzéssel szemben, mint ahogy ez például Indiában már
végbement, ezért ott igen ritkán fordul elő ez a betegség. Ha továbbra
is azt a megoldást választjuk, hogy a betegség felbukkanásakor az érintett
körzetben lemészároljuk az összes állatot, viszont semmit sem teszünk a
betegség hosszú távú megszüntetése érdekében, akkor ezzel eltüntetjük a
társadalomból a farmerréteget. Ha valóban meg akarjuk akadályozni, hogy
időről időre újra megjelenjen a betegség, arra csak egy megoldási lehetőség
van: az állattenyésztés területén ki kell lépni a globális gazdaságból,
meg kell tiltani az élő szarvasmarha, illetve a hús importját, és saját
magunknak kell biztosítanunk az ország lakosságának hússzükségletét. Másként
megfogalmazva, csak egy szigorúan lokális gazdaság csökkentheti, illetve
szüntetheti meg ennek és az ehhez hasonló betegségeknek az elterjedését.
Még
inkább nyilvánvaló a BSE-vel fertőzött élelmiszerek esete. A fertőzött
hús kiöregedett tejtermelő tehenekből származott, és amint azt az International
Herald Tribune kutatócsoportja is feltárta, "ezt a húst húspogácsának,
pástétomnak és tölteléknek dolgozták fel, mintegy hatvan állat húsa pedig
valószínűleg bekerült egy olyan keverékbe, amelyből hamburger készült.
A feldolgozás során a csonton maradt húst gépekkel, illetve nagy nyomású
vízsugárral tépik le a csontról, amely a beteg állatok leginkább fertőzött
része. Ezzel a technológiával állatonként körülbelül hét kilogramm húst
nyernek. Ezt azután belekeverik egy öt-hét tonnás húshalomba. Az EU Standing
Scientific Committee becslése szerint egy-egy ilyen óriás adag hús körülbelül
ezer állatból származik, és ha csupán egy fertőzött van közöttük, az megfertőzi
az egész adagot, amely így 400 ezer ember egészségét veszélyeztetheti."
A bajt tovább fokozza, hogy
nemcsak a marhahúsfogyasztók vannak kitéve a BSE-fertőzés veszélyének,
hanem szinte mindenki, ugyanis rengeteg élelmiszeripari termék -- édességek,
gyümölcslevek, sör, bor, tejföl, joghurt, túró, margarin és rágógumi --
készítésénél használnak fel szarvasmarha-származékokat. A gyógyszeripar
is nagy mennyiségben alkalmazza az összezúzott csontból készített zselét
kapszulák, tablettabevonatok, a vért helyettesítő oldatok és a sebészetben
használt segédanyagok készítésére. Ezen kívül a bébiételek, az állateledelek
és a kozmetikai cikkek is tartalmaznak marhacsontból készült zselés anyagot.
Vakcinák, közöttük a gyermekbénulás elleni vakcina készítéséhez is szarvasmarhákból
származó anyagot használnak. Éppen akkor készült egy hatalmas mennyiségű
vakcina Angliában, amikor a legtöbb kergemarhakóros megbetegedés történt,
és ezt a védőanyagot, bármennyire hihetetlen is, 11 millió gyereknek beadták.
A brit szarvasmarha-szérumot kanyaró, mumpsz, rubeola, diftéria és szamárköhögés
elleni vakcinák készítéséhez is használták 1993-ig. A leírtakból világosan
kitűnik, hogy gyakorlatilag Anglia egész lakossága és a világ más országainak
lakói közül is sokan ki voltak téve a BSE-fertőzés veszélyének. Ez a tény
nagyon riasztó.
Baktériumfóbia
A baktériumokkal kapcsolatos
hisztériának az az alapja, hogy az emberiség kérlelhetetlen ellenségének
tekintjük őket, és ezért nem törődve a költségekkel és a következményekkel,
ki akarjuk őket irtani. A mai félelemnek van korábbi előzménye is. Már
1890-ben sokan úgy gondolták, hogy Koch és Pasteur -- akiket a modern mikrobiológia
atyjának tekintünk -- munkássága alapozta meg a higiéniával kapcsolatos
valódi hisztériát. "Az emberek kipakolták az otthonaikból
az állítólagosan mikroorganizmusokkal teli bútorzatot, megtanulták, hogy
el kell kerülni a tüsszögő és köhögő embereket, és el kell hagyni az emberek
közötti olyan bizalmas érintkezéseket, mint a kézfogás v agy a babák puszilgatása.
