Medgyasszay Péter

A TERMÉSZET TOVÁBBÉPÍTÉSE
Beszélgetés Ertsey Attilával
Kiszolgáltatottság vagy autonómia? Ez a végső kérdés

-- Mit takar a szelíd technológia kifejezés, honnan eredeztethető -- kérdezem Ertsey Attilától, a Szelíd Technológia Alapítvány elnökétől.
-- Még 1985-ben, az akkori nyugatnémet zöldek törekvésével párhuzamosan jelent meg a szelíd technológia fogalma. A "Sanfte Technologie" tulajdonképpen az akkor is meglévő és azóta még erőteljesebb technokrata trendekkel szemben újra feltette azokat a kérdéseket, amelyeket az ipari forradalom eleje óta néhány lelkiismeretes ember újra és újra föltesz az iparosítás embertelenítő tendenciáival szemben: Hol van az ember szerepe? Mifelé halad ez az öntörvényű technológiai fejlődés? Az "áldás vagy átok" kérdésére az egyik lehetséges válasz a szelíd technológia, amely megpróbálja visszaszerezni a technológiai fejlődés fölött elvesztett kontrollt. Ezt csak úgy érhetjük el, ha mi magunk válunk ismét a technológia formálóivá, alakítóivá, és nem fordítva. A szelíd technológia, egy az ember által átlátható és uralható technológiát jelent. Az a világ, amelyben ma élünk, már messze túlhaladt a lehetséges -- értsd valószerű -- megoldásokon. Ez már egy irracionális világ, amelyben a technológia olyan szinten ural bennünket, hogy már nemcsak az életmódunk, de a gondolkodásmódunk is a géphez idomul, és ezt lassan észre sem vesszük.
-- Milyen fokú az a technológiai fejlettség, amely tényleg átlátható?
-- A gépkorszak elejétől fogva munkál az emberben az a jogos félelem, hogy a gép egyszer fölébe kerekedik. Addig nincs gond, amíg az ember tudati fejlődése lépést tart a technológiai fejlődéssel. Hogy hol lehetett az a pont, amikor elveszítettük a fonalat, ezt pontosan nem lehet megmondani, de talán a II. világháború haditechnikájából -- a számítógépek színre lépésétől -- származott egy olyan impulzus, amely hihetetlenül felgyorsította a technológiai fejlődést egy már az embertől elszakadt sebességig. Nem látom értelmét, hogy ezzel rémisztgessük magunkat, azonban szembe kell nézni vele. Nem a géprombolás vagy a technika tagadása a megoldás, hanem inkább az, hogy jelen tudjunk lenni a saját világunkban. Minden szinten, nemcsak a technológia, hanem a társadalmi élet többi szintjén is, mint ahogy a Szelíd Technológia Alapítvány sem csak technológiával szeretne foglalkozni.
-- Hogyan jött létre a Szelíd Technológia Alapítvány? Kik voltak, akikkel együtt gondolkodtál, együtt dolgoztál?
