A Sárköz vízzel gazdálkodó népe a dunai és a sárvízi "kis- és nagyvíz váltakozásának ritmusa szerint alakította haszonvételeit. A XVIII. század végéig meg sem kísérelte útját állni az árnak, hanem éppen mind nagyobb területeket próbált bekapcsolni e természetes lélegzésbe."(Andrásfalvy Bertalan)

Két évig járt ránk a víz. Csapadék, ár, vadvizek: a régi földárja, fakadóvíz, turjánvíz, vízügyi gyűjtőnéven belvíz száz éve, a nagy ármentesítések vége óta. Amióta a vízjárás természetéről való köztudomásunk is egyre apad. Amióta egy-egy nagy víz katasztrófa és tragédiák okozója. Ezek azonban három napig újságok, és az itt maradó vízzel nincs mit kezdenie a hírszórásnak -- agrárium ez vagy akvárium? --; a földművelésügynek sem nagyon. A támogatást nyilván növelni kell. Visszaesésben a mezőgazdasági kivitel, a gazdák zúgolódnak. Igaz, ha aszály jár ránk, akkor is.
Jó, ha ennyit tud a pesti ember a messzi-messzi magyar vidékről. A cián- és nehézfém-katasztrófák a Tiszán hazafias pályára terelik a tudatlanságot. Legalább üdítően pimasz volt O. Horváth György vezércikke a Magyar Hírlap 2000. március 25-ei számában. Agrárpúp. Az ország gazdasági mutatói a multik áldásos tevékenysége folytán örvendetesek. A növekvő ipar remélhetően elvisel egy agrárpúpot a hátán. Ez a növekvő gazdasági erő három-négy nagyvárosban munkál. A többi ország, az bizony púp a hátán. Még annak is örülnünk kellene, ha a BMW gyárat építene Tatabányára, hogy az autónként szükséges 127 000 liter tiszta vize meglegyen abból a karsztvízből, amely a Tatai-medence forrásaiba a szénbányászat és eocénprogram évtizedei múltán csodával határos módon mégis visszatért. Hiába. Aki fizet, az petyegtet. Ha a vízből a multik húznak ki minket, együtt vagy külön-külön is az ország erejénél jóval nagyobb gazdasági erővel, akkor tudnivaló, ki parancsol itt. A magyar paraszt évszázados mítoszára pedig áldozni kell.
Az agrárpúp az elmaradott térségek púpja -- jól jönne még egy Trianon! --, mivelhogy föld-púp is. Hát a néppúp, amellyel az elszakításra váró területen mégúgy sincs mit kezdeni? S a cigánypúp? Púp a néppúp hátán!
Harmadfél évszázada sem indult szentebb elképzelésekkel akkori elmaradott térségeink lecsapolása. A lapályos földeket zöldárral megfuttató, halászó, csikésző, madártojást gyűjtő, piócázó, nádvágó népen egy fillér adót behajtani nem lehetett. Jöjjenek hát a ringó búzamezők! Azokon megterem kilenced is, tized is. Készpénz is, kivált, ha a levegő puskaporos. Dombvidékeink birtokosai csendes esőt és hosszú háborút kívántak egymásnak Napóleon korában. Akik réti emberek a lecsapoláskor földet fogni nem akartak a régi közösből, elállhattak kubikosnak, gátat, vasutat, Pestet, Szegedet építeni. Majd mikor már a teniszpályákkal is elkészültek, vághattak neki Ámerikának bandástul. Hogy az inzsellérek teljes vidékek alól kirántották a vizet, s hogy a partra vetett zsellérnépen, az itthon maradottakon a közbirtokok tagosításával utóvégre erőt vett a földéhség, vagy éltető közösségükből kiköltöztek végképp a barmok nyári szállására, a tanyára reménybeli farmergazdának, örök tanyasinak, annak mind haladás volt a neve. Az ország jó egy évszázaddal Sztálin előtt végrehajtotta a nagy sztálini természetátalakítást. Az ínszakasztó munkával járó egyke -- nem lehet az ember éjjel bika, nappal meg ökör! --, az elszenvedett emberveszteség is megfelelt a Gulágénak. Magyarország nem volt, hanem lesz! Így várta -- Árvizek és belvizek szorításában (Vízügyi Történeti Füzetek, Fejér László, 1997) -- szorongva a következő háborús gabonakonjunktúrát, meg majd a következőt, amelyről már Teleki Pálnak az volt apáink kezefeje mögött továbbsuttogott véleménye: Bár a disznó zabálná fel a szent magyar búzát!
Teleki Pál és Princz Gyula Magyar földrajza ma is megdöbbent. Hogy a szikessé vált rétek alföldi népének nincs ereje a talajjavító mezőgazdálkodás elkezdéséhez, a lecsapolást panaszolja máig. Máig? Amikor ezt a négykötetes művüket írták, a harmincas években, én már a világon voltam. Már másodszor érem meg a vízből szárazra, szárazról vízbe tanácstalanságát. Ma meg a régestelen-régről ismerős vízhez nincs ereje. Hogy azzal gazdálkodjon megint? Azt hittem, a sivatagból menekülnek az emberek, állatok, amerre vizet sejtenek. Aztán olvasom (zöld Világgazdaság, 1999. XII. 30.), hogy ma ez is másképp van: háborúk elől 21 millióan menekültek az előző évben, árvíz, mérgezett víz elől meg 25 millióan Kínától Mozambikig. Ekkora katasztrófa lett a víz? Hiába tenyészik benne az élet?
Alföldünk gépi-vegyi eszközökkel siettetett pusztásodását figyeltem, a párttitkárok büszke halladását. Ha végre egy nagy víz -- s ha ár, akkor is híg a vegyi oldata -- öblítené át a földeket!, fohászkodtam évtizedekig. Látnánk végre, mink maradt meg, s mibe foghatunk azzal. Most meg itt a víz, katasztrófának. Igaz, néhol csak ürülékkel, hulladékkal összemosott vegyi pöce. Mi lesz ebből tavaszra?
Szerencsém adott módot, hogy kétségeimmel újból nyakamba vehessem az országot. Méghozzá televíziós kamerával a hátam mögött. Az pedig rivaldafény és vallatólámpa. Határozott embereket kellett varázsolnom ez elé a harsány eszköz elé. Tűnődők, olyanok, mint én, nem fértek a sorozat egy-egy félórájába. Jegyzőfüzettel utaztam világéletemben, s az nem szorít félórás tanulságra. Inkább a lehető teljes kifejtésre, amit meg a kamera nem tud. Öt út, öt Betamax-kazetta végiggondolása ez a jegyzet itt.

FÜZESABONYBAN kezdem, 1999. december közepén -- a belvízzel elöntött terület a békésieknek alig egytizede, mégis --, mert az évtizedes aszály utolsó éveiben ennek az újdonsült városnak a gazdálkodását szaglásztam. Vasúti közlekedése pompás, múlt századi állomása parlamentnyi és kong. Ipara eddig sem fűződött sok szállal a város életéhez, s ami megmaradt belőle, az is inkább az épülő autópályára számít. Az állomás az egri püspökség-érsekség nagyarányú állattenyésztését segítette piacra. A város tengelye máig az állomásnak tartó széles terelőút. Túlsó végében, az út kétfelé ágazásánál a használatlan régi hodály-istállók. Két végében a hagyományos falu. Egyik a hadas településű Vasvég, közepén katolikus temploma. Másik a Bronzvég, a cigánynegyed. A név nem bőrszínére utal, hanem bronzkori feltárásaira. A Vasvég sem a vasbányászatra: egyik tekintélyes hadának a neve a pásztori konzervativizmus gúnyképe, a Vasbunda volt. A Bronzvég lakosai pedig nemhogy bronz színű brazilok vagy mozdonyszőkék -- mint Pesten mondják -- volnának, hanem éppenséggel szénfeketék, hogy már Erdős Kamill cigánykutatónk ámult rajtuk. Az ő hadaikat örökletes bádogosmesterség tartotta össze rokontenyészetként. Régebben talán az üstfoltozás, mint Angliában s itt-ott Erdélyben. Bádogosságukat aztán a többi örökletes cigánymesterséggel együtt a korai Kádár-kor rendeletei söpörték el, a Vasvég marhaexporthoz járó külterjes gazdálkodási formáit az egyházi birtokból alakult állami gazdaság meg a termelőszövetkezet.
A Vasvég megélhetése a rendszerváltás után is a háztáji gazdálkodás maradt az új mezőgazdasági szövetkezetbe, még újabban részvénytársaságokba beleolvadt állami gazdaság körül. Szerződéses bikanevelés, tejbeadás, nevesített földek szövetkezeti bérlete és az olcsóbb takarmány csikicsukija, egy kis spekuláció az autópályához kisajátítandó földekkel, kavicskitermelés az útépítéshez. Szövevényes helyismeretet, bizalmat, az emberek nyelvén beszélni tudást követel, hogy amíg ez a toldott-foldott gazdálkodás egyáltalán működhet, működjön is. Karmestere, az rt. elnöke, javakorabeli agrármérnök, a Vasvég szülötte, törökösen élveteg és hallgatag ember. Sokat segített -- néhány éve pénzzel is -- bukdácsoló lapomon, a Harmadik Part-on, hogy Füzesabony gazdálkodását megírhassam, sőt, ébredő elgondolásaimat is türelmesen meghallgatta.
Ezek főként a tejgazdaságának szóltak. Óriási tehenészete az aszály éveiben piros-tarkáról fekete-tarkára változott, és az elnököt is bántotta, engem is, hogy istállóba, takarmányozásra szorul, mert a város hajdani legelői évről évre kiszáradtak május közepéig, nem is lett volna hova csordát kihajtani. Ehhez járult a Művelt Nyugatról érkezett takarmányozás, a szecskázott szálas takarmány közé vegyített húsliszt, halliszt, vagyis a kérődzők kannibalizálása, aztán még az ellenőrizhetetlen mennyiségű bajmegelőző és táplálkozás-serkentő antibiotikum és ki tudja, mennyi -- Belgiumban fölfedezett -- csatornazsír -- Angliában fölfedezett gyenge hőkezeléssel --, hogy az elnök jószága épp ott álljon, ahol Európáé: újabb priontámadásokra nyitottan, étkezésre csak azért alkalmasan, mert néhány belga állatorvos maffiás kinyírása óta a húsrendelkezések meglehetősen lazák Európa-szerte (a hamburgi Spiegel, 2000. 11. száma, majd a levelek a szerkesztőhöz, 13. szám: eurofóriásnak kötelező olvasmány!).
