ÖKOKÖNYVTÁR
Rovatunkban válogatást közlünk a
lapszámunk tematikájába vágó külföldi szakirodalomból, valamint az óbudai
Selyemgombolyító épületében működő könyvtár új szerzeményeiből.
|
|
Megjelent
az Ökotáj könyvek sorozat legújabb kötete:
Vass Csaba: Míg élők közt
leszel élő.
Hármaskönyv a globalizációról
(Budapest, 2000, Ökotáj
Kiadó, 226 oldal, 950,-- Ft)
Kapható az Írók Boltjában,
a Liteában,
a Magyarok Házában és
a Kulturális Innovációs
Alapítvány Könyvtárában
(1035 Bp., Miklós tér
1.)
David
C. Korten szerint a globalizáció az emberiség fejlődésének történetében
"evolúciós zsákutca", amely nemcsak az emberi, hanem mindenféle földi
élet elpusztításához vezethet. Vajon elkerülhető-e még a katasztrófa?
Vass Csaba szerint a legfontosabb történelmi kérdés ma az, hogy a globalizációs
világrendszerváltást követően milyen új létmód alakul ki Földünkön.
Ennek megfelelően a szerző a globalizációt egyrészt mint új létmódot,
másrészt mint az ezt intézményesítő új társadalomszervezetet értelmezi.
Lehetséges, hogy az új létszinten a globalizációs világtársadalomnál
alkalmasabb társadalomszervezeti válasz születik meg, amellyel még kikerülhetünk
a Korten által jelzett evolúciós zsákutcából? Vass Csaba hármaskönyvét
a globalizáció híveinek és a kiutat keresőknek egyaránt ajánlhatjuk.
A kötet a mára divatossá
lett (kritikai vagy apologetikus) globalizációs elméletek közül eredetiségével,
rendszeralkotó erejével és megdöbbentő őszinteségével tűnik ki. Szemléletében,
módszerében és etikájában a világ kutató polgárának eszmerendszerét és
magatartását előlegezi meg, a többirányú folytatás ígéretét hordozva magában. |
|
Richard
Parker: KEVERT JELEK
A globális televíziós hírszolgáltatás
kilátásai
(Mixed Signals -- The
Prospects for Global Television News;
A Twentieth Century Fund
Report)
New York: The Twentieth
Century Fund Press, 1995, 105 oldal
Modern világunk egyik legzavaróbb
paradoxonja az az irdatlanul mély szakadék, amely az egyre terebélyesedő
világgazdaság és világkultúra, illetve az egyes emberek veszedelmes mértékű
megosztottsága között húzódik. Jó példái ennek a Szarajevót ékesítő műholdas
hírtelevízió-antennák, melyek segítségével a multinacionális hírkonszernek
egy olyan háborúról tudósítottak, melyek a legsötétebb törzsi időket idézték.
Kellő perspektívából, hosszú távon szemlélve persze a modernizáció roppant
erőteljesnek és megkérdőjelezhetetlennek tűnik, a döntéshozóknak azonban
a fejlődési trendek kalkulálása során tekintettel kell lenniük a sokkal
nehézkesebben változó alapvető emberi, lelki, alkatbéli sajátosságokra
is. Különösen fontos ennek az egyensúlynak a megteremtése a globális televíziós
hírszolgáltatás tekintetében.
Parker szerint a belátható
jövőben a hírszolgáltatás globalizációjának fő akadálya a nyelvi sokféleség
lesz, annak ellenére, hogy a szerző nem próbálja eljelentékteleníteni a
tévétársaságok -- többnyire közös forrásból származó -- képanyagainak esetenkénti
drámai hatását. A CNN-típusú központi képforrás azonban szerinte még nagyon
messze van attól, hogy univerzális hírszolgáltatásról beszéljünk (még ha
sokak szerint a kép maga a sztori is). Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy
ha a globális hírtelevíziózás alkalmas eszköznek bizonyulhat bármely árucikk
eladására, az azonnal létre is fog jönni. Parker jelentése vizsgálat tárgyává
teszi CNN, a BBC World Service és a Sky Channel tevékenységét, nem feledkezve
meg arról sem, hogy a BBC rádiós változata hosszú évekig 41 nyelven sugárzott
világméretekben mintegy 130 milliós közönségnek igen színvonalas hír- és
kulturális programokat. A szerző szerint az ideológiai harc enyhülésével,
a csökkenő kormányzati szerepvállalással, a növekvő médiaprivatizációval
és koncentrációval (mely újabban egyes országokban már kormányzati korlátozó
intézkedésekhez is vezet, mint Angliában vagy Olaszországban is) ugyanazok
a gazdasági megfontolások fogják a hírtelevíziózás jövőjét alakítani, mint
amelyek a szórakoztató televízióét. A kereskedelmi televíziózásban élenjáró
USA hírtelevíziózásában már határozottan tetten érhető a bulvarizálódás.
Nem nagy túlzás, ha azt mondjuk, az számít hírnek, ami eladható. A szerző
szerint nemcsak a hír- és szórakoztató műsorok kereskedelmi, illetve reklámpotenciálja
kapcsán, de a technológia vonatkozásában is mértékletes tervezésre van
szükség, tekintettel a nemzeti ízlésre, mentalitásra, nyelvre, a sajátos
jogi környezetekre, a jövedelmi viszonyokra. Meggyőző érvelése szerint
a nyelv és a kultúra relativitása a leghatékonyabb ajtónálló a bebocsátást
követelő globális médiumok előtt. A technológia és a fizikailag megépült
rendszerek hamis illúziót kelthetnek egyes programfelelősökben a közönségnagyságot
tekintve, miközben nincsenek még egyértelmű bizonyítékok arra, hogy az
idegen nyelven elhangzó híradásoknak tömeges közönségük lenne. Sőt jellemzően
szívesebben és növekvő mértékben fizetnek elő az emberek a saját nyelvükön
elhangzó információkra. Mindeközben honfitársaik lojalitását biztosítandó,
az egyes nemzeti közszolgálati vagy magántársaságok maguk is kiegészítik
repertoárjukat a globális versenytársak által használt kábeles, műholdas
továbbítási technikákkal. Parker szerint a közeljövő hozhat olyan akár
többszáz csatornás kínálatot is, ahol a remélt vagy várt trendekkel ellentétesen
a közönség még az eddigieknél is szélsőségesebb módon fog egészen speciális
helyi ízek és idiómák szerint készült anyagokat választani.
A kötet olvasmányos formában
vezet végig a televíziózás történetén, részletesen bemutatja a televíziós
globalizálódás folyamatát, mozgatórugóit és működési mechanizmusát. A könnyű
kötetet elfogadható irodalomjegyzék és szószedet teszi teljessé.
Malecz Attila
|
|
Manuel
Castells:
A
HÁLÓZATI TÁRSADALOM TÜNDÖKLÉSE
(The Rise of the Network
Society)
Malden, MA; Oxford: Blackwell
Publishers, 1998, 556 oldal
Az ipar, a közlekedés és
az információs technológia robbanásszerű fejlődésével viharos gyorsasággal
szőtték be világunkat a legkülönbözőbb -- termelési, kereskedelmi, terjesztő,
információs, oktató, szórakoztató, bűnöző, környezetvédelmi (a sor szinte
végtelen) -- hálózatok, és az információs paradigmaváltás során elkerülhetetlenül
e jelenség határozza meg a társadalmak működését. A hálózatokra alapuló
társadalmi szerkezet nagyon dinamikus, nyílt rendszer, egyensúlya felborulásának
veszélye nélkül képes megújulásra. A hálózat rendkívül alkalmas eszköz
az innováción, a globalizáción, valamint a munka, a munkaerő és a vállalatok
rugalmasságát, alkalmazkodóképességét biztosító decentralizált koncentráción
alapuló kapitalista gazdaság számára. Ugyanígy alkalmas eszköz a vég nélküli
leépítés és újraépítés kultúrája, a folyton új értékeket és közhangulatokat
kialakító államigazgatás, a tér és idő tényét szinte megsemmisíteni kívánó
kapcsolatteremtési és kiépítési módok számára is. A hálózatok alaktana
egyúttal a hatalmi kapcsolatok drámai újraszerveződésének leképezése. A
hálózatok közötti összekötő kapcsok (például a politikai folyamatokat befolyásoló
médiabirodalmak pénzforrásai) a hatalom privilegizált eszközei. Akik e
pontokon állnak, azok a hatalom birtokosai. Társadalmi szerveződésünk kulcseleme
az információ, szerkezetének alapszálait a hálózatok között áramló üzenetek
és képek alkotják. A globális gazdaságra a szinte pillanatok alatt lezajló
információáramlás, kommunikáció jellemző, és ezek az áramok határozzák
meg mind a termelést, mind a fogyasztást. Hálózatokkal behálózottan a hálózatokat
összekötő kapcsok és működtető kódok a társadalmat alakító, irányító és
sokszor félrevivő, alapvető tényezőkké váltak.
