A megkövező ember nem kérdez, hanem rögtön végrehajtja az előítéletet. Létezik olyan elmélet, hogy a fel nem tett kérdésre kenyérrel is válaszolhat, akit nem kérdeztek. Eszerint tehát a szántóvető, aki még korábbról készíti elő a feleletet, már vagy százezer éve nézi, amit meglát hirtelen. Így aztán neki könnyű a békét prédikálnia.

Ha kicsiben és nagyban egyaránt a mindenséggel akarjuk mérni magunkat -- miként a bibliai bőséget --, az talán nem az őssejtig visszamenőleges hatályú világuralmi bölcsődalok elevenségét bizonyítja csupán, hanem inkább a gondolat egyetemességét mutatja. Hogy miről beszéljünk, a legmagasabb szintről vezethető le. Sokáig az sem tartható titokban, kik között és milyen módon zajlik a párbeszéd -- és az egésznek mi a valóságos célja.

De megengedi-e a szólás -- a közlés, az érintkezés -- szabadságát a röghöz kötött mondanivaló? Az önző tartalom kiüresít és hiteltelenít minden törekvést, ebben az információs erőtérben nincsenek igazi szereplők, akik megosztanának tapasztalatot és véleményt. A hazugságnak gazdagon kimódolt változatai viszonyainkról árulkodnak, miközben falaznak a félrevezetéshez. A szónoklatoktól a kiszámolásig, a gyanakvó tekintettől a tizedelésig, az illetéktelen adatgyűjtéstől a megbecstelenítésig ma már vízum nélkül is el lehet jutni, igen fejlett technikákkal, röviden.

A világtársadalom napközi játékaiban ez idő tájt még a közhangulatot is a részvény-boommal mérik. Ez az eddigieknél kifinomultabban, de még inkább az erősek hangját engedi kizárólagos joggal hallani. Ebben a kommunikációban elveszik a szelíd többség, bizottságok mondják meg neki, hogy kit szeret, bár szavazatával közvetlenül is megerősítheti korábban beprogramozott ízlését, ha akarja. A színes kínálatban nem tűnik fel mindjárt az értelem zavarodottsága, a fogalmak visszafordítása, vagy hogy kiröhögjük a tisztaságot. Társaidat rég felváltotta a látszólagosság meg a többi automata, a durvaság eljárást indít az érzékenység ellen, a megosztó szándék sikert sikerre halmoz, egy hosszúra nyúlt vicc poénjából értesülsz, hogy személyazonosságod eltűnt egy bulin.

Az immár globális egymásra utaltság természetesen aranyérmeivel dicsekszik, gyarlóságait pedig leplezi. Ezalatt kivehetetlen, torz érdekek kommunikációja erősödik fel. A média időnként a meghasonlott diktátor viselkedését mutatja, a nagyotmondás egyike a legmenőbb szakmáknak. De hiszen az önimádat társadalma a húzótársadalom itt! Micsoda szépelgés ezek után mértéktartó, ellenfelet tisztelő, toleráns stílusról írni, s kit érdekel a tenger csendje, mikor komolyan felvetődik, hogy még nem zökkent ki eléggé az idő, és számos jelölt született eltolni azt?

Hogy az ember te vagy (te volnál, persze nem egymagadban), nem új gondolat, de megint el kell jutni a felfedezésig. Bizony, Amerika nem te vagy. Ha legközelebb körülhajózod a Földet, hogy megmentsd a civilizációt az újra terjedő dzsungeltől, légy tekintettel valamennyi kontinensre. Előtte próbáld végig magadban a történelmet. Állítólag tanultál filozófiát. Ha nem vagy hívő, akkor is képzeld magad az isten székébe, de csak amíg rád nem kapcsolják az áramot. E néhány pillanatban megérezheted a felelősség hatalmát. Megvilágosul az ínség, megjelenik előtted a személy, aki volnál. Jegyezd le a szavait.