Az elnök tehenészete azonban megteszi a legfontosabb dolgát: a tőgyük súlya alatt roskadozó, rozzant állatok tejelnek annyit, hogy a részvénytársasággá lett szövetkezet dolgozóinak havi bérére futja. Havonta fizet a tej, nem kell vele a gazdasági év végéig várni. Az elnök fél kedvvel hallgatta javaslataimat. Legelőt javítani akkor lehetne, ha a Tiszának tartó Laskó- és Csincsa-patak nem volna elgátalva Egernél. Vagy? Vagy ha a város jó állapotú, részben kihasznált mechanikus víztisztító telepének levét tovább csorgatnák nád között, gyökérteres tisztítóul a legelő körül. A nád gyökere még a nehézfémet is elemészti. Majd ami a nád közötti kanyargatás után még megmarad, biológiailag tisztított vízként ereszthetnék alább a Laskóba, a Tiszának. Hogy ki terelgetné a vizet a nádak-erek között, s ki takarítaná a Laskót? A helyi cigányság, magyaráztam. Visszahúzódó, magának való, munka nélkül maradt nép, nem lófrál az utcákon, nem tülekszik a polgármesteri hivatalban, nem illik a segélyt kényszer-közmunkára cserélni velük. A nád és a nád haszna, az ősi nádlás a rátelepedő vízi élettel együtt őket illesse. De hogy a gazdasági év végét nekik se kelljen kivárniuk, fizessenek azzal a hússal, ami a rövid tenyészidejű tehenek kivágásából származik. Úgysem keres rajta az rt., ha eladja. Ezt a nem éppen export minőségű marhahúst akkoriban száz forint táján értékesítették -- persze a húsgyárak tesznek róla, hogy drága felvágottként lássuk viszont.
Füzesabonyi tetszés-indexem nem alakult jól. Az elnöknek tetszett volna a régi kövér legelő, a regionális vízmű igazgatójának a Tiszába folyó szennyvíz gyökérteres továbbtisztítása, a cigány-közbirtok ötletének azonban rossz volt a fogadtatása városszerte. A kereszténydemokrata orvos-polgármesternek pedig nem tetszett semmi, talán csak azok a pornófilmek, amelyeket a hivatal takarítónőjével róla készítettek. A városi gazdálkodás javítására kiírt pályázatukon megbuktam írásművemmel.
Eltelt négy év, és jött a víz. A Mátrából, az M3-ason át, amelynek nem építettek megfelelő áteresztőket, a vasúti töltésen át, az elakácosodott Laskó medrében is jött, csodák csodája, és úszott a város. Füzesabonyi riportfilmemet a helyi televízió által dokumentált tavaszi áradat képeivel kezdtem, majd a Vasvég egyik vendégváró konyhájában, sör- és pogácsa-szónál nekiszegeztem a kamerát az új polgármester helyettesének, az elnöknek és a regionális vízmű igazgatójának, hogy kinn vannak-e a vízből azóta. A vízből kinn, az igazi bajokban nyakig, válaszolták. A városból elvonult a víz, de a földek jó részén megmaradt. Öreg hiba, gondoltam. Volt Füzesabonynak Hany nevű határrésze, volt Tóerdeje, sőt a Bronzvégnek vezető utcasorát, ahol életem utolsó boldoganyás palóc házát láthattam düledezőben, azt Gelejnek hívják, mint a széles vasú kést, amellyel a rónát: a vízi utat csapták a nád között a kinn telelő szilaj marhának. A Bronzvéget elsöpörte a víz, holott a bronzkor óta nem járt ott, de hajléktalanná vált cigányságának szép házsort vásárolt a város, és bérbe adta nekik. Derék, derék. Hol vannak az igazi bajok?
Jártam már kamerával aznap az új házakban. A cigányság máris különbül kibélelte bennük az életét, mint a bronzvégi péróban. Ehhez a munkáspárti polgármester-helyettes embersége kellett persze. Áldják is a nevét a romák: a hajléktalanok egylete segítségével lakásokat ürített ki Pesten, cepelt le bútort emeletekről, föl a teherkocsikra, majd megint le az otthoni új cigánysoron. Az árvíz emelte helyzete magaslatára. A teljes katasztrófa-elhárítást ő szervezte meg. A vízmű-igazgató elmondta a kamerának, nyilván felelőssége tudatában, hogy a Vízügy az áradatkor nemhogy nem mutatkozott a városban, még mobiltelefon-kapcsolatot sem keresett velük, a víz és csatorna helyi szakembereivel. Az elsőt nem sokkal később követő második áradat fogadására nem is történt semmiféle központi előkészület, így aztán, szögezte le a basafejű vízmű-igazgató, a Vízügy felől akár jöhet holnap is a harmadik.
A beszélgetés első tanulsága, hogy bár a vízkormányzás törvény által szabott, a víz nagyobb úr, és törvényt bont. A második árhullámkor már át merték vágni a Laskó gátját a város fölött, s az elnök gazdaságának kárt okoztak, de a városról elhárították a veszedelmet. Bár a vízmű-igazgató szerint az elsőre kiöntött romák a művelődési házban a feketekávé felszolgálását várták, a polgármester rácáfolt, mondván, hogy a második során éppen ők voltak a legnagyobb segítségére.
Ezzel visszaterelődött a szó a romaságra. Új otthonaikban alig erősíthettem azon az összetartozás-érzésen, amit az árvíz teremtett köztük s a város között. Csakhogy, firtattam, mi lesz, ha nem tudják fizetni a lakbért? Kérésemre keresni kezdték azt az egy dolgozót, aki új utcájukban lakik, de hirtelenjében a nevét sem tudták. Az pedig, ha a nevét megtudják is, nem állhatja az összes ház lakbérét. Akkor kilakoltatják őket, és amit a város a segítőkészségén nyert, a konokságán elveszíti. Mi lesz a kövér legelővel, a víztisztító náddal, a nád között tenyésző kácsával, amelynek a nyakát kitekerni könnyebb, mint szántani-vetni-mérgezni, vagyis rendszeres mezőgazdálkodást folytatni, olyat, aminek a termékei eladhatatlanok, igaz-e, elnök úr? Kiderült, hogy riportom készültéig, 1999 december derekáig az elnök az exportra szánt termékeiből semmit sem értékesíthetett. Javaslataim, ha éretlenek voltak négy éve, mostanra beértek. Az elnök ezúttal említette először kitörési pontként a tőkés récét, sőt a Hanyban tenyésző túzokot. Azonban a romák ügyében kérlelhetetlenek maradtak mind a hárman. Tudja a város, mondta az emberséges alpolgármester is, mihez kell roma közmunka -- mihez és meddig engedi a költségvetési támogatás. No, mondtam, s ez volt a végszavam: az adóvisszajuttatás egyre kevesebb lesz, arra növényvédő szert vehetünk. A központi forráshiányt a városi vérkeringés javításával kell pótolni.

A BODROGKÖZ kedves vidékem volt mindig Sárospatakkal. Különb diákkorba vágytam haza talán? Hogy ki mindenki útján ismerkedtem az ottani gazdasági élettel és vízi helyzettel, az csak azért volt fontos 2000 januárjában, mert bóklászásra, felfedezésekre időm nem lehetett, nyomomban a kamerával.
Tavaly a sárospataki Fazekas sort öntötte ki a Bodrog, amire nem volt példa Patak történetében. Elvégre ez volt az újrakeresztelő fazekasok sora Comenius tanárságának ideje előtt már, a rejtélyes nevű Hécce, amit Újszászy Kálmán professzor úrral annyit hánytorgattunk. A Bodrog járása errefelé csak hasznot hozott. A Bodrogköz ármentesítése ezért késett az 1920-as évekig. A Bodrogzug egyik lápi faluját azzal csúfolták, hogy áradáskor kinyitják a templom ajtaját, apadáskor becsukják, és ott reked a hal. A másik falut meg ezzel: Magik kemencébe fogik a csukát! Ugyanebben a községben a húszas évek végén két mázsa gabona termett, s a Bodrogköz a csodájára járt. A szocializmusban aztán mindenhova búzát, kukoricát vetettek, a Bodrogközbe is. Karcsa hétezer holdas határából háromszáz hold volt még a II. világháború táján is a szántóföld. A többi rét, nádas, közbirtok.
A rét, a láp vizes időkben szivacsként működik. A pusztító árvizeket a ma vizes élőhelyeknek elnevezett rétek és lápok egymezős, örökmezős (monokultúrás) gazdálkodású: döglött helyekké alakítása okozza. Legújabban a mozambiki elsöprő áradást is (Frankfurter Allgemeine, 2000. II. 6.). Majd aztán -- szivacs híján -- az aszályt. Ezt a változást persze nem szemléltethettem a kamerának. Elég volt a világszép karcsai templom korai román kori szentélye és későbbi nyugati kapuja előtt elidőznöm egy csöppet, megvillantván, hogy a régi vízművelés itt két korai kultúrát is épített. Nem szólva arról, hogy a Bodrogköz leggazdagabb régészeti lelőhelye a honfoglalás kornak, sőt a megelőző koroknak is. Népeik eszerint szintén érthették a víz járását.
Oda tartottam voltaképp, ahol a Bodrogközt kettébe metszi a magyar--szlovák határ, és a magyar Pácin meg a szlovák Nagykövesd polgármestere jó egy évig küzdött -- végül éhségsztrájkkal -- a két község közti határnyitásért. Hogy örülnek-e a sikerüknek, azt ezúttal nem is firtattam. Egy előző utamon a Felső-Bodrogközt járván be a magyar egyetemi várossá lett Királyhelmecig, látni való volt, hogy koldusszegény mind a két térfél. Fehérnemű-varrónők szeretnének akadálytalanul eljutni idegenből telepített varrógépükhöz naponta. Pácin fiatal MIÉP-es polgármesterével más mindent akartunk megtárgyalni. Például hogy működik-e a helyi cigányzenekar, amelynek ő a klarinétosa. Nem roma, de nem is a politikai papírformák embere. Azt nézi, hogyan tarthatja kézben községét, ha már a vérárama úgy működik egyévtizedes hivataloskodása idején, ahogy Füzesabonyban szeretném. Az elsők között volt, aki meghonosította Kemény Bertalan falufejlesztőinek vívmányát, a falugondnokságot. Az első volt, aki ráharapott a náddal való gyökérteres víztisztításra.
