Borsos Béla
Egy
év Gyűrűfűn
1999-2000
nyár
Hol tart ma a gyűrűfűi kísérlet,
az ökofalu települési modelljének megvalósítása? Íme, az utóbbi év legfontosabb
eredményei és problémái.
A gyűrűfűi kísérlet az Ökotáj
22. számában megjelent beszámoló óta jelentős mértékben meglódult és megtorpant
(egyszerre). Beérett a gyümölcse a sokéves erőfeszítésnek, és a tavalyi
nyár folyamán megvalósult sok olyan terv, amely eddig csak álom volt.
Az eredmények
Mindenekelőtt befejeződött
a bekötőút építése, a Strabag kivitelezésében és a dinnyeberki--ibafai
önkormányzatok közös pályázatán a területfejlesztési alapból kapott
pénz segítségével, amihez az alapítvány is hozzájárult mintegy négymillió
forinttal és sok-sok munkával. Ezzel megoldódott a korábban rengeteg
kínlódást okozó megközelíthetetlenség problémája. Most már télen-nyáron,
hóban-fagyban és esőben is megközelíthető a település Dinnyeberki felől.
Igaz, csak magas építésű kocsival, mert a három éve saját beruházásban
épült belső szakasz a tél folyamán nagyon tönkrement, tele van kátyúval.
A nyár folyamán ezeket jórészt feltöltöttük, de a hidak feljárói még
most is szeretik leszedni a kipufogódobokat. Elkészült a belső úthálózat
is, amely gyakorlatilag az összes jelenleg lakott telket összeköti egymással.
Az már látszik, hogy minden egyes tél (különösen ha a közelben erdőgazdasági
termelés folyik és a nagy teherautók a mi utunkat használják, amelyet
lezárni gyakorlatilag lehetetlen) kemény vámot fog szedni a nagy kínlódással
összekapart úton. A lösz, amely építőanyagként barát, útalapként a legnagyobb
ellenség: minden alapot elnyel, különösen ha a vízelvezetés nincs rendesen
megoldva.
Úgy tűnik, sikerült megmenteni
a közösségi épületet. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy most, amikor
már mindenkinek elege lett az örökös kínlódásból és a beázások utáni
renoválásból, a szigetelés és a kupola körüli huzavonából, valamint
mire mindenki, aki kénytelen volt használni, a fenti körülményekből
kifolyólag pánikszerűen elhagyta azt (volt, aki inkább a csupasz telkére
költözött ki sátorba, mintsem hogy a penészes, átázott falak között
dekkoljon), végre sikerült annyi pénzt egyszerre beletenni, hogy hivatásos
vállalkozóval egy szabályosan megtervezett és kivitelezett tetőt tegyünk
rá. Ez jó is meg rossz is. Jó, mert végre használható lesz az épület,
amint megint lesz annyi pénz, hogy a belsejét tisztességesen megcsináljuk
(jelenleg elég romos, a vakolat leázott, le van verve és elég lehangoló
benyomást kelt). Viszont száraz. Ez nem fordult elő fennállása óta még
sohasem. Viszont rossz, mert le kell vonnunk a következtetést, hogy
a tervet ebben a formában és ezen az éghajlaton a mi műszaki-technikai
színvonalunkon nem lehet megvalósítani, ezért most már egészen másképpen
néz ki, mint a terveken. További hátrányos következménye a tetőnek,
hogy a kupolát is el kellett bontani, mert a kettő nem volt összehozható,
és ezért ott is egy kisebb tető van, ahol eddig a szabad égre tekinthettünk
fel. Ettől óhatatlanul komorabb és sötétebb lett az épület. Viszont
könnyebb kifűteni. A képe is sokkal egységesebb lett; ha a külső vakolás
elkészül, egészen takaros ház lesz belőle. A legnagyobb baj azonban
ezzel a kényszermegoldással az volt, hogy miután az eredeti tervben
tető nem szerepelt, a kialakított tető dőlésszöge igen alacsony lett,
és ezt csakis a bitumenes zsindellyel lehetett lefedni, ami nagyon hasznos
és nem is igen csúnya anyag, de mindennek mondható, csak környezetbarátnak
nem. Olyan megalkuvásra kényszerültünk hát, ami nem volt benne az eredeti
tervekben, de a filozófiában sem. Ember tervez, Isten pedig a zselici
időjárás sajátosságain keresztül végez. A tető a körülmények, valamint
a szükséges átalakítások miatt méregdrága lett, több, mint hárommillió
forintot kellett rákölteni.
