Bencze Lóránt
"A
KICSI SZÉP!"
Amikor az 1990-es évek elején amerikai
rektorok segíteni jöttek a magyar felsőoktatásnak, s dobálóztak a gazdaságossági
mutatókkal, valaki azt mondta a vezetőjüknek, hogy az amerikai méreteket
figyelembe véve az egész Magyar Köztársaságot be kellene zárni, mert gazdaságtalan.
A fenti cím nemcsak azért zavaró,
mert egy másik, ostoba szlogenre emlékeztet, hanem elsősorban azért, mert
gondolkodásunk és beszédünk legősibb módja ikonikus. A cím pedig szöges
ellentétben áll az ikonikus gondolkodásnak egy, Ch. S. Peirce által előtérbe
helyezett válfajával, a diagrammatikus ikonicitással. Ez köztudomásúan
nem a részek hasonlóságában áll, mint az imágó típusú ikonok esetében,
amilyen a hagyományos fénykép vagy tájképfestmény, és nem is a metafora
fogalmi jegyeken nyugvó hasonlósága. A diagramban az arányok a hasonlók,
nem pedig a részek, mint például a naponkénti lázgörbe, a havi termelésnövekedés,
vagy az évi infláció grafikonján.
Zsigeri képalkotás
A nyelvben általában diagrammatikusan
ikonikus
-- a köszönés; minél közelebbi
a köszönők társadalmi viszonya, annál rövidebb, minél távolabbi, annál
hosszabb: Szia! -- mondják egymásnak a beosztottak, de ugyanők az igazgatónak:
Szép jó reggelt kívánok, vezérigazgató úr! ;
-- a fokozás, amely nyelvileg
is egyre hosszabb: jó, jobb, legjobb;
-- a közmondások, szólások egy
része; például Nincs rosszabb látvány, mint a sovány disznó és a kövér
pap, hiszen a nagy anyagi jólétet kötjük a kövérhez, az emelkedett szellemit
a kevés anyaghoz;
-- a jelölt és jelöletlen kifejezések,
amelyekben például az atommag nagyságáról beszélünk, nem kicsinységéről,
pedig az atommag nagyon kicsi, vagy emberek kicsinyeskedéséről beszélünk,
pedig azok néha igen nagy dolgok;
-- a középkori oklevelek bevezetője,
amelyben minél több címe van a királynak, főúrnak, annál nagyobb úr;
-- a mai halotti értesítés,
amelyben minél hosszabb az elhunyt érdemeinek, tisztségeinek, állásainak,
kitüntetéseinek felsorolása, nyilván annál nagyobb ember volt;
-- az ünnepség, az ünnepi beszéd,
a méltatás, mert mindegyik bizonyos fokig annál ünnepélyesebb, minél hosszabb,
a rövid beszéd viszont annak a jele lehet, hogy nem értékeljük elég nagyra
az ünnepet vagy az ünnepeltet, azaz összefoglalóan szólva "megadjuk a módját
mindennek" és így tovább.
Mindennapi forgolódásunkban
ikonikusak
-- a névtáblák a minisztériumban,
mert minél nagyobb a beosztása valakinek, annál nagyobb táblán szerepel
a neve, a legnagyobb és a legjobb anyagból való a miniszteré, a legalsóbbaké
csak kicsiny papírfelirat,
-- a péniszek összemérése a
gyerekeknél és egyes népszokásokban, mert az a férfiasabb, akinek hosszabb,
-- a hivatalnokok elhelyezése
a hivatalban; például az ENSZ főtitkára az ENSZ-palotában a legfelső, huszonegynéhányadik
emeleten székel, hiszen ő a legmagasabb beosztású -- nálunk ez többnyire
fordítva van, a főfőhivatalnok inkább az első emeleten élvezkedik, mert
ő az "első", és a rangban legutolsó hivatalnok gyalogol fel az legutolsó
emeletre,
-- a házak, paloták, síremlékek,
gépkocsik; mert minél nagyobbak, pompázóbbak, annál hatalmasabb a tulajdonosuk
és így tovább.
