KULTÚRKVÁSZ
Kalle Lasn: Culture Jam
Amerika "cool"-talanítása
(Culture Jam -- The Uncooling of America)
New York: Eagle Brook, 1999., 251 oldal

A mű egy McLuhantől származó meghökkentő mottóval indul: "A harmadik világháború egy információs gerillaháború lesz, melyben nem lehet megkülönböztetni a katonai és a polgári, civil oldalt." David C. Korten szerint a kötet nélkülözhetetlen túlélési kézikönyv fajunk számára: hogyan szálljunk szembe az öngyilkos fogyasztói társadalomszemlélettel és következményeivel. 
Az észt származású, Ausztráliában matematikussá lett, sokáig sikeres üzletemberként Japánban élt, majd Kanadában letelepedett szerző alapítvány-, ügynökség-, magazinalapító és számtalan világszerte sugárzott dokumentumfilm szerzője, aki megélhette, hogy a szabad Amerikában pénzért sem adnak el neki tévéreklám időt, hogy a nyugati parti őserdők pusztulására figyelmeztető 30 másodperces anyagát közzétehesse, megátalkodott tévé- és fogyasztásellenes mozgalmár-aktivista, aki harcostársaival hisz abban, hogy a jóléti társadalom és intézményeinek működési folyamatai kizökkenthetők öngyilkos pályájukról. A "kultúr-dzsemmerek", kultúrzsibongók célja, hogy az amerikai demokratikus és szabadságeszményeket, a lassan elmosó áruvédjegyeket (maga Amerika is egy áruvédjeggyé silányult), divatokat, hírességkultuszt és a "kultúracsinálás" körüli cirkuszi műhűhót, melyek együttesen átvették a tényleges kultúra helyét és szerepét, demarketizálják, megfosszák kultikus sokkoló képességüktől, megtörjék a szinte transzba ejtő médiavarázst és e menő, "cool" tárgyakat megfosszák kultuszuktól. Ilyen értelemben akár a kvász, élesztői akarnak lenni egy újfajta szabadságharcnak. Kampányaik elnevezése is jól utal törekvéseik lényegére: Vásárlásmentes nap, Tévémentes hét stb. Miközben a szerző bevezet a reklámozói kultúra és a fogyasztói közeg lebontásának programjába, tűz alá veszi a rendszer istenségként funkcionáló ikonjait is. Alapvetően a fogyasztói társadalom felbomlasztásának módozatait, egyéni és kollektív stratégiáit igyekszik felvázolni. A túlfűtött fogyasztóiság lehűtésének módját, a "cool"-ság "cool"-talanítását, a piac piactalanítását. A demarketizálás folyamata számára a marketing evolúciója a következő: először csak a primer javak és szolgáltatások kereskedelme zajlik, majd az új eszmék elterjesztése mint társadalmi "marketing" jelenti a második lépcsőt, ezt követi a társadalom ösztökélése az energiafogyasztás, anyagfelhasználás csökkentésére, s legvégül a piacosulás evolúciójának csúcsán jöhet el a demarketizáció: a fogyasztói társadalom félelmetes erőit önmaguk ellen fordítva magának a fogyasztói társadalomnak a piacról való kivezetése. Kalle Lasn pontos menetrendet készít, miképpen szakadjunk el a ránk erőszakolt fogyasztási kényszerektől az öltözködésben, a divatban, a közlekedésben, az étkezésben és így tovább. Könyve illusztrálására nemcsak leírja azokat a kampányokat, melyek célja a kívánatosnak tekintett 21. századi amerikai életeszmény kialakítása, hanem képekkel is dokumentálja az utcai óriásplakátoktól a fizetett tévéreklámokig terjedő széles körű tárgyiasult aktivitásokat. 
A könyv tulajdonképpen egy szimpatikus mozgalmár tipikusan amerikai naivitást sugárzó programkiáltványának is tűnhet, látszólag épp olyan naiv, mint az általa megreformálni szándékozott társadalom, egészen addig, amíg a kézzelfogható javakról esik szó. Amint azonban az elemzés eljut egész mentális leigázásunkhoz, jóval komolyabban koppannak az ítéletek, komorabbá válik a kép és hitelesebbé a szerző. Lényegében az a célja, hogy aktív közreműködésünkkel megszabaduljunk az életünk minden mozzanatára (gyerek, család, halál, ünnepek, iskola, hétköznapok, utazás, öltözködés, kultúra, táplálkozás, lakáskultúra stb.) rátelepedett és tényleges igényeinkkel antagonisztikus ellentétben álló marketingtől, mely a szerző szerint az amerikai életvitel és fogyasztási mód révén nemcsak hogy alapjaiban ássa alá az egész világot, de miközben hisztérikusan rajongunk a felkínált emblémákért és ikonokért, gyakorlatilag tökéletesen meghasonlunk önmagunkkal, saját magunk ellenségeivé válunk és ellenségeink szolgálóivá.
