Márczi Imre

Klebelsberg ürügyén

"A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, 
hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá."

A fent idézett mondatot akkor mondta valaki, amikor a fegyverek párbaja után kivérzett Európa és benne Magyarország. Az első világháború legnagyobb vesztesége az volt, hogy az európai társadalmak feszültségeit nem sikerült békés eszközökkel csökkenteni. A tragédia pedig az, hogy a nyers erő sem rendet, hanem pusztulást eredményezett. Ez a keserű tapasztalat világított rá arra, hogy a megoldást más síkon kell keresni. Az egy időre elhomályosult tudás és kultúra új fényben tűnt fel. Innen érthető Klebelsberg Kunó kultuszminiszter fenti mondata. 

Érdemes a mondásnál elidőzni egy kicsit. Mit is állít? Nem a kard, hanem a kultúra a megfelelő eszköz. Mai kifejezésekkel élve: nem a hardver, hanem a szoftver... Nem a nyers erő mértéket nem ismerő meggondolatlan bevetése, hanem a probléma gondos elemzése után megtalált kulcselemek, összetevők, feltételek bonyolult egységbe szervezése! A mai élet alapvető eszközének, a számítógépnek a fejlődése mindennél beszédesebb példát mutat erre.

Némileg zavarba ejtő a mondat azon állítása, hogy a hazát naggyá kell tenni. A Trianon utáni helyzetben ennek egyértelmű üzenete az volt, hogy vissza kell állítani a földrajzi Nagy-Magyarországot. De ma, a globalizációs tapasztalatok korában ezt is némileg másként látjuk.

A világ legnagyobb, legegységesebbnek gondolt államai -- például a Szovjetunió -- és vállalatai -- mint a Microsoft -- bomlanak fel vagy mutatkoznak rajtuk repedések. Az igazi egység szerves: az alkotó részek belső logikája, együttműködése biztosíthatja, amit a közös értékrend és a részek közötti kommunikáció tart fenn. Nem hiszem, hogy Klebelsberg előtt a békebeli Nagy-Magyarország ábrándja lebegett. A nagyságot a kultúra, a műveltség révén gondolta elérni. Egész munkássága arról szólt, hogy miként lehetne a műveltség színvonalát tartósan emelni a korábbi időkhöz képest. Ehhez pedig mindenekelőtt az iskola, az oktatás és a nevelés juttathat.

Hogy kell-e naggyá lenni, nem kérdés, mert ez a törekvés az ember génjeibe van írva. A növekedés az élet lényegéhez tartozik. Az utódoknak életteret, azaz életfeltételeket biztosítani nem megkerülhető feladat. Megoldásában a szülő és a gyermek egyaránt részt vesz. A szülő elsődleges szerepe az, hogy átadja azt a tudást, aminek alapján az utódok ki tudják alakítani és fenn tudják tartani saját életmintájukat. Klebelsberg úgy gondolta, hogy az élet sikere, a nagyság, a növekedés döntő mértékben a kultúrán múlik. Ez pedig olyan sajátos valami, ami nem fogy azzal, ha szétosztják. Sőt nő, mert mások eltérő kulturális és léttapasztalatai megtermékenyítőleg hatnak. 

Fel lehet említeni, hogy a Trianon utáni helyzet sajátos volt, amennyiben a békediktátum megtiltotta a fegyverkezést, és így több pénz jutott a kultúrára. Nem elhanyagolható az sem, hogy az elcsatolt területekről a csonka országba menekült értelmiség számottevő szellemi tőkét jelentett. Kísért a gondolat, hogy az utódállamok és hazánk kulturális színvonala között ma is felfedezhető különbség oka részben ebben a kényszerű migrációban gyökerezik. 

A trianoni trauma a magyarságot szerepének újragondolására indította. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy a klebelsbergi kultúrpolitika mennyiben segített ebben. A kérdés különös hangsúlyt kap a mai magyar társadalom szempontjából. Ma, amikor a negyvenéves "pusztai vándorlás" után megérkezik hozzánk Európa, lényeges kérdéseket kell megválaszolnunk. Megvan ehhez a tudás, a műveltség? Működik-e, döntőképes-e a társadalom? Az intézményrendszer valóban a nép, a társadalom, az ország érdekeit képviseli? Súlyos kérdések ezek, és mindegyik a kultúrára, tudásra, bölcsességre mutat. Hol van ma egy Klebelsberg Kunó? Vagy reálisabban feltéve a kérdést: Van-e ma olyan erő Magyarországon, amely képes a kihívások megválaszolására? Kinek van kivitelezhető nemzeti kulturális stratégiája? Olyan, amely a saját hagyományokra épít, amely átgondolt, hosszabb távra tekint?! 

