Bartos Tibor

ÁLDÁS ÁLRUHÁBAN

A Milka tehénnek zöld legelő kell, a disznónak meg fertő, víz ehhez is, ahhoz is. Téli takarmányhoz, kaszálókhoz, tengerihez, pillangósokhoz, de még a moslékhoz is: víz. Ha szennyünket magunk alá eresztjük, egyenest az ivóvíz-bázisba, akkor bizony előbb-utóbb fel kell hoznunk tisztításra még a talajvizet meg a rétegvizeket is, hogy embernek-állatnak iható legyen. Mert hallottunk ugyan az ár napjaiban helikopteres kristályvíz-akciókról Beregben, de hogy a teheneket Perrier-vel itatták volna, arról nem. Hát akkor mivel?

Mobilok cirpelnek, itt beszélgetés nem lesz. Napilapjaimba temetkezek, majd a térdemre ejtem mindet, és bámulok a vonatablakon kifelé, a tavaszi zsendülésbe.

Az idő a legjobb orvos. Régen, amíg beszélgettünk, ilyen végszókra bámultunk ki az ablakon. Most hogy némán bámulok, eszembe ötlik, hogy az idő alighanem a legjobb író is. Ha az ember hihet Kosztolányinak, hogy a jó író törléssel kezdi. Mi mindennel nem kell foglalkoznom! Mi mindent törölt az idő a tavalyi év vége óta! Gyönyörű! Szinte tiszta lappal foghatok új évezredemnek.
Mindjárt a globalizáció tavalyi hó. Ipari, kereskedelmi és hír-világhálója felől tenni semmit sem tehettünk. Az ifjabbak hangoztatták, az idősebbek Kucsera elvtárs nyarára gondoltak az Irodalmi Újságban, amikor úgy látszott, vége a globálisnak: Nézze, attól, hogy konkrétan a maga foga fáj, kutya baja globálisan. Egy nyárral azelőtt szent szó volt a globális. Ma egy éve még szent szó volt a globalizáció. Azóta kiderült, hogy Anglia -- az ír környezetvédelmi miniszter szerint: pestisfészek (Spiegel, 2001. III. 19.) -- annyi dögöt tudott termelni és oly nagyokat hallgatni a vészjelek felől, hogy lisztjével a kergeség rettegésébe kergette Európa, Afrika és Ázsia jó néhány országát (Wall Street Journal Europe, 2001. I. 23.). A globalizációs lelkesedés ezekben nyilván lanyhult. Az Új Gazdaság és a csúcstechnológiákhoz fűződő globális gazdasági ágak tavaly óta elvesztették tőkéjük nagyobb részét a tőzsdén. Csak ahol nem kereskedtek az idén már szappanbuboréknak nevezett értékpapírjaikkal, hanem helyette biotechnikával (Format, 2000. XII. 22.), mint például Bécsben, ott a jegyzések így-úgy állandóak.
Számítógépes bankbetörésekről mindenki hallott, ha a kárvallott bankok nem is tájékoztatják szíves üzletfeleiket. A kárt majd valaki megtéríti, lesz rá pénz globálisan, addig teszik-veszik a világhálón. Az idén különb hírek hallatszanak. Biztonsági szakemberek nemzetközi találkozójukon kimondják, hogy egy országot előbb térdre kényszerítenek a számítógépes betörők, mint akármilyen erejű katonai csapás. Egy forgatókönyv szerint Oszama Bin Laden, állítólagos nemzetközi terroristavezér ellen vadászbombázókat indít Afganisztánba az Egyesült Államok. Bin Laden a felszállásuk után tíz perccel átszól interneten a Pentagonnak, hogy ne hülyéskedjenek, nem lesz jó vége. A gépek továbbrepülnek a bevetésre. Újabb öt percen belül két gyorsvonat ütközik Bostonnál, és Los Angelesben vagy New Yorkban omlik össze az áramszolgáltatás. A gépek akkor visszafordulnak. Bush elnök űrpajzs-terve is épp olyan jó, mintha én vasfazekat borítok a fejemre az APEH ellen.
A tőzsdei összeomlásoknak ehhez nem lehet semmi köze, mondta persze, aki az idei évet nem érte meg. A német gazdasági csoda atyja, a pufók Erhardt kancellár szivarfüstöt fújva megállapította, hogy a gazdasági élet fele pszichológián alapszik. Csakhogy ma már a másik fele a pszichiátrián őrjöng. A körülöttem pittyegő, urakat Török-indulóval és Monty-csárdással, hölgyeket Für Elise-zel vagy Hoffmann Barcarolájával Na mondd!-ra serkentő ketyerék világpiaca is bukófélben. Iszonyú pénzekért vásároltak frekvenciákat államoktól, üres helyüket új ajánlatokkal kitölteni nem tudják. A Deutsche Telekomot már az ügyészség vette üldözőbe ingatlanaik hamis fölértékelése miatt, hiszen bankhitelből történtek a frekvenciavásárlásaik is. A Siemens bukdácsol, a Motorola megbukott. Ezért cseng hamisan mára az az atyás jótanács is, hogy nekünk még tanulnunk kell a piacgazdaságot.
Ezek a hírek távoliak egy magyar vonatra. S ha azt kiáltanám, hogy ártatlan a Danone? Talán abba is hagynák a telefonálást, és jól elkalapálnának. Azok is adnának a pofámnak, akik a MiZóról már elfelejtkeztek, s a tavalyelőttiek és még régebbi gyerekek, akiknek semmire sem volt jó példa a hazai cukorgyárak, növényolajgyárak sorsa. Ebből a globalizációból sem kér senki. Még Schröder kancellár sem. Éppen most fogalmazza új ajánlásait Brüsszelnek az ellenséges átvételekre és piac-vásárlásokra vonatkozóan (Spiegel, 2001. V. 21.). Pedig nem is minden ellenséges és rosszindulatú, ami globális. Hogy a Mannesmann bezárta sárbogárdi üzemét, és a város munka nélkül maradt, annak nagy oka nem dölyf és nem haszonlesés. A Mannesmannt lenyelte a Vodafone. Ha a búcsúzó nemzetközi bunkó azt mondta, azért történt a bezárás, mert az olcsóbb Kínában nyitnak, akkor hazudott. A Vodafone új Mannesmann-részlegvezetője kínai, erről a szó. S ha a nagy tőkeexportőr Japán tíz éve pangó gazdasága miatt kénytelen lesz bezárni az esztergomi Suzukit, mert törlesztenie kell? Akkor sem rosszindulattal kerülünk szembe, csak a balszerencsénkkel, hogy az elmúlt tíz évben bejött hatvanhatmilliárd dollárra égető szükségünk volt. De lihegni azért nem kellett volna, miképpen Kohn intette Szálit, amikor a vad beduinok a szeme láttára beárnyékolták szegény asszonyt a sivatagban.
A cirpelés szakadatlan. Talán jobb is, hogy nézek ki az ablakon a tavaszba, hiszen útitársaim úgyis tudnak mindent, amit elmondhatnék nekik. Itt van például az Európai Unió, az EU, az Ejrópa, a minden vágyunk. Ha jól telefonálnak körülöttem, akkor már tudják, hogy az idő ácsceruzával húzta le a kívánságlistánkról. Itt zsenge zöldbe bámulok, de bámulhatnék benzinnel öntözött marha- vagy sertés- és juhmáglyákba, és nézhetném a katonaság eltakarító alakulatait a dioxinfüstös ég alatt, ha a vonatomnak csatlakozása volna Londonba. De a müncheni csatlakozás se kutya. Az év elején még úgy látszott, lelketlen lódoktorok terjesztenek ártatlan osztrák és bajor sertéstenyésztők között gyógyszereket, amelyek megelőző adagolása útján hízik a jószág és sikerül megérnie kurta életének vágóhídi végét. Ha ugyan el nem viszi az infarktus, amikor teherautóra terelésekor először lát napvilágot. Drága a szervezett káosz (Frankfurter Allgemeine vezér, 2000. XI. 25.). Ennyi derült ki az év elejére (Format, 2001. I. 5.). Az állattenyésztőknél is ártatlanabb városiak számára, akik azt hitték, az állatok lila tehenek és zöld mezőben legelésznek, mint a Milka csokoládén. A magamfajta vén csirkefogó már tudja harminc éve, mégpedig nyugatnémet újságírótól hallotta, hogy egy makacs fejfájást megfékeznie orvossal-recepttel-gyógyszerrel bajosabb, mint egyetlen marha parasztnak egy megye népét kiirtani. Mivelhogy a több sem növényvédő szerből, sem tápból nem árthat. Mára azonban kiderült, hogy mind a sötét, mind a báránymosó hóban fürösztött bajor állatorvosokat ellenőrző félállami Állategészségügyi Felügyelet maga juttatja el az állattenyésztőkhöz a megelőzőnek nevezett szereket, előzetes állatvizsgálat nélkül persze. Nem is hamisított gyógyszert, mint Ausztriában hírlett egy-két hétig. Fenézik! A gyógyszer-multi vagontételben forgalmaz, nem receptre. Akár segít a csempészeknek, mint a Philip Morris vagy a Remtsma, ha kalton cigalettát vennék a kínain. Csak éppen a gyógyszer-multi szenvedélye pusztítóbb a dohányosénál. Tekintve, hogy az antibiotikumok nemcsak a zsúfolt állattartás során ki-kitörő nyavalyák szükséges megelőző szerei, hanem hízást serkentőek is, azért az orvostudománynak egyre több rezisztens baktériumtörzzsel kell küzdenie (csak az amerikai helyzetről a zöld Világgazdaság, 2001. II. 21.). A tüdőbaj nemcsak Oroszországban tombol, hanem Angliában is fölütötte a fejét (Népszabadság, 2001. IV. 7.). Az Európa-ólat ki ganézza ki? (Bild am Sonntag, 2001. I. 28.) De ha az idő bírónak is a legjobb, nincs ok a csodálkozásra. Se lihegésre, se vágyakozásra. Megkönnyebbülünk ennyivel.
Megkönnyebbült ez az írás. Hátha azzal dicsérne Voltaire a kritikájában engem is, hogy boldog, aki a részleteket így ecseteli? Viszont a részletekben lakik az ördög is. Ezért választottam azt az apró részletet, amellyel -- akár globalizálnak minket, akár Európához csatolnak -- mindenképpen foglalkoznunk kell. Hogy a víz, amíg a csapot eresztem, tiszta, aztán megiszom vagy mosdok, mosogatok benne, mosok vele, vagy csak folyatom bolondul, mindjárt szennyvíz. Úgy kell bánnom vele, mint az árvízzel. Elvezényelni, el innét, sose lássalak. Holott ha én szennyvizet vásárolnék, és tartanám bankban, ahol a pénzt is mossák, és mosatnám addig, amíg el nem jön az országos aszály -- menetrendszerűen, mint újabban mondják, akár az árvíz -- akkor áruba bocsáthatnám. És ha csakugyan a bankban tiszta lett a víz, akkor mindazok, akik eddig hülyének néztek, azok most, ha a banki ivóvizemet olcsóbban mérem a vízműveknél, azt mondanák, mégis rafinált gyerek ez. Most már csak bankot kell keresnem a víznek. Nem vésztározót. Abban az aszályt kell tározni, az a vész. Az én bankomban, lápban, nád közt, csendes vízfolyásban évhosszat tisztuljon az a víz.
Másik apró részlet. Az idén Gergelyiugornyán egy gazda a jószágát nagy keservesen kivezetgette az istállóját elöntő vízből egy közeli dombra. Ott már voltak egy páran menedékkeresők az éhségtől bőgő jószágukkal. S akkor így morfondírozott az utoljára érkező gazdaember: a pajtámban a takarmányt a víz mossa. Mi lesz, ha levonul az ár, mivel etetek? Nem jobb lett volna ide a takarmányt fölhoznom? -- Az európai agráripart a kergemarha-válság mosta el, majd egy-egy országának állattenyésztését is járásokra bontotta a száj- és körömfájás számtalan vesztegzára. Állatokat vágóhídra szállítani vagy éppen takarmányt hozatni a messziből, ahogyan ez az agráriparban szokásos volt, az idén már nem lehetett. Az idén megint úgy van, mint régen. A gazda arányoz, hogy birtokának mekkora darabján termeszthet takarmányt, s ahhoz képest nevel állatot. Az új évezrednek dögliszt nélkül fog neki, mert tudni való már, hogy a kérődzők kannibállá tétele a csecsemőkorig terjeszti ki az Alzheimer- vagy a Creutzfeldt-Jakob kórt, amit legújabban variánsként (v) különböztet meg az orvostudomány, magyarán: a kergeember-kórt. Amit viszont a (v)-kerge véradók is segítettek terjeszteni Angliában. Másrészt a disznó evett ugyan minden időkben kondába tévedt kutyát, még óvatlan kanászt is, mégse szokott a betonhoz és akkora népsűrűségben, hogy az antibiotikumok állandó adagolása nélkülözhetetlen ne legyen. Tehát túrni a sertésnek, akár egy évig, mielőtt moslékon hízóra fognák. A Milka tehénnek zöld legelő kell, a disznónak meg fertő, víz ehhez is, ahhoz is. Téli takarmányhoz, kaszálókhoz, tengerihez, pillangósokhoz, de még a moslékhoz is: víz. Ha szennyünket magunk alá eresztjük, ugye, egyenest az ivóvíz-bázisba, akkor bizony előbb-utóbb fel kell hoznunk tisztításra még a talajvizet meg a rétegvizeket is, hogy embernek-állatnak iható legyen. Mert hallottunk ugyan az ár napjaiban helikopteres kristályvíz-akciókról Beregben, de hogy a teheneket Perrier-vel itatták volna, arról nem. Hát akkor mivel? Alighanem kútból-pöcegödörből összemosott vízzel.
Aztán. Népünknek az a része, amelyik a dolgát nem találja a demokráciában. Ugyanúgy, mint a nép másik része a szocializmusban. És disszidált akkor, menedékjogot kér ma. Igazságügy-miniszterünk szerint becsapják őket, mert például akik Hollandiában kértek menedékjogot, azok nem tudnak hollandul (Népszabadság, 2000. XII. 18.). Aki a szocializmust hagyta itt, az nyelveken szólott mindjárt, mint az apostolok pünkösdkor. S ha Európa minket is be talál csapni, akik most maradnánk? Hány nyelven beszél ez az ország, ha igazságügy-minisztere ennyit tud? Egyszóval mi azért utazunk vonaton, nyájas Olvasóm, hogy több részletet vizsgálhassunk. Össze is terelhetnénk a megvizsgálandókat, mint a gergelyiugornyaiak a mentett jószágot.
Ebben a sorrendben: víz, élés, dolog.