A szerző a görögöktől indulva vezet végig az emberiség szabadságeszményének történetén, melynek alapja a szabad kommunikáció, a szabad véleménynyilvánítás. Az elmúlt két évtized során kiformálódott globális médiamonopóliumok és az exponenciálisan fejlődő cybertér lényege, hogy a kommunikálható tér néhány rejtettebb ösvényét, tisztását leszámítva, minden szeletét néhány megacég vette birtokába, félelmetesen hatékonnyá téve működését azzal is, hogy teljesen zárt ipari, terjesztői vertikumokban képesek dolgozni. Ezen a módon a megaméretű médiatársaságok gyakorlatilag teljes mértékben gyarmatosították a globális lélekhorizontot, és azt ócska vidámparkká silányították. Joggal teszi fel a kérdést a szerző: ilyen mentális környezetben, tudatromboló közegben mennyit ér az ún. szólásszabadság. A kultúra többé nem az egyes embertől felfelé haladva születik meg, épül fel, gazdagodik, hanem épp ellenkezőleg, gazdálkodó cégek termékeként, a marketing-hierarchia csúcsán születik, és fölülről lefelé táplálják belénk, a jó népbe. Az amerikai média teljes mértékben híján van a demokráciának, bár annak legalsó kis lépcsői, például az olvasói levelek szintje (akár az egykori Szovjetunióban) látszólag igen jól működnek. Az adott feltételek között azonban a harcnak, a demokráciának és a változásoknak kevés reális esélye van. A Média Charta is egy olyan mozgalmi eszköz, melynek révén az egymás megszólításának lehetőségétől megfosztott átlagpolgár igyekszik visszaszerezni eredendő alapjogait, visszakövetelni a sugárzási frekvenciákat, hogy az élet dolgai a fejükről ismét a talpukra állhassanak, és az emberek, akik egyébként egymás szomszédságában élnek, de csak a képernyőn keresztül kapnak egymásról és közös világukról hamis tájékoztatást, első kézből tudják tájékoztatni egymást a valós mivoltukról, és felbontani a felülről vezényelt falanszter-társadalmat, felváltani egy alulról szerveződő, egészségesebb és szerényebb társadalom ígéretével. Bár a szerző szerint az amerikai tömegtájékoztatás nem egy orwelli, államilag ellenőrzött szisztéma, hanem kereskedelmi alapú, társaságok által ellenőrzött, de ez a kontroll a maga huxley-i módján éppolyan antidemokratikus és kompromisszumképtelen, mint mondjuk a kínai rezsim. Kell hogy legyen esély arra, hogy az ember a másik embert ebben a világban még kereskedelmi megfontolások nélkül is megszólíthassa. Az amerikai kultúra csak akkor emelkedhet fel újra, ha a médiamonopóliumokat sikerül megtörni, és a kommunikáció mint hatalmi ág visszakerül a nép kezébe. 
Gyakorlatilag egy olvasmányos, szimpatikus, néha gondolatébresztő, forradalmárokat verbuváló és kiokosító szabadságharcos kiáltványt tarthatunk kezünkben. Az "Ikea fiúk lázadása" (már a "Harcosok klubja" című hollywoodi filmben is) napirenden van. A szerző fejében az első globális forradalom lehetősége is megfordul: mi lenne, ha egyszer az 1968-as Párizshoz hasonlóan, amikor már az Internet híján is a glóbusz legkülönbözőbb városai mozdultak meg együttérzőn, az egész világ -- figyeljünk csak a részben az Interneten is szerveződő ún. WTO megmozdulásokra -- egy nagy Quartier Latinné változna? Taktikai elképzelései néha kísértetiesen leniniek: nem kell hogy sokan legyünk, elég egy jól felkészült, a vérszagot már érző, összehangoltan működő élcsapat. A legnagyobb kérdés a könyv olvastán az, hogy vajon virtualizálódó világunkban maga a mű tárgyát képező ideológia és mozgalmiság nem szintén egy felülről belénk táplálni szándékozott gondolatkísérlet-e? Mindenesetre ma nem bolseviknek nevezik magukat, hanem "kultúrdzsemmerek"-nek, egy laza, globális hálózatba szerveződött médiaaktivista körről van szó, amelynek tagjai az elkövetkező húsz év legjelentősebbnek gondolt társadalmi mozgalma élharcosainak tekintik magukat. Mozgalmukról úgy hiszik, hogy korunk számára hasonló jelentőségű lesz, mint a 60-as évek polgárjogi, a 70-es évek feminista, a 80-as évek környezetvédelmi mozgalmai voltak. Heterogén csoportosulásuk bevallottan mind balos, mind zöld gyökerekkel rendelkezik, olyan aktivistákkal, akik csalódtak a korábbi évtizedek jelszavaiban és mozgalmi áramlataiban, s most új utakat keresnek. Hisznek benne, hogy képesek megváltoztatni a világot: az információ áramlásának, a jelentések generálódásának módját, a médiához fűződő kapcsolatunkat és magának a médiának a működését, azt a jelenlegi módot, ahogyan az intézmények a rájuk ruházott hatalommal élnek, de még étkezési, öltözködési, közlekedési kultúránkat, a zenének és magának az egész kulturális iparnak a szerepét és minőségét is. Mindenesetre sokak fülének lehet kedves muzsika a szerző ezredfordulós zárszava: "A krónikus túlfogyasztás és a dekadencia, a tagadás két generációja megrendítette Amerikát. Az amerikai cool ma éppolyan sebezhető, mint a tíz évvel ezelőtti szovjet utópia. Ott sem volt semmi esély a forradalomra, és mégis lett. Itt sem következhetne be, de mégis be fog következni. Történelmi pillanatot élünk, és nem szabad félnünk, éppenhogy ünnepelnünk kell. Egy évezred alkonyán véget ért egy álom, de egy másik álom van megszületőben. És nem tudok ennél semmi coolabbat elképzelni." 
