Bencze Lóránt

"A KICSI SZÉP!"

Amikor az 1990-es évek elején amerikai rektorok segíteni jöttek a magyar felsőoktatásnak, s dobálóztak a gazdaságossági mutatókkal, valaki azt mondta a vezetőjüknek, hogy az amerikai méreteket figyelembe véve az egész Magyar Köztársaságot be kellene zárni, mert gazdaságtalan.

A fenti cím nemcsak azért zavaró, mert egy másik, ostoba szlogenre emlékeztet, hanem elsősorban azért, mert gondolkodásunk és beszédünk legősibb módja ikonikus. A cím pedig szöges ellentétben áll az ikonikus gondolkodásnak egy, Ch. S. Peirce által előtérbe helyezett válfajával, a diagrammatikus ikonicitással. Ez köztudomásúan nem a részek hasonlóságában áll, mint az imágó típusú ikonok esetében, amilyen a hagyományos fénykép vagy tájképfestmény, és nem is a metafora fogalmi jegyeken nyugvó hasonlósága. A diagramban az arányok a hasonlók, nem pedig a részek, mint például a naponkénti lázgörbe, a havi termelésnövekedés, vagy az évi infláció grafikonján.

Zsigeri képalkotás
A nyelvben általában diagrammatikusan ikonikus 

-- a köszönés; minél közelebbi a köszönők társadalmi viszonya, annál rövidebb, minél távolabbi, annál hosszabb: Szia! -- mondják egymásnak a beosztottak, de ugyanők az igazgatónak: Szép jó reggelt kívánok, vezérigazgató úr! ; 
-- a fokozás, amely nyelvileg is egyre hosszabb: jó, jobb, legjobb; 
-- a közmondások, szólások egy része; például Nincs rosszabb látvány, mint a sovány disznó és a kövér pap, hiszen a nagy anyagi jólétet kötjük a kövérhez, az emelkedett szellemit a kevés anyaghoz; 
-- a jelölt és jelöletlen kifejezések, amelyekben például az atommag nagyságáról beszélünk, nem kicsinységéről, pedig az atommag nagyon kicsi, vagy emberek kicsinyeskedéséről beszélünk, pedig azok néha igen nagy dolgok;
-- a középkori oklevelek bevezetője, amelyben minél több címe van a királynak, főúrnak, annál nagyobb úr; 
-- a mai halotti értesítés, amelyben minél hosszabb az elhunyt érdemeinek, tisztségeinek, állásainak, kitüntetéseinek felsorolása, nyilván annál nagyobb ember volt;
-- az ünnepség, az ünnepi beszéd, a méltatás, mert mindegyik bizonyos fokig annál ünnepélyesebb, minél hosszabb, a rövid beszéd viszont annak a jele lehet, hogy nem értékeljük elég nagyra az ünnepet vagy az ünnepeltet, azaz összefoglalóan szólva "megadjuk a módját mindennek" és így tovább. 
Mindennapi forgolódásunkban ikonikusak 
-- a névtáblák a minisztériumban, mert minél nagyobb a beosztása valakinek, annál nagyobb táblán szerepel a neve, a legnagyobb és a legjobb anyagból való a miniszteré, a legalsóbbaké csak kicsiny papírfelirat, 
-- a péniszek összemérése a gyerekeknél és egyes népszokásokban, mert az a férfiasabb, akinek hosszabb, 
-- a hivatalnokok elhelyezése a hivatalban; például az ENSZ főtitkára az ENSZ-palotában a legfelső, huszonegynéhányadik emeleten székel, hiszen ő a legmagasabb beosztású -- nálunk ez többnyire fordítva van, a főfőhivatalnok inkább az első emeleten élvezkedik, mert ő az "első", és a rangban legutolsó hivatalnok gyalogol fel az legutolsó emeletre, 
-- a házak, paloták, síremlékek, gépkocsik; mert minél nagyobbak, pompázóbbak, annál hatalmasabb a tulajdonosuk és így tovább.