S most úgy érzi-e, kinn van a vízből? Felvétel indul. Sose féltünk a víztől. Sokat sosem kaphattunk belőle. Csak keveset. Azok voltak a rossz évek. A sokáig természetesnek megmaradt vízjárás tette lehetővé talán az utolsó kinn telelő ridegmarha nyáj -- a Mágócsi-féle: reneszánsz uradalmi kastélyuk Pácin ékessége máig -- Párizsban való bemutatását a húszas években. Aztán jött a hadi, majd a szocialista monokultúra. Bár visszahozhatnánk a szürkemarhánkat! Sokba kerülne most, óvom. Hátha hamarább ki lehetne itt húzni valamit a földből, a vízből? A polgármester nyomban vált. A csonka Bodrogköz államhatára a békeszerződésben hajózható folyónak minősített Karcsa vize. Ez a nemzetközi víz -- a karcsai monda szerint ezen hozták le tündérek a templomuk hajójának gyönyörűen összefaragott kváderköveit -- a horgászok és fürdőzők mulatsága volt, amíg a belemosódott mezőgazdasági melléktermékektől el nem algásodott, s nádasaiban megmaradt élővilágát el nem pusztította a busatelepítés. Először a nádast, friss hajtásainak lerágásával. Majd a többi honos halfajtát, mert nem volt hol ívniuk. Ezután és a határnyitás után támadt a nemzetközi konfliktus. A Karcsa felső folyásáról kolokánytömegek sodródtak át a határon. Ezt a csúfnak mondott vízinövényt nemzetközi erővel kellett volna megfékezni. A színről ereszt vízi gyökereket, sűrűjében elakadnak a pecák, a fürdőzők lába belegabalyodik. Azonban mit tesz a természet s a bürokrácia együttműködése? Amíg az ügy húzódott a határ két felén, a kolokányos Karcsába kezdtek visszatérni régi halfajtái. Mivel a busa változatlanul lezabálta a zsenge nádat, a horgászok kisütötték, hogy a régiek csakis a kolokány közé ívhatnak, s a nemzetközi jegyzékváltás oda jutott, ahol a helye, a papírkosárba. S a régi halfajtákra visszatért az utoljára harminc-valahány éve látott vidra. Sőt rebesgetik, hogy a századelőn még jól fizető teknősbéka is. Már készítem kérdésemet a következő utamhoz, Karcagra: Önök szerint mit lehet jobban exportálni? A búzát vagy a teknősbékát?

Nem mintha a teknősbéka monokultúráját óhajtanám Magyarországon. De KARCAGON a kérdés jelentősége történelmi: a város legnagyobb épületét, a reformátusok büszke egyházát úgy építhették meg a türelmi rendelet előtt ötven évvel, hogy a tekintetes presbitérium egy szekér teknősbékát küldött Bécsbe. A hivatalnokok akkoriban is értettek a vesztegetésből.
Karcagra különben az a hír visz, amit még ott is hallok rádión, hogy a belvizek nagy károsultjai között említik. Itt gyerekeskedett gyakorlati építész barátommal utazok le, hogy becsülje meg a kárt. Az első, amit látunk, hogy Karcag nem dőlt össze, legfeljebb fog, ha egy hatvanhét százalékában csatornázott település ennyire tehetetlenül nézi a vizet állni a belsővárosi árkokban. A frissen tatarozott nagytemplom déli falában két ember magasan a víz, hányja a vakolatot. Az alja járdának akkurátusan lebetonozva falig, hogy a víz ki ne szökhessen. Szemben a bíróság a kőékítményeit készül levetni a járókelőkre. Víznek képzelem magam, és beleéneklem a kamerába: Nem parancsol nékem senki, Se a Jászság, se a Kunság, se a karcagi bíróság! Elmegyünk a város főépítészéhez, még kamera nélkül, és sugalljuk, hogy az árkokból a vizet jó lesz bevezetni a csatornarendszerbe, meg hogy pincére, mélygarázsra ne adjon építési engedélyt. A kamerával szemközt aztán leülök a valamikori kunkapitány gyönyörű háza, a Györffy István Múzeum előtt, azaz, hogy tiszteletemet lerójam, Györffy István ülő bronzszobrának lábához, s a könyvéből ezt olvasom fel: Nem sürgette a kun ember a belvizek lecsapolását soha. Ha rajta állott volna, ma is minden úgy lenne, mint régen volt. A vízi életbe hatszáz év során belenőtt, s most úgy érzi magát, mint a partra vetett hal. Megszámlálhatatlan jószágállománya eltűnt, csudaszép tájfajtái kivesztek. Lecsapolt földjeinek ősereje pár évtized múltával kilobbant. Sívó szik lett a rétek, fertők helyén, s terjed évről évre tovább, lassanként megeszi az egész határt. E föld nem tűri az ekét! Visszavárja az árvizet, a fehér gulyákat, a lobogó sörényű méneseket! A délibáb ott settenkedik a látóhatáron. Még nem tűnt el teljesen, úgy látszik, reméli ő is, hogy csalóka hullámaival újból eláraszthatja a kun földet.
Építész barátom ott topog körülöttem egy galuskás beszédű kunnal. Nemigen osztoznak Györffy István vágyaiban, úgy látom. Az építész meghagyja: lehet, hogy a kun ember szerette a vizet, de nem a csizmájában, s a legkevésbé a poharában. Ezt a vizet meg innen az árkokból el kell vinni. Ha akárhova, a határba, azt én már nem bánom. De arra emlékszem, hogyha gyerekkorunkban a száraz árokban hancúroztunk, a szüleink meg a szomszédok kipofoztak onnan, mert árkot tapodni nem volt szabad. A galuskás szavú kun kivallja, hogy itt a nagyanyja idejében élővizek folytak az árkokban. Az övéiket mind a Ködmön vize menti Ködmön-temetőbe temették. Azóta eltemették ezeket a vízjárásokat is. Az ám. Mit jár-kel a víz? Álljon egy helyt, árokban, beton alatt, falban. Györffy, Györffy. Hát a batonya, tudja-e, mi? Határrészünk minekünk, vágja rá a kun büszkén. Hogy a szó mit jelentett? Csak a fejét ingatja tűnődőn. Madarat, amelyik a kunnál jobban szerette a vizet. Gödényt, pelikánt, segítem ki. Az én földemet is egy Pilikány-patak folyja körül Egerlövőn, mondja az építész. Lám, ide legközelebb a Duna deltájában láttam szabadon ebből a leszegett fejű madárból -- mi meg régen három néven hívtuk, amíg nem temettük el azt is vízi tudomásainkkal! A reformata eklézsiák címerállatuknak választották. Ott ül a fából való mása minden régi prédikálószékük hangvetőjén. S hogy a határt borító víz hova legyen? Kimennék megnézni a határt, de hogyan? Sárhajón, mint rég? Mentőötletem, hogy betekinthetném a Zádor koraklasszicista kőhídjáról. Legalább azt is megnézem. Jó negyedszázaddal fiatalabb a hortobágyi Kilenclyukúnál, sőt a mintája volt. Később elbontották négy pillérét, mikor szűkült a folyómeder. Az, az, bólogat a jóízű kun. A Zádor nem is folyó már, pedig kunul annyit tesz, hogy folyó. Hát mi lett belőle? Posvány. Átmenni a hídon még lehetne. Csak odáig nem tetszik eljutni.
Kilátogatok a cigányvárosba. Az egyikbe, mert kettő van belőle Karcagon, északi és déli. Sárban lábalunk, de az utcákon legalább a romák ásóval igazgatják a vizet, ameddig lehet. Ameddig a vasúti töltés az útjukat nem szegi. Azon ők átereszt nem építhetnek. De a helyzet nem vigasztalan. Egy önkormányzati képviselő házába jutok. Nem cigány önkormányzati, városi! Ül egymás mellett a szép házaspár két szép középiskolás gyermekükkel, és egymás szavába vágva bővítik, amit előző nap a főépítésznél hallottam dicséretest: a város a haszontalanul burjánzó nádasait mind odaadta haszonvételre a cigányságnak, s amikor később vállalkozó jelentkezett érte, készpénzzel, azt mondták, nem lehet, az a cigányainké. A katolikus egyháztól is kaptak egy modern kori kápolnát, jókora gyülekezeti házzal együtt, az szárazon van, abban mesterkednek, szervezkednek, tanulnak.
Csak hát a nádból nem sokat húz ki a képviselő, mint a Karcagi Hírmondó-ból másnap kiderül (2000. II. 3.). ő maga nádat aratott húsz évig, de másnak. Nem tudja még, hogy az élővilágot odacsábító nádasnak mi minden a haszna. Az osztályozható nádat eladják, igen, de hogy a hitványával, lellegesével fűteni is lehet gazdaságosan, hogy nem kell felgyújtani, azt nem. Bálázott szalmához-nádhoz készít kályhát egy üzem Lébényben.
A fürge, szemfüles gyerekeknek meg elajánlom Füzesabonyban szerzett tudomásomat: német vásárlók 23 ezer forintot fizetnek az élve befogott üregi nyúlért. Csodálkozás. Frissítenék a házi állományukat? Hát nem. Én is a minap tudtam meg (Spiegel, 2000. 6. szám), hogy üregi nyulaik közmondásos szaporulatát AIDS kezdte ki -- azaz valamilyen vírusbetegség, aminek a pusztításához méltóbb nevet nem találtak még. Talán a víz ad nekünk egészségeset nyúlból is, meg az apró rákokból is, amivel a cigányok már csak elvi síkon etették egymást évtizedek óta.

SZEKSZÁRD mellett, a gemenci erdő szélén, a Sió-torokban keresem meg régi emberemet a kotróhajója fedélzetén. Vízre, fedélzetre termett, gyönyörű szál férfi. Mit szól az új vízhez? Velem örül-e?
Fura dolog, itt áll hajójával a nem hajózott Sió hajózhatóvá tételének ügyében, és kotor. Itt, ahol szabad a víz. Följebb, a Balaton felé olyan elhanyagolt, hogy csatahajó aligha hatolná át. Még kutyább állapotú a Sióval megyényi hosszon együtt futó Sárvíz-csatorna. Beszédes Józsefnek, Széchenyi barátjának műve. A mentében, például Kálozon 1999-ben, házak dőltek össze, Sárbogárdon a halastavakat tápláló duzzasztott vize okozott óriási károkat, már másodszor egy évben. A jó hajósmester -- hidromechanizátor a hivatalos címe, ő csak vízi kubikusnak mondja magát -- megtalálja a dolgát, ha nem is adják ki: a Sió elhomokosodott zsilipkapuit teszi a kotrásával mozgathatóvá s lehetővé egyben, hogy a Dunáról felnyomuló víz ellenébe leereszthető hatalmas vaselemeknek helye is legyen a mederben. A kis kotróhajó aztán két kilométer hosszú műanyag csövön nyomatja a megbontott és kiszívott hordalékot a Sió gátjának erősítésére odább, ahol majd a Duna ostromolja. Ott mérik meg munkájának az értékét, mint a kubikusokét, csakugyan.
Döcögött velem a sebesvonat lépésben jó félórát Tolna-Nagydorog táján, mert a pályát a belvíz alámosta. Mikor már a Sió-csatorna táján gyorsított, jól megnézhettem, hogy a Sióban nem nagy a víz, körös-körül a magasabb szántóföldeken viszont holdnyi tócsák. Alighanem egy kapa kellene a legjobban, amivel ezt a kutya belvizet a Siónak lehetne indítani. Ha azt az újságírói szólamot gondolkodás nélkül elhiszi az ember, hogy a földek telítődtek vízzel. Meg abban is lehet valami, amit a ma már réginek számító téesz-parasztok mondanak: hogy február végén másképp meg sem nézték a földet, csak ha az ásót a vállukon vitték. Akkor nem maradt víz a vetésen. Bár azt a 10-12 méteres talajvíz-rétegvízvesztést, amelyet az aszályos évek okoztak csak a Duna--Tisza közén, azt ez a kis eső -- ezt kis esőnek mondják a régiek -- aligha pótolta. Egy gondolkodó biogazda belenézett a kútjába Kecskemét táján, s az alján látta a vizet. Épp annyit, ha nem kevesebbet, mint aszály idején. Növekvő belvíz a színen, csökkenő talajvíz a mélyben. A súlyos traktorok okozta "eketalp betegség" ellen a csoroszlyát és csakis azt ajánlja, nem pedig a talajt a szerkezetéből kiforgató ekét (Biokultúra, 2000. március--április). Az ilyen cikk nem falragaszokon jelenik meg.