A kötet mint egy mesekönyv -- a szerző szerint egy, a négy évszak során kibontakozó demarketizáló kampány stratégiájaként -- négy allegorikus fő csoportba sorolja az egyes fejezeteket. Az ősz egy mentális környezettanulmány, mely számba veszi az eddigi károkat és veszteségeket; a Tél nagy vonalakban artikulálja a problémát; a Tavasz a megújulás lehetőségeit sorolja fel, míg a Nyár arra vet egy pillantást, mi történhet, ha a forradalom szikrája tényleg lángra kap Amerikában.

Malecz Attila

A VILÁG 
MEKDONALDIZÁLÓDÁSA
Paul Aričs: A McDonald's gyermekei
Budapest: L. Harmattan Kiadó, 2000, 170 oldal

E-szik.
Mit e-szik?
Ham-bur-gert e-szik.
Hol e-szik?
A mek-do-nalc-ban e-szik.

A szerző, a jeles francia politológus már több könyvet publikált a táplálkozás és társadalmi vonatkozásainak témakörében. Aričs itt nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy módszeresen ízekre szedje a McDonald's ideológiát és annak gyakorlati megvalósulását. Mélylélektani alaposságig megy, amikor a jelenségeket egyenként szemügyre veszi. Elemzésének alapanyagát a McDonald's saját dokumentumai adják. Az olvasó elbizonytalanodhat: miért ilyen fontos a McDonald's? Megér ennyi elemzést, utánajárást?
Arcod verejtékével eszed kenyered -- mondja az Úr Ádámnak és Évának, amikor a Paradicsomból kiűzi őket (Teremtés 3,19). És mit mond a McDonald's? Azt, hogy (...) "az újdonságot, a bőséget, a minőséget és az ünnepet viszi az életünkbe". A bibliai mondás arra figyelmeztet, hogy nem szabad elszakadni a táplálék megszerzéséért folytatott munkától, és hogy ez a munka fáradságos. A McDonald's nyíltan ellene mond ennek, és a világ összes lakója helyett maga szeretné a táplálék megszerzésének és elkészítésének a gondját átvállalni. Ha arra gondolunk, hogy létfenntartásunk módjáról van szó, nem lehet alábecsülni e kérdés fontosságát. A történelemből tudjuk, hogy egészen a legutóbbi időkig minden hatalomért folytatott küzdelem elsősorban azért folyt, hogy az anyagi forrásokat -- ezek között a táplálékot -- biztosítani lehessen. Szomorú tény továbbá, hogy e harc ellenére a világ jelentős részén mindennapos tapasztalat az éhezés, az alultápláltság, sőt az éhhalál. A McDonald's nem erről szól. Arról, hogy ott, ahol a közvetlen szükség megszűnt, hogyan lehet (lehetne) biztosítani -- mit is? Az evést, a táplálkozást természetesen. A McDonald's azt mondja: így, McDonald's módra az egész világon. Aričs azonban tágabb horizonton vizsgálja a kérdést. Nem az említett globális háttérrel, mert ez szétfeszítené a könyv kereteit. Alapállása az a mindennapos tapasztalat, hogy az evés, étkezés, de maga az étel kiválasztása és előállítása is kulturális üzenetet hordoz, és jelentős mértékben erősíti, újratermeli a közösségi létet. Ennek a tükrében érthető a szerző nem titkolt ellenszenve, iróniája a McDonald's-szal szemben. Talán a francia gourmand is felsejlik némely megállapítása mögött; elemzésének alaposságát azonban mindez nem csökkenti. Rámutat arra, hogy a McDonald's a legmélyebb, ösztönös síkot célozza meg annak érdekében, hogy uniformizálja az étkezést és ezzel együtt magát az embert is, eltörölve minden kulturális és közösségi vagy egyéni megkülönböztető jegyet. 
