Túlzsúfolt nagyvárosok és a természettől egyre több területet elhódító perifériák, olykor az elviselhetetlenségig felgyorsult élettempó és az elviselhetetlenség határát már átlépett szegénység a lakosság jelentős arányát jelentő rétegeknél. Az első pillanatban ezt sugallták a látogatóknak azok a képek, amelyek a június és október között Velencében rendezett hetedik nemzetközi építészeti kiállítás több száz méter hosszú vetítővásznain egymást váltogatva, egymás mellett peregve megjelentek, de a szemlélő érzései a későbbiekben sem változhattak derűsebb irányba, hiszen az első pillanatokban kialakított kép további árnyalása során is inkább a szürke árnyalatai, a fenyegető árnyékok domináltak. Válság, mégpedig nem egyszerűen az építészet, hanem az emberiség válsága, a történelmi folyamatok zsákutcája -- így foglalható össze az a vízió, amelyet a kiállítás igazgatója, Massimiliano Fuksas, a kiváló építész alkotott a dolgok állásáról, és amelyből kiindulva megfogalmazta a rendezvény vezérgondolatát: Kevesebb esztétikát, több etikát! No meg -- tette hozzá, választását indokolva -- erőteljesebb, sokrétűbb kapcsolatot a szakemberek és az építészeti alkotások "használói", az állampolgárok között, mert a városfejlődés világszerte csődhelyzettel fenyegető folyamatai csak a közös gondolkodás révén állíthatók meg.
E gondolat jegyében hívta meg a központi kiállítás résztvevőit, és a nemzeti pavilonok bemutatóinak jó néhánya is e szellemben szerveződött. A mottó jegyében állt össze a magyar pavilon bemutatója is, ugyanakkor azonban oly módon, hogy az építészet, urbanisztika nemzetközi problémáihoz kapcsolódva a magyar építészettörténet egy igen érdekes fejezetéhez kötődve állíthatta össze a kortárs anyagot Gerle János, a nemzeti biztos, és helyettese, Szegő György. E fejezet pedig éppen a magyar pavilon tervezője, Maróti Géza működéséhez kötődik. A jelen és a múlt összekapcsolására egyrészt az adott alkalmat, hogy éppen a kiállítás megnyitása előtt zárult le a pavilon rekonstrukciójának egyik igen fontos szakasza, másrészt az, hogy a rendezők számára azok a gondolatok jelentették a kiindulópontot, amelyeket a legendák elsüllyedt városa, Atlantisz történetével hosszú időn keresztül foglalkozó Maróti megfogalmazott. A szűken vett építészeti kérdések és a szellemi-morális kapcsolatok ebben az esetben elválaszthatatlanok. Maróti Géza (1875--1941), aki pályáját épületszobrászként, iparművészként kezdte, 1906-ban, kiállítástervező munkája révén vált olyan "kívánatos személlyé" Itáliában, hogy a velencei biennálé szervezői kifejezett kérésére kapta meg ő a megbízást az akkori pavilon megtervezésére. Ezt a sikert "sosem heverte ki", tervezett ugyanis külföldön a későbbiekben is jelentős épületeket, a hazai szakma azonban sosem bocsátotta meg neki, hogy "autszájderként" ő tervezte meg az 1909-ben elkészült velencei pavilont, a magyar szecesszió kiváló, a társművészetekkel való példás együttműködésben megvalósított épületét. Ebben a helyzetben kezdett foglalkozni az elsüllyedt Atlantisz sorsával, az eseményekben megfogalmazódó erkölcsi tanulságokkal. A magyar kurátorok azért tartották ma is érvényesnek gondolatait, mert "kivételes világossággal látta a harmincas években az európai kultúrát fenyegető közelgő veszélyt... Munkája egyrészt kutatási eredmények összesítésével készített, teljességre törekvő történelmi-kulturális kép az elsüllyedt földrészről, másrészt saját korának szóló üzenet a kultúrák örökös versengéséről, amelyben a barbár, műveletlen, erőszakos, férfias a kifinomodott, érzékeny, kultúrateremtő női princípium ellen küzd..." Ahogyan Maróti építészi munkásságának csak töredéke élte túl sértetlenül a huszadik századot -- saját zebegényi villája kifosztva, átalakítva maradt fenn napjainkig --, úgy várta a nyilvánosságra kerülést a sok száz oldalon megfogalmazott látomás az emberiség múltjáról, jelenéről. Az 1991 óta, Sümegi György művészettörténész kutatásai, Csete György tervei alapján folytatott rekonstrukció az épület régi szépségéből mutat meg valamit -- nem is keveset --, a pavilon egyik helyiségében rendezett kamarakiállítás Maróti pályájának főbb állomásait idézte fel. A kortársak műveiből rendezett kiállítás pedig, ahogyan címe is sugallta, azt az utat körvonalazta, amelyen járva a rendezők szerint Új Atlantisz felé indulhat a magyar építészet, társadalom. A kiállítás egészéhez hasonlóan interdiszciplináris szellemben állt össze ez az anyag is, hiszen az építészek, várostervezők mellett a társművészetek képviselői, festők, szobrászok is részt vettek, s jellegzetesen köztes műfajok, installációk is szerepeltek. Az idő és a tér egészében gondolkodva kívánta bemutatni az építészet jelenlegi problémáit és az orvoslás lehetséges módjait az összeállítás, ezért szerveződött meg az a tengely is, amely köré azután a szó szoros és képletes értelmében is a kiállítás épült. E tengely egyik vége az idők mitikus mélye felé vezet, az elsüllyedt Atlantiszhoz, amelynek nagyméretű modellje Maróti rajza alapján készült és a pavilon bejárata előtt kapott helyet. A másik végén, a pavilon "zeneszobájában" a magyarok római temploma, a Santo Stefano Rotondo nagyméretű, körüljárható, belülről szemlélhető modellje, "az égi-földi kommunikáció temploma" kapott helyet, míg a pavilon átriumos udvarán Makovecz Imre szikla-növény-szobor-épülete képezte a tengely középpontját, a jelent, amelyben a jelen és a múlt, a természet különböző elemeinek, rétegeinek egysége, a természeti és az emberi alkotás közötti harmónia megfogalmazódik. Ez a teljességigény, az idő, az anyagok, a különböző kifejezőeszközök, műfajok közötti egység fogalmazódik meg abban az együttesben, amely modellszerűen újra leírja a mitikus város köré épülő esztétikai, morális, filozófiai tanulságokat. Gellér B. István Növekvő városának egyes egységei már a pavilonon kívül megjelentek -- az már más kérdés, hogy a magas oszlopokon elhelyezett plasztikák, amelyeknek a Maróti által állíttatott kopjafákhoz hasonlóan a pavilon felé kellett volna vezetniük a látogatókat, a kert gazdag vegetációja miatt kevéssé érvényesültek. Az építészet révén (is) megvalósítható teljesség metaforikus megfogalmazásai után az újra kiteljesíthető városi lét nagyon is konkrét helyszíneinek bemutatásával folyatódott az összeállítás. Az egykor a kávéházak városának nevezett Budapest néhány újraélesztett kávéházának, az egykori hangulatnak a megidézésével. Egy másik összeállítás a Józsefvárosban megindult rekonstrukció kapcsán érzékeltette, hogy a kerületben, amelyből lassan "a tehetősebb cigánycsaládok is elköltöznek... a változatos beépítési módok, a középületek sokfélesége a józsefvárosi élet hajdani sokrétűségére, tagoltságára utal, arra az időre emlékeztet, amikor a városnak ezt a részét még mozik, kávéházak, kertvendéglők, iparegyletek és munkáskörök sokasága jellemezte", az etnikai sokszínűség és az ebben megfogalmazódó értékek. A rekonstrukciónak nem másra, hanem ennek az értéknek a megőrzésére kellene törekednie, a különböző finanszírozási módok összekapcsolásával, érzékeny társadalmi és építészeti megközelítésben. Ez az érzékenység jellemezte a kiállításon megidézett kecskeméti városközpont Kerényi József irányította értékmegőrző munkáját, a Pécs-csoport tájba illeszkedő építészetét. A városépítészet komplex voltát, a különböző épülettípusokból, a gyakorlati és a lelki igények harmóniájából