A diagrammatikus ikonicitás szerinti gondolkodás huszárvágással megoldja bennünk az egyébként örök, Platón óta tudományosan is vitatott kérdést, vajon milyen kapcsolatban állnak egymással a transzcendentáliák, a szép, a jó és az igaz. Az élet minden területén gátlástalanul hozzákötjük a széphez a jót, a jóhoz az igazat, az igazhoz a szépet, sőt még az üdvösséget is teljes körben, akár így van ez, akár nem. Az utóbbi a vallások -- köztük a kereszténység -- nagy kísértése, hiszen ezek a tulajdonságok Istenben nyilvánvalóan együttvannak szétválaszthatatlanul, de nem az intézményesült vallásban vagy a hívőben. Egyébként pedig a nagyobb hatalmúnak minden társadalomban inkább igaza van, mint a kisebbnek. Ő a jobb, az ő felesége a szebb. Akinek több pénze van, több igazságot szed össze magának a bíróságon, nyilvánosan jótékonykodik, pártolja a művészeteket, s így több szépséget tud magának biztosítani stb. A politikában, a közgazdaságban és a pénzügyben vissza-visszatérő jelszó, hogy a nagyvállalat gazdaságosabb, mint a kicsi, a multinacionális bírja a versenyt, a nemzeti ellenben nem stb., pedig a tapasztalat szerint ez folyamatosan nem így van. A multinacionális nagyvállalatoknak nyilván több a pénzük arra is, hogy elhitessék a tömegekkel saját "jobbságukat", és a törvényhozást is az ősi, diagrammatikusan ikonikus gondolkodású politika irányába befolyásolják. 
Ehhez hasonló, tíz-húsz évente felmelegített jelszó, hogy a nagy iskola jobb, mint a kis iskola, a nagy gazdaságosabb, csak a nagyban van meg az elégséges szellemi kritikus tömeg, a nagy átjárhatóbb, tudásban gazdagabb stb. Centralizálunk, majd amikor rájövünk, hogy a diagrammatikusan ikonikus gondolkodás e téren csődöt mondott, akkor decentralizálunk. A zsarnokságot demokráciával váltjuk föl, majd visszasírjuk a zsarnokságot. 
Mivel a diagrammatikus ikonicitás annyira ősi, és annyira a gondolkodásunkba rögződött, minden idegszálunk berzenkedik az ellen, hogy a kicsi szép. Másrészt rendkívül nehéz e gondolkodás ellen tenni, sőt néha nem is kell. De amikor kellene, akkor saját lemaradt emberségünkbe, pontosabban a törzsfejlődés során bennünk maradt, és többnyire meg is őrzendő alsóbb fejlődési maradványokba ütközünk. Micsoda értelmetlen néha a krokodiloktól öröklött területféltésünk a 20. század végén, amikor képesek vagyunk két centi széles földdarabért perre menni a szomszéddal (és a száz forintnyi föld perköltsége elérheti a több milliót), sőt e percekben is éppen lemészárolnak egy kis népet, hogy elfoglalják a területét, s mindezt a többi dinoszaurusz-hatalom hallgatólagos beleegyezésével! Ez az élethalálharcot vívó kis nép, akárcsak más, élni akaró nép, ugyanezen krokodilösztön mint háttér alapján a végsőkig ellenáll, és inkább meghal, semminthogy hazáját elveszítse. Zsigereibe van építve, hogy az a nép, amely hazáját veszni hagyja, biztosan kipusztul, amint még a krokodiloknál fejlettebb állatfajok is kipusztultak, ha területüket más állatfaj foglalta el. 


Szellemi "kritikus tömeg"
Anélkül, hogy ki akarnánk pusztítani magunkban a diagrammatikus ikonicitást, nem kellene mindig aszerint gondolkodnunk. A kérdés az, hogy mikor igen, és mikor nem. Például a szellemi kritikus tömeg hangoztatásakor az emberben mindjárt felmerül a két Bolyai, Kazinczy vagy Berzsenyi alakja. Mekkora és hány tucat matematikust, irodalomtörténészt foglalkoztató intézet állt mögöttük? Az ő esetükben egy vagy kettő volt a kritikus tömeg. Más esetben három, négy, tíz, száz, ezer stb. Gyakran azonban manapság is egy a kritikus tömeg, mint annál a Nobel-díjas fizikusnál, aki magányosan, mindössze 300 ezer márkás műszeren végezte el azt a kísérletét, amiért a díját kapta. A szellemi műhelyeknél nem lehet feltétlen, mindentől független nagyságot meghatározni. Óvakodni kellene tehát a kicsi, de hatékony szellemi műhelyek tönkretételétől. Ez a szellemi zsarnokság előkészítése volna. Nem is szólva arról, hogy ezért a felelősséget később nem szokták vállalni. 