A diagrammatikus ikonicitás
szerinti gondolkodás huszárvágással megoldja bennünk az egyébként örök,
Platón óta tudományosan is vitatott kérdést, vajon milyen kapcsolatban
állnak egymással a transzcendentáliák, a szép, a jó és az igaz. Az élet
minden területén gátlástalanul hozzákötjük a széphez a jót, a jóhoz az
igazat, az igazhoz a szépet, sőt még az üdvösséget is teljes körben, akár
így van ez, akár nem. Az utóbbi a vallások -- köztük a kereszténység --
nagy kísértése, hiszen ezek a tulajdonságok Istenben nyilvánvalóan együttvannak
szétválaszthatatlanul, de nem az intézményesült vallásban vagy a hívőben.
Egyébként pedig a nagyobb hatalmúnak minden társadalomban inkább igaza
van, mint a kisebbnek. Ő a jobb, az ő felesége a szebb. Akinek több pénze
van, több igazságot szed össze magának a bíróságon, nyilvánosan jótékonykodik,
pártolja a művészeteket, s így több szépséget tud magának biztosítani stb.
A politikában, a közgazdaságban és a pénzügyben vissza-visszatérő jelszó,
hogy a nagyvállalat gazdaságosabb, mint a kicsi, a multinacionális bírja
a versenyt, a nemzeti ellenben nem stb., pedig a tapasztalat szerint ez
folyamatosan nem így van. A multinacionális nagyvállalatoknak nyilván több
a pénzük arra is, hogy elhitessék a tömegekkel saját "jobbságukat", és
a törvényhozást is az ősi, diagrammatikusan ikonikus gondolkodású politika
irányába befolyásolják.
Ehhez hasonló, tíz-húsz évente
felmelegített jelszó, hogy a nagy iskola jobb, mint a kis iskola, a nagy
gazdaságosabb, csak a nagyban van meg az elégséges szellemi kritikus tömeg,
a nagy átjárhatóbb, tudásban gazdagabb stb. Centralizálunk, majd amikor
rájövünk, hogy a diagrammatikusan ikonikus gondolkodás e téren csődöt mondott,
akkor decentralizálunk. A zsarnokságot demokráciával váltjuk föl, majd
visszasírjuk a zsarnokságot.
Mivel a diagrammatikus ikonicitás
annyira ősi, és annyira a gondolkodásunkba rögződött, minden idegszálunk
berzenkedik az ellen, hogy a kicsi szép. Másrészt rendkívül nehéz e gondolkodás
ellen tenni, sőt néha nem is kell. De amikor kellene, akkor saját lemaradt
emberségünkbe, pontosabban a törzsfejlődés során bennünk maradt, és többnyire
meg is őrzendő alsóbb fejlődési maradványokba ütközünk. Micsoda értelmetlen
néha a krokodiloktól öröklött területféltésünk a 20. század végén, amikor
képesek vagyunk két centi széles földdarabért perre menni a szomszéddal
(és a száz forintnyi föld perköltsége elérheti a több milliót), sőt e percekben
is éppen lemészárolnak egy kis népet, hogy elfoglalják a területét, s mindezt
a többi dinoszaurusz-hatalom hallgatólagos beleegyezésével! Ez az élethalálharcot
vívó kis nép, akárcsak más, élni akaró nép, ugyanezen krokodilösztön mint
háttér alapján a végsőkig ellenáll, és inkább meghal, semminthogy hazáját
elveszítse. Zsigereibe van építve, hogy az a nép, amely hazáját veszni
hagyja, biztosan kipusztul, amint még a krokodiloknál fejlettebb állatfajok
is kipusztultak, ha területüket más állatfaj foglalta el.