Ha ez így van, mivel magyarázható a McDonald's hallatlan sikere? Aričs szerint a csaknem tökéletes szervezéssel és azzal, hogy a cég elképesztő módszerességgel és hihetetlen ügyességgel férkőzik be a hagyományos életmód modernizálódással együtt járó repedéseibe.
A McDonald's üzemi gépezete valóban csaknem tökéletes, olyannyira, hogy a manapság sokat emlegetett Gödel-elv jut eszünkbe: a zárt rendszer szükségképpen nyitott, vagyis ami tökéletes, pusztulásra van ítélve -- legalábbis a mi emberi, emberléptékű világunkban. Mert mi is a McDonald's-üzenet lényege? Ki kell küszöbölni minden pontatlanságot, esetlegességet, fennakadást, üzemzavart, zavaró tényezőt. "Egy BigMac délben és este, Rómában és Berlinben egyaránt pontosan 211 gramm." Ha következetesen végigvisszük az elvet, egyetlen zavaró tényező marad csak a rendszerben: a fogyasztó, vagyis maga az ember -- aki esetleges kívánságaival nehezíti a gépezet működését. Érthető, hogy miért olyan csekély a McDonald's választéka, és az is, hogy miért olyan tökéletes a kiszolgálás: ez egy hatalmas kiszolgáló gépezet. Méghozzá olyan, amely állandóan növekszik. Az 1955-ben megnyitott első étteremmel szemben a cég 2000-re a húszezredik éttermét tervezte megnyitni, ami feltehetőleg meg is történt. Aričs éles szemmel veszi észre, hogy nem lehetséges mindig elkülöníteni, hogy "ki eszik meg kit".
Ez mutat rá a siker másik okára. A McDonald's nem egyszerűen hamburgert, hanem egy életérzést, egy imázst ad el. Az étel csak hordozója annak a (természetesen hamis) üzenetnek, hogy ember, ki ide belépsz, az élet csúcsminőségét élvezed, kiválasztott vagy, boldog, sikeres, és ilyen is maradsz -- míg itt vagy, míg meg tudod fizetni, hogy itt légy. 
Hogy a McDonald's mekkora csapás az emberiség étkezési kultúrájára és így közvetve a kultúra egyéb formáira, alig becsülhető fel. Kultúrafelettisége lényegében kultúranélküliséget jelent. Aričs részletesen elemzi azokat a mesteri pszichológiai fogásokat, amelyek segítségével dolgozóit zombikként használja ki és alázza meg emberi mivoltukban. Ebből a megaláztatásból természetesen a vendég is bőven részesül -- a kérdés csak az, hogy észreveszi-e a tökéletes díszlet mögött a semmit. Jó szemek kellenek ehhez. 
Aričs láttató elemzése lerántja a leplet. Máris feltűntek az Aričs nemrég megjelent könyvére feltehetőleg válasznak szánt McDo-óriásplakátok.
Engedtessék meg azért némi kritika is. A szerző ellenszenve nem engedi észrevenni számára azt, hogy McDonald's sikertörténetének alapja az a reális társadalmi igény, amely a hagyományos étkezési és egyéb társas, közösségi formák, hagyományok, viselkedési és kommunikációs szokások eróziója nyomán jelenik meg. Mentsége legyen, hogy nem erről szól elsősorban. Mivel a társadalom közösségei nem tudják (olyan gyorsan) létrehozni az életmód változásával, modernizálódásával (a technika eszkalációjával) együtt járó új formákat, szükségképpen az győz, aki előbb lép. A tragédia az, hogy a ránk türemkedő McDonald`s nem tud mit kezdeni azokkal az értékekkel, amelyek eddig a helyi kultúrát, közösségeket működtették. Csak a legalantasabb közös emberi ösztönök síkján van üzenete, amit a könyvben elemzett fogásokkal kultúrafelettinek tüntet fel. 
"A 21. század emberének nincs más választása, mint hogy feltaláljon egy olyan táplálkozási módot, mely a biológiai, érzéki, pszichikai, politikai és társadalmi ember számára egyaránt kielégítő lehet" -- mondja könyve befejezésében Aričs. Nem is egyet, tehetnénk hozzá, hanem minden közösség, kultúra a magáét. A McDonald's gyermekei című könyv elemzésével megnyitotta azt a terepet, amelyen a szükség ezer évei után egy valóban emberi táplálkozási kultúra felépítéséhez foghatunk hozzá. 