Ha az Amerikai Egyesült Államok és a Magyar Köztársaság lakosságát és a két országban a felsőoktatási intézmények számát egymáshoz arányítjuk, akkor ma a Magyar Köztársaságban 131 felsőoktatási intézménynek kellene lennie. 2000. január 1-jével ennek negyede sincs. Tehát nemhogy el volt aprózva a magyar felsőoktatás, hanem viszonylag rendkívül kevés is az intézmények száma. Az emberben önkéntelenül fölmerül a kérdés: cui prodest. Vajon kinek áll érdekében a népbutítás, amelyet még ráadásul és aljasul fejlesztésnek is neveznek! Amerikában a 30-50 ezres hallgatói létszámú egyetemek mellett van olyan világhírű, amelyiknek mindössze 1500 hallgatója van. Senki sem gondol arra, hogy ezt integrálni kellene valami nagy egyetembe, vagy felszámolni. Nálunk sem kellett volna így cselekedni. A 20. század végén például mindössze 12 tudóst hívtak meg az egész világról Amerikába, hogy előadást tartsanak, és előadásukat reprezentatív kötetben publikálják. A Magyar Köztársaságból egyetlen nagy egyetem professzora sem szerepelt a meghívottak között, csak egy kicsi, vidéki főiskoláé, amelyet tíz éven át a különféle kormányok folyton meg akartak szüntetni "drága" felkiáltással. Ráadásul ezen a kis főiskolán többek között messze földön híres "világnév" is tanít, aki hét nyelven előadóképes, és vagy két tucat nyelven jelentek meg könyvei fordításban. 
A korszerű intézmény, cég: learning organisation, tanulásra képes szervezet. A kicsi ennek a követelménynek jobban megfelel, mert akárcsak a gyermek, könnyebben tanul. A felnőttek, a "nagyok" hajlamosak a merevségre. A mozgékony könnyűlovasságot az egész világon magyarból kölcsönzött névvel huszároknak nevezték. Franciaországban még ma is huszárnak nevezik a légies mozgékonyságú egységet, indulójuk a Bercsényi-induló, díszruhájuk a magyar huszárokéra emlékeztet. A kis vállalatok, kis intézmények, kis iskolák a gazdaság, a tudomány, a tudás szellemi könnyűlovasságai. Éppen mert kicsik, mozgékonyak. Nem nehezíti el őket a nagyok vértje, nem kell őket daruval az élvonal nyergébe emelni, hanem képesek arra a gyors helyváltoztatásra, amelyet a gyors gazdasági, technikai és tudományos változás megkövetel. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs szükség a nagyokra, a nehézfegyverzetűekre. Amelyik az egyik terepen ütőképes (mocsaras, erdős területen), a másik nem, és fordítva, a könnyűlovasságot elsöpri a géppuskatűz a nyílt mezőn, de nem a nehézfegyverzetűeket. Kis ország nem nélkülözheti a szellemi könnyűlovasságot, a kicsi, gyorsan mozgó szellemi egységeket. Amikor az 1990-es évek elején amerikai rektorok segíteni jöttek a magyar felsőoktatásnak, s dobálóztak a gazdaságossági mutatókkal, valaki azt mondta a vezetőjüknek, hogy az amerikai méreteket figyelembe véve az egész Magyar Köztársaságot be kellene zárni, mert gazdaságtalan. Ez a szempont végül is belekerült az Antall-kormánynak írt jelentésükbe. Ugyanakkor sok százezer embert feláldoztak, hogy megpróbálják egyben tartani a több mint ezer éven át külön élő, a 20. század elején mégis összekényszerített kis népeket, miközben aligha van a világon az amerikai kisvárosnál önállóbb, befelé fordulóbb kisközösség. A múlt héten pedig egy angol úr kioktatta a Magyar Köztársaság kormányát, milyen veszélyes, ha támogatja a kis népek függetlenségi törekvéseit. A háttérben nyilván az a félelem munkál, hogy a "rossz példa" ragadós, és az Egyesült Királyságba egykor vérrel-vassal benyomorított kis népek is felébrednek, és -- bár anyanyelvük angol -- újra függetlenné akarnak válni, sőt visszaváltanak csaknem elfelejtett anyanyelvükre. A kicsiknek ugyanis mindig saját nyelve, vagy legalább nyelvváltozata is van, amelyet csak a saját kis körük ért és használ. Ez sértő a zsarnokra nézve. A kicsi ráadásul mindig legalább kétnyelvű, hiszen a sajátján kívül beszélnie kell a többség nyelvét is. A kicsinek ez a saját nyelvváltozata összefügg a kicsiséggel természetszerűleg együtt járó személyességgel. Köztudomású, hogy az óriási nemzetközi kongresszusokon a szünetek a leghasznosabbak, amikor a személyes beszélgetések hónapokig tartó kutatómunkát takarítanak meg. Még mindig ezeken a leggyorsabb az információáramlás. Éppen ezért mennyire hiányoznak ma a nagy egyetemekről azok a napi séták, esti beszélgetések, amelyeket Szentágothai, Romhányi és a többi professzor folytatott Pécs kis utcáin valaha, a huszadik század közepén! 