Castells beszél az innovációk
és alkalmazásuk felgyorsulásáról, feltárja azokat a globalizációs folyamatokat,
melyek az információs hálózatokból kizárt országokat és embereket a marginalizálódás
veszélyével fenyegetik. Megvizsgálja a "hálózati vállalkozások" kultúráját,
intézményeit és szervezeteit, és az ezekkel együtt járó átalakulásokat
a munka és a munkaerő-alkalmazás területén. Rámutat arra a megdöbbentő
tényre, hogy a fejlett társadalmakban a gazdasági termelés majdnem teljes
egészében a 25 és 40 év közötti szakképzett rétegre koncentrálódik, és
nem egy gazdaság képes boldogulni a népesség egyharmada vagy több mint
egyharmada nélkül. A szerző véleménye szerint e felgyorsuló trend eredménye
valószínűleg nem tömeges munkanélküliség, hanem a munka és a munkaerő hihetetlen
flexibilizálódása, s ebből fakadóan a társadalmi szerkezet nagyfokú szegmentálódása
lesz. Vizsgálódását végül a technológiai változásoknak a médiakultúrára
("a reális virtualitás kultúrájára"), a városi életre, a globális politikára
és az idő természetére gyakorolt hatásainak elemzésével zárja.
Manuel Castells 1942-ben
született Spanyolországban. A szociológia és a tervgazdálkodás professzora,
a Kaliforniai Egyetem Nyugat-Európa Kutató Központjának elnöke, az Európai
Akadémia tagja. Párizs és Madrid egyetemein is tanított, és a világ legkülönbözőbb
egyetemeinek volt vendégprofesszora. Tizenhét könyve jelent meg. Ez a könyve
egy háromkötetes munka első darabja, mely "Az információ kora: gazdaság,
társadalom és kultúra" összefoglaló címet kapta. A második kötet "Az identitás
hatalma" (The Power of Identity), a harmadik pedig az "Ezredvég" (The End
of Millennium). |
|
Manuel
Castells: AZ IDENTITÁS HATALMA
(The Power of Identity)
Malden, MA; Oxford: Blackwell,
1998, 461 oldal
Castells háromkötetes munkájának
(Az információ kora: gazdaság, társadalom és kultúra) ezen második kötete
arra a kérdésre összpontosít, hogyan alakítja társadalmainkat és életünket
a globalizáció és ezzel egyidejűleg a nemi, vallási, nemzeti, etnikai,
térségi azonosságtudat erősödése. E két egymással ellentétes irányú trend
hatása tükröződik napjaink társadalmi küzdelmeiben és politikai konfliktusaiban.
Az információs technológiai
forradalommal és a kapitalizmus átalakulásával megvalósult a gazdasági
tevékenységek világméretű globalizációja, a munka rugalmassá, lehetősége
ugyanakkor bizonytalanná vált, a munkatevékenységben fokozott individualizálódás
jelentkezett, kialakult a "reális virtualitás" kultúrája, melyben a média
és számítógépek által közvetített világ a való élettel egyenértékű világként
jelenik meg. A család intézménye, valamint a patriarchalizmus válságban
van, a szexuális identitás felvállalásának nyíltsága és a nemi szerepek
alaposan változnak manapság.
A kapitalizmus átalakulása,
az állami irányítás átruházása, valamint a globalizációs folyamatok mellett
és legtöbbször ellenében a közösségi identitás kifejeződéseinek erőteljes
hulláma sepert végig a legkülönbözőbb országokban. Manuel Castells két
főbb irányt különböztet meg ezekben az erősödő identitás-felvállaló mozgalmakban.
Leírja a "proaktív" feminista, valamint a környezeti (environmentalista)
mozgalom eredetét, célját és hatásait, továbbá a haladásellenes, reaktív
mozgalmakét, melyek az Isten, a nemzet, az etnikum, a család vagy az azonos
területhez tartozás nevében építenek lövészárkokat (például az iszlám fundamentalizmus,
az amerikai keresztény fundamentalizmus, a mexikói zapatisták, a 90-es
évek milicista és patrióta mozgalmai Amerikában stb.). Tematikusan végigjárja
az USA, Nyugat-Európa, Oroszország, Mexikó, Bolívia, az iszlám világ, Kína
és Japán különböző társadalmi folyamatait, melyek funkcióikat és lényegüket
tekintve szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Castells bemutatja, hogy a törekvéseik
támogatására a médiát egyformán felhasználó techno-ökonómiai erők és a
társadalmi átalakulást érlelő mozgalmak együttes, egymásnak ellentmondó
támadásai a lét alapkategóriáit fenyegetik. Ezen ellentmondó trendek között
vergődve megkérdőjeleződik, válságba kerül a nemzetállam, de maga a politikai
demokrácia fogalma is.
Schmidt
Sára
|
|
Manuel
Castells: EZREDVÉG
(End of Millennium)
Malden, MA; Oxford: Blackwell
Publishers, 1999, 441 oldal
"Az információ kora: gazdaság,
társadalom és kultúra" című háromkötetes munkájának befejező kötetében
a szerző az évezred utolsó évtizedeiben bekövetkezett nagyszabású társadalmi
és gazdasági változásokat elemzi. A technológia és az informatika robbanásszerű
fejlődése világszerte alapvetően megváltoztatta az emberek életmódját és
életfelfogását. A világ globalizálódott és egységesebbé vált. Ugyanakkor
polarizálódott is, hiszen akik nem kapcsolódnak be a világméretű információs
hálózatba, menthetetlenül lemaradnak a fejlődésben. A globalizálódás folyamata
a nemzeti, etnikai, vallási és családi azonosságtudat gyengülésével jár
együtt, ám ezek a kapcsolódások a globalizálódás elleni harcban egyúttal
fel is értékelődnek.
Castells néhány olyan politikai
és társadalmi változást elemez behatóan, amelyek hatalmas régiókban vagy
akár az egész Földön éreztetik a hatásukat. Ezek közé tartozik a Szovjetunió
gyors összeomlása, az ázsiai országok robbanásszerű gazdasági fejlődése,
majd az ezen országok többségében kialakult válság, vagy Európa egységesedése.
Az évezred utolsó évtizedeiben
világszerte hatalmas gazdasági növekedés következett be. A nemzeti össztermék
3-10-szeres növekedése azonban többnyire csak egy igen szűk réteg anyagi
felemelkedését szolgálta. Mind az országok, mind pedig az egyének között
hatalmas mértékben növekedtek a különbségek. Ez a polarizáció a gazdaságilag
fejlett és a fejlődő országokban egyaránt a társadalmi problémák elmélyülését
eredményezi: világszerte emberek milliói szenvednek az éhezéstől, a járványoktól,
a megfelelő orvosi ellátás hiányától, az elviselhetetlenül rossz szociális
körülményektől, a háborúktól és a tömeges népvándorlástól, valamint a társadalom
és a család széthullásától. A szerző ezt a folyamatot az afrikai országok
és az USA példáján keresztül mutatja be.
A tömeges elszegényedésnek
és a társadalom széthullásának legnagyobb vesztesei -- a fejlett és a fejlődő
országokban egyaránt -- a gyermekek. Ők a leginkább kiszolgáltatottak:
könnyen válnak az éhezés, a háborúk, a népirtások, a járványok, a prostitúció
vagy a bűntények áldozataivá. Az a társadalom, amely nem védi meg ezektől
a veszélyektől a felnövekvő nemzedéket, a saját jövőjét éli fel.
A globalizálódás legnagyobb
nyertesei a bűnözők. Bűnözés ugyan azóta létezik, amióta ember él a Földön,
ám az egész Földet behálózó -- a politikai, pénzügyi és gazdasági élet
legfelsőbb szintű vezetésével összefonódó -- bűnszövetkezetek létrejötte
jellegzetesen ezredvégi jelenség.