*

Ha ez a részletek rendje, akkor megnézzük mindenekelőtt, mire jutott az olyan település, amely a szennyvize dolgában világosan látott és cselekedett. A maga emberségéből. Amivel csak víz menti városaink közül nem dicsekedhet sem Budapest, sem Szeged, sem Dunaújváros, sem Baja, hiszen pöcéjük tisztítatlan szennyez a magunk s a más országok kárára. Vagyis csatorna van, mechanikusnak mondott durva tisztítás is itt-ott, azonban az többnyire csak olyasmit akaszt meg, amivel régen elbánt az egészséges folyó is, mikor szenny, méreg még kevesebb jutott bele. Olyan településünk meg éppenséggel számtalan, ahol a szennyes lének elvezetése sincs. A Nemzetközi Vízminőség-védelmi Konferencia magyar elnöke állította (Népszabadság, 1994. VII. 20.), hogy anyagi lehetőségeinket tekintve 450 év múltán csatlakozhatnánk az Európai Közösség mai/akkori vízminőségi színvonalához. Jó, hét évet már ledolgoztunk a konferencia óta, marad 443. Most a vasi Kámba igyekszünk, mert lakosai ezt is ledolgozták. Mindjárt az első esztendőben. Reméljük legalábbis. 

Milyen érdekes. Magam is éppen nyolc esztendeje írok a falvak lehetőségein belüli nádágyas víztisztításról (Harmadik Part, 1993 tavasza), azóta járok utána, hogy a megnyert vízzel tenni mit lehet. Hogyan nyitna lehetőséget továbbéléshez is, dologhoz is (Harmadik Part, 1994 tavasza, Ökotáj, 2000. 25/26.). S most már, hogy az agráriparnak nem rabja a vidék, mivelhogy az agráripar megbukott Európa-szerte, hát csak nem építjük a szocializmust vagy a tavalyi Európát tovább, mint a háborodottak...
Előbb a vonatról kászálódjunk le, keressünk szállást, okos embert, akivel meghányjuk-vetjük mindezt. Utam első célja Vasvár, ott vár egy Vaskapu Fogadó, s a Vaskapu Fogadóba jön majd értem az a tájékozott fiatalember, aki miatt sürgős lett az elindulás. Környezetgazdálkodási agrármérnök, tagja velem együtt annak a Védegyletnek, amely a neve szerint történelmi dacra alakult még tavaly. Azóta a jövő nemzedék érdekében tesznek ajánlásokat az országgyűlésnek, illendőbben, mint én. Elvégre a jövő nemzedék ne kezdjen a dolgához pimaszul, mint egy mai öreg. A nyugdíjasok bevásárlókosarának elemzéséből is mi derült ki? Zabálnak, kérem! Nemhogy mobiloznának! Inkább díjtalanul hallgatják a más mobil beszélgetéseit. Bánhatja is aztán, amikor cirpelő-pittyegő-zenélő körükből kiszáll a süvöltő autók közé, és a motyójával félórás kutyagolás után jut el Vasvárban a Vaskapu Fogadó vaskapujához. S az zárva. Ki van írva viszont, hogy a kezelője milyen mobilszámon érhető el. Namármost. A nyugdíjas első gondolata nem az, hogy megtekintse a sortatarozott Vasvár nevezetességeit, a vasvári béke színterét, Vasvári Pál szobrát, vagy hogy osztozzon a középkori domokos-templomát körülfolyó hívek áhítatában, hallgassa a benn bérmáló atya utcára kihangosított szentbeszédét. Mert hogyha mobilja lenne, amilyen sznob, Hannoverből hallgatná (Süddeutsche Zeitung, 2001. V. 5/6.). Vagy hogy jó harminc kilométerrel odébb a biogazdálkodásról hallhatna ilyen üdvös alkalommal, mert az osztrák kolostorok a mi földművelésügyünknél előbb megértették az idők szavát, biót termelnek, árusítanak, pénzelnek és prédikálnak (Format, 2000. XII. 18.). De nem. Neki az első gondolata, hogy zabálni fog. Azonban a vasvári egyetlen étterem vaskapuja is zárva. Leltár miatt. Mit lehet egy étteremben leltározni? Ha nem zabálhatok, legalább vedelek, ezzel sétálok át a cukrászdába, ahol a kellemes pincérnőnek panaszolom, mint egy mai öreg, mi történt velem. A pincérnő szeme csillan, sógornője a fogadó kezelője. Fogja a mobilját, és mobilizálja. Tíz perc múltán már magyarázhatom is kettejüknek, hogy ha nekem mobilom lenne, miért ne lehetne lakókocsim is, és a fogadó okafogyottá válik, sőt talán nem is esz ide, Vasvárra a fene. Régies ajánlatom azért, hogy írják ki: a fogadósné sógornője a cukrászat pincérnője. Akkor tudom, hogy ennyi pimaszkodás után álomra hajthatom a fejemet.
Mire a szobámban megeszem a házikalbászomat, és tekintettel az elmaradt ebédre, a doboz szardíniámat is, addigra megjön a fiatal agrárszakember. A Nyugat-Dunántúli Regionális Fejlesztési Ügynökség embere, munkahelye Sopron, Szombathely és Zalaegerszeg, eszerint pompás terepismerő lesz. A törvényjavaslatnak beillő, keretben ideillesztett tervezet az ő műve. Kivált tetszik nekem, hogy megpendíti az én harmadik részletkérdésemet, a dolgot. "Nem áll rendelkezésre a témában (írja -- értsd: a vízben) jártas szakszemélyzet, ami a piaci viszonyok közt megedződött és más érdekek mentén tevékenykedő kivitelezők túlzott befolyását teszi lehetővé a fejlesztések kialakítása során". Idősebbek nyelvén: jön a vállalkozó, épít drága pénzen szennyvíztisztítót, akár jótállással, aztán levonul a munkáról, holott járványveszéllyel fenyegető szennyvíz nem maradhat gondozatlan.
Talán nem vagyok formában a vékony koszt után. Hallgatom a legendás Ángyán József tanítványát, de nem ragad meg a fülemben, amit mond. Siketülök is, lehet. De talán a fiatalember sincs a legjobb formájában. Jelezte pár napja, amikor a mobilján elértem, hogy ma barátait vendégeli. Miért siettem annyira? Európában nagy dolgok történtek. Az EU-kassza 46 százaléka agrártámogatásra fordult. Mint ahogy már a Közös Piac pénzének nagyobb fele. Az Európa-szerte lobogó állatmáglyákra. Dögtermelésre, föld, víz és levegő megmérgezésére, a maguk Csernobiljára. Mi még hangoztatjuk a makkegészségünket, bár a védelmében nem sokat tettünk, a vizsgálatára sem. Európa nem kukacoskodhat termékeinkkel ilyen csúfos helyzetében. Csak fogja és nem veszi meg. Ha a maga termékeiben megrendült a bizalma, minek kockáztasson? Minekünk bizony különbbel kell előállnunk, és a magyar sajtó a kergemarhakór újabb kitörése óta hiába tömi az olvasó fejét, hogy hisztéria ez, és pánikra semmi ok. Már megint semmi. Tudom én azt. Csak annyi, hogy a berzenkedésünkre nem vevők. Sem a Népszabadság tudósítójának figyelmeztetésére, hogy az egészséges hús, ha majd lesz, drágább lesz. Emlékszem, amikor a nyolcvanas évek vége táján a rikkancs azt rikkantotta a Nyugatinál: Olcsóbb lett az arzénos víz! Mármint ott, ahol sokallták, hogy a mérget méregdrágán igyák. És íme, amint engedtek az árából, Békésben sem volt pánikra semmi ok azontúl. Ha valaki azt mondaná a Népszabadság tudósítójának, hogy a dögtermelés volt a drága, meg hogy a földet s vizet ennek érdekében kellett fertőzött kultúrsivataggá tenni, fajtákat kipusztítani belőle az adófizetők pénzéből, az EU-költségvetés 46 százalékából, akkor az a drága. Még az is fizette, aki nem evett sem húst, sem mást, csak adózott. Ne ijesztgessen, lássuk azt a drágát, ami jó és megbízható! Ez a jó hír, ami siettetett, hogy mindjárt a baráti társaság oszlása után magamhoz ragadhassam ezt a régiószakértő fiatalembert, hogy egyeztessek vele: tudjam én is, mit írok Olvasómnak, ha a fiatalember is tudja, mit tenne elém, ha kinyit Vasvár étterme. Viszont ha én nem hallom, mit mond, s ő nem jutalmazza a beszédemet legalább nevetéssel, akkor várnunk kell holnapig.