A legfeltűnőbb előnye a kicsinek a személyesség. A személyesség eleve a gyermek emberré válásának és az ember kibontakozásának sine qua nonja. Ezt a "kicsi" biztosítja: a család, mint a társadalom legkisebb alapegysége. A nagy halmaz embertelenné válhat. Embertelenné a nevelőintézet, a nagy iskola, ahol az egyén elveszik. Éppen ezért még a százezreket foglalkoztató multinacionális nagyvállalatok is igyekeznek fenntartani a személyességet úgy, hogy sok-sok kisebb csoportba való osztással működtetik a céget. Kiscsoport-élményeket biztosítanak a dolgozóik számára, amikor drága pénzen, hatosával a falusi turizmus keretében birkát toszogattatnak be velük a karámba. A "kicsi" tehát a személyesség miatt, az emberség veszélyeztetettségét elkerülendő, kiküszöbölhetetlen. 
Van olyan oktatási forma, amely természeténél fogva különösen megköveteli a személyességet. Ilyen az óvónő- és tanítóképzés. A gyereket nem elég videofilmen megmutatni, mint az afrikai elefántot vagy az atombomba-robbantást. Nem szabadna 200-500 fős előadásokon elintézni. Hollandiában ezt tudják, nálunk nem. Igaz, hogy ez a fajta képzés drágább, és a felszínes szemlélőnek gazdaságtalan. A szemlélő ugyanis nem gondol arra, hogy a személyes és "kicsi" képzés bőségesen megtérül a majdan kiegyensúlyozottan dolgozó felnőttekben. Azt már említeni sem merem, hogy a gyermek egyéniség, nem lehet futószalagon összetákolni. 
Az elmúlt évtized sokat hangoztatott, de kevéssé megcselekedett jelszava a lifelong learning, az életen át tartó tanulás. A kis oktatási intézmények ezt is könnyebbé, sőt a gyakorlatban lehetővé teszik, hiszen sokaknak vannak ott a közelében, míg a koncentrált, nagy intézmény csak keveseknek elérhető. Ezzel a kicsi biztosítja az esélyegyenlőséget is.


Gazdaságos és biztonságos
Feltétlenül biztonságosabb a "kicsi" a természeti csapások és a háborúk esetén azért is, mert nincs a központi elosztó rendszerekhez kötve. Az ősegyházi berendezkedést évszázadokon át megőrző, több száz független monostorba tömörült bencés renddel nem boldogult a központosító pápa. Az ezer évvel később alapított jezsuita rend esetében elég volt szólni a Rómában székelő egyetlen jezsuita generálisnak, és végrehajtották az utasítását, míg a bencéseknek mindig több száz, sőt, több ezer levelet kellett írni szerte a nagyvilágba, s mire odaért az utasítás, el is halt. Nem véletlen, hogy a szovjetkommunizmus mindent központosított, a kenyérellátástól kezdve a vízellátásig, hogy mindenkit közvetlenül a kezében tartson. A városokba központosította a beruházásokat, de a falvakat, a vidéket elhanyagolta, sőt következetesen igyekezett fölszámolni. Ennek része volt a tanyavilág fölszámolása és az iskolák körzetesítése is. A tanyák voltak a szabadság lehetőségének utolsó, a zsarnokság által nehezen elérhető fellegvárai. A "kicsiket" ugyanis meg lehet némileg osztani, de kevésbé lehet terrorizálni.