Hatalmas előrelépésnek tekinthető
az is, hogy négy vagy öt házi szennyvíztisztító építését tudjuk magunk
mögött, ezzel beváltva ígéretünket, hogy csinálunk valamit a szennyvizünkkel.
A Telepesház előtti nádágyas telep kicsit el van méretezve, és a pénz
teljesen elfogyott, így aztán befejezésre vár. További simítások szükségesek
másik három, már működő rendszeren, egynek pedig csak a gödre és az
aknái vannak készen, még feltöltésre és szigetelésre vár. A fenti építmények
egyébként nélkülözhetetlenek ahhoz is, hogy végre használatba vételi
és lakhatási engedélyeket kapjunk. Ezzel történne meg a döntő lépés
az új település kialakítása felé, hiszen ekkor már nem csak papíron,
hanem a hivatalos hatóságok által elfogadottan is lennének itt lakóépületek.
Az 1999-es nyár folyamán
végre beüzemelte a Matáv is az összes ide kért telefonvonalat. Több
mint féléves késéssel és rengeteg félreértéssel, problémával, műszaki,
megvalósítási nehézségekkel küszködve, de végül beváltották ígéretüket,
és jelenleg a Telepesházban egy olyan műszaki berendezés üzemel, amelyre
távlatilag ráköthető az egész falu összes telefonvonala. Ez azt jelentette,
hogy az általunk benyújtott négy darab ISDN2 vonal kiépítéséhez a cégnek
ide kellett húznia Bükkösdről egy gerinckábelt, Dinnyeberkin keresztül,
méghozzá föld alatt, mert rendezési tervünk időben megtiltotta bárkinek
a légkábel vezetését. Az egyik műszaki probléma éppen abból adódott,
hogy a már elkészült és bemért kábel időnként rakoncátlankodni kezdett,
és hol volt vonal, hol meg nem, amíg a Bükkösd--Dinnyeberki közti légkábel-szakaszt
is ki nem cserélték. Ezen túlmenően a tél folyamán napi rendszerességgel
láttuk vendégül a Matáv dolgozóit, akik hol egyikünknél, hol másikunknál
bütyköltek valamit, de mindez nem vezetett eredményre addig, míg többszörös
fenyegetést követően végre ki nem cserélték a végberendezéseket. Hiányos
tájékoztatás miatt az alapítványi végberendezés ma sem üzemel még, bár
a vonal él. A végső kép úgy néz ki, hogy két darab ISDN2+ vonalat lehet
pillanatnyilag rendeltetésszerűen használni, a harmadik (alapítványi)
is él, de nincs rajta készülék, van egy régi, úgynevezett RLL telefon,
és van három rendes vonalas telefon. Egy nyilvános állomást igény híján
visszamondtunk. Az eddigiek alig kerültek pénzbe, mert a Matáv erősen
késett saját határidejéhez képest, és ezért kötbér formájában gyakorlatilag
vissza kellett fizetnie a csatlakozási díjakat. A telefonrendszer kiépülése
az eredeti gyűrűfűi koncepció szerint azt jelenti, hogy immár semmi
akadálya nincs a posztindusztriális, telekommunikációra épülő települési
modell kialakításának, hiszen létrejött az összeköttetés.
Bárki, aki
telefonon, interneten keresztül munkát tud végezni, idetelepülhet. Az
eredeti elképzelés az volt, hogy a kommunikáció fontosabb, mint a bekötőút,
és ezért hamarabb is kell elkészülnie. Ez így is lett, igaz, csak néhány
héttel előzte meg a vonalak bekötése az út átadását. Rá kellett ugyanis
jönnünk, hogy amíg a körülöttünk létező társadalom ennyire mobilis és
gépjárműfüggő, mi sem tudunk lemondani ennek előnyeiről.
A résztvevők személyes életében
azonban a legnagyobb változás és előrehaladás kétségtelenül az ibafai
csapat kiköltözése volt. Amire hét-nyolc éve vártunk (az első telepesek
1992-93-ban érkeztek meg Ibafára), íme, valóság lett: a négy ibafai
család, akik a kezdetektől együtt dolgoztak és küzdöttek, most mind
kiköltözött. A dolgok sajátos alakulásából következően nem egyszerre,
de gyors egymásutánban, egymást segítve és persze nagy-nagy izgalommal.
Sok megoldandó kérdés halmozódott fel, amelyekre mind választ kellett
adni. Ezek java technikai jellegű volt: elkészül-e az út, mire a házak
elkészülnek? Hogyan oldjuk meg a különböző kérdéseket (víz, szennyvíz,
komposztvécé és így tovább)? A kivitelezés is nehezen ment, főleg a
közlekedés és a munkások, anyagok szállítása okozott rengeteg gondot.