Másnap kivisz Kámba. Mit kellett volna összemobiloznom, hogy ott állhassak Kámtól öt kilométerre, nádágyas víztisztítójuknál azzal a hivatalos asszonysággal, aki az építését intézte a polgármesteri hivatalból és az engedélyeztetésével elfoglalt éppen. Mert tudni való, hogy a Vízügy engedélye kell talán még ahhoz is, ha én kifordulok a vasvári cukrászdából, és a megivott sör nekifordít a falnak. Ha Kám község fogja és belevezeti a szennyvizét egyenest a mellette elfolyó Herpenyőbe, akkor az engedélyezés tiszta sor. Mivel azonban a szennyvizet öt kilométerrel odébb nádon át és az európai normáknak megfelelő minőségben csorgatják ugyanebbe a patakba, engedélyezése kétséges. Nem változtat ezen, hogy Kám szennyvíztisztítójának turista-látogatottsága már jelentősebb, mint az ugyancsak kámi Jeli-arborétumnak. Sem az, hogy a turisták között volt Illés Zoltán, az őrségbe kihelyezett kormányülés tagjainak élén. Mi lesz, ha a Vízügy nem enged?
Aztán jobban megnézem, mi történik ebben a kitűnő hatásfokú tisztítóban, és elgondolom, ha a szegényügy hazai minisztereként, de én sem engedélyezném. Rendjén, hogy ez az Élővíz Kft. már eszmélt a falusi szennyvíz ügyében, mire én eszméltem, és még épp jókor tette építési ajánlatát Kámnak ahhoz, hogy az állam a költségeikből háromnegyednyi részt vállalt. Ilyesmi ma már nem történhetne meg. A községtől a tisztító nád gyökérteréig a csővezeték öt kilométeres, három közbeiktatott emelővel. Mivelhogy a nádtelep magasabban van a falunál. Mitől jó ez? A falu és a nád közé eső terület dombok öle, és mi lenne Kámból, ha kiönt a Herpenyő együtt a Rábával, hiszen párhuzamosan lejtenek a Kemeneshát teljes hosszán? Mi lenne akkor, ha a szennylé megreked a dombok ölén? Erre bizony nincs válaszom. Csak annyit tudok, hogy nád közt vezetve ennyi szennylé megtisztulna egy kilométeren belül, csővezeték nélkül. S ez a csővezeték még nem is biztonságos, emelőkkel együtt sem. A csatornára csatlakozott a falu majd háromnegyede. Szép. Akik még nem csatlakoztak, azoknál is ott a csőfej a porta előtt. S hogy a kedvük megjöjjön, a polgármesteri hivatal nem szed csatornadíjat, állja a csatornát emelőstül az iparűzési adóból. Mégis, a lakosság csatlakozó háromnegyede takarékosságból mind kevesebb vizet fogyasztott az elmúlt években, mint ahogy a tervező elképzelte és ki is kötötte, ezért aztán a pöce sűrűbb. Azt a csatornát bizony öblíteni kell időről időre, mondom. Ha már... -- teszem hozzá illő tisztelettel. Mert így, ahogy működik, a kámiak hazafias érzületét dicséri csakis. Nekik semmi hasznuk rajta. Azaz egy embernek van, aki a füvet nyírja a nád körül, ha már ennyi a látogató meg a tátogató. Nem kell a nádnak gondozás, biztosít a hivatalos asszonyság.
Állok a kátránypapirossal alábélelt négy vagy hat betonteknő szélén, és bólogatok. Ha otthon az egymagam levét, mondjuk, négy vagy hat virágcserép nádon átcsurgatnám, s az megfogná, ámulnék a természet erején: Mit összekutyulok mosószerből, gyógyszerből, konyhaléből, és ennyi nád, íme, szinte csapvizet ereget vissza a poharamba. Nehézfém, mondjuk, nincsen sem Kám levében, sem az enyémben, de tudnivaló, hogy a nádtorzs végez azzal is. Nem örülök, hogy a négy-hat kátrányteknő nád úgy nő itt már vagy hat éve, hogy az avasa, a csörmője összetöredezik, a tisztító gyökértérre halmozódik, mint az avar, s aközül üti föl a fejét a zsenge nád, elég ritkán. Ahol még lecsapják és elfűtik az avasát, ott burjánzik. De ki tudja? Az volt az aggodalmam, amíg ide jutottam, a teknők szélére, hogy a növényi élet téli szünetében netán a tisztítás is szünetel, s addig hol kamatoztatják a pöcét? A hivatalos asszonyság nevet végre, és azt mondja, télen jobbak a folyamatosan mért tisztulási értékeik. Hát talán a csörmő védi a gyökérzónát a fagytól. Jó, még akkor is, ha a halmozódó csörmőlék már kipúposodik a teknőből. Majd amikor kell, tesznek felőle. És a teknők alját kifúrta a torzs rég. Helyes.
És mégis. Ha a négy-hat virágcserepem otthon így megtanítana az élő természet becsületére és a tisztító vegyészet megvetésére, nem hagynám a dolgot annyiban. Mert itthon az egyik tőszomszédom többet ér tíz távoli rokonnál, hát neki is telepítenék egy pár cserepet. Aztán lakik odébb egy szépasszony. Megkörnyékezhetném azzal, hogy a levéről gondoskodom neki is. S aztán a kellemetlen szomszédok közül is egyre több lenne kedves hozzám, ha ilyeneket teszek, könnyítvén a költségvetésükön. Utóvégre eszmélnénk, hogyha összetolnám a cserepeinket, akkor nemcsak szúnyog telepedne meg közte több, hanem szitakötő is, meg béka is, meg mindezekre madár is, meg az egy szál sündisznóm is vígabban röfögne éjszakánként. De akkor már miért ne szeretgetném ezt a közös nádast szomszédaimmal együtt, és miért büszkélkednék azzal, hogy semmit sem kell tenni vele. Itt, Kámban, van egy fűnyíróember, ugye, és egy nádi poszáta, amellyel személyes találkozásom is volt. Közben pedig tudom, hogy még ekkorka nádon is, amely itt jól bélelt, körülbetonozott, másutt a teljes élővilág segített nemcsak a víztisztításban, hanem a halnevelésben, a nagy tápértékű zöldtakarmány-termesztésben, a tüzelő kiteremtésében. S ahol ez történt, ott foglalkoztak is vele, mert hiszen nem olyan lusta az ember, hogy élését és melegét dolog nélkül, büszkén átvegye csak. Persze lehet, hogy Kámban a hightech megszállottja mindenki, különb a dolga. Bár nem úgy nézem.
Nézetemet megvitatni sem érek rá a fiatal agráriussal, mert autóutunkat visszafelé távirányítással tesszük. Mobilja cirpeg, így jutunk felesége munkahelyére Vasváron, a Biokultúra környéki egyesülésének központjába. Semmi kétség sincs bennem, amikor ezt az asszonyt meglátom. Ilyen gyönyörűségért füstön ellógtak volna a régiek két hétig. Kár, hogy összetanácskoznunk nincs mód. Rögtön burukkolnak, mint két galamb, a számítógép ernyője előtt, és beütnek valami közös programot. Ami nem a moziban lesz, mint az én időmben. Közben nézem azt a sok hasznos ismeretterjesztést, amit a Biokultúra Egyesület egy évtizede bizonyosan, ha nem régebben, szertebocsát, közben buzdítanak a jóra, tudatossá teszik mindenütt, hogy jelen vannak, nemcsak a jó alkalmat várják, hanem az EU-tól keletre ők az egyetlenek, akiknek biominősítését az EU is elfogadja. Csak aztán a piaca... -- tűnődik az irigylésre méltó férj, újra a kocsiban. S ha a szomszédban 10,1 százalék a bioélelmiszerek részaránya, a nyavalyás Európa meg csak 1,9 százalékig vitte, kérdem. Az osztrák gazdák, az osztrák hasak tartottak Európától csatlakozásuk előtt, az európai járványtörténet legújabbkori fejezetének kibontakozása előtt, már a 80-as években. Hogy a vásári portékát nem zárhatják ki élelmiszerpiacukról. S a forgalmazó osztrák Billa-lánc, Spar-lánc előbb megtalálta rajtuk a számítását a határtalanság rémálmának valóra váltásánál. Ugyanezek a hozzánk települt cégek szívesen bővítenék bioválasztékukat magyar termékkel, itt is, ott is. Párhuzamosan is lehet tisztítani, talán még jobban, futtattam tovább az eszmét. Ahogy a Herpenyő a Rábát. A Sárvíz a Siót. Vagy a Tóközben felfedezett Árpád-kori kettes-hármas csatornák. Riadtan néz a fiatal apa, és nyúl a mobiljáért. Nem ismeri Takács Károly kutatásait a Rábaközben, a Bakonyalján, a kalocsai Sárközben? (Korall, 2000 nyara: Andrásfalvy fok-gazdálkodásának régészeti igazolása.)