-- Már az 1993-as alapítás évét megelőzően rájöttünk néhányan, hogy erre szükség volna. Az a kör, amelyben már az egyetem alatt is mozogtam -- az akkoriban jelenlévő alternatív, azaz ökológiai és harmadik utas "mozgalmak", a Duna-kör, illetve elődje, a Dunatáj Tájvédelmi Egyesület, az ITDK[1] és az ebből kinőtt Harmadik Part folyóirat köre -- egyrészről, és a szemléletemet meghatározó antropozófia másrészről, melyet Makovecz Imre és Kálmán István révén ismertem meg: ez volt a közeg, amelyből az egész kiindult. A Duna-körből a későbbiek folyamán, 1985-86 táján eltávoztam, akkor már ez a dolog nem elégített ki. A defenzív környezetvédelem helyett inkább bizonyos koncepcióalkotás, vagy aktív tevékenység izgatott. Számíthattam ebben arra a két személyre, akiket az alapítói tisztség betöltésére kértem meg: Perczel Annára, aki a Duna-kör egyik mozgató szelleme volt, és Maurer Györgyre, aki az 1989-ben indult és pár évet élt nagyszerű folyóiratnak, a Harmadik Partnak volt a főszerkesztője. Őket kértem meg, hogy -- lévén barátaim -- nevükkel fémjelezzék az alapítványt. Az alapítók személye valójában jelképes, nem vesznek részt az alapítvány működésében, de úgy érzem, azt remélem, hogy az aurájuk -- ha lehet ezzel a kifejezéssel élni -- belengi az alapítványt, és ez a jövőben is így lesz. Megpróbáltam az említett gondolatiságnak formát találni, és partnerekre leltem Vásárhelyi Judit és Dózsa Tamás személyében. Velük egy társaságban voltam, egy baráti körben, amely akkoriban egy alternatív közösséget kívánt létrehozni a Balaton-felvidéken, a Kapolcs melletti Csórompusztán. Judittal és Tamással álltunk össze, és hoztuk létre az alapítványt, amely tulajdonképpen azóta működik. Meg kell jegyezni, hogy most fizikai létét tekintve egy alvó alapítványról van szó: a nevében él, illetve amennyiben szükség van rá, akkor kész működni.
-- Sok egyéb tevékenységed körül is terjeszted ezeket a gondolatokat: az Ybl Miklós Főiskolán oktatsz, a KÖR Építész Stúdió Kft.-ben tervezőként dolgozol. Mi az oka és az iránya ennek a sokrétűségnek? 
-- Úgy gondolom, ez egyrészt negatívum: az iker-alkat. Egy iker állandóan szerteszét folyik a különböző tevékenységekben, és mindenben eléggé felszínesen van jelen. Másrészt egyszerűen egy felismerés, hogy rengeteg megoldatlan probléma van, amellyel jobb híján -- ha más nem -- magam foglalkozom. Ezek a problémák pedig összefüggenek. Mielőtt idézném az alapító okirat azon rövid részét, amelyben az alapítvány céljait foglaltuk össze, meg kell említenem a XX. század legjelentősebb német művésze, Joseph Beuys nevét. Az ő tevékenységében az az érdekes és a különleges, hogy művészi alkotásnak tekintett mindent, amiben részt vett. Ez egyfajta játékosságot jelent, valamint egy olyan magasabb szintű megközelítést, amely igen lényeges, és ez jelenik meg az alapító okiratban is. Az ökológiát nem egy keskeny nyomtávú, ún. "spenót" ökológiának kell tekinteni, hanem az eredendő tartalmához közelítve -- Oikosz = Ház, vagyis az Atya háza, azaz a teremtett világ szemszögéből -- kellene nézni, annak a helyreállítását megcélozva. Ilyen értelemben, ha feladatokat és problémákat érzékelünk, az számos tevékenységet igényelhet. Képesnek kell lennünk egyidejűleg különböző területeken megnyilvánulni, ahol a művészet és a technika egyaránt jelen van. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a technokrata szakemberek és a fellegekben járó széplelkek egyoldalúsága helyett az olyan "teljes" embereket tartom magunk elé állítandó ideálnak, akik a legkülönbözőbb helyeken, ahol a társadalmi élet és a problémák megkívánják, jelen tudnak lenni. Akkor tehát idézném az alapító okiratból az alapítvány céljait:

"Az Alapítvány célja a (...)szabad kezdeményezésekből eredő kreatív tevékenység és az önigazgatás formáinak bátorítása. Mindezen tevékenységeket nem szabad egy alacsony szintű, prakticista technika alkalmazásának rutinszerű gyakorlatává süllyeszteni, hanem a technológiák művészi megformálása és környezetbe illesztése segítsen helyreállítani az embernek a földdel és a kozmosszal való kapcsolatát. A szelíd technológiák olyan technikák, módszerek, melyek hivatottak a föld javait fölemésztő, az ipari civilizáció által alkalmazott hagyományos technológiákat fölváltani. Olyan, a földi életfolyamatokat ismerő módszerekről van szó, melyek nem lerombolják, nem utánozni próbálják, hanem továbbépítik a természetet. Ahogy a szelíd technológiák alkalmasak a decentralizálásra, az autonómiák szabad társulására, az önigazgatás segítése is hozzájárul az embertől elidegenedett szervezetek és technológiai struktúrák lebontásához."