A könyv elemzéseiből kiderül,
hogy a huszadik század technikai és gazdasági fejlődése nem az élet szebbé,
jobbá, boldogabbá válását eredményezte, hanem a szociális problémák elmélyüléséhez
és az emberi szenvedés növekedéséhez vezetett.
dr. Adorjánné
Farkas Magdolna
|
|
Noam
Chomsky: HASZON A NÉP ROVÁSÁRA
Neoliberalizmus és globális
világrend
(Profit Over People -- Neoliberalism
and Global Order. Előszó: Robert W. McChesney)
New York, Toronto, London:
Seven Stories Press, 1999, 176 oldal
A fasizmust a huszadik század
első felében előszeretettel nevezték kendőzetlen kapitalizmusnak, mely
nem nyúl kesztyűs kézzel az eszközeihez, és felszámolja a demokratikus
jog- és intézményrendszert. Ma már jól tudjuk, hogy a fasizmus ennél jóval
összetettebb kérdéskör. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy napjaink uralkodó
politikai-gazdasági eszménye, a neoliberalizmus valóban a kesztyűjét levetett
kapitalizmus maga. Az üzleti élet erői erősebbek és agresszívebbek, mint
valaha, s jóval lanyhább ellenállással kell számolniuk, mint korábban bármikor
a történelem során. Bár a neoliberalizmus mindig a szabad piaci eszményekre
hivatkozik, az egyéni kezdeményezést, a teljesen deregulált piacot favorizálva
az alacsony hatékonyságú, pazarló állam és bürokrácia visszaszorításának
szükségességét hangsúlyozza, de tévesen 19. századi eszmények legitimálását
erőlteti teljesen eltérő viszonyok közepette. Mindig a közjó, a szegények,
a környezet érdekében való cselekvést hangsúlyozzák, és aki szembeszáll
velük, arra azonnal rásütik, hogy a javak és szolgáltatások elosztásának
egyetlen demokratikus, fair és ésszerű szabadpiaci eszményét támadja. A
neoliberálisok valójában egy mérhetetlenül gazdag, szűk tőkés befektetői
csoport és ezernél kevesebb nagyvállalat azonnali hasznát, személyes profitérdekeit
szolgálva a társadalmi élet lehetséges legnagyobb részét kívánják ellenőrzésük
alatt tartani. Valójában lényegét tekintve éppen ők állnak a legmesszebb
a piackomformitástól, tökéletesen kontrollálva az ilyeténformán egyáltalán
nem szabad piacot, zsarnokságukat nem egyszerűen csak gazdasági rendszerként
élik ki, de politikai és kulturális rendszerként kiteljesedve is. Az is
álság, amikor az állami visszaszorításról beszélnek: valójában a közkiadások
csökkentésére gondolnak, de nagyon is erős kormányokat tartanak fenn, amelyek
hatékonyan képesek elősegíteni a globalizáció térhódítását, olyan egyezségeket
ráerőltetve a népekre, melyek ellentétben állnak az érdekeikkel (legjobb
példái ennek a WTO és a Multilaterális Befektetési Egyezség nevében tető
alá hozott titkos klauzulák). A neoliberalizmus napjaink meghatározó politikai-gazdasági
paradigmája, melyet szinte minden politikai erő hajlamos a magáévá tenni
a baltól a középen át egészen a jobboldalig, miközben néhány kutatón és
az üzleti élet szereplőin kívül igen kevesen vannak tisztában a fogalom
jelentésével, legalábbis az Egyesült Államokban. A gazdasági következmények
jól érzékelhetők világszerte: egy nagyon szűk réteg elképesztő vagyonosodása,
tobzódó jóléte mellett a középosztály felszámolódása, a szegénység terjedése,
a környezet lerombolása, instabil pénzpiacok és világgazdaság. Mindezekkel
szemben az egyetlen ellenérv így szól: nincs még jobb, hiszen a kommunizmus
megbukott, a jóléti társadalom intézményrendszere pedig csődöt mondott.
A fasizmussal ellentétben, melyben a formális demokrácia teljes elvetése
mellett nagyon erőteljes társadalmi mozgalmak bontakoznak ki rasszista,
nacionalista alapon, a neoliberális rendszerek akkor érzik jól magukat,
ha egy olyan formális választási rendszer működik, amelyben a választók
valójában meg vannak fosztva mindazoktól az információktól és fórumoktól,
egy élénk, egészséges civil szférától, mely a tényleges demokrácia gyakorlásához
szükséges lenne. A neoliberális Milton Friedman odáig megy, hogy az olyan
politikai rendszer, amely korlátozni igyekszik a piac szabad működését,
kapjon bármilyen tájékozottsággal párosuló választói támogatottságot, szükségképpen
demokráciaellenes, mivel a demokrácia lényege a profittermelés. A kívánatos
demokrácia-modellben a pártok lényegtelen kérdéseken vitáznak, de a lényegi
gazdasági rendszer meghatározásában tökéletesen azonos platformon állnak.
A neoliberalizmus szükséges mellékterméke a depolitizált, apatikus és cinikus
tömeg. Az olyan kulturális, politikai megnyilvánulások, mozgalmak, melyek
annak esélyét villantják fel a közönség, a választópolgár előtt, hogy ismét
érdemi beleszólásuk lehet a saját sorsukba, csírájukban elfojtatnak. A
médiumok, következésképpen a közvélemény is teljes mértékben a vállalatok
zsebében vannak, az átlagpolgár többé nem más, mint fogyasztó.
A kötetben Chomsky nézeteit
ismerhetjük meg a neoliberalizmus által fenyegetett demokráciáról, e zsarnok
rendszer olyan antidemokratikus világállami intézményeiről, melyek valós
társadalmi hatásait nem igazán reklámozzák (mint a WTO, a Világbank, az
Észak-amerikai Szabad Kereskedelmi Társulás és hasonlók), illetve a velük
szemben egyre szélesebb mértékben kibontakozó mozgalmakról. A világ urai
különösen ügyelnek arra, hogy az olyan kérédések, mint a MAI (Multilateral
Aggrement on Investment -- melyben tulajdonképpen az aláíró kormányok,
nemzetek lemondtak saját szuverenitásuk nagy részéről meg nem nevezett
befektetők javára) ne legyenek nyilvános viták tárgyai. A szerző szerint
mindezen fejlemények mögött nincs egyfajta összeesküvés, egyszerűen mert
nincs rá szükség. A rendszer finom intézményi mechanizmusaival hatékony
impulzusokkal ösztönzi a tudomány, a kultúra és a média képviselőit, hogy
a fennálló status quót tekintsék a legjobbnak, és tartózkodjanak azok kikezdésétől,
akik ennek a status quónak a legnagyobb haszonélvezői. Chomsky erősen hisz
abban, hogy a társadalmi aktivizmus visszakövetelheti az emberek alapjogát
arra, hogy fogyasztók helyett ismét polgárok lehessenek, valamint képesek
lehetünk a demokráciát globális piac helyett globális mozgalomként újraértelmezni. |
|
A
KOMMUNIKÁCIÓ POLITIKAI GAZDASÁGTANA
Nemzetközi és európai dimenziók
(The Political Economy of
Communications --
International and European
Dimensions. Szerk.: Kenneth Dyson és Peter Humphreys)
London, New York: Routledge,
1990, 254 oldal
A tanulmánykötet szerzői
kutatók és egyetemi tanárok, akik esettanulmányok révén járják körül az
alaptémát. A kiadvány előzménye a kiadó által 1988-ban megjelentetett "Broadcasting
and New Media Policies in Western Europe" című gyűjtemény volt, amely azt
vizsgálta, hogy az egyes nyugat-európai országok miképpen válaszolták meg
az új kommunikációs technológiák (kábel, műhold, a számítástechnika betörése
a kommunikáció eszköztárába) által megjelenített politikai, gazdasági és
kulturális kihívásokat. Jelen kötet a nemzeti kommunikációs stratégiák
nemzetközi összetevőire és magukra a nemzetközi intézményekre összpontosít:
hogyan változtatta meg a kommunikációs forradalom a nemzetállamok és a
nemzetközi intézmények kapcsolatát? A kötet végkicsengésében korunk meghatározó
politikai gazdasági vezérelvének, a neoliberalizmusnak a kritikájává válik,
s helyette az ún. neopluralizmust ajánlja.
A gyűjtemény első felének
tanulmányai az International Telecommunication Union (ITU), az Európai
Közösség (EC) és az International Telecommunications Satellite Organization
(Intelsat) intézményeit vizsgálják meg, különös tekintettel arra, hogy
e szervezetek milyen mértékben képesek függetlenedni az őket létrehozó
tagállamoktól: vajon a kommunikációs forradalom megerősítette őket önállóságukban,
vagy éppen ez mutatta meg inadekvát mivoltukat, korlátozott jelentőségüket?
Az európai uniós megközelítések mellett önálló esettanulmányokat olvashatunk
a luxemburgi, a brit, a német és a francia médiapolitika nemzeti és nemzetközi
vonatkozásainak kölcsönhatásairól, az egyes országok eltérő sajátosságai
révén sokoldalúan világítva meg a válaszlehetőségeket. Míg a brit piacon
igen könnyen hódított tért a dereguláció neoliberális eszméje, addig a
piaci és technológiai kényszerítő erők súlyos feszültségeket teremtettek
a közszolgálatiságra igen kényes németországi politikai-kulturális közegben.