Márczi Imre

A tömeg-
kommunikáció alapműve
Marshall McLuhan: A tömegmédiumok megértése
Az ember kiterjesztése
(Understanding Media -- The Extension of Man)
Cambridge, London: The MIT Press, 1995, 366 oldal

A kötet újrakiadására harminc évvel McLuhan ma már klasszikusnak számító, az akkor éppen csak kibontakozófélben lévő tömegkommunikáció állapotát számba vevő alapművének megjelenése után került sor. Olyan megállapításai és jelképei, mint a "világfalu", vagy "a médium maga az üzenet", "az információ kora" ma már a kommunikációkutatás terminológiájának klasszikus fogalmai. Egyáltalán a média-fogalmat a mai értelmében ez a munka vezette be. McLuhan elméletei a mai napig megkerülhetetlenek és megtermékenyítőek a kommunikációról való elmélkedéseink során. Lelkes rajongói szerint ezzel a művével egyből az olyan gondolkodók sorába emelkedett, mint Newton, Darwin, Freud, Einstein vagy Pavlov. Az utóbbi években ezen túl is megélénkült az érdeklődés munkássága iránt, különösen hogy a felgyorsult változások következményeként is égető szükség van a média-fogalom újraértelmezésére. Bár 1964-ben, könyvének megjelenésekor McLuhan óriási hírnevet szerzett magának, sőt kultfigurává vált, mégis igen kevesen értették, mit is akar ténylegesen mondani, s többnyire azt próbálták meg kimazsolázni a próféciáiból, amit ha félreértve is, de azonnal aprópénzre válthatnak, akár szó szerint értve is szavait. Bár 1980-ban bekövetkezett halálával nem élhette meg az Internet, az MTV, a TV-shopping korát, jövendölései egyértelműen magukba foglalták e kor eljövetelét. Egyedi értéket kölcsönöz a kötetnek Lewis H. Lapham újonnan papírra vetett bevezetése, mely újraértékeli és értelmezi McLuhan munkásságát, különösen a század utolsó harmadában végbement technológiai, politikai és társadalmi változások fényében.
A könyv az anyagi javak és információk szállításának, továbbításának valamennyi formáját számításba veszi: egyrészt metaforikusan, másrészt a tényleges csere értelmében. Figyelemmel van a szállítás, a továbbítás minden formájára, tehát nemcsak a dolgok átvitelére, hanem átfordítására, transzformálására, a küldőre, a (be)fogadóra és az üzenetre is. A könyv visszatérő alaptémája, hogy valamennyi technológia: fizikai mivoltunk és idegpályáink kiterjesztése, melyek fokozzák a teljesítményt és a sebességet. Mindazonáltal klasszikus alapvetése miszerint a médium maga az üzenet, és minden médiumba ágyazott üzenet maga is egy újabb médium. Ezt a logikát követve minden médium az akár végtelen mélységben beléágyazott médiumok láncolatát hordozza, és kevésbé a tartalmakat. Különbséget tesz a forró médium (például a rádió, a mozi) és a hideg médium (például a telefon, a televízió) között. Előbbi csupán egy érzéket terjeszt ki, de azt magas minőségben, ahol ez a magas minőség az adattartalommal, információtartalommal való magas szintű telítettséget jelenti (bitmélység). A hideg médium, mint a telefon a beszédet alacsonyabb minőségben, kisebb információtartalommal közvetíti. Hasonlóképpen hideg médium maga a beszéd is, hiszen a hallgatónak sok mindennel ki kell egészítenie a befogadottakat. A forró médium esetében erre a kiegészítő feltöltésre a befogadónál már nincs szükség, ezért ez csekély résztvevői aktivitást feltételez a közönségoldalon.
McLuhan média-értelmezésében minden eszközünk egyfajta kiterjesztése önmagunknak. A mechanika évezredei során testünket terjesztettük ki a fizikai térben. Napjainkban, egy évszázadnyi elektronikai fejlődéssel a hátunk mögött, már központi idegrendszerünket terjesztettük ki globális mértékben, felszámolva ezzel legalábbis planetáris értelemben a tér- és időbeli korlátokat. Hamarosan elérkezünk az ember kiterjesztésének végső stádiumába, amikor a megismerés kreatív folyamatai kollektíve és vállalkozási szinten a teljes emberi társadalomra kiterjednek, sokkal inkább, mint ahogyan a különböző médiumok segítségével már eddig is kiterjesztettük idegpályáinkat, érzékszerveinket. S hogy vajon a reklámguruk által mindig is hőn vágyott tudatkiterjesztés jó dolog lesz-e, nehezen megválaszolható. A könyv mindenesetre erre tesz kísérletet, de azon a módon, ahogy McLuhan szerint ez egyedül lehetséges, vagyis a történeti fejlődés során kifejlődött kiterjesztések szisztematikus számbavételével, sutba dobva az ezekhez kötődő hagyományos bölcsességeket, és teljesen újragondolva azokat. Külön fejezetekben tárgyalja a beszédet, az írást, az utak és a papírra vetett szavak útját, a számokat, az öltözködést, a lakást, a pénzt, az óraszerkezetet, a képnyomtatást, a másolást, a képregényt, a nyomtatott szót, a kereket, a kerékpárt és a repülőgépet, a fotót, a sajtót, a motorizációt, a reklámot, a játékokat, a táviratot, az írógépet, a telefont, a fonográfot, a mozit, a rádiót, a televíziót, a fegyvereket és az automatizációt. 