Érdekes, hogy ez a fogalmazás 1992-ből származik, amikor még a kommunista rendszer lebontásával voltunk elfoglalva. Akkoriban, 1989-90 táján a harmadik út gondolata még reális lehetőségnek tűnt; mára ez a gondolat elaludt (elaltatták). A decentralizálásról, autonómiáról szóló gondolatok az elmúlt 8-10 évben nemhogy előtérbe kerültek volna, hanem ma talán még durvább centralizációban és még kisebb autonómiában élünk, aminek a forrása azonban már nem a kommunista ideológia, hanem a korlátlan kapitalizmus és a pénz uralma. Továbbá aláhúznám a szövegben, hogy ennek a gondolkodásnak a gyökere Joseph Beuysra és Goethére is visszautal. Érdemes felidézni Beuys "7000 tölgy" akcióját, melynek során hétezer tölgyfát ültetett el egy-egy bazalt sztélével párosítva Kassel belvárosában. E projektben nemcsak a város kizöldítése volt a cél, hanem egy művészetbe ágyazott, a művészet eszközével megvalósított gondolatnak lehettünk tanúi. Az éveken át zajló akció integráns része volt a faültetés gazdasági modellje. Egy olyan, előzmények nélküli vállalkozási formát hoztak létre, melyben másfajta pénzműködés valósult meg: a pénzfunkció demokratizálása révén mutattak fel egy olyan alternatívát, mely gyógyítóan hat a pénz mint hatalmi eszköz okozta patológiás jelenségekre. 
-- Az ökológia általában a tudattal, a gondolkodással és a logikával próbál hatni. Talán az építészet mint technika és művészet kettősségéhez is hasonlítható, hogy az ökológiában a tudati dimenzió mellett a szellemiség, a művészeti egy másik dimenzióként megjelenhet.

-- Goethétől származik az a mondás, hogy "a művészet a természet továbbteremtése az ember által". Ez azt jelenti, hogy a természet megteremtése a teremtéssel befejeződött, az ember azonban nem paradicsomi tétlenségre van kárhoztatva, hanem feladata van: a teremtés továbbvitele, a továbbteremtés, melynek eszköze a művészet. A művészet az, amely szellemi forrást jelent, amiből a természet továbbalakítható, mivel a természet önmagában nem fejlődőképes, hanem pusztul, leépül. Ez vezet el végül is ahhoz a kérdéshez, hogy a művészet hogyan jelenik meg az ökológiában. 
-- Mennyiben aktuálisak ma is az alapító okirat 1993-as gondolatai?
-- Mióta bejegyeztük az alapítványt, pozitív és egyúttal negatív változások is történtek. Rengeteg tevékenység elindult, amely korábban teljességgel hiányzott. A környezetvédelem és az ökológia azonban korrumpálódott, üzletet csináltak belőle. Sok embernek rossz értelemben véve az egzisztenciáját jelenti. Tehát kétarcú ez a dolog, mert egyrészt az ökológia önálló iparág lett, másrészt a mozgalmi része hivatalossá tagozódott. Minden tiszteletem azoké, akik ezt hivatástudattal űzik, azonban gyakran az úgynevezett NGO-k sem veszik észre, hogy egy nagyobb technokrata rendszer integrált elemeivé válnak, és ugyanúgy bele vannak építve a rendszerbe, mint az a része, amelyet támadnak. A környezetrombolás egy nagyságrenddel nőtt az eltelt tíz év alatt, a szelíd technológia, illetve a benne megjelent autonómia gondolata pedig még szorongatottabb helyzetben van. Magyarországon a központosított rendszerek uralkodnak, nem csak a közműhálózat és az energiaellátás terén. Időközben az ipar területén is a monopoltőke és a multinacionális cégek kerültek túlnyomórészt tulajdonosi helyzetbe, a kereskedelem centralizálása, monopolizálása pedig most zajlik. A pénz hatalmi szerepe nem hogy nem csökkent, inkább erősödött, holott a pénz monopóliumának felszámolása a zöldek alapprogramjában2 fő feladatként szerepel. De ugyanígy mondhatnám a fegyverkezést, vagy a leszerelési mozgalmat, mely utóbbi nyomtalanul eltűnt, noha a probléma nem szűnt meg. Ma azonban színt kell vallani az embernek egyéni szinten is, hogy melyik oldalra áll. Ha mondjuk kilép az egyetemről, vajon elmegy-e egy multi-cég képviseletéhez és beáll ebbe a rendbe, vagy pedig megpróbál egy önálló gondolatot képezni? Ha egy kicsit is érdekli a dolog, végül is tud választani, van alternatívája és van feladat rengeteg.