Luxemburgban, ahol a kereskedelmi televíziózásnak óriási, minden európai
országot megelőző hagyománya volt, a földrajzi fekvést és a nyelvi adottságokat
kihasználó, a nemzetközi piacot megcélzó televíziózás a magas politika
részévé, a kis ország kulcsiparágává vált. A hagyományosan merkantilista
szemléletű Franciaország esetében a telekommunikáció deregulációja és nemzetköziesedése
szintén sajátos kormányzati válaszokat generált, sajátos következményekkel.
A dereguláció egyébként is kényes kérdés Nyugat-Európában, ahol a közszolgálatnak
különösen erős történelmi és kulturális gyökerei vannak.
A kötet különösen ajánlott
a nemzetközi kapcsolatokat, az európai kérdéseket, illetve a tömegkommunikációt
tanulmányozó egyetemi hallgatóknak, illetve a kommunikáció kérdései iránt
érdeklődő politológusoknak és közgazdászoknak. Tanulmányonként jegyzetapparátust,
a kötethez szószedetet kapunk, a táblázatok jegyzékét és a szerzők rövid
bemutatását. |
|
George
Lakoff: MORÁLIS POLITIKA
Mit tudnak a konzervatívok,
amit a liberálisok nem
(Moral Politics -- What
Conservatives Know That Liberals Don't)
Chicago, London: The University
of Chicago Press, 1966, 413 oldal
A kaliforniai Berkeley Egyetem
nyelvészeti és kognitív tudományok professzoraként a szerző a konzervatív-liberális
dichotómia értelmezése során nem a felszíni politikai nézetek tételes szembeállításával
operál, hanem egy egészen eredeti, szerinte elfogulatlan modellt igyekszik
felállítani. A könyv alaptézisei szerint: a politikai megnyilvánulási módok
a család-alapú moralitástípusokból eredeztethetők, amelyek nagyrészt tudat
alatti fogalmi metafórákból szerveződnek, a politikai alapállás megértése
tehát megköveteli annak megértését, hogy miképpen illeszkedik a család-alapú
moralitástípusokhoz.
Lakoff tanulmánya a kognitív
tudományok első teljes körű alkalmazása a politikára. A tudományág képviselőjeként
a szerző a liberálisok és a konzervatívok tudat alatti világszemléletét
elemzi. Miután az amerikai politika szemüvegén át nézve a nemzet egy család,
akkor merész és meghökkentő húzással ezt modellje alapjául téve (a nemzet
egy család, ahol a kormány a szülő, az állampolgárok a gyermekek) a rideg-tiltó
szülői indíttatást (strict parent -- aki a gondoskodás ellenére önmaga
tekintélyét helyezi mindenek elé) teszi meg a konzervatív, míg a meleg-megengedő
szülői habitust (nurturant parent -- aki a gondozott érdekeit teszi mindenek
elé) a liberális politikai alapállás tudatalatti meghatározójává. Elismeri,
hogy maga -- nem lévén erkölcsi relativista -- bár mélységesen tiszteli
a konzervativizmust, mégis liberális elveket vall -- ezek tényleges erényei
okán. Megismertet a két világnézet (szülői attitűdként megfogalmazott)
különbözőségével olyan kérdéskörökben, mint az adózás, az abortusz, a fegyvertartás,
a halálbüntetés, a keresztényi bibliaértelmezés, a kormányzati szerepvállalás,
a környezetvédelem és a művészet. A szerző által objektívnek ígért modell
azonban gellert kap, amikor a homoszexualitás, a multikulturalizmus kérdéséhez
ér: szerinte a konzervatív azért ellenzi a homoszexualitást, mert az a
férfiúi autoritást kezdi ki, azért utasítja el a sajátjától eltérő kultúrákat,
mert azok szerinte erkölcstelenek, a konzervatívok azok, akik kultúrharcot
kezdeményeznek és folytatnak úgymond önvédelemből. Ezen a szinten a könyv
sajnos a népszerű napilapok jegyzetíróinak színvonalára süllyed. A tudományosnak
tűnő eredeti munka végül propagandába fullad: levezeti, hogy bár mindenki
maga választhatja meg világnézetét, mégis miért érdemes liberálissá lenni.
Szerinte a gyermeknevelésben a szigorú szülői mentalitást (a konzervatív,
a fundamentalista keresztény) messze lekörözi a spocki megengedő attitűd,
mely megfelelőbb az emberi természet számára. Ha pedig igaz ez a gyermeknevelésben,
akkor nem mondhatjuk, hogy a szigorú szülői hozzáállás mint bukott módszer
alkalmazható lenne a politikában, hiszen létjogosultsága épp arra alapozódott
volna, hogy az életben már bevált vezérlő elv lenne, ami a szerző szerint
nem igaz. Ilyen egyszerű! Lakoff elismeri ugyan, hogy a konzervatívok jobban
kiaknázták a család, az erkölcs és a politika közötti szálakat, de mindezt
csak azért teszi, hogy figyelmeztesse elvbarátait erkölcsi világnézetük
hatékonyabb artikulációjának szükségességére.
A kötetet részletes tematikus
irodalomjegyzék zárja. |
|
Colin
Hines: LOKALIZÁCIÓ
Egy globális kiáltvány
(Localization -- A Global
Manifesto)
London, Sterling, VA: Earthscan,
2000, 290 old
A könyv: kiáltvány azok egységbe
és harcba szólítására, akik a kulturális, gazdasági és ökológiai sokféleség
fontosságát elismerve szembe akarnak szállni a monolitikus, globális fogyasztói
kultúrával. Nem egyszerűen kritikája a globalizációnak, hanem optimista
alternatívát kíván felmutatni az olyan clintoni és blairi kijelentésekkel
szemben, mint "a globalizáció nem politikai választás kérdése, hanem egyszerűen
tény", vagy "a globalizáció visszafordíthatatlan és feltartóztathatatlan".
A szerző hite szerint reális és praktikus programját követve felszámolhatjuk
az IMF és WTO "egyházak" által szervezett adósságcsapdákat, mivel a harmadik
világ felemelkedésének útját nem a fejlettebb világba irányuló versenyképesebb
export megerősítése jelenti. Nagyon tömören megfogalmazva programja egy
globális alternatíva: a helyi piacok önfejlesztő, akkumulációs képességeinek
megerősítése révén a helyi erők támogatása globális mértékben, a globális
gazdaság potenciáljának átcsoportosítása a helyi centrumok javára. A globális
termelést, a nagytávolságú beszállításokat és kereskedelmet minimalizálni
kell, a cél nem a többi nemzetgazdaság legyőzése egyfajta értelmetlen,
önpusztító versenyben, hanem a reális helyi igényeknek a lehetőségek szerint
mind teljesebb kielégítése helyi szinten, helyi nyersanyagokkal, munkaerővel.
Olyan egészséges önellátás, amely a sokféleség fennmaradását szolgálja
a fantom elit mindenen átgázoló, globális profitérdekeivel szemben. A technológiai
és információs csere, a beszállítás és általában minden fajta kereskedelem
csak annyiban kapjon támogatást, amennyiben a helyi termelést, piacot erősíti.
A könyv első részében definiálja
a globalizációt és a lokalizációt, röviden számba veszi a káros mellékhatásokat,
és lerántja a leplet a komparatív előnyök, illetve a szabad tőkeáramlás
hatékonyságnövelő erejének b evett közgazdasági téziseiről. A második rész
részletezi a "védd a helyit globális szinten" programját, melynek sarokkövei:
el kell hárítani minden olyan importot, amely hazai termeléssel is kiváltható,
az ipar oda települjön, ahol el is akar adni, a tőkemozgásokat helyi szintre
kell korlátozni, a magas minőségű kínálat biztosítása érdekében helyi versenyszabályozásra
van szükség, a lokalizációt és a környezetvédelmet segítő adózási környezetet
kell kialakítani, ösztönözni kell a helyi gazdálkodás és a politikai rendszer
demokratikus fejlődését, a kereskedelmet és a támogatási programokat olyan
módon kell átirányítani, hogy azok ne a nemzetközi versenyképességet, hanem
a helyi gazdaságot erősítsék. Mindez csak azok számára tűnhet a történelem
kereke visszaforgatásának, akik szerint az élet nem az embermilliárdokért
van, hanem a tőkés társaságokért.