A könyv alapmű jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint egykori szerkesztőjének megjegyzése, miszerint az anyag "sajnálatos módon" 75 százalékban újdonságot tartalmaz a sikeresség zálogát jelentő maximálisan 10 százalék helyett. Ezzel arányosan az olvasó ne is keressen hosszú jegyzetapparátust és irodalomjegyzéket, amit talál, az mindössze néhány ajánlott olvasmány. 

M. A.

Roderick Frazier Nash:
A TERMÉSZET JOGAI: 
A KÖRNYEZETI ETIKA TÖRTÉNETE
(The Rights of Nature. The History of Environmental Ethics)
University of Wisconsin Press, Madison, Wisconsin, 1989.

A szerző, a környezetvédelem történetének professzora, az Egyesült Államokban, ebben a munkájában megpróbálja feltérképezni a környezetvédelem etikájának gyökereit és fejlődését, és alapos áttekintést kíván adni az amerikai liberális tradíciók és a környezetvédelem kapcsolatának fejlődéséről. Munkája nem előzmények nélküli: 1967-ben jelent meg a Wilderness and the American mind című műve, amely a témában klasszikus alapmunkának számít az Egyesült Államokban. Szerzője egyben aktív környezetvédő is. 1969-ben fontos szerepet játszott a Santa Barbara-i olajszennyeződés elleni tiltakozó megmozdulásban, és szerzője volt a Santa Barbara Declaration of Environmental Rights című környezetvédelmi kiáltványnak.
Művének alapgondolata az a megállapítás, hogy az etikának magában kell foglalnia az embernek a természethez való viszonyát is, mert a természetnek önmagukban való értékei vannak, amelyeket az emberiségnek nem szabad figyelmen kívül hagynia. Az etikai fejlődés folyamatában az egyén, a család, a törzs, a terület, a nemzet, a faj és az emberiség után az állatok, a növények, a vegetatív lét, majd a sziklák, az egész ökoszisztéma, bolygónk és végül a világegyetem jogának védelme következik. Mindez voltaképpen a liberális eszmék és jogok egyre szélesebb körű kiterjesztését jelenti.
Ebben a folyamatban az első mérföldkő a Magna Charta volt (1215), amely az angolszász liberális kultúrák alapja. A XVI--XVIII. században John Locke és T. Hobbes angol filozófusok fogalmazták meg a tulajdonhoz, a birtokláshoz, az élethez, a szabadsághoz és a lázadáshoz kötődő egyéni szabadságjogok definícióit. Ezeknek az alapvető jogoknak a deklarálására az Egyesült Államokban 1776-ban a Függetlenségi Nyilatkozat keretén belül kerül sor, de a rabszolgák felszabadítása csak 1870-ben történik meg, a nők 1920-ban, az indiánok pedig csak 1924-ben kapnak választójogot.
Ami a természet jogait illeti, Nash érdekes összefoglalást nyújt a jogi szemlélet változásáról az ókori gondolkodóktól a huszadik századig. Erőteljesen hangsúlyozza azt a tényt, hogy az antik szemlélettel ellentétben a korai keresztény gondolkodók a természetet az emberiségnek alárendelt, önálló jogokkal nem rendelkező létezőnek tekintették, és csak hasznossági szempontok alapján viszonyultak hozzá. Érvelésüket általában a Genezis teremtéstörténetével támasztották alá.
A kora újkorban az orvostudomány fejlődésével egyre elterjedtebbé vált az állatok élve boncolása, amely új etikai problémákat vetett fel. Ennek nyomán Nathaniel Ward és John Locke nemcsak az állatok elleni kegyetlenkedés ellen emeltek szót, hanem először kérdőjelezték meg azt a dogmát, amely szerint a természet az emberiség szolgálatára lett teremtve. A XVII-XVIII. századi gondolkodók, akiket egyébként Nash preökologikus gondolkodóknak tart -- mint pédául More, Leibnitz, Spinoza, Ray, Pope, Worster, Bentham -- megpróbálják tágítani az antropocentrikus gondolkodás kereteit azáltal, hogy az állatokat valamilyen szinten etikus lényeknek fogadják el. Ez a szemléletváltozás a XVIII-XIX. században az állatvédő egyesületek megalakulásához vezetett, sőt Angliában megszületnek az első állatvédő törvények is. H. Salt XIX. századi angol gondolkodó pedig eljut ahhoz a felismeréshez, hogy amennyiben az emberiségnek joga van az élethez és a szabadsághoz, úgy ezek a jogok az állatokat is megilletik.