A szállodákban olyan huzatokat kezdtek el használni, amelyek jobban befedik
a kórokozókkal esetlegesen megfertőzött ágyneműt..., a templomokban a szertartások
során nem alkalmazták tovább a közös kelyheket, és a városokban bevezették
az ivókutakat, a fertőzéseket terjesztő közös ivóedények használata helyett."
Brown azt is leírja, hogy a baktériumokkal való találkozás elkerülését
"szinte egyfajta vallásnak tekintették, amelynek segítségével le lehet
küzdeni a sátánt, mivel a piszok a bűn maga". A mikroorganizmusokkal kapcsolatban,
ahogy azt Nancy Tomes is megjegyezte, sokszor a hadviselésben szokásos
kifejezéseket használják, például "megtámadják, megszállják, leküzdik az
emberi szervezetet". Az orvosoktól és a tudósoktól a közember is átvette
ezt a gondolkodást. Dr. William Mays azt állította, hogy a baktériumok
"csapatban támadnak", egy másik orvos pedig úgy emlegette azokat, mint
"a légkör keselyűit".
Természetesen ez egyes vállalkozóknak
bombaüzletet hozott, hiszen remek piacot jelentett minden olyan termék
számára, amely hozzá tudott járulni a mikroorganizmusok elleni harchoz.
Például a Johnson and Johnson vállalat a Ladies Home Journal (Hölgyek Otthona
Magazin) lapjain arról tájékoztatta az olvasóit, hogy "a környezetünkben
mindenütt jelen vannak a baktériumoknak nevezett parányi láthatatlan élőlények,
amelyek gyorsan megtelepszenek a bőrünkön lévő sérüléseken, ha az levegővel,
porral, forralatlan vízzel, textíliával, nem steril kötözőszerrel érintkezik,
vagy ha az ember nem fertőtlenített kézzel ér hozzájuk. Ennek a következménye
vérmérgezés, gyulladás, üszkösödés, láz, szájzár, és egy sor más komplikáció
lehet", ezért "azonnal rohanjanak el az üzletbe és vásároljanak Johnson
and Johnson féle vörös kereszt törlőkendőt, amíg nem késő". Az antiszeptikus
Listerint az American Home Journal (Amerikai Otthonok Magazinja) lapjain
úgy hirdetik, hogy az ember kezén megtelepedett veszélyes baktériumokra
hívják fel a figyelmet, amelyek nem kevesebb, mint tizenhét féle betegséget
okozhatnak. Az anyákat figyelmeztetik arra, hogy ha a kezüket megnéznék
egy mikroszkóp alatt, akkor bizony elgondolkodnának azon, hogy a kisgyermekük
ételének elkészítéséhez vagy a csecsemőjük etetéséhez vagy fürdetéséhez
hozzá szabad-e fogni anélkül, hogy a kezüket tömény Listerinben leöblítették
volna.
A két világháború közötti években
a baktériumoktól való túlzott félelem kezdett alábbhagyni. Például kimutatták,
hogy a legpiszkosabb szoba levegője vagy a legmocskosabb csatorna vize
sem tartalmaz olyan élő bacilusokat, amelyek még fertőzőképesek, tehát
betegséget tudnak okozni. Kubában a Walter Reed sebész által vezetett amerikai
bizottság megmutatta, hogy "a sárgalázban szenvedő betegek ágyneműje vagy
ruházata nem tudta a betegséget átadni az egészséges embereknek, bármennyire
szennyezett is volt az a betegek váladékaitól". Ilyen körülmények között
módosítani kellett a reklámok szövegét. Ettől kezdve megszűnt az ok a baktériumok
elleni hadviselésre, hiszen kevésbé kellett félni attól, hogy betegségeket
okoznak, ezért a reklámok inkább azt igyekeztek hangsúlyozni, hogy a tisztaság
előnyt jelent a társadalmi életben, és vonzóbbá teszi az embert. Például
az a lány, akinek kellemetlen szájszaga van, "mindig koszorúslány marad,
sosem lesz belőle menyasszony". Ma mégis újra kitört a baktériumokkal kapcsolatos
tömeghisztéria, amit főleg a kereskedelmi érdek élesztett fel, mivel piacot
keresett a számtalan fertőtlenítő szernek és antibiotikumnak.
