A szelíd
kommunikáció minimálprogramja:
A kommunikációról szóló emberi szabadságjogok gondolatának késő középkori megjelenése a "szelíd kommunikáció" iránti igény születésének pillanata is. A
kommunikációban megjelenő erőszak legalább három vonatkozásban tarthat
igényt figyelemre. Az első, a legkönnyebben feltárható és legkönnyebben
megoldható erőszak a kommunikációs folyamat számára külsőlegesnek is
nevezhető, mert a nyilvános beszéd lehetőségében, s nem a kommunikáció
folyamatán belül nyilvánul meg. Ez a fajta erőszak a nyilvános beszédet
egy hatalmi kisebbség kiváltságaként monopolizálja, s a többséget hallgatásra
kényszeríti; ezért ezt kommunikáció-politikai erőszaknak, "kinyilatkoztatásnak"
vagy "tájékoztatásnak" szokás nevezni. A második erőszakforma már a
kommunikációs folyamaton belül érvényesül, amikor az egymással szóba
álló felek -- akár magán, akár nyilvános beszédről, vagy éppen tájékoztatásról
legyen is szó -- egyike vagy mindegyike olyan kommunikációs fogásokat
alkalmaz, amelyekkel a maga álláspontját rá akarja kényszeríteni a másikra.
A kommunikációban érvényesülő ezen erőszaktípust, a relációs erőszakot
"meggyőző kommunikációnak" vagy "rábeszélésnek" is nevezi a szakirodalom.
A kommunikáció folyamatában érvényesül egy harmadik erőszaktípus is,
manapság sajnos erről esik a legkevesebb szó. Ez még a relációs erőszaknál
is beljebb fejti ki hatását a kommunikáció folyamatában, s már nem annak
lehetőségét monopolizálja, nem is a kommunikációs partnerek között fejt
ki erőszakot, hanem a kommunikáció tartalmában érvényesül. Úgy is mondhatjuk,
hogy ez az erőszaktípus -- amelyet szimbolikus erőszaknak szokás nevezni
-- az "igaz beszéd" lehetőségét korlátozza. Egyfelől úgy, hogy szándékosan
téveszti meg azokat, akikhez el akarja juttatni a hamis üzenetet, s
akkor ezt közönséges hazugságnak, kicsit szalonképesebben "dezinformálásnak"
nevezzük. A dezinformálásnak van azonban egy olyan, a közönséges hazugságnál
sokkal nehezebben felismerhető változata, amely nem a társadalmi, hanem
a létviszonyokkal kapcsolatos megtévesztéseket tartalmazza. Ilyen például,
amikor olyan programok jegyében szervezik meg egy társadalom gazdasági
életét, amelyek a "természet feletti uralomra" törekszenek, amiről ma
már tudjuk, hogy következménye az ökológiai válság.
Egyetemes szabadságjogok Az emberi jogok -- ezért
nevezzük őket megkülönböztetés nélkül "emberi" jogoknak -- egyetemesek,
amelyen azt szokás érteni, hogy kivétel nélkül minden emberre érvényesek.
Történetileg is univerzális követelésekként kerültek megfogalmazásra, szemben
azokkal, amelyek csak egy-egy csoportnak kívántak jogokat biztosítani,
s más csoportokat vagy akár a többséget is hajlandók voltak kirekeszteni
a jogok hatóköréből. Az emberi szabadságjogok első tételeinek első megfogalmazói
közé tartozó Spinoza is ebben az értelemben fogalmazta meg javaslatát:
"mindenkinek meglegyen a szabadsága, hogy gondolhassa azt, amit akar, és
kimondhassa azt, amit gondol". Ennek a gondolatok világában magától értetődő
tételnek az intézményesítési története azonban arról győz meg bennünket,
hogy nem felesleges az emberi szabadságjogok univerzális voltára emlékeztetni.