Ha csoroszlyával, ha ásó-kapával, a pangó vadvizeket mozgatni kell. A kotró pedig megindítja a víz útját a lejtésnek. S ezzel elébe vág a későbbi szivattyúzások iszonyú költségének. Kérdésem a kubikos kapitány úrhoz, hogy hol ajánlana kotrást. Innen fölfelé a Sión, majd a Sárvízen mindenképp, ha csapatának szárazon dolgozó egységét is be kellene fognia. Mi az akadálya? A Vízügy zsugorodó hatalma és pénze. S hogy annak helyébe a veszélyeztetett helyhatóságok hatalma és pénze nem nyomul. Hogy a belvízzel kinek kell elbánnia, az a vízügyi törvények ellenére kérdés maradt az egységes gátépítések 1890-es befejezése óta, amikor a belvíz mint vízügyi jelenség a nevét egyáltalán megkapta.
Karácsonykor Sárkeresztúron jártam. A település Sárvíznek vezető és a határán jól túlnyúló elbozótosodott árkaiban állt a jeges víz. Dőléssel fenyegető házfalakat kellett dúcolni. Sem közmunkával, sem pénzzel nem győzi a polgármesteri hivatal. A szükséges munkák egy része a Vízügyé volt korábban. A Bodrog tavalyi kártételének az oka Sárospatakon, Olaszliszkán, Bodrogolasziban, le a Bodrogzugig érthetetlennek tetszett mindaddig, amíg meg nem tudtam, hogy a határon, Felsőbereckinél a zsilipet nem nyitották meg, pedig úgy előbb eljutott volna a Bodrog vize Tiszakarádig. A zsilip elhomokosodott, kotrásra szorult volna, talán a bodrogközi csatornarendszert is rendbe kellett volna tenni. Az idei Bodrog-áradásnál megismétlődött a baj, mint tudjuk. Igen ám, de ha a Tisza is árad a Bodroggal együtt? Figyeltem az idén: a Bodrog mentét két-három nappal a tiszai árhullám érkezése előtt tehermentesíteni lehetett volna. Erre ráébredt a Vízügy, csak éppen két-három napos késéssel, és akkor Alsóbereckinél hatalmas markolóval kikapta a gát egy darabját. S ha ilyenkor jönni talál egy kis cián?
A Vízügy azonban költségesnek ítéli a kotrást. Az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság első embere irreálisnak minősítette azt az elképzelést, hogy a folyó (mármint a Bodrog) rendszeres kotrásával kellene csökkenteni a vízszintet. A kotrás rendkívül költséges, ráadásul a következő áradás ismét feltöltené hordalékkal a medret (HVG, 2000. április 15.). Gyermekkoromban magam is így gondolkodtam a mosogatás felől. Abból megint csak mosatlan edény lesz. Az első ember tiltakozásának értékeléséhez azt is tudnunk kell, hogy az idén kevesebb víz érkezett az árral a Bodrogon és a Tiszán, mint tavaly, csakhogy ez a kisebb víztömeg mégis magasabb szinten tetőzött. A valamikori Erdős-, mára kopasz Kárpátokból a zöldárral sárlavinák zúdulnak.
Az ÉVIZIG első emberének valami igazát mégis meghagyjuk. Ha már az iszap évente pótlódik, önteni vele olcsóbb, mint kotorni. A pácini kastélymúzeum tiszteviselt igazgatójától hallottam, hogy gyerekkorában, aszályos nyarakon, ha kiszáradóban volt a Karcsa vize, medrét négy ásónyommal mélyítették a gazdák. S nem is vízügyi okból, hanem mert a termékeny iszapot trágyaként terítették szét a földjükön. A talaj suvadása (erózió) kár az egyik helyen -- haszon a másikon. Csak sütnivaló kell hozzá. Akinek nincs, az szomjan vész a Tisza mellett, mint az ányási barom, ahogy az élhetetlen embert jellemzik a csongrádi Mindszenten. Mert arrafelé kifeküdt, legelt (jegyzi fel Tömörkény) a szeretettel emlegetett szőke, azaz lebegő lösziszapot szállító Tisza, áradtában is Vizecske -- nem ám katasztrófácska! --, és megfutotta, értsd: megtermékenyítette a földet, azon szóval, ahogy a bika a tehenet. Nem hiába magasztalta magyar Nílusnak Mikszáth.
Viszont igenis hiába vitatkozott Széchenyivel a Mikoviny Sámuelek körültekintő fajtájából való Beszédes József: A vizet, Istennek ingyen ajándékát országodból, határodból, udvarodból haszontalan ki ne bocsásd, hanem őrizd földed szinén, földedben, hogy meg ne szökjön az! Széchenyi a haladiaknak hitt, nekik pedig sütötte a markukat a cselekedet. Őrá hivatkoznak máig: A vízbajok megszüntetésének természetes sorrendje a szabályozással egybekapcsolt ármentesítés és az azt követő lecsapolás, amiket aztán az öntözésnek kell betetőznie. Ámbár országra szóló válaszuk arra máig nincsen, hogy a sikeres vízlevezénylés után miből öntözni? Patinás érvük annyit ér, mint Churchillé a demokrácia mellett. Hogy ennyi ideig nem jutott jobb az eszünkbe, az sem vall sok észre -- s már tilos is gondolkodni a helyzetünkhöz, lehetőségeinkhez mértebb megoldáson?
Mi a drága és mi az olcsó? A Bodrog-kotrást ellenző Első Ember után négy nappal egy másik -- nevének elhallgatását kérő -- vízügyi szakember arról tájékoztatja a zöld Világgazdaság-ot (2000. IV. 19.) a címoldal főcímében, hogy a gátépítés-megerősítés a Bodrog jobb partján drágább a veszélyeztetett falvak elköltöztetésénél. Gondolom, Bodrogkeresztúrt a régészeti és történelmi kultúrájával föltenni a Sátor-hegyre. Kinn vagyunk a Vízüggyel a vízből.

Mindent, amit csak füleltem és szájaltam a víz nyomán jártomban, azt ANDRÁSFALVY Bertalanon szűrtem át. Ő még a tolnai-baranyai Duna-járás hajdani vízgazdálkodásáról az emberemlékezet mezsgyéjén teljes képet alkothatott korunknak a néprajzkutató gyalogjáró figyelmével, a levéltári búvár türelmével. Plasztik fedelén név nélkül, belső címlapján hibás szedésű címmel a Tolna Megyei Tanács levéltári kiadványaként 1976-ban 2000 példányban eltemetett és feledésre ítélt nagy műve nélkül útnak sem indultam volna. A töredékekre, ahogy az új víz visszahozta, rámérhettem az ő egészét. A pocsétát meg kell kerülni, tóban fürdeni lehet vagy csolnakázni regényesen, az árat le kell vezényelni. A többi víz meg csak posvány és mocsár, a betegség melegágya, ha ki nem szikkasztják: a magyar köztudomás ennyiben maradt Andrásfalvy rövid kultuszminisztersége után is. Annyi hatalma nem volt neki, hogy nagy művét újra kiadassa. A régi árterek és gyümölcsszigetek sokszínűségét taglaló Magyar gyümölcsészet című nagydoktori dolgozata napvilágot sem látott máig. Tudósi arcéléhez számítom szigorúságát. Nyolc esztendeje, amikor lapom, a Harmadik Part nevében beszélgettem vele, leintett, hogy a néprajztudománynak semmiféle hatása nincs és nem is lehet a jelen életre. No jó, gondoltam, majd akkor beszélgessünk legközelebb, ha már nem kell nyilatkoznod. Harminchat esztendeje az idén, hogy ismerem.
Csakhogy ez a szikár tudós egy éve napilapba írt cikkel perdült ki újból a közélet színpadára, és tudatta, hogy tudományából igenis következik valami. Árvízvédelem -- másként, írta címéül. Hogy ha a két évszázados vízlevezetésnek, gátak magasításának, belvízi küzdelemnek se látszatja, se haszna, egy bátor kormány visszahozhatná a régi Duna-járások, Tisza-járások, Körös-játszók (Kis-Sárrét), Szamos-kertek (Szamoshát) -- örömtelen vízügyi szóval: ártér, hullámtér -- fok-gazdálkodását, vagyis az ár terítését, hasznosítását, apadáskor leeresztését -- egyszóval a föld lélegeztetését. Kivált akkor, ha mezőgazdaságunk is megfeneklett, tettem hozzá magamban, és levélben beszélgetésre kértem. Aztán napolgattam. Mert előbb a két szememmel láttam volna, kezd-e az ország valamit a régi tanulságok nélkül.
Andrásfalvy professzor azonban kertészmérnök is, és mint gyakorlati ember, hosszúhetényi házában, a kamera előtt folytatott beszélgetésünk során magvas meggondolással igazítja napjainkhoz a régi vízgazdálkodást. Az árterek talajszerkezete nem olyan, hogy termőerejét öntések nélkül megőrizhetné. Ezért ha Európába pályázunk, azt a búzatermelésből kiszakítandó területet, amit Európa kötelmül szab, mindenképp az ártéri szántókból kell kivonnunk, nem a nagyobb aranykorona értékű földekből. Az árterek világából pedig, ahol a megjelenő víz haszon és nem katasztrófa, a lehalászott tengerek csappanó, a halastavak bűzös és méregmaradványos halállománya után, a disznó-, csirke- és tojásgyárak új járványveszedelmekkel fenyegető termékei után olyasmiket kínálhatunk Európa piacán, amelyek elől Európa nem is zárkózik el: az évhosszat legeltetett és Svájcban máris kapós szürkemarha, siska sertés kötöttebb, nem vizenyős húsával, vadmadarakkal, madártojással, rákkal, teknősbékával, vadnak számító vagy oltott gyümölcsökkel, amelyeknek íze veri a tömegesen termesztettekét.

Éppen megtérek vizes útjaimból, amikor jön a víz csőstől, Bodrogon, Tiszán, Körösökön. Milyen igaza volt Andrásfalvynak, hogy a folyók mérgezettségén is csak a víz segíthet! És amíg segít, milyen jó a gát addig! Csak most aztán! Nehogy sokmilliárdos árvizek és sokmilliárdos aszályok között várjuk a jószerencsét tovább.
Hőn áhított Európánk nem sok rokonérzéssel figyel. A cián-ügyben nem tört pálcát Románia fölött, ellenben a magyar halasztási kérelmet a környezetvédelem ügyében elutasította. A német sajtó az egymást követő árvizeinket hausgemachtes Problem-nek minősíti, vagyis: magunkra vessünk irgalmatlan ártér-szűkítéseink miatt. A Financial Times (2000. IV. 22--23.) népszokásnak tekinti árvízi védekezésünket, az árvizet magát pedig úgy, mint biztosítóink a belvizet: előre látható.