A kötetet részletes jegyzetapparátus,
ajánlott irodalom, rövidítések jegyzéke és tárgymutató egészíti ki.
|
|
Ed
Ayres: ISTEN UTOLSÓ AJÁNLATA
Vitairat egy fenntartható
jövőért
(God's Last Offer -- Negotiating
for a Sustainable Future)
New York, London: Four Walls
Eight Windows, 1999, 357 oldal
Ez a könyv olyan, mint egy
harangkondítás. A szerző négy globális jelenséget azonosít, melyek napi
szinten és visszafordíthatatlanul veszélyeztetik a földi létet: a széndioxid-kibocsátás,
a biológiai kihalás mértéke, a fogyasztás fenntarthatatlan szintje és a
népességrobbanás. Figyelmeztet a média ködösítő szerepére és a vállalatok,
kormányok, intézmények kifinomult technikáira, melyekkel az általános közönyt
igyekeznek tartósítani. Bár ma már a nagyvállalatok háza tájáról is megjelentek
az ökoszisztéma végességéről, a közelgő katasztrófáról, a környezetünk
megőrzésének szükségességéről szóló megnyilvánulások, ezeket azonban a
környezetvédők orwelli álnokságként kezelik: bár a globális környezetvédelem
ügye átcsúszni látszik a közszférából a privát szférába, de csak azért,
mert a vállalatok felismerték a környezetvédelemben rejlő üzleti lehetőségeket,
másrészt mert sajátos módon, továbbra is önnön növekedésüket célozva, profitjuk
megőrzése és növelése érdekében kívánják bizonyos sajátos vonatkozásokban
a környezetvédő intézkedéseket. Ma már nem elég gyors döntéseket sürgetni,
számba kell venni azt is, hogy ezeknek milyen időbeli vonatkozásaik vannak,
ugyanis az időnk lejárt. Az egyes ember tisztában van azzal, hogy milyen
személyes fenyegetettségre milyen választ lehetséges adni. Az ökoszisztéma
végzetes fenyegetettsége nemhogy nem tudatosult, nemhogy az egyes embernek
nincs rá válasza, de az ipar és a kormányzati szervek is -- valós program
híján -- csupán anomáliákként igyekeznek értékelni az ijesztő jelzéseket.
A könyv azt is megvilágítja, hogy kapzsiságunk, médiafüggőségünk és közönyünk
miként gátolja a végóra felismerését. Ha még egyáltalán eséllyel akarunk
harcba szállni a jövőért, az alábbiak megfontolását ajánlja a szerző:
-- Lássuk meg a dolgok valós
nagyságrendjét (mit sem érnek a széndioxid-kibocsátás 20 év alatt 5 százalékkal
való csökkentéséről szóló megállapodások, ha valójában 60-80 százalékra
volna szükség, mit sem ér a törvény, mely néhány száz veszélyeztett fajt
oltalmába vesz, ha a maga az emberi kultúra hamarosan több milliót fog
végveszélybe sodorni).
-- Történeti kondicionáltságunkkal
szakítva próbáljuk a dolgok mögött a folyamatokat is észrevenni (ne csak
azt lássuk, hogy autót vásárolhatunk, hanem a forgalmat és a szennyezőanyag-kibocsátási
folyamatot is, amelynek egyúttal alkotórészévé váltunk, a gyerekeket nemcsak
a víz kémiai összetételére kell megtanítani, hanem annak az ökoszisztémában
betöltött szerepére és perspektíváira is).
-- Számításba kell vennünk
mások közösségeit, kultúráját, a generációkat és a fajokat (elpusztításukkal
magunkat is megöljük, Kopernikusz szellemében nemcsak a geocentrikus gondolkodást,
de az antropocentrizmust is magunk mögött kell hagynunk).
-- Ismerjük meg információink
és hiedelmeink eredetét, forrásait, tartsuk ellenőrzésünk alatt a közvetített
tudás valóságtartalmát. (Vigyázzunk, hogy az új kommunikációs és számítástechnikai
vívmányok egyesek jólétének növelése céljából vagy egyéb ideológiai megfontolások
miatt ne váljanak közösségi tudatunk legfőbb őreivé. A közpénzekből finanszírozott
tudományos eredmények maradjanak a köz kincsei.)
-- Óvakodjunk attól, hogy
túlságosan a mélyére rántson bennünket a fikció és a szórakoztatóipar világa.
-- Az új technológiák bevezetésének
esetleges veszélyessége vonatkozásában a bizonyítási teher a mai gyakorlattal
ellentétben a technológia elterjesztésében érdekeltek oldalán legyen, és
ne annak ellenzőit terhelje.
-- A technológiát tegyük
a maga helyére, ne alkalmazzuk öncélúan.
-- Az újrahasznosítás követelményét
minden emberi tevékenységre és a társadalom, a gazdaság minden résztvevője
számára kiskapuk nélkül univerzálissá kell tenni.
-- Mindennek fizettessék
meg az ára (a környezet terhelésének és a munkaerő használatának is).
-- Az információk kezelésének
és a tartalmak szolgáltatásának éppolyan szigorú szabványai legyenek, mint
amilyenekkel az ipari szabványok vagy például az élelmiszertörvények esetében
rendelkezünk.
-- Véget kell vetni a politikai
közélet magántulajdonosi kontrolljának.
-- A romboló gazdálkodást
olyannal kell felváltani, amely elősegíti a környezet revitalizálását.
-- Le kell számolni a növekedés-elmélet
mindenhatóságával (a véget nem érő növekedés maga a rák).
Isten utolsó ajánlata szerint:
fel kell hagynunk önmagunk, illetve szűkebb környezetünk, nemzetünk ideig-óráig
hatékony védelmével, és át kell állnunk partikuláris önmagunk helyett bolygónk
egészének védelmére, ezen az úton nyerhetjük csak vissza személyes biztonságunkat
is. Az idealista végszó szerint nekünk magunknak kell megtenni az első
lépést, és vezetőink majd követni fognak. Az isteni ajánlat azonban hamarosan
érvényét fogja veszíteni.
A kötetet nagyon gazdag
irodalomjegyzék és tárgymutató egészíti ki. |
|
Peter
Schwartz -- Blair Gibb:
AMIKOR
A JÓ TÁRSASÁGOK ROSSZ DOLGOKAT CSINÁLNAK
Felelősség és kockázat a
globalizáció korában
(When Good Companies Do
Bad Things --
Responsibility and Risk
in an Age of Globalization)
New York etc.: John Wiley
& Sons, Inc. 1999, 194 oldal
A szerzők olyan jólismert
mamutcégek tevékenységét vizsgálják, mint a Shell, a Nike, a Texaco és
a Nestlé annak illusztrálására, hogyan szűkítik be a pénzügyi megfontolások
az értelmes alternatívákat, hogyan kerültek a vádlottak padjára az addig
igen jól csengő névvel rendelkező társaságok a természetre veszélyes tevékenységük,
a foglalkoztatás-politikájukban tetten érhető rasszizmusuk és az emberi
jogok megsértése miatt. A know-how és a tisztesség stratégiai kapcsolatát
kifejtve bemutatják, miképpen veszélyezteti a társaságok hírnevét és jövőbeni
prosperitását, ha nem teszik magukévá ezeknek a fogalmaknak a mélyebb értelmét.
A szerzők új megközelítéseket is felmutatnak azzal kapcsolatban, hogy miként
kerülhetők el a téves várakozások és feltételezések hátrányos pénzügyi
következményei, hogyan cselekedhetnek helyesen a tényleg jószándékú cégek
a társadalmi értékek üzleti értékekké való konvertálása révén. A jó hírnév
-- különösen egy globalizált világban -- a vállalatok hosszú távú üzleti
sikerességének kemény fedezete. Korunkban azonban a szintén globalizálódó
közvéleményben alaposan megnövekedtek a cégek társadalmi felelősségével
szemben támasztott elvárások. A tisztességes üzleti magatartásnak mindig
is megvolt a maga jelentése a történelemben, de a globalizált világban
ez újabb minőségi követelménnyel gazdagodott: tisztesség a társadalommal
szemben. A cégek nem várhatnak arra, hogy a szabályozórendszer változásai
kényszerítsék őket tevékenységük módosítására, közvetlenül kell szembenézniök
a közvéleménnyel. |
|
FÖLDRAJZ
ÉS ETIKA
Utazások erkölcsi területen
(Geography and Ethics --
Journeys in a Moral Terrain.