Szóval ugrásra készen állnak. De nem eszmélnek, hogy itt az alkalom. Még mindig beleszólást kérnek (kitől? -- váci országos találkozójukról a heti Válasz, 2001. V. 11.), pedig tudják, hogy a zöld panasz is éppoly agyszikkasztóan pereg, mint a halladás régi rizsája. Továbbautózunk a spanyolosan éles arcú, figyelmes szemű agráriussal, s ahogy apró mozdulatokra kész kezét figyelem kormányon, mobiltelefonján, értem, mit szeret a lassabb, nyugalmasabb felesége rajta, s hogy bizony én negyven évvel ezelőtt sem üthettem volna ki a nyeregből őkelmét. Mégis, ahogy a zalaegerszegi egyik hivatala felé közeledünk, sejtem, miféle grafikonokat, projekteket, tennivalókat látok majd a falára tűzve. Nem az ő világa vagyok, sejti ő is, mert finom ember, és már a kocsiból intézkedik, hogy egy másik intézmény ökológusa fogadjon egy beszélgetésre egyéb vasi-zalai nádágyas víztisztítók ügyében. S már visz is tovább a maga hivatalából, a számítógépekkel, nyomtatóval, xerox-szal megrakott következő hivatalba.
Igen, és mobil itt is van, de az én javamra kezd szólani. S az ügyemben igen tájékozott fiatal ökorégiós hölgy is, aki az elgondolásainkban közöset előterjesztette már az Országgyűlésnek is, mint a keretes levélben és a hozzá fűzött magyarázatában is olvasható. Annyit zötykölődtem az életben, hogy csak hallgatok boldogan, ha nagy távolságokból egyenes kérdésre egyenes választ kapok két percen belül. Továbbá megtudom, hogy a vasi Káméhoz hasonló, mégis jóval kisebb zalai, kacorlaki nádtisztító hasonló elven működik, ezek azonban régiek, s ma már vannak olyan vállalkozók, akik helyi domborzathoz, lefolyásokhoz, s talán zsebhez is mérnek terveket. Ha rendelnek tőlük. Van a pangó vizek tisztítására alkalmas úszóláp-terv is. Hőj, van még úszóláp az országban? A gömöri Keleméren. Rém Elek: Tompa Mihály és gótikus temploma. Jártam benne. De már a kezemben a fax, dr. Balogh Márton botanikus-hidrobiológus műszaki leírása, vázlatrajza. Csoda. De melyik kistelepülés mer beleereszkedni azokba a vízügyi kockázatokba, amelyeknek a végén talán a hivatalos engedély s talán a hivatalos pénz. Gázra bezzeg van. Ebéd közben olvasom a Zalai Hírlapban (2001. V. 7.), hogy kanonok áldotta meg Zalakoppányban a bevezetett gáz lángját. Miért nem a lébényi nádtüzelésű kályhát áldja, vagy a bele való nádat? Magyarország elgázosítása, mondja az ökológus Anikó, és bájosan belepirul. Mikor kiderül, hogy a számlát már nem bírják fizetni, a bevezetés részleteit még fizetniük kell. Környezetvédelmi miniszterünk a múlt év végén megtapasztalta a biomassza-fűtés községi telepeit az osztrák Őrségben. A magyar sajtóban nem közölte sem tapasztalatait, sem áldását. Látogatásáról is osztrák lapból értesültem (Natur und Umwelt im Pannonischen Raum, 2000. XII.-2001. III.). Ez t hányjuk-vetjük, amikor eszembe ötlik, hogy a mozgékony agrárius olyan SAPARD programot említett, amelyben hatvan község szennyvíztisztításának támogatása foglalt, azzal, hogy nem pályázni kell rá, hanem majd ezek a hozzáértő fiatalemberek ítélik meg első fokon, melyik községnek milyen alkalmas, amikor a polgármesterek még megoldásról álmodni sem mertek. Ezt is a mobil-kultúra javára írom. Másrészt a személyvonati kultúrára emlékezve megkérdem tőlük, könnyedén odavetve, mennyit töltenek munkaidejükből terepen. A válasz bizonytalanra becsült egy százalék. Honnan fogják megismerni hatvan község domborzati viszonyait?
Ha majd kell, szétugranak, nézelődnek, tapogatóznak, méricskélnek. A baj itt Zalaegerszegen is, hogy nem tudják: már a tél eleje óta ugorhatnának, tapogatózhatnának, méricskélhetnének. Mert a nyugat-európai mezőgazdasági összeomlás s az ide érkezett szűkös hírei: álruha, s benne az áldás. A Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium ájult, holott az ilyen központi vezénylethez szokott országban már tárcsával és bakterlámpával, de nem bánom, mobillal és számítógéppel hónapok óta integetni kellene, hogy rég várt vonat érkezik. Vagy jobb is, ha nem mond semmit, mert félrebeszél? Ezt lehet, hogy mind tudják az eszes fiatalok, azonban hogy az álruhát az áldásról lefejtsék, az nem telik tőlük.
Mondhatnák pedig: Mi nem ökók, zöldek, alternatívok vagyunk. Mi vagyunk a gazdák mostantól. Akár hagyományos gazdák, mert az öko sem más, mint ami öregapáink élete volt. Az agráripar megbukott, mert senki sem kér belőle többet. A vegyipar kérne persze. A nagybefektetők is, lehet. Csakhogy éppen a tányérjukra nem kérnek ők sem. 37 ország zárkózott el az EU hússzállítmányai elől. Vagy kiirtják, vagy a nyakukra döglik. Milyen oltás? Ami húst az EU termel, azt továbbra is el kell égetni, akár van vész, akár nincs. S ezt persze Renate Kühnast asszony mondja (Spiegel, 2001. II. 5.), aki fogyasztóvédelmi miniszterként ült mezőgazdasági elődjének bársonyszékébe. És a német mezőgazda nem ujjong a jószág-apokalipszis hírére, bár a piacon 760 márkát érő tehénért 1000 márkával kárpótolja az EU, de vesztegzárban várni a mészárló kommandót, ahhoz kérges lélek kell. Gyomorfordító volt a csatornafölözéssel, laboratóriumi kutya, macska, patkány adalékával dúsított dögliszt, a csirkegyár, a sertésgyár, a tejgyár is, de amikor nyilvánvaló, hogy ez az út a mezőgazdaság teljes pusztulásába vezetett, akkor a hőbörgő is magába száll.
Ilyen európai újságok hónapok óta hiányzanak a magyar sajtóból, mivel az csak átszállt SZU-ról EU-ra -- vagy mondjuk alája? Mint amikor Sztálinváros neve helyett Hruscsovaljaújhelyet ajánlottak. Azonban Európának nincs Pravdája, hogy magunkról csak a szépet meg a jót írná. Európa -- ha van ilyen -- égett, mint a rongy. De a tenyerét nem porolja, mintha mi sem történt volna. S ez bizony jórészt a közösséget összehangoló sajtójának köszönhető. Azért ezt a fegyelmezetlen európai sajtót megérte volna fél éve feszült figyelemmel kísérni az itthoninak, és szemlézni (mint a Frankfurter Allgemeine BSE-ügyben, mindjárt melegében: 2000. XI. 23.), hányni-vetni, mezőgazdasági szakemberekkel véleményeztetni naponta, sőt talán olvasó-levelezőket hergelni, összeereszteni, kövér legelőről, kaszálóról, tápláló takarmányról, az élőállat-szállítás során szétszéledő bélvírusokról és a szállításhoz lenyugtatózott disznókról, a vajba meg a szopósborjak cseretejébe kerülő marhafaggyúról, és hogy a döggel meg a lisztjével mi lesz, mint a német lapok árkus oldalain (Süddeutsche Zeitung, 2000. XII. 2/3., 14., 19.), és főleg, hogy mivelünk mi legyen, ha ekkorát fordult a világ. Verjék azt a lapot a tenyerükkel, bökjék az ujjukkal az olvasói, és egymás szavába vágjanak, hogy ez egyszer a más kárán tanulhassunk.