Szellemi "kritikus tömeg"
Anélkül, hogy ki akarnánk
pusztítani magunkban a diagrammatikus ikonicitást, nem kellene mindig aszerint
gondolkodnunk. A kérdés az, hogy mikor igen, és mikor nem. Például a szellemi
kritikus tömeg hangoztatásakor az emberben mindjárt felmerül a két Bolyai,
Kazinczy vagy Berzsenyi alakja. Mekkora és hány tucat matematikust, irodalomtörténészt
foglalkoztató intézet állt mögöttük? Az ő esetükben egy vagy kettő volt
a kritikus tömeg. Más esetben három, négy, tíz, száz, ezer stb. Gyakran
azonban manapság is egy a kritikus tömeg, mint annál a Nobel-díjas fizikusnál,
aki magányosan, mindössze 300 ezer márkás műszeren végezte el azt a kísérletét,
amiért a díját kapta. A szellemi műhelyeknél nem lehet feltétlen, mindentől
független nagyságot meghatározni. Óvakodni kellene tehát a kicsi, de hatékony
szellemi műhelyek tönkretételétől. Ez a szellemi zsarnokság előkészítése
volna. Nem is szólva arról, hogy ezért a felelősséget később nem szokták
vállalni.
Ha az Amerikai Egyesült Államok
és a Magyar Köztársaság lakosságát és a két országban a felsőoktatási intézmények
számát egymáshoz arányítjuk, akkor ma a Magyar Köztársaságban 131 felsőoktatási
intézménynek kellene lennie. 2000. január 1-jével ennek negyede sincs.
Tehát nemhogy el volt aprózva a magyar felsőoktatás, hanem viszonylag rendkívül
kevés is az intézmények száma. Az emberben önkéntelenül fölmerül a kérdés:
cui prodest. Vajon kinek áll érdekében a népbutítás, amelyet még ráadásul
és aljasul fejlesztésnek is neveznek! Amerikában a 30-50 ezres hallgatói
létszámú egyetemek mellett van olyan világhírű, amelyiknek mindössze 1500
hallgatója van. Senki sem gondol arra, hogy ezt integrálni kellene valami
nagy egyetembe, vagy felszámolni. Nálunk sem kellett volna így cselekedni.
A 20. század végén például mindössze 12 tudóst hívtak meg az egész világról
Amerikába, hogy előadást tartsanak, és előadásukat reprezentatív kötetben
publikálják. A Magyar Köztársaságból egyetlen nagy egyetem professzora
sem szerepelt a meghívottak között, csak egy kicsi, vidéki főiskoláé, amelyet
tíz éven át a különféle kormányok folyton meg akartak szüntetni "drága"
felkiáltással. Ráadásul ezen a kis főiskolán többek között messze földön
híres "világnév" is tanít, aki hét nyelven előadóképes, és vagy két tucat
nyelven jelentek meg könyvei fordításban.
A korszerű intézmény, cég: learning
organisation, tanulásra képes szervezet. A kicsi ennek a követelménynek
jobban megfelel, mert akárcsak a gyermek, könnyebben tanul. A felnőttek,
a "nagyok" hajlamosak a merevségre. A mozgékony könnyűlovasságot az egész
világon magyarból kölcsönzött névvel huszároknak nevezték. Franciaországban
még ma is huszárnak nevezik a légies mozgékonyságú egységet, indulójuk
a Bercsényi-induló, díszruhájuk a magyar huszárokéra emlékeztet. A kis
vállalatok, kis intézmények, kis iskolák a gazdaság, a tudomány, a tudás
szellemi könnyűlovasságai. Éppen mert kicsik, mozgékonyak. Nem nehezíti
el őket a nagyok vértje, nem kell őket daruval az élvonal nyergébe emelni,
hanem képesek arra a gyors helyváltoztatásra, amelyet a gyors gazdasági,
technikai és tudományos változás megkövetel. Ez persze nem azt jelenti,
hogy nincs szükség a nagyokra, a nehézfegyverzetűekre. Amelyik az egyik
terepen ütőképes (mocsaras, erdős területen), a másik nem, és fordítva,
a könnyűlovasságot elsöpri a géppuskatűz a nyílt mezőn, de nem a nehézfegyverzetűeket.
Kis ország nem nélkülözheti a szellemi könnyűlovasságot, a kicsi, gyorsan
mozgó szellemi egységeket. Amikor az 1990-es évek elején amerikai rektorok
segíteni jöttek a magyar felsőoktatásnak, s dobálóztak a gazdaságossági
mutatókkal, valaki azt mondta a vezetőjüknek, hogy az amerikai méreteket
figyelembe véve az egész Magyar Köztársaságot be kellene zárni, mert gazdaságtalan.