-- A szűkebb világod, a környezeted, a körülötted lévő emberek száma gyarapodott-e, tudásuk mélyült-e az elmúlt évek alatt?
-- Van változás, és ezt talán a legjobban az jellemzi, hogy a Szelíd Technológia Alapítvány első nyilvános megjelenése, az 1996-ban, a Naturexpón kiállított Autonóm Ház3 nagy sikert aratott. Ennek nyomán a mai napig bukkannak elő emberek, akik látták ezt a kiállítást, és azóta is ezen járatják az agyukat, és amikor sor kerül a saját házuk építésére, szeretnék ezeket a gondolatokat elővenni. Biztos vagyok benne, hogy ez így marad a jövőben is -- amire négy év után is emlékeznek, tíz év után is emlékezni fognak. Ez az egyik része, a másik pedig hogy építész lévén, házak tervezésével foglalkozom, s van némi rálátásom az igények változására. A rendszerváltozást követően nagy gazdasági mélypont volt, kevesen voltak, akik egyáltalán építkeztek, s mindenki a minimumra törekedett. Ma viszont egyre több az olyan építtető, aki kifejezetten ökologikus szemléletben tervezett házat igényel, és vannak, akik erre hajlandóak áldozni is. Még egy aspektus, hogy főiskolai előadásaimat követően egy-két évvel jelentkeznek volt hallgatók, akik a lakóhelyükön fölmerült ökológiai problémák kapcsán falufórumot rendeznek, amelyre meghívnak minket. Természetesen nem annak örülök, hogy engem hívnak el, hanem annak, hogy egy hallgató valamit megtanult, megértett, és utána tudja, merre keresgéljen, utánamegy és tesz. Ez újdonság, mert az Autonóm Ház kiállítást is sokan megnézték, nagyon érdekesnek találták -- és mint utópiát vagy kuriózumot könyvelték el. Ez ilyen értelemben semmire sem jó, tehát ezekben az emberekben semmit sem értem el. Azokban viszont igen, akik ha szembejön velük a probléma, azonnal lépnek és utánamennek. És ilyen értelemben van fejlődés. 
-- Én is kritikus pontnak tartom a pénz és a környezetvédelem kapcsolatát. Somlósi Lajos az ökológia és az ökonómia egymásba mosásának a tényét bűnnek könyveli el, Lányi András olyan mondatot ejt el, hogy "Hát pénzért környezetvédeni, azt egy hülye is tud", a FÖK-ben pedig mi is sokat gondolkodunk a globálisan felvállalható és gazdaságilag fenntartható tevékenységekről. Milyennek látod az ökológia és az ökonómia ideális kapcsolatát? 