Nash ezen a ponton érdekes összehasonlítást tesz a XVIII-XIX. századi angol és amerikai folyamat között. Mivel az Egyesült Államokban a XIX. század első felében a természet és az ember harmonikus együttélése nem vetődött fel éles problémaként, az első amerikai természetvédő mozgalmak és természetvédők (Thoreau, Marsh, Muir) csak a század második felében tűntek föl. E mozgalmak célja elsősorban az volt, hogy létrehozzák a nemzeti parkokat. Ekkor jött létre többek között a Yellowstone (1872) és a Yosemite Nemzeti Park (1890). Ezek a mozgalmak mindenképpen etikai szemszögből tekintettek a természetre, ugyanakkor céljaikban gazdaságközpontúak és haszonelvűek voltak, tehát meglehetősen antropocentrikusak. Azonban már a századfordulón, elsősorban Evans és Moore munkáiban ennek az antropocentrikus szemléletnek a kritikáját olvashatjuk, sőt az állatok mellett az élettelen természet (sziklák stb.) jogai is szóba kerülnek.
Valójában az igazán komoly környezetközpontú gondolkodás a harmincas években kezdődőtt meg Aldo Leopold munkásságával, aki támadta azt az utilitárius szemléletet, amely a fajokat hasznos és haszontalan csoportokra osztja. Szemléletében az egyes élőlények fontosságát az ún. "biotikus közösségben" játszott szerep határozza meg. Ezzel a gondolatával Aldo Leopold megvetette az ún. holisztikus vagy biocentrikus etika alapjait. Elmélete szinte alig talált követőkre egészen a hatvanas évekig. 
Ekkor jelent meg Rachel Carson Silent Spring című műve, amely új lökést adott a megújuló környezetvédő mozgalmaknak. A könyv felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy az ökoszisztémának bele kell tartoznia az emberiség etikai közösségébe. Hangsúlyozta, hogy a tovább folytatódó kizsákmányolás a természet, a föld lerombolásához vezet.
A környezetvédő mozgalmak megújulásában fontos szerepe volt a teológiai gondolkodás átalakulásának is. Nash a könyvében külön fejezetet szentel ennek az izgalmas témának, a vallási és környezetvédelmi etika kapcsolatának.
A 60-as, 70-es években az amerikai teológusok három forráshoz próbáltak visszanyúlni egy új és teljesebb ökoteológia megalapozása érdekében: az újraértelmezett zsidó--keresztény hagyományokhoz, a keleti vallásokhoz és az amerikai indiánok ősi tradícióihoz.
Először Lynn White vizsgálta 1967-ben megjelent esszéjében a zsidó és a keresztény vallási hagyományok természethez fűződő kapcsolatát. Véleménye szerint a nyugati társadalmak dualisztikus etikája elítéli az emberek egymás általi kizsákmányolását, de a természet leigázását helyénvalónak tartja. A szent szövegek szerint ugyanis az ember nem része, hanem ura a természetnek. Az egyistenhit, illetve a lélekvándorlás tagadása szintén a természet tiszteletének háttérbe szoruláshoz vezetett. 
A keleti vallások, a taoizmus, a dzsinizmus, a hindu, a shinto és a buddhista vallások számos amerikai író, gondolkodó, teológus munkásságát befolyásolták (Watts, Synder, Jung stb.). Ezek a vallások ugyanis szemléletükben elvetik az ember és a természet dualisztikus szembenállását és az antropocentrikus gondolkodást, helyette a tökéletes egységet hirdetik. A taoizmus szerint a természetben mindennek van jelentősége és funkciója, célja. A buddhizmus Nyolc Ösvénye a Tízparancsolattal ellentétben az ember és a természet közötti kapcsolatot is szabályozza. Hasonlóképpen a hagyományos indián totemisztikus hitvilág természetszemlélete is, elsősorban az emberek, az állatok és a föld között fennálló rokoni kapcsolatok tisztelete mély hatást gyakorolt a modern amerikai ökológiai gondolkodásra (Theodore Roszak, Vine Deloria stb.).
Ily módon az ökoteológia az Egyesült Államokban a 80-as évekre már nemcsak egyszerűen egy új kifejezést jelentett, hanem egy új világnézetet is. Igy például R. A. Baer teológiájában a természeti világ elsődleges ura már nem az ember, hanem az Isten. A Faith--Man--Nature csoport, amely a hatvanas évek elején jött létre, tevékenységét azzal a kijelentéssel indította, hogy a föld és kincsei Isten ajándékai, de ezeket az emberiség gondatlanul kezelte. P. Santmire, a legradikálisabb ökoteológus kifejti, hogy az ember felelős Istennek azért, amit a természettel művel, és a természetről való gondoskodásnak magáért a természetért kell történnie, és nem elsősorban az ember javát kell szolgálnia.