Csupán elméleti alapon is meg
lehet állapítani, hogy a baktériumok elleni háború idióta ötlet. Ugyanis
a mikroorganizmusok mindenféle körülmények között képesek élni és szaporodni.
Bernard Dixon szerint "a mikroorganizmusok különleges alkalmazkodóképességgel
rendelkeznek..., nemcsak az igaz rájuk, hogy előttünk telepedtek meg a
Földön, hanem az is várható, hogy a jövőben is az övék lesz majd a Föld,
és nem az emberé".
Ugyanennyire ostobaság az is,
hogy kémiai irtóhadjáratot folytatunk a betegségek hordozóival és terjesztőivel
szemben. Vegyük például a szúnyogokat. Bár ők nem tudnak olyan gyorsan
alkalmazkodni, mint a mikroorganizmusok, azonban meglehetősen hamar megtanulják,
hogy hogyan meneküljenek el azok elől a mérgek elől, amelyeket kipermetezünk
ellenük. Például a WHO maláriaellenes kampánya idején Dél-Ázsiában a szúnyogok
hamar megtanulták, hogy nem szabad leszállni a kunyhók falára, amelyeket
DDT-vel permeteztek be. Vagy egyszerűen kövérebbek lettek, és így a méreg
jobban eloszlott a szervezetükben, míg mások vastagabb kitint növesztettek,
amelyen a méreg nem tudott keresztülhatolni. Egyes példányokban olyan enzim
alakult ki, amely képes arra, hogy a DDT-t teljesen veszélytelen vegyületté
bontsa le. Nézzünk szembe a tényekkel: az életfolyamatok intelligensek,
azzal ellentétben, amit a neo-darwinisták vagy a szociobiológusok mondanak
nekünk.
Az a háború is hiábavaló, amelyet
a gyomok, a gombák, a férgek, a rágcsálók és Isten tudja, még milyen élőlények
ellen folytatunk. Nincs esélyünk arra, hogy győztesen kerüljünk ki ebből
a harcból, ha esetleg néha egy-egy csatát meg is nyerhetünk. Ennek ellenére
a háború tovább folytatódik, mivel a mérgek eladásából hatalmas haszon
származik. Szerencsétlenségünkre a redukcionista és a mechanisztikus természettudomány,
amelyet ma is csaknem minden egyetemünkön tanítanak, segít abban, hogy
megmagyarázza és ezzel törvényessé tegye ezt a leegyszerűsítő megközelítést.
Vandana Shiva nagyon jól jellemzi a mezőgazdasági kártevőkkel szemben folytatott
háborúnkat: "A redukcionista természettudomány csak a kártevők jelenlétére
összpontosít a kártevők ökológiája helyett. Az a megoldás, amely ennek
a tudományos felfogásnak és a növényvédőszer-gyártó iparnak egyaránt megfelel,
az, hogy továbbra is gyártani és árusítani kell a mérgeket, amelyek megölik
a kártevőket." Annak idején az Észak-Amerika nyugati részét elözönlő bányászok
és fakitermelők mondása volt, hogy "az egyetlen jó indián a halott indián".
Ennek a mintájára született az egyik rovarirtó vállalat televízió-reklámjának
mondata: "Az egyetlen jó bogár a döglött bogár."
Tudomásul kellene venni, hogy
az ember nem egy ökológiailag légüres térben él. René Dubos, a híres mikrobiológus,
aki annak az irányzatnak a létrehozója, amelyet "az egészség ökológiája"-ként
emlegetnek, arra figyelmeztetett bennünket, hogy ha eltüntetjük valamelyik
mikroorganizmust, azzal egyszerűen jobb lehetőséget teremtünk a többi számára.