-- Mivel szükséghelyzet van, jogos az intézményesült környezetvédelem, azonban az okokat kell megragadni. Az ökológiai károk vagy a környezetrombolás gyökerei között központi kérdés a pénz, a profitorientált gazdaság szerepe, tehát teljesen nyilvánvaló -- nem kell ezen moralizálni --, hogy ez a gazdaság csak a környezet fölemésztése árán tud működni. Itt jön elő az a kérdés, hogy létezik-e fenntartható gazdaság, és hogy ez mit jelent. Létezik, de az a kérdés, hogy milyen szemszögből nézzük, mert ez a megfogalmazás már önmagában is egyoldalú gazdasági szemléletet tükröz. És hát a teremtett világ nem a gazdaság törvényei szerint működik, hanem -- lévén élőlény -- saját működése van, amelyben természetesen az anyagcsere is jelen van, és a gazdaság az anyagcserének a megfelelője. Azonban nem a gyomrával gondolkodik az ember, hanem a gyomra természetesen szolgálja az ember egészét. Én az apró, tudatos és a jó irányba tett lépésekben hiszek, melyek egy idő múlva észrevétlenül át kell hogy billentsék az egyensúlyt abba a jövőbeni helyzetbe, amikor a pénz már nem uralkodó szerepet tölt be, hanem ismét eszközzé válik. Ilyen gyógyító jellegű folyamatokban első a saját házunk, a saját falunk, településünk rendbetétele, annak teljes szociális struktúrájában és gazdasági működésében, a környezettel való összhangjában. És ha sok ember megteszi a maga helyén, amit a helyzet megkövetel, akkor egy idő után valóban átbillen a dolog. Ennek van értelme, mert ezek a döntések egyéni belátáson alapulnak, és nem is érdemelnénk meg, ha valaki -- mondjuk az állam -- tenné meg helyettünk. Ha sikerül megváltoztatni a környezetünket ilyen értelemben, az azt jelenti, hogy megértünk rá; amíg nem sikerül, addig még a tanulóidő tart, és szenvednünk kell. 
-- A Biokultúra Egyesülettel folytatott interjúban Frühwald Ferenc azt mondta, hogy ő nagyon szerencsés helyzetben van, mert alternatívát tud felmutatni a mezőgazdaságban, míg a többi környezetvédő nem tud alternatívát mutatni az erőművekkel szemben. Azt hiszem, az "Autonóm Kisrégió" projekt egy ilyen alternatívát vázol fel. Ismertetnéd pár szóval a koncepciót és annak létrejöttét?
-- Már a Vásárhelyi Judit ösztökélésére megvalósult Autonóm Ház-kiállításon felmerült a gondolat további perspektívája: az autonóm település és az autonóm ország. Vásárhelyi Judit és a FÖK védőszárnyai alatt született az a pályázat, mely az Autonóm Ház gondolatát folytatva egy autonóm település/kisrégió képét vázolja fel, ausztriai szakértők tapasztalatára és gyakorlatára, valamint a koncepció esettanulmányaként vizsgált Dörögdi-medencében a FÖK tízéves ottlétének hitelére építve. Az elnyert támogatásból született meg tehát az Autonóm Kisrégió-tanulmány, mellyel már e lap hasábjain is találkozhatott az olvasó4. 