Andrásfalvy jó egy éve megeresztett Árvízvédelem -- másképp című cikkében (Napi Magyarország, 1999. III. 10.) egy bátor kormány kezében látja a helyzet kulcsát. Az én hitetlen öreg szívemet inkább az ár ellen védekezők hősiessége dobogtatja meg. A gáton nem a kurták kapartak. A múlt században támadt földéhség elenyészett. S mintha a bajba jutott földművelés utat nyitna a meggondolt vízművelésnek. Részt venne belőle vidéki cigányságunk is. Vérmérséklete szerint való.

A tavaszi áradás után, még vége sem volt, már jött az aszály az áprilisi nyárral. A sokmilliárdos vízből kinn voltunk, de a sokmilliárdos aszályban nem volt köszönet. A magyar mezőgazdaság kómában van, jelenti ki a francia földművelési miniszter, és a Magyar Agrárkamara főtitkára helyesel.
Hogy a magyar kisebbségpolitika kómájáról a franciák ne nyilatkozhassanak, ezt megelőztük. Európai Integrációs Bizottságunk elnöke kijelentette (zöld Világgazdaság, 2000. X. 5.), hogy a romakérdés kezelése összeurópai ügy. Eszerint ha mindannyian romának valljuk magunkat, már benne is vagyunk Európában. Nekem az eszem kevesebb, ezért kisebb dolgokon gondolkodom, például ezen. Mindjárt a tavaszi ár után összeszedték a régiós közmunka-pályázatokat, de (zöld Világgazdaság, 2000. V. 17.) "Nem érkezett pályázat az infrastrukturális fejlesztéshez kapcsolódó, a cigányság élethelyzetét javító munkákra". Európa megint mulasztásban van.
Vagy hogy nincs víz, mivel most aszály van, ugye, miféle vizet lehetne tisztítani? A szennyvíznek az ivóvízbázisban a helye, ahová a frissen épült pöcegödörből, majd a műszaki vizsgálat után a beleépített sörösüvegek kiütött fenekén átáramlik! Minél kisebb a település, annál kevésbé lesz pénze a csatornára, annál több kárt tehet az ivóvízben, nem mintha a mechanikus tisztításnak nevezett nejlonharisnya-halászat bárhol javítana a földbe jutó vizen. Vakság volna ez akkor is, ha Európa nem lenne a világon. 
Ha az árat az aszállyal összeadni sehogysem lehet, évről évre nem, és ha az országot éltetni nem tudjuk minden lakójával együtt, ha nem tudunk mindnek munkát adni -- Európa vagy sem --, és még ki is halunk ráadásul, akkor annyi a magyar igazságnak.

NÁDAK, EREK
Vízikatasztrófa-jelzések, -jelentések bővében indultam szét az országba épp egy éve: hogy az ideszakadt tenger vízből mi marad, mire lesz jó, látjuk-e hasznát is. Tavasszal aztán jött a még nagyobb víz, nyomában az aszály. Most, késő ősszel, a sajtó süket csöndjében eredek el.
Egyetlen tudomás birtokában szálltam vasárnap reggel a hajdúszováti buszra. Hogy a szováti cigányság nádból pénzel. Sokfelé érdeklődtem, de nem hallottam többet, ennyivel vágtam neki. Ha a nád jól fizet, úgyis a nádas közepében áll meg velem a busz, csak leugrom és jegyzek.
Buszon mindig lehetett tájékozódni. Mondom a vezetőnek, hogy a hatvannyolcadikat gázolom, elvisz azért? O.K., azt mondja. De nem ám oké, hanem aou-kéj. Hőj, mondok, jó lesz nem megszólalnom angolul, mert itt levizsgázok. Az utánam következő kéjt jágyët kért. Itt megtanítják, miben különbözik az angol ágy az angol rossz-tól, nem mint Pesten. És ki huppan le mellém, mint egy angol úr csakugyan, s bókol magyarul a sofőrnek őszi eleganciájáért. Persze én veszem át a szót, mihelyt elindultunk, és kiderül, hogy régi kollégám az angol úr, vendéglátóipari zongorista, svarcolt Frankfurtban, svarcolt Düsseldorfban, de csak éjjeli portásnak jöhetett haza, Szoboszlóra, s közben Szováton lakik. Nem térhetek rögtön a nádra, egy darabig fiatal cigány zongoristáink világraszóló nemzedékét dicsérjük. Közben hallom, három éjjeli műszak nehezedik a pillájára. Hiába, a buszmegállóban el fognak válni útjaink. Még jó is, mert semmit sem tud Hajdúszovát jelenéről, mint ahogy senki eddig. Ő csak hálni jár bele, olcsóbb a szoboszlai rongyrázásnál. No, majd a kocsmában. Vasárnap délelőtt az teli jó tanáccsal. S amint leszálltunk, mutatja is, hogy ott a Zsuzsika, ott majd eligazítanak.
Megindultam a kidőlt-bedőlt főtéren a Zsuzsikának, ami fabódénak bizonyult. Benne presszógép, mikrosütő, burgonyaszirmok, üdítők. Csak épp Zsuzsika hiányzik. A Zsuzsika zárva. Az álmos zongorista elfelejtette, hogy szünnapra virradtunk. Namármost. A leszállók elszéledtek. Szemben egy vegyesbolt, kettős vasrács mögött, a vasrácson át kis ablak, mint az ügyeletes patikákon, tájékozódni épp elég. De az is zárva. A főtéren még? Művelődési ház. Zárva. Cigány önkormányzat zárva. Polgármesteri hivatal zárva.
De nem azért kereszteltek reformátusnak, hogy ne tudjam: az atyafiak vasárnapra nem rendeltek szünnapot, sőt! Harangoznak is szakadatlan, vagyis befele, megindultam hát az Isten házának. Tekintélyes fehér szépség, az utca sorjában, de dombtetőn. Alján várforma erődítés vörös téglából. Bástyára épült házikó a sarkán, alighanem a régi iskola, az eklézsia veteményes kertje, szemináriuma deákosan. S csakugyan, a lépcsőn gyülekeznek, nem sokan, talán húszan, de gyerek is kerül köztük, s nini, karonülő is. Az utolsó harangütés elcsöndültén bekövetkezünk. Magam utolsóul. A frissen kipofozott templom befogadná a múlt századi háromezer lelket, és az orgonakarzat még harmadmélységéig hatol, a templom piarcáig, az úrasztalára tekintő padsorok fölé. Hol az én helyem? A hajdani szigorú férfi-női padsorok koedukációra hajlanak. És látom, ahogy becsüllednek a hívek, úgy zöttyennek le nyomban, mint a buszban. Nem olyan gyülekezet ez, mint amilyennek a templom épült, a gazdarangsor heti döntőjéül. Itt nem lesz vita a helyezésem körül. Az egyik padvégben magamfajta vén bűnös, annak állok be a padja túlsó végébe, imádkozom egy verset, állva, a régi illedelem szerint, úgy ereszkedem le. Majd az énekeket inkább mondom, nem fújom vastagon, mert az a presbiter tisztessége. Atyánkfia, mondja a pap pillantása, a papnéé a harmóniumnál, a híveké. Jakab apostol leveléből szól a lecke, hogy holt a hit, ha cselekedetei nincsenek. Meghazudtolja Pált, kollégáját, mert az hit által üdvözítene csakis. Ez a Jakab mindig tetszett nekem. Öreg útonjáró fülének kivált kedves. Hátha a cselekedetem megússza hit nélkül is? Hátha elég lesz jól meggondolnom, aztán csak bíznom hozzá, hogy sikerül? A pap nem ide akar kilyukadni. Keresztelni hozták a karonülőt. Tiltakozik a megöntés ellen, a rokonság lefogja és lehurrogja. Mögöttük fényképész dolgozik a kövér keresztapa karlendítéseire. Hanem a régi szokás megmaradt, hogy a fiatal, rőt hajú, dologfogó markú lelkész a kapuban parolával búcsúzik a férfiaktól. Utolsónak maradnék most is, de páran ott sertepertélnek még körülötte, nyilván hogy híremet vihessék. Lekezelünk, elmondom néhány szóval, mi szél hozott, és megbeszéljük, hogy másnap délután tiszteletemet teszem a paplakban.
Idegen nem viheti többre Hajdúszováton vasárnap. Visszautamban a rongyos főtérnek figyelnek mindenfelől. Holnap tőkésedik ez, biztatom magam. De máris. A keresztelő fényképésze hajdúlest vet, elébem kerül, úgy kap le egy régi portát, hogy szóba elegyedjünk. APEH-tudatos ember, mert rögtön biztosít, hogy őt úgy kérték meg a templomi fotografálásra. Hogy ezen összenevetünk, annak nyomán megtudhatom, hogy Szováton egyetlen igazi nádgazda él. Hogy az cigány-e, nem-e? A nagy rokonsága elbír a nád adta munkákkal. Ott lakik tőle két házzal odébb, nyári eszpresszó a portája eleje. Nem, ilyenkor nincsen nyitva. Kocsmák? A becsületvesztők? -- így kérdez vissza. Vannak, de a falu szélén mind, feleli elégedetten. Mégis kálomista lesz, színes egyéniség. Megáll egy busz, fölkapok rá. 68? Auo-kéj. Azt sem tudom, hova visz, de el, s az elég.
Földesre jutok, nem először. Községe történetén tudóssá lett polgármesterét régóta tisztelem, már filmeztem is, csak sajna a tudomány nem fotogén valami. Ellenben amint lekászálódom a buszról, látványpékség vár mosolygó süteményekkel, kávéval, vele egybenyílóan tisztes ivó, Pesten már pub a neve. Végigbeszélgetem mind a kettőt a református prédikáció ellensúlyául. Kinn, a napos utcán tovább melegszik a szívem. Éjjeli mulató! Nappal is világító női neon-körvonalak és hátul sorban a szobák: panzió, hogy ne tévedjünk. Így kell velem beszélni. Nem úgy, mint Fényes Elek százötven éve: Földes lakóinak egy része erkölcsi tekintetben e vidéken felette rossz hírben áll. Jellemző, hogy Fényes a járásbírósággal meg az öreganyámmal szemben lakott Újpesten, nem itt szemben, ahol én laknék! Egyszer csak takaros kis gumirádlis robog el mellettem, két játékos csacsi a lova. Bakján peckes cigány legény, cigány menyecske, mint a parádés kocsisok. Méltán büszkék csacsijukra, kocsijukra. De nem! A kocsioldalak közt egyforma kék nejlonzsákok gondos rendben, saroktól sarokig, a szája bekötve mindnek, hát inkább csak sejtem, hogy szemetet fuvaroz a két büszke közalkalmazott, mikor a reformátusok még a tyúklevesükön dolgoznak javában. Mégis megcsinálom én azt a filmet a polgármesterükkel.