Mert az önimádat társadalmában nem a szelídség folytat tárgyalásokat, hanem a képmutatás. Ahol a pénz a megváltó, ott nem futja majd odaadásra, naponta lomtalanítják az emlékezetet a lelkiismeret szabadságától, állandóan szembekerül a mindenség és az emberség mértéke. Mi lenne így a szóértéssel ott, ahol különben a létezéshez egyre több múlik a szellemi együttműködésen? A viszonyok, relációk, érdekek sem fognak maguktól olyan tartalmakat, légkört és formát teremteni, amelyek csakugyan megfelelnek a valóságos többségnek. Már csak emiatt is el kellene képzelniük legalább valamilyen új kiegyezés-tematikát és valamiféle bensőségességet rejtő, szelíd kommunikációs technikát a kivételesként viselkedőknek. Legelsőként nem volna szabad lekezelni a közös értékeket: sem letagadni létezésüket, sem alábecsülni, s végképp nem propaganda célra elherdálni őket. Ellenkezőleg, kutatásokat kellene ösztönözni és folytatni a globális jelentőségű értékek forrásáról, beleértve az etnikai azonosság felszínre hozható, átörökíthető, fejleszthető, más közösségek számára sem közömbös értékeit is. (Ez utóbbiakat természetesen az érintettek belátására kell bízni a hétköznapoktól kezdve az interkontinentális ünnepekig.) A tolerancia a saját kulturális foglalat megerősítése nélkül még csak nem is "haladó" szólam, hanem diszkriminatív a sok kis eredetiséggel szemben a minden eszközzel terjesztett és sztahanovizált korszellem javára. Elvben is kisebbségellenesen. A természetes módon megújuló kulturális energiák viszont lehetővé teszik az identitás vállalását, ennél fogva szervessé válhat a kölcsönösség. Az agresszív, egyoldalú, tekintélyérvelő kommunikáció nem fog megfelelni az egyetemes nyilvánosság, illetve az erőszakmentes világtársadalmasulás legitimációs követeléseinek. A szelíd kommunikáció -- megannyi kis példa ellenére -- egyelőre szellemi-elméleti megalapozásra, értékfelmutatásra, közösségi stílusgyakorlatokra, magatartásforma-kísérletekre vár, ezek nélkül az adott technika visszaélésre szinte alkalmasabb, mint érett használatra, s a rengeteg közléstől csak egyre sűrűbb a homály. Beszámíthatatlanul sok a magányos felvilágosult egyén, élénk klubélettel, némiképp uszítva más felvilágosult egyénekkel szemben. Ha csakugyan uralkodó volna az átláthatóság, a pártok és piac feletti nyilvánosság, a közös értékek iránti érdeklődés és elkötelezettség -- "meg minden" --, akkor a transzurán, nagynemzeti, vallási, faji, nemi vagy akár családi barkácsolású kivételesség eszméknek csak övön alul maradhatna esélye bármely versengésben. Ellenállásuk érthető. Az ideológiai harcászati modellek fejlett arzenállal rendelkeznek a probléma tudatosulása ellenében: amit lehet, a szerencsével, a sorssal, ismeretlen erők kihívásával magyaráznak, illetve a nagyon is reálisnak tetsző génekre való hivatkozással manipulálható a közvélemény. Előrehaladott állapotban lévő nyolcéves tévésztárok nagyon tanulékonyan és jópofán gügyögik vissza a felnőttek világáról szóló ajánlott irodalmat. Vagyis megmondják, hogyan kell élni, s itt aztán nincs kivétel. Ez volna a szelíd kommunikáció előiskolája?