A magyar hagyománynak is jobban megfelel a "kicsi", mint a nagy. Ennek társadalmi-történeti oka van. Mindig azt tanítják, azt hisszük, hogy István királynak sikerült felszámolnia a törzsi berendezkedést, amikor központosított, és kiépítette a megyerendszert. Csak azt nem vesszük észre, hogy az Árpád-házban őelőtte nem az elsőszülött fiú örökölte a trónt, hanem a család az arra legalkalmasabbat választotta uralkodóvá, például a nagybácsit, az unokát stb. Ez a rendszer ment tovább a magyar országgyűlés szabad királyválasztási jogában. A szétdaraboló törzsi rendszer pedig a vármegyékben folytatódott és tartotta fönn magát egészen a 20. század végéig. A szabad királyválasztás az elsőszülött öröklésével szemben, valamint a vármegyéknek, akárcsak korábban a törzseknek a függetlensége, rengeteg, mindenki által ismert jó és rossz következménnyel járt történelmünk során. A Kádár-korszak viszonylagos és szerény, de egyre fokozódó jóléte és szabadsága ennek a szívós hagyománynak volt köszönhető, nem a zsarnoknak, és nem együttműködőinek. 
Ám a "kicsi" gazdaságosabb is lehet. A 2. világháború utáni japán föllendülés egyik kulcseleme volt, hogy a nagy cégek gyártmányaik alkatrészeinek tetemes részét kis, családi üzemekben gyártatták le. Így megtakarították több nagy üzemcsarnok és raktár építésének költségeit. Ez olyannyira hatott, hogy a 80-as években egy nagy nyugat-európai autógyár számára egy kicsi budafoki családi ház pincéjében gyártottak egyetlen tehergépkocsi-alkatrészt igen nagy sorozatban. Eleve gazdaságosabb viszont a kicsi a nem sorozatgyártású igények kielégítésében. Ilyenek mindig is lesznek. Az óriás japán vállalat mérnöke ma elrepül Budapestre egyetlen fogaskerékért, mert olcsóbb a repülőút, mint egyetlen alkatrész legyártása ott, ahol erre nincsenek ráállva. Eleve gazdaságosabb a családi kisvállalkozás, amikor a bizalom alapján nem kell annyi adminisztráció, ellenőrzés, szervezés. Eleve gazdaságosabb a kisvállalkozás, amikor az üzemanyagárak várhatóan tovább nőnek, és bizonyos termékeknél a fuvardíj a távolság szerint emeli az árat. Nem tudom, mennyire gondoltak a Magyar Köztársaság kormányai arra, hogy az évtizedek óta folyamatosan emelkedő energiaárak várhatóan a jövőben is tovább emelkednek. Életbevágó volna tíz-húsz évre előre kidolgozni annak menetrendjét, hogyan lehet ezt kivédeni a regionális és helyi elosztások bővítésével. Hogy ami árut csak lehet, minél kisebb körben mozgassunk, illetve ennek lehetőségét megteremtsük. Úgy tudom, Németországban van ilyen terv, és fokozatosan végre is hajtják. A globalizáció csak így volna gazdaságosabb. 


Világfalu -- világváros
A legutóbbi idők változásai között a "kicsik" mellett szól éppen a globalizáló média, a telefon, az e-mail és az Internet. Már most is tudok színes fényképet készíteni és azonnal elküldeni amerikai unokáimnak vidéki, sőt faluvégi kis házamból telefonnal, számítógéppel. Még a postára sem kell hozzá elmennem. A faluvégről kapcsolatban vagyok e-mailen a távolabbi munkahelyemmel is. De elér a faluvégen a svájci, sőt a kanadai tudós kutatócsoport is, meglehetősen olcsón. Az Internet ma már szintén egyre olcsóbban hozzáférhető információt nyújt, és ezt nyújthatok rajta magam is, a "kicsi". Tehát a "kicsi" nem feltétlenül hal el a globalizációban, hanem ellenkezőleg. A világ mint egyetlen nagy falu nem szünteti meg a sok kis falut. Ha a globalizáció jól működik, a kicsi is erősödik vele párhuzamosan. Otromba, tudatlan politika volna a globalizáció divatjában a kicsik tönkretételére rájátszani. Inkább támogatni kellene a "kicsit" mindenben, éspedig nem azért, mert kicsi, nem azért, hogy paternalista kegyességgel leereszkedjünk hozzá, és neki is juttassunk egy-egy morzsát a pluralizmus, a multikulturalitás, a multinacionális cégek és a globalizáció asztaláról, hanem azért, mert tudva tudjuk, hogy a kicsikből áll fenn, nélkülük viszont nem áll fenn a globalizált világ. 