Másnap reggel lejelentkeznék a szováti községházán. Kísért már engem be a körzeti rendőr ilyen illendőség elmulasztása miatt. Igaz, akkor más világot éltünk. Azért tegnap az istenét, ma a császárét. Közben puhatolnám, vajon jó szemmel nézi-e cigány nádgazdáját a község. A fényképész ebben a kérdésben nem akarta elkötelezni magát. Szóval bemegyek a községházára. Az első fölirat, amely szemben fogad, hogy a dohányzás tilos. Jó, nem dohányozni jöttem ide, lássuk a polgármestert. Szerencsém van, mert odébb egy tábla szerint hétfő a fogadónapja. Mégsincs szerencsém, mert a polgármester nincs benn. Pedig írásba adta. Akkor én most rágyújthatok? Bekopogok a falugazdához. Fiatal ember, érdeklődően néz, de a füléből nem pukkantaná ki a walkman dugóját. Angolt tanul vagy rap-ritmust? Fontos, hogy nem dohányzik. Elmondom a mondókámat, hogy a messzi szomszédjuk, Földes község polgármestere irányított ide a nádgazdálkodásukra. Tűnődőn néz, a fejét ingatja, majd azt ajánlja, nézzek át a szomszéd szobába, az adócsoporthoz, ott tudni fogják. Az adócsoport két nyájas háztartásbeli. Mondom mondókám mellé a nádgazda nevét. Nekem szögezik a kérdést: mezőgazdasági tevékenység a nádgazdaság? Ekkora védőfalat emelnek az adótitoknak. Csak hát nem. Mert megsúgják: ha a földesi polgármester tud az itteni nádgazdálkodásról, akkor lehet, hogy azt a fejesek intézik egymás közt, és e szóval mosolyogva beemelnek ártatlanságuk virágkosarába.
Szóval Szovát hivatalosan nem tud arról, hogy a nádat gyárban gyártják-e a polgármesterek vagy számítógépen, de hogy itt vagyok, igenis tudja. Tehetek, amit akarok. Eleredek a haszontalan főtérből kiszakadó debreceni úton, gyalogszerrel, bot mellett, mint afféle régi ember, s egyre javul a kép. Mind különb házak. Mind beszédesebbek a jövő-menők. Megszólítanak, hogy láttak ám tegnap a templomból kijönni. Látták, hogy pipára gyújtok a Zsuzsika előtt, hogy a kultúrház kapuját próbálom. Nem tehettem semmit, ami feledésbe merülne Szováton. Hiába, bottal-pipával öregséget senki sem vall már manapság. Aki meg az SZTK alumínium botján billeg, az nyomorék. Persze kérdezhetek is, és körvonalazódik a nádgazdaság, pedig hol járok még a nádgazda házától! De minél közelebb jutok, annál több a hozzászóló az ügyemhez. Aztán megnyomom a nádgazda házának csöngőjét, egyszer, kétszer, és senki. Kinn lehetnek a nádgazdaságban, vélekedik egy SZTK-botos pártolóm. Majd meggyógyít minket a sárga föld, vigasztaljuk egymást. Szűk két kilométer, kiballagok. Ott, a kúton túl. Még egy kicsit tessék szíves előbbre.
Csakugyan, a falu szélétől távolabb, ahol Szovát neve alatt a darumadaras, vízből növő tömött kalászos címert elhagyom, ott a nádfödésű, de tervező keze munkájára valló jókora tanya. Drótkerítéssel vették körül, kapuján lánc, lakat. Sehol egy lélek. Megkerülöm, elmegyek a Kösély-érig, ahol a szakadatlan drótkerítés fordul. Ott látom, hogy toldott csűr néz az érre, az ajtaja nyitva, s benn dolgoznak. Kurjantok, ki is jönnek fülbevalós, tetovált alternatívok. Nádpadlót zömítenek, korcolnak odabenn, meg is forgatják aztán a kérésemre, de be nem invitálnak. Elmondják a kerítésen át, hogy évhosszat van munkájuk, fizet is rendesen, de ők csak a behordott anyagból dolgoznak, a gazdálkodásról nem sokat tudnak.
Ha itt a falu szélén vannak a kocsmák, visszafelé betérek a Lajmosba -- itt is hordták-e a lajmások a sót, mint Szegeden? Vagy a tulaj neve volna? Eltűnődök a zárt nádtanyán. Műhely, raktár, iroda, bemutatóterem vagy még mi lehet, mégsem mutatkozik sem a falunak, sem az útnak, sem a messziről jött érdeklődőnek? A fröccs megbékít, ballagok vissza a nádgazda belső háza felé. Cigánydél van, ahogy a tiszántúliak régen a tízóratájt mondták, hát visszafelé a nádgazda rokonsága pártol. Zavartalan emberek, a nyomor nem az ő világuk, feketék, őszbe csavarodóak, világító kék szeműek, ép arcúak, testűek. Beszélgetek egy töpörödött apóval is, nem láttam cigányok közt negyven éve ilyet. Otthon lesz már a nádgazda, biztatnak, mert persze mire eddigi tanácsadóim összetalálkoztak vele az utcán és tudatták, hova tartok, ő is elindult, kiment a tanyára, de talán elkerültük egymást. Vagy jobbnak látta, ha odázza a találkozást? Valóban, a gazda háza előtt kész csődület, és az eszpresszó teraszán áthajló asszony int, hogy kerüljek beljebb.
Bent is eszpresszó, italok, bár, gazdag falburkolat és tábla: Tilos a dohányzás. Igazodunk a községházához? Az asszony üdítővel kínál, elébem teszi. Nagyon tud pohárért nyúlni, megfogni, letenni, nézni merően. Akkor megáll fölöttem és megkérdi: Nem haragszik, ha rágyújtok? Ilyet csak férfi kérdez a maga házában. Úgy is fogunk a beszédnek. Üzleti vállalkozás ez a nád, ez a határ. Tíz éve ők kárpótlási jegyekkel fölvásárolták. Huszonhét éve, hogy a nádat művelik, az állam meg a termelőszövetkezet keze alatt tanulták. Boldogulnak. Láttam a kisebbség házait, amerre eljöttem?
Kisebbség? Melyik fele az a háromezres lakosságnak? Megkérdem: Dzsanesz te vakeren románe? -- beszél-e cigányul? A kisebbség nem hangzik el többet. Hanem kiderül, hogy a szováti cigányság a nád jóvoltából módosabb a helyi parasztságnál. Nem szül-e rossz vért? Nem. Jó a légkör, igyekszünk. A cigány önkormányzat is rácsatlakozott a nádra, adóügyileg, ha tetszik érteni, de az előbb fizető mezőgazdasági aprómunkát is keresik, hogy a halózás meglegyen. Akik vállalkozókedvre kaptak, azok nádas határrészeket bérelnek Nádudvartól Konyárig. Inkább a megbecsülés nő, mint az irigység. Balmazújvároson is foglalkoznak náddal. De csak gádzsók.
Becsülgetem az asszonyt a szemem sarkából én is. Semmi hibája. Ép, egészséges, akár a rokonság. A nád vagy a jó élet? Hát igen, mélázik füstöt fújva. Én kinn a kévekötésben, hordásban lelek csöndességre. De a nagy vér, meg a maszt masszal, húst a hússal evés miatt korán megsimít a szél sokat itt is.
Szinte mindent megbeszélünk, mire a gazda megjön, észrevétlen, és szövi a beszélgetésbe a magáét. Lágy ember, úgy simul, mint a finom kesztyű. Alighanem a csűr odrából hallgatta az alternatívoknak bekiáltott kérdéseimet. A neki szóló első kérdésemet, hogy élhetnek-e a polgármesteri hivatal felől, nem üti el bólogatással. A polgármester jó ember. Meggyőzi szép szóval a képviselőtestületet, ha tudja. Kivált, amióta az ő nádjában telepítettek szivattyút, s onnan szívatják a falu belvizét a Kösélybe. Igaz, megtapossák a nádat, de mit tegyünk, a közérdek nagyobb szó. Baj, hogy rosszkor szívatnak. Ha például a víz a nád körül már nagy, nehezen kérgesedik, és készülhetnének az aratásra, akkor szívatnak, és a jég alól fogy a víz. Ha rálépnek, roppan, megint várni kell, s ki tudja, lesz-e még fagy. Békésen magyaráz, nekem meg a bicska nyílik a zsebemben. Nem lehetne a szivattyút a szent búzatáblába telepíteni, és Péter-Pálkor elkezdeni benne a szívatást-taposást? Akkor mondja el a gazda, hogy a Kösély is az övé jó darabon, ő nem tehet róla, nem akarta, így mérték ki a földet. Viszont van a községnek is nádasa a partján. Ezt én szét nem bogozom.
Ki mint fizet, olyan vastagon énekelhet, mint a kálomistáknál? Majd ha kétszer annyi adót letesz, mint a búzatermelők, és még mindig nincs igazsága, fogadjon ügyvédet. Ebben maradunk. Értem én, hogy a jó légkört elmérgesíteni kár. De nem is fájlalom már, hogy nincs gyökérteres nádtisztítása a Debrecenből már büdösen érkező Kösélynek, hogy nincs belőle tápláló zöldtakarmány, s hogy tisztán kereskedelmi vállalkozás itt a nád, nem közbirtok, ami birtokossá tenné a helyi cigányságot, ahogy én megálmodtam. Akkor igazuk sosem lehetne. Legyen elég, hogy közülük egy nagy családot polgárrá tesz a pénz. Így viszont nem lesz igazuk madaraknak, hüllőknek, bogaraknak, akik még a nádat élik. Vagy? Kérdem a cserregő nádi poszátát. Jól tudja a gazda, hogy fészkelésének ideje igen korai, akkortól nádast járni nem szabad. A nád üzleti kérdéseit nem illő feszegetnem, de eszembe ötlik, hogy a hortobágyi gazdaság lehet a felvásárlója, s a biológiai tudnivalók is onnan áramlanak át. A képviselőtestület is tanulna már biológiát!
Nem szaporítom a szót, itt az ebéd ideje, fölkerekedek. Visszafelé dolgomvégezetten legeltetem a szemem a módos roma portákon, az iskolából szállingózó gyerekeken. Nem rajcsúroznak, egymás kezét fogják, rég nem láttam ilyet. Épp itt kezdjem elveszett illúzióimat siratni? Inkább dicsérem a piacgazdaságot. Tollasodjatok.