Például a tej pasztörizálása steril körülményeket teremt, ebben a baktériummentes
közegben azonban nagyon gyorsan meg tud telepedni és el tud szaporodni
bármilyen kívülről bekerülő, esetleg patogén mikroorganizmus. A nyers tej
azonban sokféle mikroorganizmust tartalmaz, így nagyon kicsi a lehetőség
arra, hogy valamilyen kórokozó kívülről megtelepedjen benne. Ezt René Dubos
tökéletesen felismerte. "Az egyáltalán nem biztos -- írta -- , hogy az
a legbölcsebb és a leghatékonyabb megoldás, ha valahol kiirtjuk a már ott
élő fajokat, ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy kiismerjük a szokásaikat
és békésen együtt éljünk velük." Ezt a próbálkozást Dubos "utópikus stratégiának"
nevezte el. Dubos arról is ír, hogy azokon a helyeken, ahol az emberek
szegényes higiénés körülmények között élnek, a polio vírus mindenütt jelen
van, így mindenkit megfertőz. Ennek eredményeként az emberekben már életük
első hónapjaiban kialakul vele szemben a védettség, ezért nagyon ritkán
fordul elő bénulás a fertőzés következtében. A mi társadalmunkban a higiénés
szokások nagyon lecsökkentik annak a valószínűségét, hogy a gyerekek az
életük korai szakaszában fertőződjenek meg ezzel a vírussal, ezért nem
alakul ki bennük a spontán védettség. "Tehát a gyermekbénulás esetében
egy olyan betegséggel állunk szemben, amelyet valójában a tisztaság okoz."
Mindenesetre ha valóban hosszú
távon akarjuk biztosítani a magunk és a háziállataink egészségét, akkor
csak egyetlen választásunk lehet, nevezetesen az, hogy meg kell tanulnunk
együtt élni a mikroorganizmusokkal. Fel kell ismernünk, hogy a szervezetünk,
más élőlényekéhez hasonlóan, nemcsak a saját sejtjeinkből áll, hanem sokféle
mikroorganizmus sejtjeiből is, sőt, az utóbbiak aránya az emberi sejtek
számához viszonyítva tíz az egyhez. Ráadásul nem is tudunk a mikroorganizmusok
nélkül élni. Például a számunkra életfontosságúak a bélrendszerünkben megtelepedett
baktériumok és élesztőgombák, amelyek a vitaminok előállításában és az
ételek megemésztésében játszanak fontos szerepet. Fel kell ismernünk, amint
azt Dubos is hangoztatta, hogy "a törzsfejlődés során a szervezetünk olyan
környezetben fejlődött ki, amelyben nagy számban voltak jelen a mikroorganizmusok".
Azt, hogy számunkra és más fejlett élőlények számára is életfontosságúak
a szervezetben jelenlévő baktériumok, világosan megmutatja az, hogy "a
baktériummentes állatokban anatómiai és fiziológiai rendellenességek alakulnak
ki". Dubos elemzi ezeket az eseteket, és rámutat arra, hogy már egy néhány
baktérium hiánya esetén sem tud az állat a normális körülmények között
életben maradni. Az a tény is világosan bizonyítja, hogy erőteljesen függünk
a szervezetünkben élő baktériumoktól, hogy azokat a rendellenességeket,
amelyeket baktériummentes állatoknál figyeltek meg, gyorsan ki lehetett
javítani, ha az állatok érintkezésbe kerültek a megfelelő baktériumokkal.
Dubos legfontosabb állítása, hogy közönséges körülmények között még a patogén
baktériumok is úgy élnek a szervezetünkben, hogy nem okoznak megbetegedést.