A jelenlegi társadalom településmozgása is a "kicsi" felét irányul. A gazdagok már régen megvették rózsadombi házukat, majd később a Budapest környéki falvakban építették föl kutyákkal, fegyveresekkel őrzött függetlenségüket. A kevésbé gazdagok, de még némi pénzzel rendelkezők Budapesttől távolabbi településekre vonultak ki körülbelül negyven kilométeres körzetben. Maradt a szegény, nincstelen tömeg Budapesten, a düledező lakótelepeken, esetleg még kifizetetlen vagy már el is zárt gázzal, villannyal, vízzel. Maradt még az a tömeg is, amelyikből a még picit tehetősebbeknek a lakásait a maffia néhány éven belül fölvásárolja, hiszen az évtizedeken át elhanyagolt, nemrég olcsón megvett lakásokat nem tudják majd felújítani a tulajdonosok. Emellett maradtak még Budapesten a központi kormányhivatalok, a már velük összeszövődő maffia, és az általuk bármikor bármire mozgósítható, az említett leszakadó vagy már reménytelenül leszakadt, semmit nem vesztő újproletariátus. Ez a szerencsétlen tömeg képes hazaárulásra, zsidógyilkolásra, polgárkifosztásra, padlássöprésre, hóhérai ünneplésére, mint 1849-ben, 1919-ben, 1944-ben, 1949-ben, 1957-ben. Ezek, illetve az ezekhez hasonló katasztrófák megismétlődhetnek, aminek előszelei már láthatók a helyi választásokon és egyes tüntetéseken. Ezért a "nagyokra" is megfelelő gonddal kellene ügyelni, segíteni fölszámolódásukat.


Udvarház-kultúra
A fentiekben leírt, nagyokat és kicsiket érintő válság kiútjára részben azonnal, a probléma felvázolásakor utaltam. Az átfogó megoldás azonban annak a kultúrának a megteremtése volna, amelyet elsősorban Lázár Imre, másodsorban Csébfalvi Károly nyomán, harmadsorban a zsámbéki főiskola küldetésnyilatkozatát (mission statement) követve részletezek. Ez a kultúra: az udvarház-kultúra. Ez a megvalósítható eszmény és cél, vagyis az, hogy minden magyar otthon és intézmény udvarház legyen, a maga műhelyeivel, szellemiségével, vendégváró, mindenkit befogadó egyetemességével. Nem sziget, amelyet a kívülállók elzárnak a külvilágtól, de nem is gettó, amely önmagát zárja be, hanem udvarház. Udvarház, hova aki csak betér, töltekezve, jókedvvel, bőséggel távozik. Kultúra, művészet, nevelés és oktatás, keresztény humanizmus, környezetgazdálkodás és informatika ezentúl ezekben a magyar udvarházakban találjon otthonra, melyek egyúttal mindegyikünk otthonai is.

A magyar udvarház magában foglalja továbbá a gazdasági szabadulás ígéretét, a magányos kis- és nagycsaládok kiterjeszthető családi és ismeretségi kapcsolatrendszerére épülő vállalkozások láthatárát. Az udvarház fenntartható lelki, szellemi és gazdasági rendszer. Autonóm, teonóm és ökonóm, azaz: a teremtett és állandóan teremtődő világgal szembeni ihletett alázat, a sáfárkodó felelősség, a segítő kölcsönösségben viszonzást nem váró magatartás hatja át működését. Nem akar mindig mindenáron mindenkit megváltoztatni, mindenáron növelni vagy csökkenteni, irtani vagy előnyhöz juttatni, sem növényt, sem állatot, sem embert vagy embercsoportot. Helyreállítja a szeretetkapcsolatot, megajándékoz a kötődésképességgel, humanizálja az érdekviszonyokat. Az elvont és mámorító szabadságígéretet a szabadságok ökologikus rendszerével váltja föl. Nyitott kapukkal fogadja a máshonnan érkezőt, egyszerre nyújt szellemi és életviteli frissülést. Befogadó, mint amilyen a magyar kultúra mindig is volt. Nem kirekesztő, nem gettóba vagy rezervátumba puskával kényszerítő. 