Csak nekem nem kedvez a piacgazdaság. A fényképésztől tudom, hogy a község egyetlen étterme érdeklődés híján bezárt, amit ott a lépcsején megerősít most a kárvallott tulajdonos. Pedig de beugranék egy hajdúkáposztára -- vasfazékba lerakott füstölt hús, káposzta, arra füstölt szalonna, káposzta megint, a tetejére paprikás tejföl, úgy be a náddal fűlt kemencébe, hadd rotyogjon! --, vagy ha másért nem, hogy könnyítsek magamon ennyi vizes szó után. Nem adják ám botra sem ingyen a jogosítványt! Magyarul talán tarthatatlanság lehetne az inkontinencia? Vagy behugyozhatóság szemléletesebben? Tehát marad Zsuzsika. De ő csak a bendőmmel tehetne jót a kis bódéban. Hamburgere van, mása nincs. A másodikat eszem életemben. Okádék. Édes cipóban gyanús hús, rajta a mikrosütőben taknyosított hagyma, s alig foghatom le Zsuzsika kezét a kechupos palackkal. Gyorsan kotródok. Érdekes, mennyire kerülik pártolóim a főteret. Veszek a lelkésznek egy jó üveg bort, és tudakolom egyúttal a szolgálati kisablakon át, hol lehet itt pössenteni. Sehol, szól a válasz. Nyitva viszont a könyvtár. S mivel én mindig adtam a kultúrára, átsietek, és jóakaratom jeléül veszek egy kismonográfiát Hajdúszovátról. Hároméves, idegenforgalmi erőfeszítéseink nem kaphattak teret benne, magyarázkodik a könyvtárosnő. Szaván fogom. A klozet merre? Nincs átjárás a zárt művelődési házba. Megszűnt. Azóta ő is hátraszokott, az általános iskola alsó tagozatára.
Eszembe ötlik a polgármester. Segítsen rajtam, hiszen nem rossz ember, kiszívatja a vizet a nád alól is. Beviharzok a községházára. A polgármester nincs. A jegyzőnő van, de arra többen várnak. Kérdem a titkárnőjét, hol csavarhatnám ki a répát addig is. Azt mondja, a folyosón szembe, aztán balra végig, és ott találom a számítógépes szobát. A kulcs a számítógépesnél. Megyek, megkeresem a szobáját. Tárva. Senki nincs benn. Csak a drága gépek. Miért nem ezt zárja, miért a klotyót, ha angolvéjce, ha hajdúbuda? Várok egy darabig, nem jön. Bosszúból kirámolhatnám, csak mit kezdek szorultságomban ennyi számítógéppel? Elgondolom, meddig merne ólálkodni a töpörödött phuro rom itt, a nyitott műszerszoba előtt, ha a tanácsi instanciázás közben lepné meg a mutrázhátnék. Kifordulna és kívül keresne egy ablaktalan falat. Vesztére, mert rajtakapnák, és a képviselőtestület újra napirendre tűzhetné a cigánykérdést. Igaz, én sem járnék jobban. Azt várták tőlem, hálátlantól, hogy hozom Szovátra az idegenforgalmat, aztán az általános iskola pisisei közül húznak ki fajtalan vigyorgásommal. Csemege az ügyésznek.
A könyvtár előtt két pad, nyilván idegenforgalmi szempontból. Odatelepszem, azzal, hogy magamba fojtom újabb szenvedélyemet a parókiáig. A réginek viszont hódolhatok. Pipára gyújtok. Két tündérszép cigány lányka ül le a szembülső padra, és a Zsuzsikától származó hamburger majszolásához lát. Ezzel tölteni ki egy lyukas órát!
-- Dögöt esztek? -- rivall rájuk egy harsány hang. Ejnye, a légkörnek is lesz itt hibája. De nem. A két kislány nevet, bólogat. Aki rájuk kiáltott, egy biciklis kamasz, megáll, leszáll, fecsegni kezdenek. Ilyen kérdést én is bekiálthatnék bízvást a McDonald's-ba a Nyugatinál vagy a főváros bármely pontján. Viszont eszembe jutnak a drágá murdellók, amiket én ettem! De jól készítették a dögösök! Akár a pácolt húst! S mellé a piros-ropogós hagymakarikák!
Az emlékeimen meg a pipán visszanyerem méltóságomat, s már türelmesen várom, amíg a lelkész meg néhány idős atyafi az erődítésfal aljában végez a kertészkedéssel. Szóval az ő buzdításukra hallgattam tegnap Jakab apostolt a cselekedetekről. Bizony, ehhez nem elég a hit. Pedig az hegyeket mozgat. Csak minek? Elég volna tudni, hogy a várfal meg az utcai kerítés betonlábazata közé trágyát hordani nem ajánlatos. Attól nyirkos a várfal téglája. A lelkész mentegetőzik, hogy mindjárt mosdik és átöltözik. Letorkolom, hogy előbb enyém a fürdőszoba. Aztán kiteszem a finom boromat a dolgozószobája asztalára. Nem kellett volna, köszöni meg. És meg nem bontaná, karórágó kálomistája! Azért járnék én szívesebben a cigányok templomába. Mert az köztudomás szerint szalonnából épült. Csak megette a kutya. Szomorú. Nem bánom, beszélgessünk szárazon. A Nyárád mentéről küldték a fiatalembert a debreceni teológiára kitanulni, aztán itt ragadt vitézül. Említem a nádat, nemigen tud felőle. Cigányok kerülnek-e a hívei közt? Esküvőre, keresztelőre, temetésre kerül mindig. Mennyien élnek a faluban? Talán a lelkek harmada. S ha az iskola felől nézzük? Akkor lesz fele is. Jár a nagytiszteletű úr hozzájuk? Tegnap hallottam a keresztelő igét, hogy elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket. Nem pedig eljővén az érdeklődők. Ez talán erős volt, ahogy Pesten mondják. De megfelelt a tiszi: hét éve szolgálok itt, hat év ment rá ebből a beszakadt templomra, az összedőlt parókiára, mit akar? Legföljebb azt, hogy kinek építkezett. Látom, kitelt a becsületem itt.
Nem is búcsúzunk hosszan. A kálvinizmus sosem volt térítő vallás. A meglévőnek adott nyelvet, amerre honos volt, néhol a pogány kor óta. A változásnak vízivilágtól búzavilágig még egyszer embere lett, ha a klasszicista porták felől tekintek rá. Azóta hanyatlik a címer.

Vagy a fejem nehéz, vagy a nyakam vastag, azért maradok meg reménységemben, hogy találok én falut, amelyik a boldogulásáért együtt tesz. Keresnem sem kellett, újsághír vitt a szolnoki Nagykörűbe, ahol a polgármester a tiszai kormánybiztossal együtt rendezett sajtótájékoztatót abból az alkalomból, hogy a község tudományos megalapozottsággal fogott a régi ártéri gazdálkodás feltámasztásának, négyezer hektáros határából háromszáz hektáron az első menetben. Vagy ahogy a Világ Természetvédelmi Alapjának ugyancsak jelenvolt magyarországi igazgatója messzihangzóbban jelentette, megkezdődött a Tisza-völgy revitalizációja. Méghozzá a nagytekintélyű szervezet anyagi támogatásával.
Már az állomáson várnak, már Nagykörű felé, a Tisza-töltésről mutatják hullámtéri kubikgödreiket kilométerhosszan. Elkezdték összekötni, hogy ha jön megint a víz, és majd le is vonul szerencsésen, a gödrökben tenyésző halakat lassan lehalásszák, és a teljes apadás előtt a halivadékokat visszatelepítik a Tiszába, ne idegenekkel kelljen kísérletezni, mint a cián után. De a Tiszát már középvíznél meg tudják csapolni, nagy víznél pedig körültekintően kijelölt területeket önthetnek meg a lösziszapjával, legelőt javíthatnak, arathatják, szecskázhatják a zsenge nádat, silózhatják takarmánynak. Elgondolásuk papírra és számítógépre vitt részleteivel ismerkedem a községháza ártéri kutatószobájában, amely lehetne akár Földrajzi Intézet. Csak ott nem terítenének ennyi friss irodalmat elém hibátlan német és angol nyelven, gyönyörűen kötve és kiállítva. Amit elgondolnak vagy megtesznek, azt mindjárt írják, fényképezik és rajzolják, úgy juttatják el pályázatként Brüsszelbe. Ha meg a helyi huszárhagyományok megelevenítéséről van a szó, akkor a magyarországi Fordnak. S ezért mindjárt pénzt akasztanak le az efféle kapcsolatokat szorgalmazó amerikai kormányhivataltól is. Ehhez a nagy igyekezethez kell fiatal tájföldrajzos, aki éppen doktorálni készül a Tisza ártéri gazdálkodásából, de kell jogász-igazgató is, aki a pályázati lehetőségeket kutatja és feleségével együtt jó idegennyelves, mert Amerikában tanultak. Kétezer lelkes községnek sok. Csakhogy találékonyak mindannyian, élükön a fiatal állatorvos polgármesterrel. Nemhogy magukat tartják el a munkájukkal, hanem bizony a falunak is formát, csínt adnak. Minden hozzájuk igazodik. Amíg az ország Európára áhítozik, ők már beléptek. Mert aki pénzt juttat nekik, az a körmükre is néz, s így a kapcsolatuk állandó.
Oly teljes a kép, hogy hozzá sem tehetnék. Azonban a látogatásom előtti héten olyan hírzuhatag indult meg a művelt Nyugatról, hogy Nagykörű buzgó internetezői el sem kezdték szétválogatni, mi jó, mi rossz nekünk mindebből. A francia gloire-t kikezdte a kergemarha-kór. Chirac ezt nem tűrhette, és november közepén nagyot mondott. Jószágot dögliszttel etetni ezután tilos náluk. Akármit szól az EU többi tagállama. A kérődzők kannibállá nevelését húsliszten, azt tiltották eddig is, csak éppen a tiltásnak nem volt foganatja. S mostantól se disznót, se szárnyast? Állítólag Jospin rángatta is Chirac zakója ujját, hogy szívja vissza. Honnan kerítünk hagyományos takarmányt, ennyit, tél elején? S ha következetesek vagyunk, s veszélyes hulladéknak tekintjük a dögöt, amelyből ezentúl sem lisztet, sem gyógyszerkapszulát, sem szépészeti cikket gyártani nem szabad, akkor hová tesszük? A döglisztet -- s nem én nevezem nevén a tápot itt először, megtette a Népszabadság, már két-három nappal a Chirac-beszéd után, gazdasági oldalának főcímében -- istállózó tartásban kiváltani csak olajos magvakkal lehetne. A tagállamok állatállományának takarmányozásához korántsem elegendő a termelhető mennyiség, állapították meg már egy-két nap múltán Brüsszelben. Ráadásul nemrég mondtak le termelésükről több millió hektár erejéig az Egyesült Államok javára! S a szója, amelyet onnan behozhatnának, génkezelt, az EU-ban elfogadhatatlan. Távolibb, dél-amerikai vagy éppenséggel afrikai magvak kockázatosak.
S a szemük rögtön mirajtunk volt. Az Európába vágyó államok mezőgazdasága megtalálhatná a dolgát a takarmánytermesztésben. Csakhogy -- és ezt mondani sem kell -- dögliszttel mi sem etethetünk tovább, ha a teljes Európa a döglisztben keresi a BSE terjedésének okát. Annyira, hogy Chirac jól számított. Vonakodjon csak az EU, ha akar. Legalább Franciaország egyes-egyedül áll majd a világ marhavásárterén, ingben-gloire-ban. Szóval nincs marhaexportunk, nincs disznóexportunk, sem pulykáé, sem csirkéé addig, míg nem takarmányozunk természetesen mi is.
