Henry David Thoreau

A BABFÖLD 
(részlet)

Mondhatom, sajátos tapasztalat volt a babbal való hosszas és beható ismerkedésem: ültetés, kapálás, betakarítás, cséplés, válogatás, eladás -- ez utóbbi volt a legnehezebb! -- , és hozzáteszem: az evés, mert természetesen megízleltem. Szentül eltökéltem, hogy kitanulom minden csínját-bínját. Amikor nőtt, hajnali öttől délig kapáltam, és a nap további részét egyéb dolgaimnak szenteltem. Csodálatosan érdekes, ha az ember behatóan megismerkedik a különféle dudvák, gyomok természetével -- beszámolómban bízvást megengedhetek magamnak némi ismétlést, hiszen munkám maga is csupa ismétlés volt -- , ha olyan kíméletlenül felzaklatja érzékeny szervezetüket, és kapájával oly gyűlöletes igazságtalanságot követ el, kegyetlenül kiirtva az egyik fajtának sorait, míg a másikat önkényesen ápolja, ajnározza. Ez itt ürömfű -- ez libatop -- ez vadsóska -- ez borsfű -- üsd, vágd, nem apád, irtsd ki gyökerestül, egyetlen rostját se hagyd meg a föld sötétjében, mert különben feltápászkodik, és két nap múlva éppoly vidáman zöldell, mint annak előtte. Hosszú háború, és a dudva olyan Trója, amely a nap, eső, harmat támogatását élvezi. A bab mindennap látta, amint kapámmal fölfegyverkezve hadrendjei segítségére sietek, ritkítom ellenségei sorait, és az árkokat gyomhullákkal töltöm fel. Hány, de hány sisakrázó Hektór, ki vállal magaslott ki bajtársai közül, esett el s hullott a porba fegyverem által!
Így tehát a nyári napokat, amelyeket kortársaim közül néhányan Bostonban és Rómában a szépművészeteknek szenteltek, mások Indiában elmélkedve, ismét mások Londonban vagy New Yorkban üzleteléssel töltöttek, jómagam, New England többi farmerével egyetemben, a földművelésnek áldoztam. Nem mintha babot akartam volna enni, mert a babot illetően született pythagoreus vagyok, akár kásafőzésről, akár szavazásról van szó, és mind elcseréltem rizsre; de hiába, némelyeknek a földet kell művelniök, még ha csak képek és hasonlatok kedvéért is, hogy anyagot szolgáltassanak a példabeszédíróknak. Mindent egybevetve ritka gyönyörűség volt, ha túlságosan sokáig folytatom, még kóros szenvedéllyé is válhatott volna. Noha nem trágyáztam földemet, és nem is kapáltam meg az egészet egyszerre, mégiscsak átlagon felüli munkát végeztem, és ez a végén meghozta jutalmát, mert -- amint Evelyn mondja -- "nincs olyan komposzt és trágya, amely hasonlítható volna a földnek ásóval való állandó mozgatásához, átrétegezéséhez, forgatásához". "A földben -- mondja más helyütt -- , kivált, ha friss, van egy bizonyos mágnesesség, mely vonzza az életetadó sót, képességet vagy erőt (nevezzük bárminek), ez a logikája a gondnak, fáradalomnak, amellyel megműveljük, hogy tápláljon bennünket: mindenféle fajta trágyázás meg egyéb idegen és mocskos anyag hozzáadása csupán silány pótléka ezen inhaerens javításnak." Mivel ráadásul földecském ama "parlagon heverő, pihenő, kimerült földek" egyike volt, amelyeket Sir Kenelm Digby emleget, könnyen meglehet -- úgymond -- , hogy a levegőből is "éltető erőt" szívott magába. Elég az hozzá, tizenkét véka babot szüreteltem.
De hadd részletezzem eredményeimet, hiszen Mr. Coleman ellen az a panasz, hogy csak úri farmerek költséges kísérleteiről számol be. Nos tehát, kiadásaim a következők voltak:
 

Bevételem ezzel szemben (patrem familias vendacem, non emacem esse oportet)[1] a következőképpen alakult:
 