 

 
 

*

Az ozorai polgármester asszony segélykiáltását olvastam (Államosított közmunkapénzek, Népszabadság, 2001. II. 27.), s úgy döntöttem, hogy itt meghaladom köz- és vasúti író voltomat, és belecsapok a lecsóba. Egy majd kétezer lelkes község Tolnában karbantartja történelmi hírét Ozorai Pipótól az Ozorai Példáig, és amikor ezzel napra kész, legnagyobb részt munkanélküli lakosságától a közhasznú munkára szánt állami pénzt elveszik. Disznóság. Mivelhogy már rend van, és díjakat nyernek a szépségükért. Hja, ha maguk szépségversenyeken illegnek? "A közfeladat itt a fennmaradást jelenti" -- jelenti ki a cikkben a polgármester asszony kissé mobilosan. Azért telefonálok mobilon, változatlan-e a sorsuk. Nem érti, mire célzok. Elhabogom, hogy aki most a közmunka bérét elvonja Ozorától, az is hiába tördeli a kezét az EU küszöbén. Amíg víztisztítás nincs, tagság sincs, hiába. S a víztisztításhoz ember kell, azt pedig nem lehet alamizsnával kifizetni. Talán még jópénzzel sem. Hát ráadásnak élő vízre visszaköltöző élet közbirtokosi hasznával és tisztelettel, hogy a jövőnket mentő szakemberré lett? Eszmél a polgármester asszony, hogy jaj, ha már megértette, hogy a közmunkára szorulók nagyrészt cigányok, jókor jön, a környék cigány vezetőinek tanácskozása lesz nálunk két napig.

A Simontornyán megálló reggeli gyorsvonathoz csatlakozás két és fél óra múltán van Ozorára, s mindjárt megértem azt is, hogy onnan munkakeresőbe indulni batyu nélkül nemigen lehetséges. Hanem amikor a buszról leszállok Ozorán, rossz sejtelmek fognak el. Kaszagépek rotyogását hallom mindenfelől, ugyanolyat, amilyet a házam elől is, ha a polgármesteri hivatal küzdeni kezd a parlagfű ellen. Csak Ozorán megadják a módját. Szép munkaruha mindenkin és egyenkalap, azon szúnyogháló állig. Ahogy kaszálnak, gondosan, minden tenyérnyi gazt a Cinca-patak partjáig le, olyanok, mint a szétszaladt méhészek.
Ilyet nem láttam, sem Stájerországban, sem az osztrák Őrségben, pedig ott is kihánynak virággal mindent, amit emberileg lehetséges. Kis piactér, körülötte virágok, virágok, és gerendákból faragott kofaállások, ácsvirággal hímesek, és pad, mint egy római szarkofág: fazsindelyes tetejét két-két delfinnel támasztott oszlop tartja. Odébb virágok, lábas virágállvánnyal, festett fazsindellyel lefedve, hogy az esővíz ne bántsa őket, locsolják inkább közmunkában. Odébb Illyés Gyula Iskola virágfaragásos fakapuval, mint persze a polgármesteri hivatal kertkapuja is. S a két kapu közt virító ágyásban szinte dísztelenül Illyés Gyula mellszobra.
A polgármester asszony már a művelődési házban tanácskozik suttogóra fogott hangon egy roma vezetővel. A többiek, mint az ajtónálló megsúgja, benn vannak a fejtágítón. Egytől egyig öltönyben, jól fésülten, illedelmesen hallgatják, hogy egy emelt női hang az értékekről leckézteti őket. Leülök a polgármester asszony mellé, és várom, hogy kirakhassam én is szegényes értékeimet. Jó idő múltán hozzám fordul. Hát elkéstem, olvasom le az arcáról. Jött közmunkapénz, gondolom értékorientáltan. Talán fektetnének helyi értékekbe is? Csatornázásba? Mert azt át lehetne alakítani, tetszik tudni, állandó jövedelemforrássá. Központi támogatást fogunk kapni csatornafektetésre Simontornyáig. Arra rácsatlakozik az útban lévő pár aprófalu. Én ilyen kockázatos vállalkozásba nem megyek, ne is erőltesse. És megy, beül a roma vezetők közé, hallgatni az értékeket. Én pedig kisétálok búcsúszó nélkül.
Állok szemtől szembe Illyés Gyula mellszobrával, s ha életében beszédesek lettünk volna, most megkérdezném: Pipáltál már ilyet? De csak hogy keserűségemet elüssem, mert tudom a válaszát. Milyen szerencse, lelkendezett valamikor a hetvenes években, hogy magyar írónak már nem kell értenie a vízügyhöz! Már csak Aczél elvtárshoz kell értenie, hogy egyáltalán magyar író lehessen, gondoltam akkor kiegészítőleg. Egy korábbi időben, amikor még Révai elvtárshoz kellett értenie, akkor még Pest meg Tihany között az író-fejedelemnek kijáró fehér sport-Mercedesében fuvarozott Wessely Laci, egy másik hun Párizsból, aki viszont a Gulágon is hunoskodott, azért jól tudta, hogy a zsarnokság a fehér sport-Mercedesben is benne lakik egy mondat erejéig. Dzsesszről, nőkről tárgyaltunk, sohasem Illyésről. Mivel aztán Illyéssel nem lettem beszédes a ránk következő évtizedekben sem, ennyit hagyok meg most a szobrának: Nyomorult.
A piac szegletén emléktáblákkal kitüntetett barokk házban jeans-varroda, nem adhat helyet 25 varrógépnél többnek, de alighanem Ozora ipari húzóágazata. Ember sehol a kaszarotyogtatókon kívül, akivel szóba elegyedhetnék, azért a Pipo eszpresszóba térek be. Ott tárgyalnak, és nem kell a rosszkedvemet legyűrnöm, hogy a tudnivalókat megtudjam. Buszon érkeznek csoportok, iskolások, turisták, ha az idő kedvez. Van egy úszómedence, létrát eresztett be most is a gondnoknő egy osztály gyereknek, hogy megfürödhessenek. Könyökös társam a pultnál, a hangjából ítélve lehetnék társa itt már reggel óta, hátrafordul, s azt mondja, azt nem jól tette, anyukám, mert a víz még hideg, ha valamelyiknek a szíve megbénul, maga felel? Egy filmszínész-féle pörköltet eszik odébb, annyira illedelmesen, hogy látni való a romasága. Ő annyit szúr közbe: Még a fagyállót se eresztettük le. Erre a csendes szavára ráreccsen a gondnoknő, hogy inkább eredjen most már, és lőjön egy őzet vagy valamit, mert délután nyugatiak jönnek. Ebből is elegem lett.
Amíg a buszra várok a megálló virághímes fatornácán, elgondolom, hogy meddő órámon, amikor még ilyenek sem jutnak az eszembe, én is nekiállok takarítani, viaszozni a parkettet, gyomlálni a kertet. Mentől lélektelenebb munka, antól jobb. Közben csak eszembe jut valami. Például, hogy a Cinca-patak, amelynek partját most szőrtelenítették, az ötven lépéssel odébb belefolyik a Sió-csatornába. A patakot azért hívták Cincának, másfelé Concónak, Csincsának, Csincsének, mert dzsindzsás volt, sással, csátéval, kákával, náddal benőtt. Volt is élete, nem úgy, mint itt a kibetonozott torkolati szakaszának. Az a tíz kilométer csatornacső Simontornyáig, az rettentő sokba kerül, az semmi, hogy kétszer-ötször annyiba, mint a kámi. S ez sem, az sem fogja meghálálni a költségeit, mert valahol eldugul, másutt megreped, és a lének ha fele eljut Simontornyáig. De ott is mit kezdenek vele? Beléeresztik a Sió-csatornába. Itt, a Sió partján, ahova elsétálok várakozóban, ül egy árva horgász, zöld moslékban a horga. Nagyon örülök, hogy elvisz a busz. De a vezető még ott is azt tárgyalja egy háta mögött álló férfival, kik voltak a negyvenesek közül szívesek, akik az utóbbi hónapban mentek el, ismerősök.
Talán a szívügybe kell beletanulni a mai írónak. Hogy az újságját nyílt szívvel fogadják.
ÖKORÉGIÓ ALAPÍTVÁNY
A FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉSÉRT
8901 Zalaegerszeg, Pf.: 521. 
Tel./fax: 92/348-778
e-mail: ökorégió@tiszanet.hu 		 VIDÉK PARLAMENTJE
1011 Budapest, Corvin tér 8.
Tel./fax: 1/225-0722
e-mail: falumuh@matavnet.hu