Csak akkor vált ki tüneteket a jelenlétük, ha a körülmények ezt lehetővé
teszik a számukra. A szervezetünkben olyan különösen veszélyes mikroorganizmusok
is jelen lehetnek, mint a salmonella vagy a diftéria kórokozói, azonban
mindaddig nem okoznak tüneteket, amíg a körülmények nem válnak megfelelővé
a betegség kialakulásához. Élete vége felé Louis Pasteur is tett egy ehhez
hasonló kijelentést: "A mikroorganizmus semmit sem számít, a környezeti
feltétel azonban mindent."
Természetesen jogos a kérdés,
hogy milyen körülmények között okoznak betegséget a mikroorganizmusok?
Dubos szerint akkor, "amikor a körülmények eltérnek azoktól, amilyenek
között a gazdaszervezet és a mikroorganizmus közötti egyensúlyi állapot
kialakult". Ez például akkor történhet meg, amikor a gazdaélőlény nem jut
hozzá minden szükséges tápanyaghoz, vagy akkor, amikor méreg jut a szervezetébe,
vagy stresszhatás éri, vagyis olyan esetekben, amikor valamilyen fiziológiai
zavar keletkezik." Dubos szerint akkor is fiziológiai krízis jön létre,
vagyis a belső ökorendszerben zavar keletkezik, ha a gazdaszervezet olyan
baktériummal kerül érintkezésbe, amely ellen nem alakult ki immunitás az
élőlény korábbi életszakaszában, vagy a mikroorganizmus idegen eredetű,
vagy ami még ennél is veszélyesebb, genetikailag módosított, hiszen ilyen
mikroorganizmussal az egész emberi faj nem találkozott addig. Dubos tehát
azt állította, és ez volt a legfontosabb felismerése, hogy nem a mikroorganizmus
okozza az emberek vagy más élőlények megbetegedését, hanem a gazdaszervezet
és a számára igen fontos, benne élő mikroorganizmus-populáció közötti egyensúly
megbomlása. Röviden ez a kérdés ökológiai vagy holisztikus megközelítése,
amely az alapjaiban hibás redukcionista vagy mechanisztikus szemlélet ellentéte.
Pasteur maga is azt állította, hogy bizonyos esetekben a fiziológiai zavar
-- amelyre Dubos is utal -- az elsődleges oka a fertőzésnek, és nem a következménye.
Például az influenzavírus valójában egyáltalán nem az oka az influenzának,
hanem a következménye, vagy másképp megfogalmazva: a tünete. Bizonyos esetekben
a betegség maga, attól függetlenül, hogy mi az általunk ismeretlen kiváltó
oka, olyan körülményeket teremt, amelyek lehetővé teszik a kórokozó kifejlődését.
A valódi megoldást az jelenti,
ha sikerül visszaállítani az ember és a szervezetében élő mikroorganizmus-közösség
közötti egyensúlyt, természetesen azokat az eseteket kivéve, amikor veszélyhelyzet
van és az antibiotikum életmentő lehet. Érdekes, hogy az állatok is ösztönösen
éppen ezt a megoldást választják: "ha az étrendjük B1 (tiamin), B2 (riboflavin),
vagy B12 (kobalamin) vitaminokban szegény, a mikroorganizmusokat, amelyeknek
kulcsfontosságú szerepük van ezeknek a vitaminoknak a szintézisében, úgy
pótolják, hogy ürüléket esznek". Ha például a kísérleti patkányok esetében
megakadályozzák az ürülékevést, annak komoly hatása van az állatok egészségi
állapotára, amit az mutat, hogy hiába táplálják őket megfelelően, a növekedési
ütemük húsz százalékkal lecsökken. Különösen érdekes és az emberre nézve
is tanulságos, hogy a szigorú vegetáriánus étrendet követő, vagyis semmilyen
állati eredetű élelmiszert nem fogyasztó emberek is egészségesek maradhatnak,
pedig az ő szervezetükbe a táplálékkal igen kevés B12-vitamin jut be. "Ez
azért lehetséges, mert a bélcsatornájukban végbemegy a vitamin szintézise,
akárcsak a növényevő állatok esetében."