Szerk.: James D. Proctor
és David M. Smith)
London, New York: Routledge,
1999, 303 oldal
E tanulmánygyűjtemény mérföldkőnek
tekinthető a földrajzzal és az erkölcsfilozófiával, vagyis az etikával
rokon területek feltárásában. Kifejezetten a kötet számára megrendelt 18
eredeti írást tartalmaz, kiváló brit, amerikai és ausztrál földrajztudósok
tollából, akik széles áttekintésben, tematikus fejezetekre tagolva járják
körül az etika szerepét a földrajzban, illetve a földrajz szerepét az etikában.
A négy rész a földrajztudomány jelentősebb tematikus súlypontjai szerint
alakult ki: etika és tér, etika és hely, etika és természet, etika és tudás.
A tanulmánycsokrokat minden esetben a témakör keretét megadó fogalmakat
értelmező (tér, hely, természet, tudás) és a tanulmányok lényegét összesűrítő
összefoglaló előzi meg, míg a kötetet a végső tanulságokat összegző írás
zárja. Az igen míves és terjedelmes írások első olvasásra parttalan és
végkövetkeztetés nélküli elmélkedésnek tűnhetnek. Legfőbb erényük, a szerzői
szándékokkal összhangban, hogy rávílágítanak arra, hogy különösen egy globális
társadalmi és ökológiai katasztrófa árnyékában a látszólag semleges tudományág,
a földrajz képviselői sem vonhatják és nem is vonják ki magukat a társadalmi
felelősségvállalás kötelezettsége alól. Hitvallásuk szerint nem osztják
a "Kis herceg"-ben megismert földrajztudós alapállását, aki a Kis herceg
számára a világ jelenségei, teremtményei közül legkedvesebb virágot nem
tekinti vizsgálódása tárgyának, mondván, hogy az számára túlságosan tiszavirág-életű.
A masszív kötet valamennyi
tanulmányát gazdag jegyzetapparátus kíséri, megismerhetjük az összesen
23 szerzőt, és az illusztrációk listáján túlmenően kiterjedt tárgymutatót
is kapunk.
Malecz Attila
|
|
Stephen
Dale:
MCLUHAN
GYERMEKEI.
A
Greenpeace üzenete és a média
(McLuhan's Children. The
Greenpeace Message and the Media)
Toronto, ON: Between The
Lines, 1996. 220 oldal
A Greenpeace mozgalom részesének
lenni azt jelenti, hogy valaki egy nagyon potens tudással rendelkezik:
tudja, hogyan működik a média, és hogyan lehet azt saját érdekeinek megfelelően
felhasználni. Ez a könyv a címbeli sorrenddel ellentmondóan főleg a globális
és lokális tömegtájékoztatási eszközökkel foglalkozik. Ezt a Greenpeace
mozgalom történetének és jelenlegi életének eseményei tükrében mutatja
be, melyekről a megmozdulások résztvevői beszélnek. Megtudhatjuk azt is,
milyen egyéb következményekkel jár egy-egy akció, akár a fókák megmentése,
akár a globális felmelegedés visszaszorítása a célja.
Szabó Judit
|
|
William
H. Baarschers:
ÖKOTÉNYEK
ÉS ÖKOELKÉPZELÉSEK.
A környezetről zajló vita
megértése
(Eco-facts and Eco-fiction.
Understanding the Environmental Debate)
London, New York: Routledge,
1996, 264 oldal
Az emberek az 1960-as és
1970-es években kezdtek a környezeti problémákra figyelni. Több környezetvédelmi
irányzat alakult ki, melyeket követve az emberek is többféleképpen gondolkodnak
ezekről a kérdésekről. A szerző a legfontosabbak esetében elemzi a különböző
álláspontokat, az álláspontok képviselői közötti vitákat, a helytálló magyarázatokat
és a téves elképzeléseket. Olvashatunk a természettudomány (különösen a
kémia) és a tudós (főként a vegyész) szerepéről a környezeti problémák
kialakulásában és megoldásában, a mérgező anyagokról, a rák és a környezetszennyezés
kapcsolatáról, az energiatermelés környezeti hatásairól, a levegő és a
víz szennyezéséről, az élelmiszerekről, és a hulladékkezelés módszereiről.
A környezeti kérdések iránti
kezdeti érdektelenség a hatvanas évektől sok esetben ellenkező előjelű
túlzásokba csapott át. Akad olyan környezetvédő irányzat, melynek alapelve
szerint sem a vegyszerek, sem a sugárzások esetében nincs olyan kicsiny
dózis, amely még biztonságos lehet. Vannak, akik azt hiszik, hogy minden
kémiai anyag káros a környezetre, így az emberi szervezetre is. Ennek az
álláspontnak a képviselői elfelejtik, hogy a világon minden elemekből és
vegyületekből, tehát kémiai anyagokból áll. Számtalanszor előfordult az
is a környezetvédelem történetében, hogy idejekorán tájékoztatták a nagyközönséget
valamelyik anyag káros hatásáról az emberi szervezetre, még mielőtt elegendő
mérési adat támasztotta volna alá a feltevést.
Baarschers Kanadában a kémia
professzora, nyilván ebből adódik, hogy a környezeti viták elemzésénél
nagymértékben támaszkodik a természettudományos eredményekre.
dr. Adorjánné
Farkas Magdolna
|
|
David
Bohm: A PÁRBESZÉDRŐL
(On Dialogue. Szerk.: Lee
Nichol)
New York, London: Routledge,
1996, 101 oldal
Az eredeti kiadvány bővített
és átszerkesztett változata meghökkentően karcsú kötetkéjének, melyet hasonlóan
filigrán bibliográfia, de annál többet sejtető tárgymutató fejel meg, központi
kérdése ez: Hogyan is kommunikálunk? Az elmúlt évtizedek korszerű telekommunikációs
eszközei, a légi közlekedés és a műholdak térnyerésével olyan kommunikációs
világhálózat épült ki, melynek révén azonnal kapcsolatba léphetünk a világ
minden szegletével. A teljes behálózottság ellenére mégis az az általános
benyomásunk alakulhat ki, hogy bármerre nézünk is, a kommunikáció hihetetlen
módon és mértékben hiányos. Az igen olvasott szerző átfogó dokumentációját
adja annak a folyamatnak, melyet egyszerűen dialógusként ír le. Bár a dialógus
gyakorlata egyidős az emberi civilizációval, mégis csak a legutóbbi időkben
bontakozott ki a technikák, az értelmezések és a gyakorlat zavarba ejtő
bősége e fogalom kapcsán. Egyetlen megközelítést sem tekinthetünk abszolút
korrektnek, de különbséget tehetünk közöttük, és feltárhatjuk törekvéseiket.
Ebben az értelemben a kötet felvillantja Bohm ezirányú munkásságának egyediségét,
célját és mélyebb értelmét.
David Bohm, századunk egyik
legnagyobb fizikusa és legelőremutatóbb gondolkodója, a brit Királyi Természettudományi
Akadémia tagja és a Londoni Egyetem Birkbeck College-énak nyugalmazott
elméleti fizika professzora volt. A könyv szabadúszó szerkesztője egyébként
a David Bohm Dialógus Csoport tagja. A munka egyszerre szolgálhat praktikus
kézikönyvként a párbeszédben érdekeltek és érintettek számára, de egyúttal
elméleti alapvetés is azoknak, akik a bohmi dialogikus világnézet mélyebb
rétegeit szeretnék megismerni. Bohm értelmezésében a dialógus többoldalú
folyamat, mely messze túlmutat a konvencionális párbeszéd- és eszmecsere-értelmezések
keretein. Olyan folyamat, mely az emberi megnyilvánulások és tapasztalás
szokatlanul széles spektrumát bontja ki: a szorosan vett értékektől az
érzelmek természetéig és intenzitásáig; gondolkodási folyamataink sémáit,
az emlékezet funkcióit, ahogyan neurofiziológiánk mindig az adott pillanat
szülte tapasztalásainkat strukturálja. A dialógus azt a módot bontja ki,
melyben a gondolat -- melyet Bohm a dolog természetéből adódóan korlátozott
médiumnak, nem pedig a valóság objektív leképezésének értelmez -- kollektív
szinten generálódik és marad fenn. Ez a fajta megközelítés szükségszerűen
megkérdőjelezi számos, mélyen beágyazódott előfeltevésünket a kultúrával,
a jelentéssel és az identitással kapcsolatban.