Magyar Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottsága
Budapest
Dr. Illés Zoltán elnök

Kedves Illés Zoltán, tisztelt elnök úr!

Szeretnénk felhívni az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottsága figyelmét a kistelepülések szennyvízkezelésének súlyos gondjaira és ezekkel szoros összefüggésben a természetközeli szennyvíztisztítási eljárások engedélyeztetése körül kialakult nehézségekre.

Annak ellenére, hogy a természetközeli szennyvíztisztítási eljárások támogatását és fokozott elterjesztését Magyarország Szennyvízelvezetési Keretterve, valamint a Nemzeti Környezetvédelmi Program is támogatja és prioritásként írja elő minden olyan esetben, ahol erre a feltételek kedvezők, nincs megteremtve a gyakorlat ezek létrehozására, működtetésére.
A figyelembeveendő ajánlások szerint: 
-- 2000 fő alatti lakosságszám alatt a település csatornahálózat építésére nem kötelezett; 
-- 15 fő/ha lakósűrűség alatt megfontolandó a korszerű közműpótlók, szikkasztók kialakítása, különösen, ha a helybeli szikkasztáshoz rendelkezésre álló átlagos teleknagyság meghaladja a 700 m2/telek értéket; 
-- a Kormány 104/1998. (V. 22.) rendelete értelmében minden olyan esetben, ahol a keletkező szennyvíz mennyisége nem éri el a napi 100 m3-t, vizsgálni kell a természetes szennyvíztisztítási eljárások alkalmazhatóságát is.
Eddigi tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy a területileg illetékes vízügyi igazgatóságok és környezetvédelmi felügyelőségek minden körülmények között ragaszkodnak a regionális vízgazdálkodási tervekhez, amelyektől eltérő koncepciót sokszor akkor sem támogatnak, ha az egy korszerűbb, költségtakarékosabb, környezeti és gazdaságossági szempontból alkalmasabb, a helyi önkormányzatok által megvalósítani kívánt alternatívát jelent.
Ezek a regionális vízgazdálkodási tervek általában nem tartalmazzák a természetközeli szennyvíztisztítási eljárásokat, szemléletük erősen elavult, előírásaik, alkalmazott határértékeik miatt szinte kizárólag a nagy, regionális rendszerek kiépítése, ill. az arra történő rácsatlakozás lehetséges.
Kérjük a T. Környezetvédelmi Bizottságot, szenteljen figyelmet a mellékelt dokumentumoknak, vizsgálja meg a kialakult helyzetet, és kezdeményezze a szükséges változtatásokat az engedélyeztetési eljárások, a határértékek és a támogatási rendszerek terén, tegyen meg mindent azért, hogy a szennyvízkezelésben is a fenntarthatóság érvényesülhessen!

Budapest-Zalaegerszeg, 2001. május 4.

Tisztelettel:
 

Márczis Márta
Vidék Parlamentje
Kocsis Anikó
Ökorégió Alapítvány 
a Fenntartható Fejlődésért

1. sz. melléklet
Környezetbarát szennyvíztisztítási technológiák alkalmazásának 
gazdasági, ökológiai előnyei és gyakorlati nehézségei Magyarországon

A környezetbarát technológiák alkalmas megválasztása az a terület, ahol talán a legtöbbet tehetünk a vidék fenntartható fejlődése érdekében: helyi, átlátható, könnyen kezelhető, tájba illő rendszerek létrehozásával. E technológiák között kiemelkedően jól honosítottak Magyarországon a szennyvízkezelésre vonatkozó alternatív eljárások, melyek előnyei: 
-- alacsony beruházási költség 
-- csekély karbantartási költség 
-- magas üzembiztonság 
-- elhanyagolható üzemeltetési költség 
-- takarékosság a szükséges csatornahálózattal 
-- nincs külső energiafelhasználás 
-- lemondás a kémiai anyagokról 
-- nem keletkezik másodlagos szennyvíziszap 
-- tájba illő, nem műszaki létesítmények 
-- új élettér sokféle növény és állatfaj számára 
-- egyszerű javítási lehetőség
Megépítésük és műtárgyaik egyszerűek, zömükben csak földművek. Üzemeltetésük is egyszerű, gépi berendezéseket nem tartalmaznak, villamosenergia-igényük elenyésző. Állandó felügyeletet nem igényelnek. Felhasználhatók kempingek, panziók, bevásárlóközpontok, kastélyhasznosítási programok esetén közműpótló beruházásként is, szennyvíztisztításra, illetve utótisztításra.
Valódi előnyük -- olcsóbb létesítésükön és működtetésükön túl -- a más megoldásokhoz nem hasonlítható, externális haszonban is rejlik.
Az ipari társadalom okozta környezeti szennyeződések korában különös hangsúlyt kell fektetni az olyan technológiák kutatására és alkalmazására, amelyek csak csekély mértékben, illetve egyáltalán nem használnak fel működésükhöz nem megújuló energiaforrásokat. Ezért is szaporodtak mind ökonómiai, mind környezetpolitikai okokból a környezetérzékeny életmód megszületése óta, az 1970-es évek végétől kezdve a növényekkel beültetett talajfilterrel történő víztisztítás és más természetközeli szennyvíztisztítási eljárások.
Sajnos azonban e technológiák gyakorlati elterjedését illetően a jelenlegi helyzet csak egyoldalúan biztató: a helyi közösségek és döntéshozók körében egyre népszerűbbek az alternatív szennyvíztisztító-rendszerek, éppen könnyebb kezelhetőségük, olcsóságuk miatt, de a hatósági döntéshozók szemlélete és a jelenlegi támogatási gyakorlat nem segíti ezek elterjedését, és ez a helyzet az alábbi gondokhoz vezet:
A hagyományos technológiájú regionális szennyvíztisztítók építése egymástól távoli kistelepülések esetén nagyon drága beruházás. Ha mindenütt drága regionális tisztítórendszerek épülnek, ez vagy nagyobb állami támogatást igényel, vagy hosszúra nyúlik a szennyvíztisztítás általánossá tétele, veszélyeztetve a felszíni és felszín alatti vizek minőségét éppen azokon a területeken, ahol a lakosság alacsony száma miatt a természeti erőforrások védelmére egyébként a legtöbb esély és lehetőség van.
A kistelepülések a regionális rendszerekre rácsatlakozva kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, a nagyrendszer fenntartásának és kezelésének terhei számukra gyakran megfizethetetlenek, és a központi rendszer technológiája nem mindig alkalmazkodik a helyi szennyvízhelyzethez.
A regionális rendszerek környezeti szempontból sem feltétlenül kedvezőbbek az egyedi tisztítóberendezéseknél, hiszen a koncentráltan az élővizekbe visszajuttatott tisztított szennyvíz nagyobb biológiai terhelést jelent, mintha ugyanaz a vízmennyiség több kisebb mennyiségként, nagyobb területen elosztva kerül az egyedi tisztítóművekből a befogadóba.
Regionális szennyvíztisztítók esetén az egész közműberuházás 70-80 százalékát a csatornahálózat (azon belül is az igen költséges külterületi csatornavezetékek) beruházási költsége teszi ki. Ezért mind a gazdaságossági, mind a környezeti szempontok érvényesítése érdekében a csatornázás, különösen a külterületi csatornázás minimalizálása szükséges.