A költői kérdés mögött komolyabb gond rejlik. Van a mai magyar társadalomban általánosan elfogadott értékrend? Nem egy zavarodott, szétforgácsolódott, naponta "szétszerkesztett" társadalomban élünk, ahol minden energiát felemészt a közvetlen holnap megnyeréséért folytatott erőfeszítés? E téren nincs különbség kisvállalkozó, értelmiségi, munkás, paraszt (?), bankár és politikus között. 

Kiáltó ellentétben van ezzel az a tény, hogy a szellemi szférában, kultúrában eszközölt változtatások hatásai hosszabb idő után mutatkoznak meg. Emiatt értelemszerűen nehezen korrigálhatók és alig visszafordíthatók. Senki sem vitatja, hogy alapvető nemzeti érdek a társadalom egyensúlyának, működőképességének fenntartása. Ugyanakkor mindenki tapasztalja bizonyos rétegek látványos kiemelkedését és más csoportok leszakadását. A társadalomnak ez az átstrukturálódása nem a kulturális értékek, hanem a profitszerzés mentén történik. Félő, hogy a feszültségek növekedése idővel kezelhetetlen konfliktusok forrása lesz. A részletes elemzés a szociológia feladata. Itt csak a kulturális stratégia elemi fontosságára hívjuk fel a figyelmet -- hangsúlyozva azt, hogy ennek első számú feltétele a hatékony kommunikáció a társadalom rétegei, érdekcsoportjai, valamint a hatalom képviselői között. 

Kézenfekvő e ponton a média hatalmára és felelősségére hivatkozni. Befolyása alól nemigen vonhatjuk ki magunkat; elkötelezettsége, értékorientációja finoman szólva nem a kulturális értékeket preferálja. Keményebben: amit közvetít, az nem a valóság, hanem annak "medializált", eladhatóvá tett kliséi. A sokarcú médiáról való mindenkor hálás eszmefuttatás helyett fordítsuk figyelmünket inkább az oktatás, nevelés kérdése felé. 

Napjaink rövid távra tekintő szemlélete nehezen birkózik e témával. Minden oktatással kapcsolatos átfogó gondolat, döntés az emberi életciklushoz kötődik, de legalább négy-nyolc évet számba kell vennie. Nem választható el a magánszférától, a családtól, szociálpolitikától -- ezzel már csaknem eleve kezelhetetlennek nyilvánítjuk a napról napra változó, globalizálódó világban. Ez azonban nem ment fel az alól, hogy a problémával szembesüljünk. 

Az oktatás feltételei az utóbbi évtizedekben nagymértékben megváltoztak. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy az ókorból örökölt "skóla" mindeddig elfogadható hatékonysággal közvetítette nemzedékről nemzedékre azt a tudást, amely az élet folyamatosságát -- zökkenőkkel ugyan, de -- biztosította. Esetenként nagy kultúrtörténeti pillanatokat is létrehozott (Padua, Göttingen, Párizs, Oxford stb. egyetemei, a Harward, a MIT; de említhetnénk a népfőiskolai mozgalmat vagy épp Klebelsberg hazai népiskolai programját). Az utóbbi időben azonban a körülmények legalább négy ponton gyökeresen megváltoztak.

A technikai haladás -- a tömegkommunikáció és a számítógép elterjedése -- eddig elképzelhetetlen hatékonyságúvá tette az információ elérését, továbbítását és tárolását. Ez a szakmai részismeretek, adatok memorizálását csaknem teljesen feleslegessé teszi, mert egy pillanat alatt elérhetők a számítógépes adatbázisokban. 

A specializálódás olyan mélységű tudást követel, amely kizárja, hogy valaki akár csak a saját szakmája egészét átfogóan ismerje. Ez a specialisták nagymértékű együttműködését követeli; komoly tudományos eredmény nem is születik ma e nélkül.

A tudományterületek fejlődése olyan gyors, hogy folyamatos, egész életen át tartó tanulásra van szükség. Ez még a hétköznapi életre is érvényes, ahol folyamatosan jelennek meg új technikák, módszerek, eljárások (például a mobiltelefon). Ezt az igényt a hagyományos képzés nem tudja kielégíteni. 

A hagyományos oktatás költségei folyamatosan emelkednek. Az energia, utazás és tanszer stb. mind "hardver-jellegű", ami azt jelenti, hogy merev költségvonzata van, ami viszonylag merev korlátokat jelent a hozzájutásban -- legalábbis sokkal kisebb arányban növelhetők, mint az oktatással szembeni igény. Az új technikák olyan tudásátadási formákat kínálnak, amelyek költsége (egységnyi információra vetítve) töredéke a hagyományosnak. Kialakulóban van egy információs világpiac, ahol bizonyos "aktuális", sőt divatos információnak igen magas az értéke, míg mások -- éppen a kulturális értékeket közvetítő információk -- viszonylag olcsón vagy ingyen beszerezhetők.