A koncepció lényege az a helyzet, amelyben vagyunk. Magyarország települései -- legfőképpen a falvai -- néha a végletekig kiszolgáltatottak, a vegetálás szintjén léteznek. A mezőgazdaság helyzete ismert, mint fő jövedelemforrás nem igazán tölti be eltartó feladatát. A falvak anyagilag kiszolgáltatottak közmű- és alapellátottságuk tekintetében is. Centralizált kereskedelmi és élelmiszer-feldolgozó rendszerek juttatnak el mindent a mai falu portáira; azok az autonóm intézmények és funkciók, amelyek ötven évvel ezelőtt még megvoltak, ma már nem léteznek. És ebből adódik össze az országos helyzet. Erre vonatkozóan próbáltunk körülnézni, mi az a vagyon, ami itt van a kezünkkel elérhető távolságban és amiről nem tudunk. Ez a tanulmány először megvizsgálta, mi az a megújuló energiavagyon, ami a közvetlen környezetünkben, egy átlag magyar faluban hozzáférhető. Másodszor azt tekintette át, hogy egy falu egésze, azaz bel- és külterülete együtt, tehát a falu egységes organizmusa a tájban, táji egységében szemlélve hogyan működik, hogyan képzelhető el egy környezettel egyensúlyban működő életmód és gazdálkodás. Ehhez próbálta meg fölsorakoztatni a megoldási lehetőségeket. Röviden: egy olyan falu modelljét vázolta fel ez a tanulmány, amelyben a közmű- és energiaellátás teljes mértékben a környezet forrásaira támaszkodik, ennek megfelelően a település külvilággal való kapcsolatát teljesen új alapokra helyezve építi föl, és ez az alap a partneri viszony. Tehát mindenfajta egyoldalú függőséget igyekszik fölszámolni, és egy adok-veszek jellegű partneri kapcsolatba lép a külvilággal, vagy akár a világpiaccal. Ez nagy vonalakban az a modell, amely utópikusnak tűnhet, valójában ma az egyetlen kitörési lehetőségnek látszik, amelyben az egyre kiszolgáltatottabb falvak a saját forrásaikra támaszkodva meg tudnak állni a lábukon. A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása, hogy egy átlagos magyar falu saját határán belül, a saját szükségletét messze meghaladó energia- és nyersanyagforrással rendelkezik. Kérdés, hogy ki tudja-e használni ezt, tud-e egyáltalán róla, megvannak-e az eszközei, hogy éljen vele. Ez a fő gondolat, és ezen a gondolatmeneten végighaladva rá lehet jönni, hogy itt egy igazi alternatíváról van szó Magyarország egésze számára. Hogyan lehet egyidejűleg jelen lenni a globális piacon, ugyanakkor annak spekulatív mozgásaitól függetlenül kiépíteni egy olyan stabilitást, ahol a ható tényezők és a feltételek csupán azok, hogy van-e még elég erő a gazda karjában, tud-e dolgozni, följön-e a nap, nő-e a növény a réten, és ha ezek a körülmények adottak, akkor ebben meg lehet bízni. Ha ugyanis süt a nap és nő a fű, akkor a falu erőműve dolgozni tud, akkor erre föl lehet építeni egy országot, ahol -- mondjuk -- nem öt óriás, hanem háromezer kicsi erőmű dolgozik. Ha a falvamban lévő erőmű résztulajdonosa vagyok, és a falubelieken kívül nincs senki más tulajdonos, ez éppen elegendő. Ez adja a stabilitást, amely egyúttal stratégiai jelentőségű. Szemünk előtt játszódott le Jugoszlávia bombázása. Mennyire kiszolgáltatott egy nép -- mert itt nem Milosevicset kell sajnálni --, ha energiaellátása importra meg néhány központi erőműre és kőolaj-finomítóra támaszkodik? Ezeket le lehet bombázni, vagy a csapot el lehet zárni, és összeomlik minden. Ha azonban a rendszer nem centralizált, hanem decentralizált és ráadásul autonóm, vagyis sem a politikusok, sem a monopoltőke nem tudja kisajátítani, mert helyi tulajdonban van, akkor az egész sebezhetetlen.
Az Autonóm Kisrégió-tanulmány azonban többre vállalkozott. Nem kizárólag a megújuló energiák szempontjából vizsgált egy települést vagy települések által alkotott természetes ökológiai egységet, hanem egy tájban megvalósuló kapcsolatrendszer szempontjából. A faluban élő emberek sok szálon kapcsolódnak saját környezetükhöz. A tájhasználat, a mezőgazdaság, az erdőművelés, a vízgazdálkodás, a vízzel való bánásmód mind-mind e kapcsolat része. Nemcsak a felénk jövő vízzel, azaz a természetes vízfolyásokkal meg a csapadékkal, hanem a tőlünk távozó vizekkel is foglalkozni kell. A centralizált, több települést összefogó, gigantikus csatornarendszerekkel, vagy ezek hiányában az önmagunkat becsapó, a lét titokban a talajba süllyesztő szennyvízkezeléssel szemben egy falu megépítheti környezeti oldalról teljesen korrekt technológiával, saját erővel saját szennyvíztisztítóját, amelyben növények dolgoznak és nem gépek. Így a tájjal és egyúttal az egész glóbusszal összhangban, tehát nem elszigetelve, egy mai, jó értelemben vett, úgymond modern ember tudatának megfelelő módon élhetünk a szelíd technológia szellemében, a földet művészi módon formálva -- nemesítve, nem pedig pusztán egy egyoldalú gazdasági szemlélet alapján rajta élősködve. 