Azóta,
hogy a bekötőút és a belső út rendelkezésre áll, mindez sokkal könnyebbé
vált, az utánunk jövők nagyságrendekkel könnyebb helyzetben találhatják
magukat. Sajnos, az ibafaiak életében is történtek változások, kiderült,
hogy nem mindenki képes vagy akar csak Gyűrűfűn élni, és ezzel mi magunk
szegtük meg az egyik alapszabályt, miszerint nem szeretnénk üdülőfalu
lenni. Bár üdülőfaluról most sincs szó, a négy családból kettő nem tartózkodik
állandó jelleggel Gyűrűfűn, egyikük külföldön vállalt munkát és havonta-kéthavonta
ingázik, a másik a téli időszakot Pesten tölti.
Hatalmas eredménynek könyvelhetjük
el, hogy ami a kezdő csapatnak nem sikerült, a már kezdetben Gyűrűfűn
letelepedetteknek igen: a mezőgazdasági munkák beindítása. Szintén a
tavalyi nyár folyamán ugyanis átköltözött Perkátáról
a kecskefarm, és immár Gyűrűfűn működik az erre épülő, biodinamikus
minősítésű és az európai szabványoknak is megfelelő, pályázati támogatással
épült sajtüzem. Ezzel a már korábban ott lakó két család mellé még egy
harmadik csatlakozott, akik mezőgazdasági termeléssel foglalkoznak.
Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a Telepesházból felkerültek a Bivalydombra
az ehhez szükséges berendezések, és ott a sajtüzem és az ideiglenes
lakóhelyiség mellett elkészült a kecskék istállója is.
A fentieken kívül még két
telek van előkészítve a kitelepülésre, az egyiken áll egy átmeneti szállásnak
szánt épület, a másik gazdára vár: a jelölteknek beletörött a foguk
a vállalkozásba, és elhagytak minket.
A kiköltözőkkel együtt megszaporodott
az iskolás korú gyermekek száma, ezért megoldást kellett találni az
oktatási kérdésre. Szeptemberben, mintegy varázsütésre, megoldódott
ez is: egy újonnan jött, lelkes fiatalt felvett a körzeti általános
iskola képesítés nélküli pedagógusnak azzal a megegyezéssel, hogy ő
időnként bejár Almamellékre az óráit leadni, a többi napokon pedig Gyűrűfűn
vezeti az egyik magánlakásban megnyitott "kihelyezett tagozatot", ahova
először nyolc gyerek, majd egy család távozásával már csak öt gyerek
járt. Sajnos, a megegyezés csak egy tanévre szólt, a fiatal számítástechnikus
tanító néninek viszont annyira megtetszett a dolog, hogy elment diplomát
szerezni hozzá. Idén szeptembertől szétszóródtak a gyerekek; azt a két
évet, amíg tanítójuk immár képesítéssel visszajön, kollégiumban, magántanulóként,
illetve ingázva kell kibírniuk.
A gondok
Az eddig említett eredmények
mellett azonban nagyon komoly problémákkal is küzdünk. Talán felesleges
megemlíteni, hogy mindaz a beruházás, amit az előbbiekben felsoroltunk,
nagyon komoly anyagi forrásokat igényelt mind az alapítvány, mind a
résztvevők oldaláról, és ezért nemcsak a magánszemélyek, de az alapítvány
forrásai is kimerültek. A 2000 tavaszán fennálló mintegy ötmilliós hiányt
az alapítvány új kuratóriuma az egyetlen elképzelhető módon, a funkciótlanná
vált és azóta üresen álló ibafai kastély értékesítése útján oldotta
meg. Sajnos, ezzel még nincs vége. Az anyagi gondokat nem csak az adósság
okozza. A kialakított infrastruktúra, az út, a Telepesház, a földterületek
kezeléséhez, karbantartásához rengeteg pénzre lenne szükség, miközben
bevétel alig van. Igaz, néhány újabb pályázaton sikerült nyerni, ezek
azonban mind az újonnan (2000 nyarán) felszabadított KAC-keretből származnak,
és pénzt még nem láttunk belőlük (2000 novemberéig). Az egyéb pályázati
források lassan elapadnak. Az Európai Unió megszüntette az éppen futó
támogatást, arra való hivatkozással, hogy nem a pályázatnak megfelelően
használtuk fel a kapott összeget. Ez ugyan igaz, ők azonban más okot
adtak meg, mint ami ténylegesen történt, ezért az a gyanúnk, hogy előre
eldöntött dologról van szó: a PHARE-rendszert az unió le akarja zárni,
és máris kevesebb a pénz, mint ami a futó pályázatokra kell. Ezért zárnak
ki mindenkit, aki gyanús, alaposabb vizsgálat nélkül. És ezért maradt
Gyűrűfű a második részlet kifizetése nélkül, ami az ötmilliós adósság
kialakulását eredményezte. Ez azt is jelenti, hogy a mi pályázati lehetőségeink
még külön is beszűkültek.