Dubos olyan világosan összegzi
az álláspontját ezzel a kérdéssel kapcsolatban, hogy érdemes rövidítés
nélkül idézni: "Annak, hogy egyes fertőzéses megbetegedések makacsul fennmaradtak
az emberek között, az az oka, hogy még mindig nem értjük az ember és a
biológiai környezete között fennálló kapcsolatot. Sok olyan fertőző betegség
létezik, amelyet sem megelőzni, sem gyógyítani nem lehet sem a higiénia
fokozásával, sem vakcinákkal, sem gyógyszerekkel. Azok a fertőző betegségek,
amelyek a leggyakrabban fordulnak elő, olyan mikroorganizmusok tevékenységének
a következményei, amelyek mindenhol jelen vannak a környezetünkben, és
anélkül élnek a testünkben, hogy a szokásos körülmények között akár a legkisebb
bajt is okoznák. Csak akkor váltanak ki betegséget, ha a gazdaszervezetben
fiziológiai stressz alakul ki. Az ilyen típusú fertőző betegségek esetében
a fertőzés pillanata kevésbé fontos, mint az az időpont, amikor a lappangó
fertőzés egy fiziológiai zavar hatására tünetekben is megnyilvánul. Ez
az oka annak, hogy az ortodox módszerek, amelyek a járványtan, az immunológia
és a gyógyszeres terápia klasszikus elméletén alapulnak, nem tudják hatásosan
kezelni ezeket a betegségeket. Olyan eljárásokat kell kidolgozni, amelyek
alkalmasak arra, hogy helyreállítsák az egyensúlyt a gazdaszervezet és
az élősködő között."
Az
emberek kezdik ezt megérteni. Például dr. John Warner, aki a Southampton
Egyetem gyermekosztályán dolgozik, azt írja, hogy "egyre kevesebben szállnak
vitába azzal az elképzeléssel, hogy az asztmás megbetegedések számának
drámai növekedése arra vezethető vissza, hogy az emberek kora gyermekkorukban
kevés piszokkal kerülnek érintkezésbe. Húsz évvel ezelőtt az iparilag fejlett
országokban a gyerekek öt százaléka volt asztmás, míg ma ez az arány eléri
a húsz százalékot. A fejlődő országokban szintén növekszik a megbetegedések
száma, különösen a gazdagok között, akik átveszik a nyugati életstílust.
Azt írja: "Az asztmakutatások kezdik világossá tenni, hogy az aránylag
sterillé tett környezetben élő babák nem találkoznak a megfelelő baktériumokkal,
amelyek az emésztőrendszerünkbe bekerülve serkentik az immunrendszer működését
és segítik abban, hogy leküzdje az allergéneket." Warner szerint "az asztmakutatás
minden új eredménye ennek az elméletnek a helyességét bizonyítja". Néha
már néhány hetes csecsemőket kitesznek baktériumos fertőzésnek annak érdekében,
hogy kiépüljön az immunrendszerük azok ellen a betegségek ellen, amelyek
a leggyakrabban fordulnak elő az adott területen, ilyen lehet például a
tejlebontó baktérium, amely fontos része a belső baktérium-populációnak,
vagy a tuberkulózis baktériuma.
Michael Doyle, az Élelmiszerbiztonsági
Egyetemi Központ igazgatója mondta: "A legtöbb állat emésztőrendszerében
a barátságos baktériumok két héten belül megölik az escherichia coli 0157
baktériumot." Gary Hamilton erről a témáról részletesen ír az Ecologist
Report-ban.
Az
állatgyógyászatban bevezettek egy új gyógyszert CF-3 vagy Preempt néven,
amely olyan hasznos baktériumok keveréke, amelyek megtalálhatók a természetes
körülmények között tartott csirkék szervezetében. A gyógyszert az FDA az
USA-ban 1988 márciusában hagyta jóvá. Ez valóban egy nagyon biztató fejlesztés.
Azonban ha belegondolunk, meglehetősen bonyolult módon és drágán fejleszti
ki a nagyüzemi körülmények között, a felnőtt állatoktól teljesen elkülönítetten
nevelt állatokban a kórokozókkal szembeni ellenállóképességet. A hagyományos
körülmények között felnövekvő csirkék szervezetébe általában a tyúkok ürülékén
keresztül kerülnek be a mikroorganizmusok. Ebből látszik, hogy az igazi
megoldás az lenne, ha visszatérnénk a kisebb méretű, természetesebb, nem-higiénikus
körülményeket biztosító baromfitartásra.