A könyv anyagát a szerkesztő
Bohm 1992-ben bekövetkezett haláláig a dialógussal kapcsolatban folytatott,
igen kiterjedt munkásságának anyagaiból válogatta egybe. Az első és negyedik
fejezet (A kommunikációról, A megfigyelő és a megfigyelés tárgya) Bohm
két korai, 1970-es és 1971-es tanulmánya, melyek egyrészt a szerző akkori
meghatározásaival élve tisztázzák az alapfogalmakat, míg az utóbbi a centrális
entitás, az én mint megfigyelő önmagára való való visszahatásának önellentmondásos
természetét vizsgálja. A többi fejezet, így a kötet címadó második fejezete
-- mely egyfajta bevezetés a szerző által kimunkált és évtizedekig gyakorolt
dialóguscsoport-vizsgálatok módszertanába -- Bohm szemináriumainak és egyéb
kiscsoportos foglalkozásainak anyagaiból való. A fejezetek tárgyalják a
kollektív gondolkodás természetét, a megoldandó szubjektív "problémák"
nem valódi probléma jellegét, hanem sokkal inkább paradoxon mivoltát, az
előfeltevések, előítéletek ideiglenes félretételét, s mindennek testi,
fizikai megnyilvánulásait, a gondolkodási folyamat tudatos kontrollját,
a szavakba öntött (praktikus és eredményorientált) gondolatok és a tudatosság
mögött látensen örök idők óta meghúzódó résztvevői gondolkodás különbözőségét
(mely utóbbiban átjárhatóak a világos és egyértelmű határvonalak, az objektumoknak
egy mélyebb értelmű kapcsolatrendszere van, s a befogható világ mozgásai
egy vitális lényegben való részesség érzetét keltik).
Bohm értelmezésében a dialógus
nem egyfajta győzelemre törekvő diskurzus, hanem a kommunikációnak egy
olyan szelíd formája, mely kiválóan alkalmas már birtokba vett tudásanyagunk
határainak kitapogatására, mely lehetőséget teremt egy teljesen új kommunikációs
rend, az embertársainkkal és a bennünket befogadó világgal való újfajta
minőségű kapcsolat megteremtésére. Ennek alapja véleménye szerint az, hogy
a világ konfúz fragmentáltsága nem megváltoztathatatlan természeti törvények
következménye, hanem gondolkodásunk inkoherenciájában gyökerezik. Míg például
a tudományban -- hirdessék bár fennhangon az "igazság" keresését -- mindig
a személyes ambíciók, a bejáratott elméletekhez, tradíciókhoz való merev
ragaszkodás gátolta az érdemi fejlődést, addig az emberiség nagyobb része
általánosságban is ellentmondásos szándékok és tettek hálójában vergődik
az idők kezdetétől fogva. Ezek az ellentmondások vezettek a rossz tudományhoz
és a társadalmi és személyes fragmentáltság minden válfajához, mely nem
ismer kulturális és földrajzi határokat, oly mértékben hatja át az egész
emberi nemet, hogy már teljes mértékben akklimatizálódtunk hozzá. A kérdés
az, hogy részeinkből egésszé építve magunkat, szembe tudunk-e nézni a végtelennel
úgy, hogy türelmetlen kíváncsiságunkkal siettetve a nagy pillanatot, a
rácsodálkozás ne zúzzon bennünket ismét és most már visszavonhatatlanul
darabjainkra. |
|
A
NAPI GLÓBUSZ
KÖRNYEZETI VÁLTOZÁS,
KÖZÖNSÉG ÉS MÉDIA
(The Daily Globe -- Environmental
change, the public and the media. Szerk.: Joe Smith)
London: Earthscan, 2000,
263 oldal
A Daily Globe tanulmánygyűjtemény
azt mutatja be, mit tudunk ma arról, hogy a világ egésze szempontjából
kulcsjelentőségűnek számító környezeti kérdéseket miképpen is kezeli a
média és mi módon rezonál ez a közvéleményben. A szerzők komoly belelátással
és hozzáértéssel rendelkező kiváló újságírók, politikusok, kutatók és környezetvédelmi
aktivisták. A könyv gyakorlati példákkal is szolgál az együttműködés és
a kommunikáció új formáiról, s jó alapvetést nyújt a globális környezeti
változásokkal kapcsolatos hatékony jövőképek, stratégiák meghatározásához,
kifejezetten azzal a szándékkal, hogy munícióval szolgáljon a nyilvános
vitákhoz.
Bár az emberiségnek olyan
komoly környezeti kihívásokkal kell szembenéznie, mint a klímaváltozás,
a biodiverzitás szűkülése, melyek komolyan fenyegetik a gazdasági, társadalmi,
környezeti biztonságot, mindezen kérdések igazi jelentősége nem kap hangot
a médiában, mely csak az újdonságra, a szenzációra, a személyiségekre,
a drámákra éhes, és így képtelen hatékonyan megjeleníteni a lassan feltáruló,
bizonytalanul körvonalazódó fenyegetéseket. Egyrészről meglehetősen világos,
hogy maguk az újságírók komoly nehézségekkel küszködnek, ha a tudomány,
a politika és bizonyos, a kérdéskör alapjait meghatározó értékek komplex
kölcsönhatásait kell ábrázolniuk. Másrészről azt is látni kell, hogy a
tudomány képviselői, a politika és a nem kormányzati szervezetek közösségei
is elég kelletlenek, ha arról van szó, hogy alkalmazkodniok kellene a média
módszereihez és igényeihez. Végeredményben a médiának köszönhetően az utca
emberét még nem érintette meg, mit is jelent valójában a fenntartható fejlődés.
Szinte már perverz az a mód, ahogy a tudománynak a klímaváltozás és biodiverzitás
kérdésében egyre érettebbé válásával mindennek a tömegkommunikációs megjelenítése
minimálisra redukálódott. A nagy kérdés, hogyan lehet megjeleníteni a médiában
olyan komplex tudományos kérdéseket, melyek tanácskozások és szakfolyóiratokbéli
publikációk hosszú láncolatán keresztül csak lassan bomlanak ki. Hogyan
lehet a hírek közé illeszteni olyan kérdéseket, melyek fontosak és új információt
hordoznak, de média-szempontból mégsem hírértékűek, így kilógnának a szenzációs
"legfrissebb jelentések" közül. Hogyan lehetne a nagyon konzervatív tudós
társadalmat rávenni, hogy olyan formában is megfogalmazza tudását, mely
a mai média-hangsúlyok világában is "sütni" tud? Hogyan lehetne a kormányzati
sajtószóvivőket rávenni, hogy a reflexszerű védekező pozíció helyett képesek
legyenek olyan kérdések világos artikulációjára is, melyek nem illeszthetők
a hivatali ügymenet szabványkeretei közé.
A tanulmányok négy nagy
fejezetben csoportosulnak. Az elsőben a tudományos tanácsadóként kormányzati
szerepet vállalt szerzők írásait olvashatjuk a politikai döntéshozók dilemmáiról.
A másodikban négy tapasztalt környezetvédelmi újságíró meséli el, hogyan
próbálják munkájuk során megjeleníteni a környezeti kérdéseket. A harmadik
részben tudományos kutatók járják körül a környezet, a média és a társadalom
különböző aspektusait, míg az utolsó részben környezetvédelmi szervezetek
munkatársai igyekeznek olyan új elképzeléseiket felvázolni, melyek segíthetnek
a korábbi fejezetekben felvetett kihívások megválaszolásában. Zárszóképpen
a függelékben az Egyesült Királyság tudományos főtanácsadója -- egyben
a kötet alaphangját megadó indító tanulmány társszerzője is -- két háttéranyaga
olvasható, melyek részletesen bemutatják a felmelegedés és a biodiverzitás
problémakörét.
A kötetben az irodalomjegyzékek
és jegyzetapparátusok mellett elolvashatjuk a szerzők biográfiáját, a rövidítések,
a statisztikai adatsorok és a táblázatok jegyzékét is. |
|
MÉDIA
ÉS KÖRNYEZET
(Media and the Environment.
Szerk.: Craig L. LaMay és
Everette E. Dennis)
Washington, D. C., Covelo,
California:
The Freedom Forum Media
Studies Center, 1991, 268 oldal
Műfajában az első olyan kötet,
mely a környezeti kérdések tömegkommunikációs megjelenítését tárgyalja.
Lényegi kérdésfeltevései a következők:
-- Vajon a környezet olyan
sztori-e, mely a tudósítás egy új minőségét feltételezi?
-- Hogyan mutathatja be
a média a kellő pontossággal a környezeti kérdések nemzetközi, nemzeti
és helyi dimenzióit?
-- Nincs-e ellentmondás
a médiumoknak a reklámipar iránti elkötelezettsége és a környezeti kérdésekről
szóló tudósításaik vallott objektivitása között?
-- Milyen szerepet tölthet
be a környezeti kérdésekről szóló tájékoztatás a filozófia, a gazdaság,
a politika és a kultúra tágabb kontextusában?