Reális-e ez a gondolat? Megvalósítható-e ez az elképzelés? Itt a lehetőség! Természetesen kell hozzá sok pénz, bank, amelynek van hitele erre a koncepcióra, ugyanakkor visszájára fordítanám a dolgot, mert ez esetben már egzisztenciális kérdésről van szó. Nem sok alternatívája van Magyarországnak, ugyanakkor kirajzolódik a lehetőség, amelyet már ma is nagyon konkrétan meg lehet válaszolni, de holnap már mindenképpen meg is kell. Tehát kiszolgáltatottság vagy autonómia? Ez a végső kérdés. Erre ad választ a tanulmány, és azt gondolom, hogy mivel ez egy reális kérdés reális válasszal, ezért erre egyre többen rá kell hogy jöjjenek. A tanulmánynak ezért kézikönyvként kell szolgálnia, amit nem intellektuális kalandként olvasnak, hanem konkrét cselekvési programként.

-- Ahogy mondtad, a Szelíd Technológia Alapítvány jelenleg alvó alapítvány. Milyen lépések szükségesek ahhoz, hogy a fenti gondolatok mentén aktívabban működhessen? 
-- Meggyőződésem, hogy ha az emberiség történetében bármikor fölvetődött egy kérdés, és a probléma megoldatlan maradt, az újra és újra jelentkezett, egyre nagyobb hullámokat vetve, egyre nagyobb katasztrófákat okozva. Addig, amíg észre nem vesszük, hogy mi is az a probléma, amit meg kellene oldani. A huszadik század elején két nagy szellem, Frank Lloyd Wright és Henry Ford egyidejűleg és egymástól függetlenül már felvetette az autonómia gondolatát. Wright-ot az foglalkoztatta, hogyan lehetne az embereknek olyan házat, települést tervezni, amely megfelel a lelki alkatuknak, egyúttal egy olyan, az előregyártás lehetőségeit pozitív értelemben alkalmazó háztípust létrehozni, melynek az építésében ők maguk is részt tudnak venni. Itt nem a helyben összeszerelhető kész házakra kell gondolni, hanem inkább a mi vályogépítési technológiánkhoz hasonlatos szellemiségű, de a mai kornak megfelelő, decentralizált építőiparra. Ford elve az volt, hogy olcsón termeljen, kicsi haszonnal adjon el, és a lehető legtöbbet fizesse a munkásainak. Ezen az elven megvalósította a szalagon történő sorozatgyártást, amellyel hihetetlen hatékonyságot ért el, azonban ez csak az első lépés lett volna. Sajnos nem futotta erejéből létrehozni a vidék Amerikájának decentralizált iparát, átalakítani az ipar egész struktúráját úgy, hogy a nagy ipari centrumok helyett minden egyes településen folyjon a termelés -- kicsit úgy, ahogyan ez ma Kínában a hihetetlenül hatékony és önálló faluszövetkezetekben működik, amelyek decentralizáltan termelnek a világpiacra. 
Ez a két földobott gondolat, mely akkor nem tudott testet ölteni, ma -- az autonóm település általunk képviselt gondolatával párosulva -- aktuális válasz lehet ebben a globális világban, a monopóliumok és a multik világában. Egy olyan élhető alternatíva, amely szerintem kellően izgalmas frissen végzett fiatalok számára, hogy ebben feladatot lássanak, és ugyanúgy kellően izgalmas kellene hogy legyen egy polgármester vagy egy képviselő számára is, hogy ezt a kalandot meglépje, mondjuk, a saját háza vagy a saját faluja részére. 
Hogy mi valósul meg ebből, ez már a mi történetünk.