A könyv szerzője kiemeli, hogy ez a váltás nemcsak a teológiában, hanem a filozófiai gondolkodásban is lezajlott, elsősorban az etikai gondolkodás síkján. Ezen a téren kiemelkedő szerepet játszott Christopher D. Stone, aki jogfilozófusként megpróbálta módosítani a jogi sérelem jelentéskörét. Értelmezése szerint nemcsak embereket érhet sérelem, hanem a természetet is. Ennek megfelelően követelte Stone a megfelelő büntetést. P . Singer Animal Liberation című könyvében (1975) már azt fejtegeti, hogy amennyiben jogtalanságnak számít emberekkel úgy bánni, hogy fájdalmat, szenvedést vagy halált okozunk nekik, akkor ugyanennek vonatkoznia kell az állatokra is. Egyértelműen elítélte az állatkísérleteket, sőt, az állattenyésztést és az állatok étkezési célra történő leölését is.
A tradicionális amerikai liberalizmus mindig úgy működött, hogy elsősorban az individuum érdekeit védte a közösséggel (állam, nemzet stb.) szemben. Számos ökofilozófus, mint például A. Leopold földdel kapcsolatos etikája, Calicot etikai holizmusa, Taylor biocentrikus elmélete, illetve a Naess által kifejtett ún. mély ökológiai nézetek a legradikálisabb erkölcsfilozófusokat egy olyan végkövetkeztetéshez vezették el, amely az individuum szerepét alárendeli az integritásnak, az ökoszisztéma fennmaradásának. Nash szerint ez a szemlélet a hagyományos amerikai tradíciók végét jelentheti, de egyben egy új szemlélet kialakulásának kezdetét is.
Nash a könyvében nemcsak a liberális tradíciók elméleti fejlődését kíséri figyelemmel, hanem felidézi azokat az eseményeket is, amelyek a legfontosabb szerepet játszották a környezetvédő mozgalmak kibontakozásában. Többször is hangsúlyozza, hogy ezeknek a mozgalmaknak a működése szoros kapcsolatban áll a hatvanas évek liberális polgárjogi mozgalmaival, melyek a nők, az indiánok, a feketék és a magzat jogainak kiszélesítését és védelmét tűzték ki maguk elé. A környezetvédő mozgalom kibontakozása ennek közvetlen következménye volt az Egyesült Államokban. A hatvanas és hetvenes években elsősorban a polgári engedetlenség módszerét alkalmazva sikerült néhány fontos törvény megszületését kikényszeríteniük, különösen az állatvédelem területén (1964, 1973: Törvény a veszélyeztetett állatfajtákról, 1974: Törvény a tengeri emlősök védelméről). A megalakuló legfontosabb környezetvédő csoportok a következők voltak: Sea Shepherds, Sierra Club, Clevland Armory Fund for Animals, Animal Liberation Front, Earth First. 1984-ben az Animal Liberation Front egyik kampányának résztvevője a következőket mondta: "Olyanok vagyunk, mint az abolicionisták, akiket szintén radikálisnak tartottak. Azt reméljük, hogy száz év múltán az emberek ugyanazzal a szörnyülködéssel vélekednek arról a módszerről, ahogyan az állatokkal bánnak manapság, mint ahogyan mi gondolunk ma a rabszolgakereskedelemre."
A nyolcvanas években az Egyesült Államokban a figyelem egyre inkább az egész Föld sorsát érintő kérdések felé fordult (nukleáris holocaust, általános leszerelés stb.), és ez napjainkra is jellemző. Amennyiben ugyanis egy nukleáris háborút úgy definiálunk, mint bolygónk és a rajta élő élőlények jogainak erőszakos megsértését, akkor ez minden valószínűség szerint maga után vonja a környezetvédelmi mozgalmak etikai alapon történő kiszélesedését. Másrészről azonban valószínű, hogy az antropocentrikus etika és környezetünk haszonelvűségen alapuló kizsákmányolása továbbra is megtartja híveinek nagy részét. Nash szerint ez az álláspont a XIX. századi amerikai rabszolgatartók álláspontjára hasonlít. A múlt századi, polgárháború előtti Amerika mind intellektuális, mind politikai szempontból nagyon hasonlított a maira. Talán ezért is enged meg a könyv szerzője egy nagyon merész feltételezést könyve végén, mégpedig azt, hogy ez a felhalmozódó feszültség akár az ország nyugalmát is veszélyeztetheti.
Roderick Nash könyvében nagyon alapos összefoglalást nyújt az amerikai környezetvédő mozgalmak etikai, elméleti hátteréről a kezdetektől egészen napjainkig. Elemzésében feltárja az európai gyökereket is, bár a későbbiekben mellőzi az európai párhuzamokat, illetve hatásokat, ami egy kicsit egyoldalúvá teszi megközelítésmódját. Mindettől eltekintve a könyv nagyon izgalmas olvasmány, és bátran ajánlhatjuk mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy a környezetvédelem korunkban többet jelent egyszerű klubmozgalomnál.

Kovács Judit