A magyar udvarház ars didacticájához tartozik, hogy a gyermekeknek olyan tudással és egyéniséggel kell rendelkezniük, aminek következtében nem tudják majd becsapni őket felnőtt életükben, és meglesz a kellő kudarctűrő képességük is a boldoguláshoz. Ennek a nevelésnek elengedhetetlen részei a kritikai készség, a szabadság, a humanizmus (lásd alább), a derű, a valóságérzék, a mértéktartás, a türelem, a biztonságérzés, a tárgyi tudás, a gyermek-, azaz jövőközpontúság, a szeretet és a következetesség, a rend harmóniája, a bűn és a hiba kijavítására, a folytonos változásra való lehetőség, és hogy nincs benne sem személyválogatás, sem utópisztikus értelmiségi terror.
Az udvarház arculata az István király által az Intelmekben leírt magyar arculat. Eszerint a beszűkült egyféleség gyenge és erőtlen, mert önző és önhitt. A sokféleség egysége viszont gazdagít, felemel, és elrettenti a gyökértelent a pökhendiségtől. A nacionalizmus többnyire valami másik ellen irányul. A magyar udvarház nemzeti érzülete valamiért van, nem valami ellen. A magyar udvarház szervezete ugyanis összhangba rendezi az épségben megőrzött és a tudomásul vett különbözőségeket. A zsarnokság, akár a fegyvereké, akár a tőkéé, nem tűri meg a különbözőségeket, csak a szürke egyformaságot. Aki kilóg a sorból, azt lenyakazza, aki kisebb, azt erőszakkal megnyújtja, fölpumpálja, legyen az gazdálkodáshoz értő paraszt, illetve gyorstalpalóra kiemelt munkás, vagy Gyűrűfű, illetve Dunaújváros. Míg az anarchia öncélúan tiszteli a másságot, elsősorban a destruktív másságot, az udvarház demokráciája az ellentétek csorbítatlan fenntartásával törekszik a harmóniára. Az egyén közösségérdekű tisztelete jellemzi. Az udvarházat áthatja a hagyomány tisztelete és az újra való nyitottság. Tudatában van annak, hogy járni-kelni-élni csak úgy lehet, ha míg egyik lábunkkal előre lépünk, a másikat helyén hagyjuk (Eötvös József). Ember- és természetszeretete nem esztelen átalakításokban, sem vadon-parlagon hagyásban, hanem az élők okos "egymáskísérésében" nyilvánul meg. A magyar udvarházak lakói szabad emberek, akiknek a szabadság felelősség.
A magyar udvarház lakóit ez a gondolkodásmód, érzület és sorsvállalás köti össze, mint ahogy mindig is ez volt a magyarsághoz tartozás ismérve. A magyar udvarház tagjai Pál apostol és Arany János utódainak vallják magukat, azaz keresztény magyaroknak. Pál apostolénak, aki az egyetemes, minden népet befogadó üdvházat meghirdette. És Arany Jánosénak, aki Babits ítéletében a legmagyarabb költőnk, és éppen ezért a legeurópaibb. 
Az udvarház magáénak vallja a keresztény humanizmus tételeit (Nemeshegyi Péter nyomán): 
I. A lét értékes és jó, Isten az élet barátja. Isten azt mondja az embernek és minden teremtménynek: "Úgy van jól, hogy legyél."
II. Minden ember Isten képmása. Ezért minden embernek sérthetetlen és csodálatos méltósága van. Nem eszköz, hanem cél. Sérthetetlen emberi jogokkal rendelkezik, melyeket az ENSZ-nek az Egyetemes Emberi Jogokról szóló nyilatkozata fejtett ki.
III. Az ember azáltal lesz igazán emberré, hogy szeretettel megnyílik a másik felé, őt befogadja, és neki szolgál. A szeretet új törvénye az emberi tökéletességnek és a világ átalakításának alapszabálya.
IV. Az ember számos testi-lelki képességgel rendelkezik, melyeknek harmonikus kifejlesztésére hivatott. Tehát testét ápolnia és edzenie, emlékezetét gazdagítania, értelmét fejlesztenie, akaratát erényekkel nemesítenie, érzelmi világát gazdagítania, szépérzékét mélyítenie kell.