A minimális érdekbeszámításhoz -- de mondhatnánk emberszámba-vételt is! -- a tényleges egyenrangúság elemi formái kellenek az érintkezés minden szintjén, valójában a létezés szintjén. A szelíd globalizáció ugyanis a lét teljes terjedelmében való mértékre és egyensúlyra törekvés mechanizmusát jelenti. Ez elsődlegesen erkölcsi tudatosítást feltételez a hozzá szükséges tartással. Akit érdekelnek a nagy példázatok, minták és tanulságok a történelemből és a kulturális hagyatékból, kellemetlenül is érezheti magát a feszélyező bőség láttán. Esetleg a mai élet képzelt kivételességének, a bliccelés gyakorlatának feszességén lehetne oldani valamit. Az atomizált egyén -- tömegtermék, és kénytelen is tömegesülni atomi egyedüllétében, mely egyre stílszerűbben már inkább elektronizáció. Legyőzhetetlennek tűnő, zavart keringési kényszer a mindenkori centrum körül, adott energiaszinten és elszigeteltségi nívón. Viszont bármikor beidézhető a hasonszint a képernyőre, amelyhez még élménydúsító extrák is társulnak a szoftverüzemekből. Eközben a könnyű drogok legalizálása (nevezése; majd a többié) még csak most kerül a legközelebbi, ám első ízben globális emberjogi szabadságharc napirendjére, program szerint. Ott már nem lesz érdekes, hogy ki kommunikál kivel, sőt az áldozatok azt hihetik, hogy az elképzelhető legszelídebb kommunikációval találkoztak ezen a mesterséges rejtélyekkel felszerelt, kincses szigeten. A Nagy Testvériség figyel téged! A feljelentés nem mindenben teljesíti a szelíd kommunikáció kritériumait. 

Másokat inkább az izgat, milyen volna a kölcsönösség a betegápolásban vagy abban, hogy megtanítunk olvasni, számolni, becsületesnek lenni valakit. A kérdés jogos és nehéz. Talán csak az élet továbbadásának szándékára gondolhatunk itt. Egészen köznapian, s nem is kérünk többet a világvárosi fényektől: hagyjanak figyelni szeretteinkre. Teljesen korszerűtlen édesanyánkra, szintén nulladik generációs, javíthatatlanul csámpás, de jószívű barátainkra, felebarátainkra. Innen fognak kiindulni a szelídség csatornái egyszer. Naprendszeren kívüli beszélgetésekről csak az álmodozhat, aki elviseli, hogy a legelső válasz arra a kérdésre, hogy kik vagytok, másfél évig érkezik majd akkor is, ha már ismerjük egymást. A szeretethez még több idő szükséges, s ez részint az alázatban mérhető. Meg kell tanulni szóba elegyedni az idővel. Lélektől lélekig velőtrázó frázisokat egyébként bármely gyorsbüfében kapni. 

Szóval a szelíd kommunikáció nem az ingerszegény gazdagok szórakozása a vietnami háztartásbeliek könyörgést kifejező félállati nonverbális próbálkozásain. Hanem az, amely felsőbb rendre való tekintet nélkül elismeri, hogy a kegyelem mindenkié. Csak hivatkozni istenre és nem venni észre a teremtett lelkeket -- ez a képmutatás! 

A szelíd kommunikáció először hangtalan, mert az eszmélet a gondolkodás néma forradalmából keletkezik. A meglett ember azt is tudja, hogy szoknia kell a csendet. Ám nem mint kényszerhallgatást, hanem az egyszer csak nem lenni folyamatos döbbenetét. Itt van neked az érettségi tabló, ez a mással nem pótolható gyakorló tér. Védd magad! Ugye, milyen magas e hajnali ég? És kivel beszéli meg dolgait a Seregek Ura? Erre a csodára vár, aki válaszra vár.

Igen, először "belépni a gyanták közé, zsenge beszélgetésre", "a végtelen töprengésbe belehajolni, s hallgatni az elemek hangtalan monológjaiban".[1]

  [1] Idézet Hans Magnus Enzensberger Az elemek beszélgetése című költeményéből Hajnal Anna fordításában: Mai német líra, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966.