Az alapítvány vezetése és
vele a közösség élete válságban van. Szerettünk volna egy nem végrehajtó
kuratóriumot összeállítani, és a PHARE-pénzből egy hivatásos programvezetőt
alkalmazni. Ez a tavalyi évre sikerült is, és így jöhetett létre az
a hatalmas eredmény, amelyről beszámoltam. Ám azt nem várhatjuk, hogy
programvezetőnk akkor is maradjon, amikor fizetni már nem tudunk neki.
Ugyanakkor a kuratórium összes tagja (különböző időpontokban és megokolással,
de) lemondott. 2000 tavaszán egy "kényszerkuratórium" állt fel, amely
féléves működése során rengeteg eredményt elért, viszont sajnos elvesztette
az itt lakók egy részének bizalmát. Most amolyan "ex lex" állapot van,
ami nagyon kellemetlenné válhat hosszú távon. A viszonyok kifejtése
szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Mindenesetre a személyi ellentétek
nagyon nehezítik a döntéseket. A nehéz helyzetekben szokásos egymásra
mutogatás
mellett a koncepciók, elképzelések és a vezetési stílus, valamint erély
is jelentősen eltér az egyes aspiránsok között. Létszámban is nagyon
kevesen vagyunk ahhoz, hogy egy háromfős kuratóriumot kiállítsunk, nem
is beszélve a tavaly novemberben hamvába holt egyesület-alapításról.
Ezért igen fontos lenne végre, hogy a bürokratikus-adminisztratív és
természeti-műszaki vonatkozások után tiszta viszonyokat teremtsünk a
lelkekben és a közösségben is. Tisztázni kell a részvétel feltételeit
és a résztvevők személyeit, hiszen az alapítványnak továbbra sem lehet
tagsága, jó volna valamilyen szervezet, amely valóban papíron is a résztvevőket
képviseli. A
2000 nyarán kialakult patthelyzetet az ősz folyamán -- és jelenleg is
-- zajló megbeszélések, tárgyalások, sokszor személyes megrendüléssel,
átható változásokkal, önmagunkba tekintéssel és felszabadító megtisztulásokkal
tarkított folyamatok erősen oldották, reményünk van a megegyezésre,
de még messze vagyunk attól, hogy ütőképes, erős, egészséges közösségnek
tekinthessük magunkat.
Az egyik legnagyobb baj,
hogy nincs utánpótlás. Ez részben a mi hibánk, hiszen nem nagyon hirdettük
a lehetőséget, és a kialakult feszültségeket messziről megérzi rajtunk
mindenki, másrészt úgy vélem, hogy sokan el is riadnak a nehézségektől.
Harmadszor, és sajnos ez az, amit nem lehetett előre látni, a közvélemény
hangulata és figyelme más irányba fordult, úgy érzékeljük, hogy különlegességként
még csak megnéznek minket, de az alternatív életforma kialakításának
divatja az ezredforduló örömelv-vezette virtuális világában és a fogyasztói
társadalom előnyei közepette leáldozóban van. Pedig ahhoz, hogy Gyűrűfű
életképes maradjon, még legalább 10-20 családra, betelepülőre lenne
szükség, akik anyagilag is elég erősek ahhoz, hogy létfeltételeiket
megteremtsék, a közös dolgokba besegítsenek, és közben még a házukat
is felépítsék. Bár a sok tapasztalat és az új infrastruktúra birtokában
ez sokkal könnyebb már, mint eddig volt, de még mindig sokkal nehezebb,
mint bárhol másutt. Fejesugrás, amit nem mindenki vállal szívesen.
Pedig számos terv, fejlesztés
vár megoldásra illetve megvalósításra: további pénzeket kell szerezni,
rendezni végre közös dolgainkat, új jelentkezőket toborozni, a vízgyűjtő
területet megtervezni, vízgazdálkodási, erdészeti beavatkozásokat elvégezni,
a Telepesházat befejezni, az utat fenntartani, gyepeket művelni, fogadó
létesítményeket, vendégparkolót létesíteni és így tovább.
|