Ez a szempont végül is belekerült az Antall-kormánynak írt jelentésükbe.
Ugyanakkor sok százezer embert feláldoztak, hogy megpróbálják egyben tartani
a több mint ezer éven át külön élő, a 20. század elején mégis összekényszerített
kis népeket, miközben aligha van a világon az amerikai kisvárosnál önállóbb,
befelé fordulóbb kisközösség. A múlt héten pedig egy angol úr kioktatta
a Magyar Köztársaság kormányát, milyen veszélyes, ha támogatja a kis népek
függetlenségi törekvéseit. A háttérben nyilván az a félelem munkál, hogy
a "rossz példa" ragadós, és az Egyesült Királyságba egykor vérrel-vassal
benyomorított kis népek is felébrednek, és -- bár anyanyelvük angol --
újra függetlenné akarnak válni, sőt visszaváltanak csaknem elfelejtett
anyanyelvükre. A kicsiknek ugyanis mindig saját nyelve, vagy legalább nyelvváltozata
is van, amelyet csak a saját kis körük ért és használ. Ez sértő a zsarnokra
nézve. A kicsi ráadásul mindig legalább kétnyelvű, hiszen a sajátján kívül
beszélnie kell a többség nyelvét is. A kicsinek ez a saját nyelvváltozata
összefügg a kicsiséggel természetszerűleg együtt járó személyességgel.
Köztudomású, hogy az óriási nemzetközi kongresszusokon a szünetek a leghasznosabbak,
amikor a személyes beszélgetések hónapokig tartó kutatómunkát takarítanak
meg. Még mindig ezeken a leggyorsabb az információáramlás. Éppen ezért
mennyire hiányoznak ma a nagy egyetemekről azok a napi séták, esti beszélgetések,
amelyeket Szentágothai, Romhányi és a többi professzor folytatott Pécs
kis utcáin valaha, a huszadik század közepén!
A legfeltűnőbb előnye a kicsinek
a személyesség. A személyesség eleve a gyermek emberré válásának és az
ember kibontakozásának sine qua nonja. Ezt a "kicsi" biztosítja: a család,
mint a társadalom legkisebb alapegysége. A nagy halmaz embertelenné válhat.
Embertelenné a nevelőintézet, a nagy iskola, ahol az egyén elveszik. Éppen
ezért még a százezreket foglalkoztató multinacionális nagyvállalatok is
igyekeznek fenntartani a személyességet úgy, hogy sok-sok kisebb csoportba
való osztással működtetik a céget. Kiscsoport-élményeket biztosítanak a
dolgozóik számára, amikor drága pénzen, hatosával a falusi turizmus keretében
birkát toszogattatnak be velük a karámba. A "kicsi" tehát a személyesség
miatt, az emberség veszélyeztetettségét elkerülendő, kiküszöbölhetetlen.
Van olyan oktatási forma, amely
természeténél fogva különösen megköveteli a személyességet. Ilyen az óvónő-
és tanítóképzés. A gyereket nem elég videofilmen megmutatni, mint az afrikai
elefántot vagy az atombomba-robbantást. Nem szabadna 200-500 fős előadásokon
elintézni. Hollandiában ezt tudják, nálunk nem. Igaz, hogy ez a fajta képzés
drágább, és a felszínes szemlélőnek gazdaságtalan. A szemlélő ugyanis nem
gondol arra, hogy a személyes és "kicsi" képzés bőségesen megtérül a majdan
kiegyensúlyozottan dolgozó felnőttekben. Azt már említeni sem merem, hogy
a gyermek egyéniség, nem lehet futószalagon összetákolni.
Az elmúlt évtized sokat hangoztatott,
de kevéssé megcselekedett jelszava a lifelong learning, az életen át tartó
tanulás. A kis oktatási intézmények ezt is könnyebbé, sőt a gyakorlatban
lehetővé teszik, hiszen sokaknak vannak ott a közelében, míg a koncentrált,
nagy intézmény csak keveseknek elérhető. Ezzel a kicsi biztosítja az esélyegyenlőséget
is.