A hagyományos iskola kritikájától eltekintünk. Merev képzési rendjével és tananyagával, a memoriter elsajátítandó anyagok ballasztjával, a számonkérés és minősítés életidegen voltával és költségeivel aligha képes átadni azt a sokrétű tudást és problémamegoldó készséget, ami a mai körülmények közötti sikeres életalakításhoz szükséges. Engedtessék meg, hogy most álszent módon süket fülekkel menjünk el a sokszor hangoztatott vád mellett, miszerint az oktatás elsődleges célja valójában nem kreatív egyéniségek képzése, hanem a mindenkori társadalmi renddel konform utódok tömeges formálása. 

A fentiek egy folyománya, hogy az oktatás, képzés üzleti alapra csúszik át. A szelekció szempontja a tehetség helyett (esetleg mellett) az anyagi forrás, ami kontraszelekciót eredményez. A tehetség és elit valamikor szervesen összetartozó fogalmai szembekerülnek egymással. Idővel azok jutnak döntési pozíciókba, akik a szükséges (vagy annak nyilvánított) végzettség megszerzését meg tudták fizetni. 

A speciális tudás -- legyen mégoly alapos is -- szélesebb műveltségi alapok nélkül kiszolgáltatottá tesz. Jellemző a drága, speciális tanfolyamokat végzett fiatalok gyors sikere egy adott területen, majd gyors mellékvágányra kerülése a tudásuk gyors avulásával. Vagyis: szakadék van a szakmai, eszköz-jellegű és a konzervatív, megőrző, fenntartó tudás -- általános műveltség -- között. 

Ha biztosítani lehetne a kettő egyensúlyát, a mai fiatalok kevésbé volnának kiszolgáltatva a gyorsan változó munkaerőpiaci érdekeknek, saját identitásuk alapján tudatosabban vállalnának társadalmi szerepeket, illetve indítanának jól megalapozott saját vállalkozásokat -- akár kulturális téren is.

Egyelőre úgy tűnik, hogy az állam kivonulni igyekszik az általános, a létet megőrző és hosszú távon biztosító oktatásból és közművelődésből. Átengedi a terepet a gazdasági érdekeknek. A lefelé nivellálódás káros hatása az oktatás értékrendjében nem szorul magyarázatra. A társadalom oktatásra fordított humán erőforrásainak szétforgácsolása ugyancsak be nem látható károkat okoz. Nem kerülhetjük meg a döntést arról, hogy árunak tekintjük-e a kultúrát, oktatást, humán szférát.

 A mostani állami kultúrpolitika, úgy tűnik, döntött, mégpedig a társadalom nyilvánvaló érdekei ellenében. Mindenki tudja, hogy a társadalom jövőjéről van szó, aminek a kiárusítása a hazaárulás legsúlyosabb formája.

Mit lehet tenni? 

Ki kell fejleszteni a tudásnak, a műveltség átadásának a mai kor feltételeinek megfelelő módjait. Ennek az elemei már megvannak, működnek és részben a hagyományos oktatásban is alkalmazzák őket. A problémák és az eredmények felsorolása egy másik tanulmány tárgya lehetne. Annyi bizonyos, hogy a távoktatás és az egyetem fogalmának újragondolása két alapvető mozzanat ebben a munkában. Nem véletlen, hogy minden fejlett országban igen jól szervezett, többnyire akkreditált (elismert) távoktató egyetemek működnek. 

Az oktatási modellek kialakításával egy időben meg kell kezdeni azok átültetését a gyakorlatba. E ponton lép be az anyagi források kérdése. Nyomós érv, hogy a távoktatás egy főre és egy tanulási egységre vetített költségei sokkal alacsonyabbak, mint a hagyományos oktatás kiadásai. Jelentőségében nehezen túlbecsülhető az a tény, hogy a távoktatás igen széles körű hozzáférést biztosít a társadalom bármely csoportja, rétege esetében. Úgy tűnik, hogy ez lesz az igazi esélyegyenlőség biztosítéka a jövőben. 

Egy lépésben megvalósítani egy ekkora váltást az oktatásban természetesen lehetetlen. Számtalan próbálkozás, kísérlet szükséges. A meglevő oktatási és közművelődési minták sok eleme átvehető, régi formák új módszertannal, tartalommal frissíthetők. A kísérletek minden bizonnyal számos olyan mintát eredményeznek majd, amelyek átmenetet képeznek a kialakuló képzési formák között, és lefednek sajátos igényeket: műhelyek, akadémiák, szümpozionok, táborok, szabadegyetemek, művelődő, művészeti körök stb. -- a sort sokáig lehetne folytatni. 

A vázolt oktatási, távoktatási reform, illetve innováció elsődlegesen állami feladat, de legalábbis állami finanszírozást igényel. Ehhez folyamatos nyomásgyakorlás, lobbizás szükséges. Mi van ennél fontosabb, ha az utánunk jövők és az ország jövőjéről van szó?