A kötetben médiaszakemberek
(lapszerkesztők, televíziós producerek, közírók), valamint jól tájékozott
bennfentesek saját nézőpontjukból kiindulva, személyes élményeik és konkrét
esetek kapcsán provokatív válaszaikkal és véleménynyilvánításukkal igyekeztek
megfelelni a feltett kérdésekre. A szerzők között találjuk többek között
Al Gore-t, Vásárhelyi Juditot, Donella H. Meadows-t is. A megfogalmazott
vélemények jól illusztrálják mindazokat a dilemmákat, melyekkel a környezeti
kérdések kezelése során a médiának szembesülnie kell. Az önkritikus médiaszakemberek
elismerik a sajtó tanácstalanságát a környezeti kérdések kezelése tekintetében,
hiszen mint mondják, szakmájuk szerint eddig elsősorban az ember és ember
közötti konfliktusok (háború, bűnözés, politika és szegénység, sport) bemutatása
jelentette feladatukat. A kötet előszavában azonban megfogalmazódik a hitvallás:
ha a tudósoknak a felmelegedéssel és a fajok kihalásával kapcsolatos állításai
igazolódni látszanak, akkor szakítaniuk kell az eddigi gyakorlatukkal,
fel kell ismerniük, hogy az igazi konfliktus ma már az ember és környezete
között áll fenn. A nyitó tanulmány egyfajta morális alaphangot igyekszik
megütni, bár nem kifejezetten a médiumok szerepvállalása kapcsán: joga
van-e a legfejlettebb országnak a szegénységgel és államadóssággal küszködő,
de még komoly természeti potenciállal rendelkező harmadik világbéli országokat
felszólítani arra, hogy szegénységükön ne a környezetük pusztításával próbáljanak
enyhíteni? Nem tekinthető-e ez egy újfajta gyarmatosítási szándék jeleként?
Nem volna-e előrevalóbb a fejlett világ számára, hogy a létfontosságú,
például trópusi természeti környezet megóvása érdekében lemondjanak kihelyezett
hiteleik visszafizettetéséről? Érdekes pólus egy oregoni szenátor cikke,
aki azt kéri számon a sajtón, hogy ha már egyszer végre foglalkozik környezeti
kérdésekkel, akkor az északnyugati partoknál (Oregon) történt őserdőirtás
kapcsán miért volt oly szenzációhajhász, miért nem mutatott több felelősséget
a kiegyensúlyozott tájékoztatás tekintetében, miért hangolta állandóan
a közvéleményt és a döntéshozókat drámai riportjaival és a különböző érdekcsoportok
szájízének megfelelően változó adatok közlésével, melyek szerinte igen
távol álltak a valóságtól. A kötet anyagának változatosságát példázza Vásárhelyi
Juditnak a nagymarosi gát építése elleni mozgalomról, annak rendszerellenes
hátteréről, a szocialista cenzúra nyugati médiumok útján történő hatástalanításáról
szóló írása, mely egyben azt is bizonyítja, hogy a zöld mozgalmak lehetnek
kékek is, nem feltétlenül balos indíttatásúak, de néhány egyéb kötetbéli
írással együtt azt is, hogy a környezetvédelem nem kifejezetten az amerikai
társadalom legújabb demokratikus ajándéka a világnak.
A kötetet szószedet, annotált
bibliográfia, egy szakirodalmi áttekintést nyújtó tanulmány és a szerzők
biográfiai adatai egészítik ki. |
|
Graham
Chapman -- Keval Kumar -- Caroline Fraser -- Ivor Gaber:
KÖRNYEZETVÉDELEM
ÉS TÖMEGMÉDIA
A
vízválasztó Észak és Dél között
(Environmentalism and the
Mass media -- The North-South Divide)
London, New York: Routledge,
1997, 327 oldal
Ez a könyv jóval többre vállalkozik,
mintsem hogy pusztán a környezettel és a médiával kapcsolatos trendeket
ábrázolja az iparosodott és a fejlődő országok tekintetében: eredeti empirikus
kutatásokon alapuló szociológiai tanulmányként azt elemzi, hogy a különböző
kulturális, vallási és politikai kontextusok miként hatnak az emberek környezetszemléletére
és az újságírók miképpen néznek szembe ezzel a ténynyel. A tanulmány új
megvilágításba helyezi az environmentalizmus nagyon különböző megközelítéseit,
mely fogalom mögött gyakran túl tág és pontatlan értelmezések húzódnak
meg, kevés érvényességgel és jelentéssel ruházva fel azt. Különös figyelmet
szentel annak, miképpen áramlanak a környezetvédelemmel kapcsolatos elképzelések,
és miképpen reagál a közönség a tömegmédiumokban bemutatott környezetvédelmi
kérdésekre. A kötet alapját újságírókkal készített interjúk, eredeti tömegkommunikációs
tartalomelemzések és közvélemény-kutatások képezik, melyek terepe párhuzamosan
Anglia és India volt. Mindez a szerzők számára kiváló lehetőséget teremtett,
hogy körvonalazzák a különböző kulturális, vallási és politikai kontextusokat,
melyek világosan érzékelhetővé teszik Észak és Dél kontrasztját. A tömegmédia
és a kommunikációs technikák azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy az
északi államokat a környezeti önámítás csapdájába csalják, s ezzel állandósítják
a Dél szegénységét. Utóbbi célja továbbra is, hogy a fejlődés útjára léphessen
-- az indiai átlagember a nagy környezetvédelmi kérdések egyikében sem
mutatja a legcsekélyebb konszenzust sem, gyakorlatilag nem ilyen kérdések
foglalkoztatják. A környezetvédelmet a gazdagabb, iskolázottabb, információkhoz
jutó és technikai vonatkozásokban elsősorban angol forrásokra támaszkodó
megkérdezettek -- ha egyáltalán számba veszik -- a gyarmatosítás egy új
formájának tekintik. Az Észak a környezeti problémák forrását mindig valahol
más tájakon keresi -- Kelet-Európában és a fejlődő országokban, ilyen értelemben
egy földhözragadt szinten a fejlett brit polgár az indiaihoz igen hasonlóan
gondolkodik. Hogy a környezetvédelem univerzális üggyé válik-e, az azon
múlik, hogy a nagyon élesen különböző világszemléletek hogyan és milyen
mértékben képesek konvergálni. A szerzők egy szimuláció segítségével bemutatják,
hogy az egyenlőtlen kommunikációs hozzáférés világában miért nem tud kialakulni
a környezeti kérdések közös, egységes világszemlélete. Végkövetkeztetésük
szerint a fejlődő országoknak mindenképpen át kell menniök a növekedés
stációin, anélkül, hogy reálisan elvárható lenne tőlük, hogy azzal is törődjenek,
vajon mennyi problémát okoznak ezzel önmaguknak és másoknak. Bármennyire
nem teszi is ezt világossá az átlagpolgár számára a tömegkommunikáció,
ha a Nyugat meg akarja óvni önmagát és a Földet e megkésett iparosítás
káros következményeitől, akkor számot kell vetnie azzal, hogy neki magának
van-e érdemi tennivalója ezügyben.
A kötet részletesen bemutatja
a közvélemény-kutatások és tartalomelemzések módszertanát, eszközeit, eredményeit,
adatsorait, a kérdőíveket, a kódolók útmutatóit, szótárait. Pontos listáját
adja a közölt térképeknek, táblázatoknak, adatsoroknak. Szószedetet igen,
irodalmi hivatkozást azonban -- eredeti munka lévén -- csak korlátozott
mértékben kapunk. |
|
A rovatban ismertetett
könyvek a Kulturális Innovációs Alapítvány
Könyvtárában olvashatók.
1035 Budapest, Miklós
tér 1.
Telefon: 250 0420/14,
250-424/14
Fax: 368-8002
E-mail: konyvtar@kia.hu
Internet: http://www.kia.hu/konyvtar
Nyitvatartási idő:
hétfőtől csütörtökig: 8.30-16.30
óra között
pénteken: 8.30-15.30 óra
között
Szolgáltatások:
A könyvtár részét képező
videotéka anyaga közművelődési célra kölcsönözhető, a könyvek és egyéb
dokumentumok használatát a könyvtár helybenolvasási, videónézési, valamint
fénymásolási lehetőséggel biztosítja.
Emellett mód van a saját
gyártású, illetve szabad forgalmazású videoműsorok helybeni átmásolására
is.
Az állomány egésze szabadpolcon
hozzáférhető.
Az olvasótermi férőhelyek
száma: 14
A fénymásolás díja:
A/4-es oldal: 8,-
Ft,
A/3-as oldal: 10,- Ft.
A videókölcsönzés díja:
40,- Ft kazettánként és naponként.
A videoműsorok átjátszásának
díja: 2,50 Ft percenként.
|