Az Amerikai Egyesület a Tudományos
Haladásért éves összejövetelén hangzott el egy előadás, amely arról a kutatásról
számolt be, amelyet a Georgia Egyetemen végeztek el. Ennél a kísérletsorozatnál
sikeresen kiirtották a csirkék szervezetéből az escherichia coli 0157 baktériumot,
amely a leginkább felelős a mostanában Nagy-Britanniában és a világon máshol
fellépő ételmérgezésekért, és helyettesítették egy másik, előre kitenyésztett
e. coli baktériumfajtával, amely megtalálható az emberek és egyes állatfajok,
például a szarvasmarhák szervezetében, de nem okoz megbetegedéseket.
Mostanára világossá vált, hogy
a szigorú higiénés szabályok betartása, amelyekről az Ecologist Report-ban
szó van, nem csökkenti le számottevő mértékben egy közösségben az ételmérgezések
gyakoriságát. Ezeknek a higiénés törvényeknek a bevezetése valójában azt
a célt szolgálja, hogy az élelmiszertermelés és -kereskedelem néhány nemzetközi
óriásvállalat kezébe kerüljön, amelyek egyre inkább az irányításuk alá
vonják az állami politikát a gazdasági élet minden területén. Ha valóban
azt akarjuk, hogy egészségesebbekké váljunk és kevésbé legyünk kitéve az
ételmérgezések veszélyének, akkor teljesen meg kell változtatni a politikát.
A német és az olasz mezőgazdasági miniszter egyaránt azt mondta mostanában,
hogy lejárt a nagyüzemi élelmiszer-termelés ideje. Nagy-Britanniában azonban
egyáltalán nem ez a hivatalos álláspont: éppen nemrégiben (2001. április
11-én) jelentette be a mezőgazdasági miniszter, hogy az a cél, hogy megszüntessék
a kis farmokat, és így a termelést teljesen a nagy méretű, intenzív termelést
folytató farmok vegyék át a jövőben, amelyek -- mint mondta -- gazdaságosabbak,
és -- mint feltételezem -- higiénikusabbak is.
Úgy gondolom, minden gondolkodó
ember számára világos, hogy minél gyorsabban meg kellene szüntetni a nagyüzemi
élelmiszer-termelést. Ugyanakkor olyan törvényeket kellene bevezetni, amelyek
biztosítják, hogy az élelmiszer-termelés újra független kistermelők, sajtkészítők,
pékek, hentesek és élelmiszerkereskedők kezébe kerüljön, akik egészséges,
természetes, organikus élelmiszert állítanak elő és árusítanak a helyi
piacokon.
A fogyasztók készen állnak erre
az átalakulásra. Teljesen elegük van már a nagyüzemekben előállított élelmiszerekből,
és erre megvan minden okuk. Már ma is nagy a kereslet az organikus élelmiszerek
iránt. Nagy-Britanniában évente 40 százalékkal növekszik ezek piaca, és
ez a növekedés tovább fog folytatódni, különösen ha a kormány is segít
a megfelelő körülmények megteremtésében, még ha ezt eddig nem is tette.
Csakis egy ilyen élelmiszer-termelési rendszer biztosíthatja azt, hogy
az emberek egészséges élelmiszerhez jussanak, a lakosság jelentős százaléka
biztos megélhetéssel rendelkezzen, és megteremtse a gazdasági alapját egy
egészséges, közösségekre alapozott falusi társadalomnak. Továbbmennék,
és így azt mondom, hogy csakis egy ilyen élelmiszer-termelési rendszer
felelhet meg az alapvető biológiai, társadalmi, gazdasági és morális kihívásnak.
Forrás: Teddy Goldsmith:
Unhygienic -- or just small scale?
The Ecologist Report, 2001.
június, 4-10. oldal
Fordította:
Adorjánné Farkas Magdolna
|