Kommunikációs szabadság Az emberi jogok voltaképpen
a jogokkal rendelkező, azaz teljes értékű ember fogalmát terjesztik ki
a kiváltságosokról minden emberre, s arra tesznek kísérletet, hogy e kiterjesztett
emberfogalmat intézményesítsék, azaz olyan intézményrendszert építsenek
fel, amelyben minden ember teljes értékűnek számít. Az ember fogalmának
intézményes kiterjesztésére irányuló törekvések két igen fontos szabadságjog,
a választási szabadság és a kommunikációs szabadság tekintetében azonban
nem voltak egyformán sikeresek, ellenkezőleg, a választójog és a kommunikációs
emberi jogok különböző, sőt, egymással ellentétes "karriert" futottak be.
A választást -- nagy áldozatok árán, de -- sikerült a cenzussal lehatárolt
partikuláris intézményből univerzális intézménnyé átalakítani: általános,
egyenlő és titkos választásokat tarthatunk, s ma már idehaza is. Ugyanakkor
a kommunikációs emberi jogok intézményesítése, legalábbis azok társadalmi-közösségi
szintjén, a nyilvánosságban, még nem ért el a választójog értelmében vett
univerzális intézmény szintjére.
Eredeti sajtószabadság A klasszikus, XVIII. századi
polgári nyilvánosság minden elemében különbözött a maitól, ha csak a sajtóra
vonatkozó tartományát tekintjük is. Először is a laptulajdonosnak, szemben
a mai gyakorlattal, semmi beleszólása sem volt abba, hogy mi jelenik meg
abban az újságban, amelynek kiadásához ő biztosította a pénzt. Annak, hogy
távol tartotta magát a lap "irányvonalának" meghatározásától, nagyon mélyen
fekvő, s bár a hatalomhoz kapcsolódó, mégis elvi okai voltak, amelyek első
megfogalmazói között is ott volt Spinoza: "Hogy tehát ne a fejbólintás,
hanem a hűség legyen becsben, s hogy a legfőbb hatalmak az uralmat biztosan
tartsák kezükben, s ne legyenek kénytelenek a lázadóknak átengedni, szükségképp
meg kell adni a véleménynyilvánítás szabadságát, s az embereket olyképpen
kell kormányozni, hogy ha nyíltan vallanak is különböző és ellentétes nézeteket,
mégis egyetértésben éljenek. Nem lehet kétséges, hogy az uralomnak ez a
módja a legjobb és a legkevesebb bajjal jár..."
A jogfosztás folyamata A "nyilvánosság szerkezetváltozása"
névvel megnevezett folyamatban azonban a sajtószabadságot ennek ellentétébe
fordították. Innét kezdve a nyilvánosság alakulásának, szerkezeti változásainak
történetét a szelíd kommunikáció minimális programja és a kommunikációs
erőszak hívei közötti párviadalnak is nevezhetjük. Mert a sajtószabadság
nemhogy -- a jogkiterjesztés gyakorlatával élve -- tágabb teret kapott
volna, s a művelt és vagyonos polgárokról további társadalmi csoportokra
terjedt volna ki, de még a polgárok túlnyomóan nagy többségét is kirekesztették
a civilen túli, a közösségi-társadalmi, mondhatjuk, politikai értelemben
vett kommunikációs emberi jogokból. Lassanként kiépítették a hírügynökségekből
és professzionális személyzetből álló modern újságot -- s az ennek mintájára
szervezett elektronikus médiumokat. A gondolat, a vélemény és a civil világbeli
kimondás szabadságát meghagyva a politikai kommunikációs folyamat "végső
fázisát" kisajátították, s az okoskodó és írogató magánemberek gyülekezetének
"sajtószabadságát" fizetett alkalmazottak révén kivitelezett "tájékoztatással"
váltották le: a partikulárisnál is szűkebbre, egy professzionalizált szakmai
kör kiváltságává szűkítették össze az emberi jogok érvényesítésére szolgáló
intézményt. Ha egy csövön belül szabadon száguldozhat is a folyadék, ha
annak végét lezárják, szó sem lehet a víz -- esetünkben a gondolatok és
vélemények -- "szabad áramlásáról".