Hanem minálunk takarmányt természetesebben nem is termeszt, jószágot sem nevel senki, ha vizeink járását kiaknázzuk, és nem csak az esőtől várjuk az évi gazdálkodáshoz kellő vízmennyiséget! Ennél jobb hírt nem is hozhattam volna Nagykörűre. Első napom fáklyásmenet.
Pazar halételek közül válogatok este a Tisza-töltés tövén ülő csárdában. Fél évnél alig több, hogy a fejük fölött örvénylett a Tisza, de egy sírós szót sem hallok nehéz napjaikról. Áldás itt a víz. S mivel az idők sodrában tervezik a jövőjüket, a legközelebbi nagy víz már a fok-gazdálkodás főpróbája lehet. Előbbre vannak, mint negyedszázados barátom, a pesti neurológia igazgató professzora, aki a francia hírek hallatán azt nyilatkozta a Magyar Rádió Déli Krónikájában, hogy a kergemarha-kór és az emberi Creutzfeldt--Jakob kapcsolata tudományosan nem igazolt. Telefonon gratuláltam neki nyomban, hogy mintha egy szovjet vagy angol mezőgazdasági minisztert hallottam volna súlyos utóvédharcában, vagy egy svájci meteorológus nyilatkozná a ráomló sziklatömbök alól, hogy az általános melegedés tudományosan nem igazolt. Egy lélegzettel azt is hangoztatta, hogy a Creutzfeldt--Jakob-kórt az Alzheimertől elválasztani bajos, amíg él a beteg, s hogy a marhát idekeverni az ő klinikáján haldokló középkorúhoz szarvas hiba. Mert persze Magyarországon semmi vész. Hatvannyolc éve lesz lassan, hogy még nem hallottam: pánikra minden okunk megvan. Akkor sem, ha a kergemarha-kórral leginkább fertőzött Angliában gyerekeket ragad el az aggkori elhülyülés, sőt a hasonló bajban meghalt anya újszülöttje is a halállal vívódik már. S ha a Creutzfeldt--Jakobot akár kihagyjuk a játékból? Az emberi kergeségben elpusztult két francia kamasz szülei ismeretlen tettes ellen tettek feljelentést, és persze a gyanú árnyéka a dögliszt-gyárosokról akár a dögágazatnak falazó orvosprofesszorokra is vetődhet.
Jóllakottan térek meleg vendégházamba, ahol feleségével, gyermekeivel a jogász is lakik. Másnap reggel ketten vágunk neki a szép hosszú sétának faluhosszat a hivatalába. Elégedetten nézegetem itt is az iskolába igyekvő ápolt cigánygyerekeket, de nem szólok dicsérő szót. Megadom az elsőséget a jogásznak. Megéri, mert hallom egyszer csak:
-- Újabb kiköltözések lesznek ebből a faluból előbb-utóbb. Már fele-fele a magyarok-cigányok aránya az iskolában.
Erre sem szólok, csak nézek biztatóan.
-- Talán én ide akarnám járatni a két kis gyerekemet? Áthajtani őket is a húsdarálón?
Csöndes szavú a jogász. Akár nádgazda lehetne Hajdúszováton, ha jó feleség választja. Bár az ottaniaknál kicsit feketébb. Aki ilyennek képzeli a rasszistát, az inkább nézzem rám. A fajokat figyelem, mióta az eszemet tudom. Figyeltem akkor is, amikor Akadémiánk kimondta, hogy emberfajok pedig nincsenek. Nagy meglepetés volt aztán, hogy Amerikában faji lázadások törtek ki, éppen a 68 szent évében. És az Akadémia máig adós a boszniai vagy a koszovói fajirtás magyarázatával. Nekem nem hiányzik, mert jártam Boszniában vagy ötször, Koszovóban kétszer. Nekem magyarázhatnak a neurológusok is. De mi lelte ezt a fiatal jogászt?
Órákkal odébb, határkerülés után, ebédhez magam mellé ültetem, gondoskodom, hogy vörösboros pohara mindig tele legyen, és hamarosan megtudom, hogy Komlón nőtt fel, sok cigány gyerekkel járt iskolába. Bizony a komlói iskolába nemigen járhatott örömmel senki fia. Az iparosítás népmozgásaiban évtizedekig világelsők voltunk koraszülések tekintetében, s éppen olyan vidékeken a legeslegelsők, ahol a sok újonnan odavándorolt közt legjobb volt az orvosi ellátottság. Akár az én házi egérkém. Jól tartom, mégis elvetél, ha a szomszédból egér hatol be a tanyájára, az ágyam alá. Elég, ha idegen egérhúgyot szagol. Pedig egy a fajuk. Csak idegenek. Ahonnan elköltöztek, Szatmárból vagy Zalából, vagy a szomszéd ágya alól, ott nem történik koraszülés a helyben maradottak közt. Szegény jogász! Ezt a kérdést azóta sem értél rá szétválogatni. Mindig tanulnod kellett. Csak nehogy entellektüel legyen a neved a végén, aki parkolni sem tud a biciklijével. Itt te vagy vízhozta ember velem együtt a vendégházban. A cigányok itthon vannak.
Az ebédre megérkezik a polgármester. Fiatalsága dacára megfontolt, tekintélyes. Övé volt az ártéri gazdálkodás ötlete, régóta melengette. Nagykörűi ember. Láttam-e a kubikgödröket? Hogyne, mondom, már cigány is voltam a partjukon. Hogyhogy, néz rám megütődve. Úgy, hogy a szemléjükre lementünk hárman tervrajzokkal. Akkor a töltésen álló autónk mögé állt egy másik. Ősz úr pattant ki belőle, és fenyegetően indult felénk. Az ártéri erdészet, ÁVO vagy ÁVI, vagy minek hívják, rebegte a geográfus. Á desztóság, falopásbul kifolólag, nyilallott belém. Hagyom a geográfust a legfrissebb egyetemi hantájával érvényesülni, hogy mit is keresünk mink itt. Mérnöknek bizonyult a szigorú úr a szolnoki szakaszmérnökségről, és persze rögtön látta a tervrajzokból, hogy jóhiszemű háborodottakkal van dolga. Csak amit világossá tett: hogy joga Nagykörűnek ebben a hullámtérben semmi. A százéves magyar vízjog szerint semmi. Más dolog, hogy a vízügy ma nem az, ami volt száz évig, pénzük nincs a jogukhoz való, azért ideiglen lemondanak erről-arról, ha elvégzi helyettük más. De arról írás kell, pecsétes. Szóval, polgármester úr, ha énbennem megreszketett a szentlélek, mint a bégéhúr, akkor mi a baj a cigányokkal? Azt a hullámteret értelmiségiek nem fogják megtisztogatni a kubikgödör-gazdálkodáshoz, márpedig a hullámtéri bozóton torlódik a jeges ár. Holott omlásfával fűthetnének is, akiknek gázra nem telik, és halat ehetnének, akik eddig orozták. Aztán az ártéri gazdálkodás is birtokost, lehetőleg közbirtokost kíván, a kifekvő víz terelő pásztort, hogy ne tespedjen, mocsári nyavalyák melegágyává ne váljon.
Meghökkent társaságnak nem jó beszélni; könnyítek a szón. -- Nagykörű sikeresen kezdte ki az idei brüsszeli országjelentés első fekete pontját: környezetével körültekintőbben gazdálkodik az országnál. Miért nem kezdi ki a második pontot is? Hogy a Tiszatáj rehabilitációjába foglalják bele ittmaradt hűséges lakóinak rehabilitálását? Hallom, különb itt a nagy költséggel megépített mechanikai víztisztító vize az ásott kutak vizénél. Pedig az ilyen víztisztítás csak a nejlon harisnyanadrágokat szedi ki. Talán cigányok mérgezték meg a községi kutakat? Nem. Azokat csakis a gádzsó mérgezte. A mérgekkel művelt föld, a mérgezett víz a mi művünk, a mi haladásunk volt. A cigány maga szükségből evett ugyan dögöt, de nem etette a jószágával. Nem termelt döghegyeket, nem fertőzte összevissza a világ táplálékláncát dögliszt-kereskedelemmel, mint az Ejrópa. Most attól él riadalomban. Magára vethet. A minél kevesebb munkáskézzel büszkélkedő agráripar a sertéstelepeivel, csirkegyáraival megbukott hálisten. A megújuló tájon megint nevelni kell a jószágot. Hízóra fogni a féléves disznót, nem fölfújni döglisztbe kevert antibiotikummal a maga ganéjában három hónap alatt. S ehhez nemhogy ember kell, hanem a megújuló piacon hitellevél lesz a munkáskéz. A nevére is kíváncsiak lehetnek ennyi dögség után. Drágának ígérkező piac, de hát megtanulhattuk, hogy olcsó húsnak híg a leve. Erről a piacról megint csak a városiak élhetnek majd, nem a gazdálkodók. A fok-gazdálkodás pedig községi: a polgármester úr tiszte lesz, hogy gondoskodjék a munkáskezeiről, a betevő falatról. Akkor nemhogy csatlakoztak Európához. Elébe vágtak.
A polgármester a fok-gazdálkodás eszméjét nyilván viták tüzében edzette, mert azt mondja: Jöjjön le, erről beszéljen nekünk a falu nyilvánossága előtt.
-- Jó -- s ez volt a végszavam az asztalnál --, én beszélek, de csak úgy, hogy tudom, miről. Lejövök egy héttel előbb a meleg kis vendégszobájukba, megfészkelődök, s onnan teszek családlátogatásokat, iskolalátogatást, orvoslátogatást, ilyesmit. Áll a meghívás?
Állt, és mi is keltünk fel az asztaltól, mikor híre jött, amit az ország is megtudott néhány óra múltán. Hogy a nagykörűi tehenészetben lépfene ütötte fel a fejét. Ezt a hírt már csak a vonatban értékelhettem. Nem ildomos a község gyászához véleményt fűzni. A lépfene régi baj, pangó vizű, mocsaras legelőkön vagy sekély kutakból itatással ragadt a marhára. S a marháról az emberre. Pokolvara bélyeget hagyott azon is, aki kilábalt belőle. De hát nemigen lábalt az antibiotikumok előtt. A jószág eldöglött, de addigra a legelőjét úgy megfertőzte, hogy oda állatot kihajtani tíz évig nem volt tanácsos. Sem takarmányt gyűjteni onnan. Eszembe jut az ásott kutakénál tisztább nagykörűi csatornalé, aztán hogy reggel mosdás-beretválkozás után is csak zöldes fénytörésű vizet nyertem a csapból a tüstént-kávémhoz. Ez a fenesége az új bajnak, a BSE-nek is. Anglia még nem nyilatkozik, de tudnivaló, hogy frissen importált marhákat akartak tartani régi legeltetéssel, s az mind ott fordult föl a smaragd füvén. A legelők fertőzöttsége ellen csak nekünk van orvosságunk. Az árral öblítés évente.