Szennyvízhelyzet
 
Csatornázott településen él a népesség 56%-a (~5,8 millió fő)
Keletkezett szennyvíz ~2,2 millió m3/d
Tisztító kapacitás ~1,7 millió m3/d
Élővízfolyásokat terhelő 
kezeletlen szennyvíz		 ~ 0,5 millió m3/d
Az ivóvízzel ellátott  ~ 8 millió fő
lakásokban élők száma (3,7 millió lakás)
A csatornahálózatba is bekötött  ~ 5,8 millió fő 
lakásokban élők száma (1,9 millió lakás)
Csatornázatlan lakásban élők száma ~ 2,2 millió fő
Keletkezett szennyvíz ~ 274 000 m3/d
Tisztított szennyvíz ~ 27 400 m3/d
Élővízfolyásokat terhelő 
kezeletlen szennyvíz		 ~ 247 000 m3/d

Ez a szennyvíz szinte kizárólag az ország ritkábban lakott, csatornázatlan területein, gyakran a vízbázis-védelmi területeken szétszórt kistelepüléseken keletkezik, és a települések alatt a talajba szivárogva megemeli a talajvíz szintjét, veszélyeztetve ezzel a felszín alatti vizeket és az épületek állagát.

A helyes szennyvízkezelés

Mindig komplex ökológiai, műszaki és gazdaságossági tervezés eredménye, melynek során -- különösen kistelepülések esetében -- a következő alapelvek érvényesítésére kell törekedni: 
-- Mindenhol, ahol erre mód van, a csatornázás kiváltása korszerű közműpótlókkal 
-- Természetközeli szennyvízkezelés helyben, iszapszegény eljárásokkal 
-- A kezelt víz élővíz-befogadóban való elhelyezésének kerülése 
-- A kistáj (mint elsődlegesen földrajzi fogalom és viszonylag homogén téregység, amelyben meghatározó tájökológiai egyveretűség van jelen) által meghatározott földrajzi adottságok figyelembevétele 
-- A kezelt szennyvíz tájegységben tartása és hasznosítása 
-- öntözéssel gyümölcsösben, 
-- külterjes mezőgazdasági termelésben (amennyiben arra lehetőség van, ill. gazdaságos) 
-- díszkertben (a szennyvízkezelés módjától függően, vagy fertőtlenítés után) 
-- A kezelt szennyvíz hasznosítása szükségtelenné teszi a P és N eltávolítást (hiszen épp azt hasznosítja), miáltal jelentős beruházási és üzemeltetési költségcsökkentés érhető el 
-- A vezetékes ivóvíz-felhasználás csökkentése 
-- a komposzt-WC modern változatának széles körű elterjesztésével, 
-- a kezelt szennyvíz WC-öblítésre való használatával, 
-- az esővíz gyűjtésével és annak öntözésre, WC-öblítésre történő hasznosításával.

A KÖM-EPA közös vízminőség-védelmi program keretében 1994-1999 között e technológiák elterjesztésére sok erőfeszítés történt: 
-- Regionális képzések az illetékes hatóságok (környezetvédelmi felügyelőségek, vízügyi igazgatóságok, ÁNTSZ, természetvédelmi igazgatóságok) munkatársai, víztisztítással, vízminőség-védelemmel foglalkozó szakemberek számára Magyarország hét régiójában. 
-- Kistérségi vízgyűjtővédelmi tréningprogramok mintegy 60 kisvízgyűjtő vagy részvízgyűjtő önkormányzatai, civil szervezetei és vízhasználói, illetve a területen illetékes érintett hatóságok képviselőinek részvételével

Ennek ellenére és ezeknek a képzéseknek a tapasztalata alapján az alábbiakban összegezzük e módszer gyors elterjedésének akadályait: 
-- A vízügyi igazgatóságok, környezetvédelmi felügyelőségek szemlélete és gyakran ismerethiánya, illetve sokszor előítéletei megnehezítik a természetközeli szennyvíztisztítási eljárások engedélyeztetését. 
-- Az engedélyeztetési eljárás során meghatározó regionális vízgazdálkodási tervek elavultak, szemléletük, tartalmuk túlhaladott, a törvényi előírásokat gyakran nem tartják be, illetve kikerülik. 
-- A csatornázásban, a nagy, központosított regionális rendszerek kiépítésében érdekelt gazdasági-szakmai lobbi-csoportoknak nagy befolyása van az engedélyeztetési folyamatra és a támogatási rendszerre. (Pl.: A vízgazdálkodási tanácsokban olyan cégek, szervezetek képviselői is jelen vannak, akik részt vesznek, illetve erősen érdekeltek a közműberuházások megvalósításában, kivitelezésében.) 
-- A nem megfelelő, rugalmatlan támogatási rendszerek a kistelepülések számára a legkevésbé sem megfelelőek.

2. sz. melléklet
A kistelepülési szennyvíztisztítók szabályozásának 
és finanszírozásának módosítása

A nyugat-dunántúli régió sajátosságait nagyban meghatározza, hogy a területen lévő 646 településből 492-ben -- ez közel 80 százalékot jelent -- a lélekszám nem éri el az ezer főt, míg több mint felében (327 településen) még az ötszázat sem. Másik megközelítésben Magyarország lakosságának 10 százaléka él itt a települések 20 százalékán! Az aprófalvas településszerkezetű területek -- melyek jelentős természeti és tájképi értékek hordozói -- az ország más régióiban is különös, egyedi helyzetben vannak. Igényeik és lehetőségeik jelentősen eltérnek a városiasodott területeken tapasztalhatóknál, anyagi forrásaik szűkebbek, a megoldandó feladatok pedig jelentősen különbözhetnek. Ezt azonban ma a hazai közműfejlesztést szabályozó jogi, szakmai és pénzügyi rendszerek nem veszik figyelembe.
A közműfejlesztési beruházások egyik kiemelkedő területe a szennyvíz kezelésének és tisztításának megoldása. E feladat megoldása hazánk európai uniós csatlakozásának is egyik alapvető kritériuma. Az elsősorban lakossági eredetű szennyvízterhelés komoly károkat okoz a magyarországi élővizekben és természeti rendszerekben, amit a hazai szennyvízkezelésre fordított komoly összegekkel lehet megelőzni. A probléma megoldása több száz milliárd forintos beruházás-sorozat finanszírozását igényli, ugyanakkor Magyarország saját forrásain kívül uniós támogatásokra is számíthat e téren. Ahhoz azonban, hogy a rendelkezésre álló keret felhasználásával a lehető legjobb eredményt -- maximális hatékonysággal minimális kibocsátást -- érhessünk el, a beruházások során fokozott figyelmet kell fordítani a megoldandó feladat sajátosságaira és az egyedi jellemzőkre. A kaptafaként alkalmazott egyenmegoldások számos esetben teljesen fölösleges, nagy költségigényű és kis hatékonyságú beruházásokhoz vezetnek, melyek jelentősen megterhelik a lakosságot, mindemellett és mindezzel együtt alacsony rákötési arányt, és/vagy a határértékeket meghaladó kibocsátást eredményeznek. Ezek helyett a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó, természetszerű tisztítási technológiákra alapozott megoldások kivitelezése sokkal ésszerűbb, költségkímélőbb és eredményesebb lehet. Ezek a kisméretű, alacsony kapacitású létesítmények egyben lehetőséget biztosítanak olyan alternatív technológiák alkalmazásának kipróbálására az alacsony lélekszámú településeken, amelyek nagyban való megvalósítása kockázatosnak látszik, illetve tulajdonságaiknál fogva éppen a kisméretű hálózatok vagy lokális források szennyvizeinek tisztítására alkalmasak. Ilyen alternatív technológiának számít például az ún. nád gyökérzónás szennyvíztisztítás, amely az élő növényzet biológiailag aktív gyökérfelületének szűrő- és abszorpciós képességén alapszik. Ezek a technológiák speciális tulajdonságaiknál fogva gyakran nem férnek bele a kizárólag klasszikus nagyberuházásokban gondolkodó szabályozási keretekbe, holott a helyi gondok orvoslására a nagyipari technológiáknál sokszor jóval alkalmasabbak. Jellemzőjük a fenntartható (sustainable) fejlődésnek megfelelő működés: hatékony tisztítás mellett, alacsony vagy nulla energiabevitelt, alacsonyabb beruházási és minimális fenntartási költséget igényelnek, végül jól illeszkednek a természetbe, annak részét képezik.
A szennyvizek kezelése kapcsán kiemelendők az aprófalvas településszerkezetből adódó következő sajátosságok:

  1. Ezen települések többnyire az elmaradott, periférikus helyzetben lévők közé tartoznak, amelyek nem vagy csak érintőlegesen részesülnek a Nyugat-Dunántúlon néhány gazdasági csomópontban megjelenő (ipari parkok és nagyvárosok) gazdasági növekedés "eredményeiből", fejlettségük az országos átlagnak megfelelő vagy az alatti.
  2. A viszonylagos "fejletlenségükből" adódóan máig eredményesen őrizték meg természeti és épített környezetük értékeit.
Ismert, hogy az Európai Unió a szennyvíz-direktíváiban nem kezeli prioritásként a 2000 fő alatti települések csatornázásának kötelezettségét, ám a kohézió és a fenntarthatóság elvének megfelelő fejlődés, életminőség növelése megköveteli, hogy kistelepüléseink lakossága csupán helyzetéből adódóan ne szenvedjen hátrányos megkülönböztetést e tekintetben sem. Ez a kistelepülésen élők egészséges környezethez való alkotmányos jogát is sértené. Ennek megfelelően az EU-ban a csatornázottság kitűzött aránya 68 százalék. A fennmaradó településeken természetes, vagy természetközeli tisztítási technológiákat alkalmazva oldják meg a szennyvíztisztítást. 
Az aprófalvas településszerkezet miatt megjelenő speciális igények hatására a nyugat-dunántúli régióban elkészült a kistelepülések regionális szennyvízkezelési stratégiájának kidolgozása, amelynek terén a következő tapasztalatokat halmoztuk fel:
-- A csatornázás és a művi tisztítók rendszerének kizárólagos engedélyezése a 2000 fő alatti településeket közös, úgynevezett agglomerációkban, településcsoportokban megvalósuló kényszer-beruházásokba hajszolja. Az egyedi, alternatívnak mondott tisztítók és a kisebb minimális támogatott méret lehetővé tételével elkerülhetővé válnának a túlzott beruházás- és fenntartásiköltség-igényes rendszerek kiépítései ott, ahol arra a környezeti feltételeknek jobban megfelelő, költséghatékonyabb megoldás is szóba jöhet; -- Általában véve 15-20 fő/ha belterületi lakósűrűség alatt, illetve 6-7 km-nél hosszabb összekötő vezetékek esetén gazdaságtalan a közcsatorna-hálózat kiépítése, itt már egyedi szennyvíztisztítók létesítése szükségszerű (közcsatorna-hálózaton a gerincvezetéken összegyűjtött, távolabbi szennyvíztisztítóba való eljuttatást értjük -- természetesen az egyedi tisztítás is igényli házcsoporton vagy egy-egy létesítményen belül a gyűjtővezeték kiépítését). Ennek kötelező vizsgálatát már a mai jogszabályok is előírják, de ennek betartatása gyakorlatilag nem megoldott.
-- A meglévő pénzügyi támogatási rendszer nem ösztönzi a településeket költséghatékony megoldások alkalmazására, emiatt a működtetés sok esetben elviselhetetlen terheket ró a lakosságra.
-- A túlméretezett, drága megoldások magas fenntartási költségei alacsony rákötési arányt, ezzel a lehetségesnél tágabbra nyílt "szennyvízollót" eredményeznek (az alacsony rákötési hajlandóság a telepek szabályos működését is gátolja, emiatt nem tudják teljesíteni az elvárt tisztítási fokot).
-- A mai tisztítottszennyvíz-kibocsátási határérték-követelmények nem veszik figyelembe a helyi sajátosságokat, nem differenciálnak településméret szerint, ami nem teszi lehetővé a helyi alternatív megoldások kidolgozását. A mai szabályozás nem veszi figyelembe az adott vízbázisvédelmi kategórián belüli, településenként kibocsátott terhelés abszolút értékét, pufferképességét, ezért a legnagyobb terheléshez állítja be a kibocsátási határértéket. Ez azonban olyan terheket jelent a kistelepülések lakossága számára, amit többnyire nem tudnak vállalni, így rá sem csatlakoznak a rendszerre
-- A kis- és közepes települések esetén nem áll rendelkezésre a témában jártas szakszemélyzet, ami a piaci viszonyok közt megedződött és más érdekek mentén tevékenykedő kivitelezők túlzott befolyását teszi lehetővé a fejlesztések kialakítása során.
A fenti nehézségek forrása csak kis részben helyi jellegű, nagyobb részben központi szabályozásból adódó. Csak ez utóbbinak a megváltozása hozhatja magával a települési szinten történő pozitív változások lehetőségét is. A koordináció megfelelő szintjének a regionális szintet tartjuk. Ennek érdekében a következő területeken szükségesek változtatások:
  1. A jelenlegi finanszírozási rendszert át kell alakítani a környezeti elvárásoknak megfelelő, de költséghatékony megoldások alkalmazását is megengedő irányba, ami lehetővé teszi az adottságokhoz jobban alkalmazkodó, településméret szerint differenciált (természetesen a környezet eltérő érzékenységét figyelembe vevő) és a lakosság számára még elviselhető költségű szennyvíztisztítási megoldások megvalósítását.
  2. A környezetvédelmi határértékeket differenciáltan, a kisebb tisztítási kapacitás esetén az Európai Unióban érvényben lévő, nagyobb kapacitás esetén a hazai, szigorúbb előíráshoz kell igazítani, ami lehetővé teszi a másutt már kipróbált, az ökológiai és gazdasági feltételeknek is megfelelő megoldások alkalmazását. Kisebb kapacitás esetén a viszonylag magasabb környezeti terhelési értéket az alacsonyabb működtetési költségből adódó, nagyobb rákötési arány révén eredményesebb tisztítási mérték ellensúlyozza. Amennyiben a határértékek nem változnak (az adott terület minden szempontú vizsgálata alapján nem lesznek enyhébbek), azok a kislétesítmények, egyedi szennyvíztisztítók, amelyek az EU országainak többségében megfelelnek, Magyarországon nem lesznek alkalmazhatók. Ez gyakorlatilag kizár jónéhány kistelepülést a tisztítórendszerek alkalmazásának lehetőségéből.
  3. A jogszabályi háttérben javasolható a szervezeti és képesítési elvárások méretkategóriákhoz és technológiákhoz való igazítása, hogy az újító technológiák alkalmazása esetén az egyszerűbb kezelési követelményeknek megfelelő felkészültségű szakértő segíthesse a tisztítótelep működtetését.
  4. Csoportos mintaprojektek indítása szükséges a maitól eltérő, szelíd megoldások kidolgozása, meghonosodása érdekében.
Miután a nyugat-dunántúli régió kedvező földrajzi helyzetben van az európai uniós szelíd technológiák know-how-átvételét tekintve, és e téren az Eurégió és a Phare CBC program jóvoltából már tapasztalatokkal is rendelkezik, kezdeményező tud lenni az alternatív szennyvíztisztítási eljárások országos meghonosításában.
Az aprófalvak és kistelepülések számára -- a nehézségekre való közös megoldás keresésén túl -- technikai segítséget kívánunk nyújtani a természetközeli tisztítók tervezésében, a projektek előkészítésében, különösen a hatósági engedélyeztetések során. Sikeres előkészítéssel 2003-2004 folyamán regionális és ágazati források koordinációjával lehetőség nyílik konkrét beruházások megvalósítására.
Szándékunk megvalósulása két dolgon múlik:
  1. A vízügyi, környezet- és természetvédelmi hatóságok és a kistelepülések partnerek legyenek abban, hogy közösen és "csokorban" dolgozzuk ki az újító technológiák alkalmazásának irányelveit és feltételeit, minden érintett által elfogadható eredményekre jutva.
  2. A tervezés időszaka alatt, azaz várhatóan 2002-2003 folyamán a parlament környezetvédelmi bizottsága, a KÖM és a KVM támogassa törekvésünket azzal, hogy a jogszabályi és finanszírozás-szabályozási változások tegyék lehetővé az aprófalvas településszerkezetből fakadó sajátosságok figyelembe vételét, különösen az újító technológiák alkalmazása esetén.
A szennyvíztisztító létesítmények építésére és működtetésére vonatkozó szabályozási és finanszírozási keretek módosítása nélkül a természeti és tájképi értékekben igen gazdag aprófalvas szerkezetű régiók jelentős része rendkívül nehéz helyzetbe kerül. Vagy vállalja egy gazdaságtalan, drágán fönntartható, és az alacsony kihasználtság miatt technikai problémákkal is küzdő, de központilag támogatott nagyipari technológiájú szennyvíztisztító létesítését, vagy teljes egészében kimarad ezen infrastrukturális beruházásokból. Előbbi esetben szűkös pénzügyi forrásait egy felesleges méretű, drágán létesíthető és fenntartható beruházásra fordítja, és így nem marad lehetősége más olyan intézkedések meghozatalára, amelyek a lakosság életminőségének javításával megállíthatnák, vagy legalább lassíthatnák az elvándorlást. Ezáltal közvetve az egyes régiókra hagyományosan jellemző aprófalvas településrendszer felszámolásához járulunk hozzá. A második verzióban a megoldatlan szennyvízkezelés, a derítők jelentős környezeti terhelése súlyos környezetkárosodáshoz és az ezeken a területeken még jellemzően jó környezetállapot romlásához vezetnek. Magyarország hagyományos tájképi sokféleségéből adódó értékeinek és velük együtt a szennyezésektől mentes környezetnek a megőrzése és átadása utódaink számára a jelen generációk alapvető kötelessége a jövő nemzedékekkel szemben. A Jövő Nemzedékek Képviselete ezért mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a szennyvíztisztítók létesítésére és működtetésére vonatkozó szabályozást és a finanszírozási kereteket úgy módosítsák, hogy az lehetővé tegye a helyi viszonyok által indokolt ideális technológia megvalósítását a kistelepülések számára.
Bozzay Balázs