V. Az ember ösztönei, hajlamai és vágyai között vannak olyanok, amelyeket rendezni, kordában tartani vagy szublimálni kell, hogy az ember tökéletesedjék, és a társadalom hasznára váljék.
VI. Az embernek minden ember számára ösztönző és követendő példaképei vannak. Ezek az igazi emberi élet csodálatos útmutatói. 
VII. Vannak olyan abszolút értékek (igazság, szeretet, hit, igazságosság), amelyekért az embernek készen kell lennie szükség esetén az életét is feláldozni. 
Az udvarház magabiztos csendjében nem szégyen szeretni a hazát, nem szégyen szeretni a gyengéket, az elesetteket. Az erősek és gazdagok mellé állni pedig nem dicsőség. 
Az udvarház halkan és elszántan szól a bátor szeretetről, amikor a dölyfös és buta élni-nem-értés és a tragikus életrontás ügyeskedése harsog. Lakói tudva tudják, hogy a könyörülő szeretet nem szégyen, hanem az erő jele az emberben. 
Az udvarház eltökélten oda teszi, ahova valók, a nyomorfickókat, a nagy kismiskákat, az elfajult eszelősöket, a faragatlan bunkókat. 
Az udvarház irodalma az egyetlen a kortárs irodalomban, amelyik nem az európai és amerikai piszkos vizek csatornája, nem a médiamoslék vályúja, hanem a szellem terített asztala a tiszta szobában.
Az udvarház rendületlenül áll, sugárzó arccal és szívbéli lelkesedéssel, és félreérthetetlenül. Mosolyogva, kacagva, derűsen és felszabadultan mutat az égen a szivárványra, midőn a nyeszlett kulturális eunuchok tudálékos, ernyeteg, pléh-bádog arccal, kívül-belül mosdatlanul, szakadt farmerben és kinyúlt pulóverben fanyalognak -- állampénzen. 
Az udvarház pompásan énekel és dalol, ragyogva, tündökölve, fiatalon és életkedvvel, miközben farkasszemet néz az ész helyén nőtt tyúkszemekkel, és szembeáll a néma, lomha, unott alávalósággal és önzéssel.
Az udvarházban finom kézzel, finom hangokon játszanak az emberi lélek lantján, és nem igénylik, hogy otromba "posztmodern" kéz tévedjen a húrokba. Az igazat és a valódit mondják el az udvarházban. Az igazat és a valódit, mely nem az alkotó kutatásra képtelen tehetségtelenség meddő sertepertélése, mely nem ringatja tanult tehetetlenségbe a gyermeket, nem tűri meg sem a hazug hercehurcát, sem a kábító kabarét, nem dagonyázik a buta és egyoldalú tévedésben sem, de a szintén buta és lélektelen rend ellen is föllázad. 
Az udvarház a tágra nyílt gyermekszemek otthona és a látók országa! A benne élők látva látják, ha a politika: emberaprólék fortyogása, egymásnak ütköző, üres fejek döngése, látják, hogy a hatalom: pelyva, szemét, moslék, kóc és fűrészpor, csupa hulladék, és ezt kavarja, keveri, rágja, falja és okádja a legbutább pártszenvedély. 
Látva látják, mi a szellem kultúrája, milyen a tudás titokzatos kisugárzása, hogyan gyúr, hat az erő, az alak, a mozgás a színes érzékekben, a néző értelemben, a látó érzelemben. 
Érzőn érzik, a bánat és meghatottság könnyei hogyan változnak gyémántos drágakővé.
Az udvarház történeteinek van feje, füle, farka, nem úgy, mint a dibdáb eszmenyomoronc értelmiségi kapirgálásnak, a sok csip-csup filozófus elménckedésének, akik mint a kandúrok összevissza gabalyították a gondolat szálait (Prohászka Ottokár nyomán). 
 Az udvarház filozófiája fénysugár és örök forrás, amelynek békéjében magához tér ész, érzelem és ösztön. Fénysugár, mely eloszlatja az élet ellen törő alattomosság árnyékát, és a vad pofát hunyorgásra és fejhajtásra kényszeríti. Forrás, mely az öntudat ligetében fakad, és kimossa a bűzlő gennyet a társadalom sebeiből. 
Az udvarház tanítja és neveli mindegyik nemzedéket
a Teljességre, 
az Épségre, 
az Egész--ségre,
az Üdvösségre!
Benne a kicsi szép! Ő maga a kicsi szép!