Nyereségem tehát, amint már másutt említettem, 8.71 1/2 dollár volt.
Az alábbiakban összefoglalom babtermesztési tapasztalataimat. A közönséges alacsony bokrú fehér babot a legjobb június elseje körül ültetni, egymástól három láb, illetve tizennyolc hüvelyk távolságra: vetőmagunkat gondosan válogassuk meg, hogy a szemek egyformák, frissek és gömbölydedek legyenek. Eleinte ügyeljünk a féregkárokra, és pótoljuk az esetleges hiányokat új ültetéssel. Később -- ha nyílt helyen ültetünk -- legyen gondunk a mormotákra, mert a mormota lerágja a zsenge levélkéket, mihelyt kifejlődnek: később, amikor az első kacsok megjelennek, a mormota erről is tudomást szerez, és lerágja bimbóstul, fiatal hüvelyestül, eközben függőlegesen ül, akár a mókus. Legfontosabb tanácsom azonban, hogy szüreteljünk minél korábban, ha el akarjuk kerülni a fagykárokat, és egészséges, jól értékesíthető termést akarunk betakarítani; ilyen módon sok kártól megmenekedhetünk.
További tapasztalatra is szert tettem azonban. Ekképpen okoskodtam: jövő nyáron nem ültetek babot és kukoricát ennyi fáradsággal, hanem ehelyett inkább olyan magokat -- ha ugyan még nem vesztek ki egészen -- , mint őszinteség, igazság, egyszerűség, hit, ártatlanság és más ehhez hasonlók, ám lássuk, megterem-é ebben a talajban, talán kevesebb gonddal-bajjal, és fenntart és táplál-é engem, hiszen ezekre nézve bizonyára nem merült ki a föld. Így szóltam enmagamban, de sajna! -- azóta elmúlt egy nyár, és még egy, sőt még a harmadik is, és meg kell vallanom, olvasóm, hogy a mag, amelyet elvetettem -- ha ugyan azoknak az erényeknek a magja volt! -- vagy férges volt, vagy más okból elveszítette életerejét, és így nem kelt ki. Az emberek általában úgy és annyira bátrak, illetve félénkek, ahogyan atyáik azok voltak. A mi nemzedékünk is évről évre babot, kukoricát vet, pontosan, ahogy az indiánok vetettek évszázadokkal ezelőtt, és ahogy az első gyarmatosítókat megtanították, mintha ez sorsszerű elrendeltetés volna. A minap is láttam egy aggastyánt, aki, megdöbbenésemre, legalább hetvenedszer ásta meg a gödröket -- és nem magamagának, hogy beléfeküdjék! Miért ne bocsájtkozhatna a New England-i lakos új kalandokba? Miért ne hanyagolhatná el egy kissé búzáját, burgonya- meg szénatermését, gyümölcsét, és kísérletezhetne másféle terményekkel? Miért foglalkozunk annyit azzal, hogy milyen babot vessünk, miért nem törődünk többet az emberek új nemzedékével? Igazán akkor örvendezhetnénk a legjobban, ha biztosak lehetnénk afelől, hogy mindenkiben gyökeret vertek és kisarjadnak azok a tulajdonságok -- vagy legalábbis egynéhány közülük -- , amelyeket felsoroltam, amelyeket mind többre tartunk egyéb földi terményeknél, de bizony többnyire csak elszórjuk magvát, és ott marad lebegve a levegőben. Milyen szép volna, ha például azt mondhatnók: íme, itt jön az úton egy olyan szubtilis, szóban ki nem fejezhető tulajdonság, mint az igazság vagy az igazságosság, új és egyéni változatában -- még ha csak kicsiny részében is! Nagyköveteinket meg kellene bízni, hogy ilyesféle magvakat küldjenek haza, és a Kongresszus közreműködését kellene kérni, hogy ossza széjjel országszerte.
Sosem ragaszkodnánk a szertartásossághoz az őszinteséggel szemben, sosem csalnánk, sosem sértegetnők, bántanók egymást aljas módon, ha megvolna bennünk a méltányosság, a jóakarat magva. És találkozásaink nem volnának olyan elsietettek, felületesek. A legtöbb emberrel nem is találkozom, hiszen nem érnek rá -- túlságosan el vannak foglalva a babföldjükkel. Akkor nem olyan emberrel volna dolgunk, aki örökké robotol, ásóra vagy kapára támaszkodva, s csupán félig kiemelkedve a földből, akár a gomba, hanem olyannal, aki több mint egyenes, miként a fecske, épp hogy földet ér, és úgy jár, hogy 

Amint beszél, szárnya minduntalan
Kitárul, mintha szállna, súlytalan...

Forrás: H. D. Thoreau: Walden 
(Bp.: Fekete Sas Kiadó, 1999.)