A tájékoztatási diktatúra ellen A kommunikációs emberi jogok
elvi univerzalitása és partikuláris intézményesítése közötti ellentmondást
a sajtón belül is érzékelni lehetett, s annak az emberi jogokhoz hűségesebb
része igyekezett is azt feloldani, vagy ha ehhez ereje kevésnek is bizonyult,
legalább a következményeit enyhíteni. Ennek az igyekezetnek is több útját
és állomását ismerhetjük fel. Az első út a kommunikációs emberi jogok helyére
nyomult tájékoztatás túlkapásainak a korlátozása. Ennek első állomásai
között kell említenünk azt a törekvést, hogy a nagyon durva manipulációnak
útját állják: a hírek és a kommentárok szétválasztása ugyan nem terjesztette
ki a kommunikációs emberi jogokat, de legalább védelmet biztosított a honpolgároknak
a legdurvább megtévesztéssel szemben. A második állomáshoz soroljuk azt
az igyekezetet, amely a tárgyilagos és sokoldalú tájékoztatás követelményét
fogalmazta meg a kommunikációs szabadság helyére lépett tájékoztatással
szemben, s ez a norma legalább elvi lehetőséget adott arra, hogy ha a polgárok
nem is, de pártreprezentánsaik részt vehessenek a politikai kommunikációban.
A következő állomás az lehetett, amikor a -- pártreprezentációból esetleg
ki is esett -- kisebbség védelmét is beépítették a tájékoztatás kötelezettségeibe.
A mi médiatörvényünk is azok közé tartozik, amelyek ezeket a tájékoztatással
szembeni garanciákat tartalmazzák, sőt egy lépéssel tovább is jut, amikor
a többség méltóságának védelmét és minden ember tájékozódáshoz való jogának
biztosítását is a tájékoztatás törvényesített kötelességévé teszi.
Szabadság vagy kiváltság A szelíd kommunikáció és a kommunikációs erőszak nagyvilágbeli alakulása főbb állomásainak felvillantását követően egy rövid pillantást vessünk a szelíd kommunikáció hazai esélyeinek alakulására, legalább az elmúlt évtizedet illetően. A magyarországi rendszerváltás folyamatában, bár a polgárok túlnyomó többsége a kommunikációs szabadság teljességét kívánta, a szelíd kommunikációnak még a minimális programja sem került szóba. A szimbolikus erőszak "liberokrata" szervezetei sajnos szembe állították egymással a sajtószabadságot és a kommunikációs emberi jogokat, s kizárólag az előbbit részesítették előnyben. Olyannyira csak a sajtószabadságról voltak hajlandóak beszélni, hogy a kommunikációs emberi jogokról a rendszerváltás egész folyamatában szó sem esett. Annak ellenére nem, hogy a mi kis hazai rendszerváltásunkat megelőző világméretű rendszerváltás, a világrendszerváltás folyamatában az egyik súlyponti elem éppen a kommunikációs emberi jogok érvényesülésének szovjetbirodalmi lehetetlensége volt. S e kérdésnek a tematizálásában akkor -- mielőtt a szimbolikus erőszak hatalmi intézményeit elfoglalták és a tömegtájékoztatást (az identitás ellenében) tömegpusztító fegyverként használták volna -- még a hazai liberokrata tudorok is kivették részüket. Holott, mint láttuk, a sajtószabadság a kommunikációs emberi jogok nélkül: a kommunikációs erőszak intézménye, újfajta kiváltság. Aminek következtében a szelíd kommunikációnak még a minimális programja sem teljesülhet. Pedig az előttünk álló történelmi feladatok megoldásához a szelíd kommunikáció teljes szabadságintézmény-rendszerére szükség lenne: a kommunikációs emberi jogokra, a relációs és a szimbolikus szabadság -- a kölcsönösen megértő és igaz beszéd -- megvalósítására. Ebben az esetben a sajtószabadság is a szelíd kommunikáció intézményévé válhatna. |