formálódó egységét jelezték az egymás mellé sorolt példák, a többi között Nagy Tamás és Török Ferenc templomai, Balázs Mihály MATÁV-épülete, a tájba illeszkedő építészet újabb példájaként szerepelt Deák László és Jankovics Tibor terve a Somló Kultúrközponthoz. A templom központi szerepét, városalakító, közösségszervező erejét érzékeltette az a kassai tervösszeállítás, amely az egyik ottani új -- KVP -- lakótelep római katolikus templomához készült. A közösségi identitás erősítése, a hagyományok, a jelen és a jövő összekapcsolása másféle módjának érzékeltetéseként került az anyagba Szabadka városközpontja átalakításának tervváltozata, amely szerint meg kellene nyitni a város közepén átfolyó, évtizedekkel ezelőtt lefedett Fűzfás-eret, mintegy a közösségi élet színterévé téve a mellette létesítendő sétányokat.  Különös jelentőséget kapott a kiállításon annak a helynek, annak a jelnek a keresése, ahol illetve amelyben méltó módon fejeződik ki a kapcsolat a különböző kultúrák, idősíkok, a profán és a szakrális szféra között. Ez fogalmazódott meg a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolája tagjai számára kiírt kapupályázatban, de ugyanígy a Kós Károly Egyesülés tagjai számára kiírt pályázatban is, amely a Pilisszentlélek -- A jövő városának alapköve -- címet viselte. A kiírók szerint Budapest a jövő évezredben olyan mértékben a pénzvilág és a kereskedelem regionális központjává válik, hogy szükséges egy új "főváros" felépítése "azoknak a számára, akik a közéletből kiszorulva is kezükben tartják a nemzeti kultúra fennmaradásának a kulcsát". Érkezett a pályázatra több, érdekes munka, amennyire értékesek azonban ezek önmagukban, olyan mértékben tűnik ezen a ponton megbicsaklani, az építészet-társadalom reális, alapvető problémái felől az irracionalitás világa felé eltérni a rendezői gondolatmenet, szembe állítva egymással a pénz taszító és a szellem magával ragadó világát -- ha valaminek, akkor ennek a szembeállításnak bizonyosan el kell tűnnie a harmadik évezredben, mert a problémákat csak a két szféra egymásra találásával lehet megoldani. Arról nem is beszélve, hogy vagy nagyon kevesek számára épülne egy ilyen "főváros", és akkor talán épületre sem lenne szükség, vagy olyan sokak számára, hogy akkor a Pilist, a természetet végképp elpusztítva, Budapesttel szemben létrejönne -- egy újabb Budapest. Nem véletlen, hogy a pályázók egy része számára is elég volt, hogy "jel"-ben, vagy a "jel jelében" gondolkozzon. A Pilist járók pedig tudják, hogy ilyen jel ma is megszámlálhatatlanul sok található a hegyek között: kavicsok, levelek, fű, fa, virág... Igaz, irracionális elemek, megbicsaklások magának Maróti Gézának a gondolatmenetéből sem hiányoztak, hiszen az ő tökéletes Atlantiszról alkotott képébe az is belefért, hogy a belső demokrácia más népek legyőzésén, elpusztításán, tehát az erőn, a háborún alakult. Az ilyen elemekkel szemben persze, ahogyan az ő munkásságában, a bemutató anyagában tovább kutakodva is találhatott a látogató további értékeket, a Tisza gyógyítását célzó projekttől a társművészeti alkotásokig. Vagy éppen a színvonalas katalógusokig, amelyek egyike magát a pavilont mutatja be, a másik az Új Atlantisz felé című kiállításhoz kötődik. Ha a helyszínen aligha lehetett alkalma a látogatónak a tartalmas összeállítás tanulmányozására -- s így, mivel a rendezők tudatosan lemondtak a más pavilonokban alkalmazott hangos, "nézőfogó" multimediális eszközökről, a kiállítás bizonyára nem "szólt" akkorát, mint kellett volna --, a kiállítás katalógusa alkalmat ad rá, hogy a tárlat lebontása után is újragondoljuk, mit is tartottak igazán fontosnak elmondani a világnak a magyar kiállítás rendezői.