Gazdaságos és biztonságos
Feltétlenül biztonságosabb
a "kicsi" a természeti csapások és a háborúk esetén azért is, mert nincs
a központi elosztó rendszerekhez kötve. Az ősegyházi berendezkedést évszázadokon
át megőrző, több száz független monostorba tömörült bencés renddel nem
boldogult a központosító pápa. Az ezer évvel később alapított jezsuita
rend esetében elég volt szólni a Rómában székelő egyetlen jezsuita generálisnak,
és végrehajtották az utasítását, míg a bencéseknek mindig több száz, sőt,
több ezer levelet kellett írni szerte a nagyvilágba, s mire odaért az utasítás,
el is halt. Nem véletlen, hogy a szovjetkommunizmus mindent központosított,
a kenyérellátástól kezdve a vízellátásig, hogy mindenkit közvetlenül a
kezében tartson. A városokba központosította a beruházásokat, de a falvakat,
a vidéket elhanyagolta, sőt következetesen igyekezett fölszámolni. Ennek
része volt a tanyavilág fölszámolása és az iskolák körzetesítése is. A
tanyák voltak a szabadság lehetőségének utolsó, a zsarnokság által nehezen
elérhető fellegvárai. A "kicsiket" ugyanis meg lehet némileg osztani, de
kevésbé lehet terrorizálni.
A magyar hagyománynak is jobban
megfelel a "kicsi", mint a nagy. Ennek társadalmi-történeti oka van. Mindig
azt tanítják, azt hisszük, hogy István királynak sikerült felszámolnia
a törzsi berendezkedést, amikor központosított, és kiépítette a megyerendszert.
Csak azt nem vesszük észre, hogy az Árpád-házban őelőtte nem az elsőszülött
fiú örökölte a trónt, hanem a család az arra legalkalmasabbat választotta
uralkodóvá, például a nagybácsit, az unokát stb. Ez a rendszer ment tovább
a magyar országgyűlés szabad királyválasztási jogában. A szétdaraboló törzsi
rendszer pedig a vármegyékben folytatódott és tartotta fönn magát egészen
a 20. század végéig. A szabad királyválasztás az elsőszülött öröklésével
szemben, valamint a vármegyéknek, akárcsak korábban a törzseknek a függetlensége,
rengeteg, mindenki által ismert jó és rossz következménnyel járt történelmünk
során. A Kádár-korszak viszonylagos és szerény, de egyre fokozódó jóléte
és szabadsága ennek a szívós hagyománynak volt köszönhető, nem a zsarnoknak,
és nem együttműködőinek.
Ám a "kicsi" gazdaságosabb is
lehet. A 2. világháború utáni japán föllendülés egyik kulcseleme volt,
hogy a nagy cégek gyártmányaik alkatrészeinek tetemes részét kis, családi
üzemekben gyártatták le. Így megtakarították több nagy üzemcsarnok és raktár
építésének költségeit. Ez olyannyira hatott, hogy a 80-as években egy nagy
nyugat-európai autógyár számára egy kicsi budafoki családi ház pincéjében
gyártottak egyetlen tehergépkocsi-alkatrészt igen nagy sorozatban. Eleve
gazdaságosabb viszont a kicsi a nem sorozatgyártású igények kielégítésében.
Ilyenek mindig is lesznek. Az óriás japán vállalat mérnöke ma elrepül Budapestre
egyetlen fogaskerékért, mert olcsóbb a repülőút, mint egyetlen alkatrész
legyártása ott, ahol erre nincsenek ráállva. Eleve gazdaságosabb a családi
kisvállalkozás, amikor a bizalom alapján nem kell annyi adminisztráció,
ellenőrzés, szervezés. Eleve gazdaságosabb a kisvállalkozás, amikor az
üzemanyagárak várhatóan tovább nőnek, és bizonyos termékeknél a fuvardíj
a távolság szerint emeli az árat. Nem tudom, mennyire gondoltak a Magyar
Köztársaság kormányai arra, hogy az évtizedek óta folyamatosan emelkedő
energiaárak várhatóan a jövőben is tovább emelkednek. Életbevágó volna
tíz-húsz évre előre kidolgozni annak menetrendjét, hogyan lehet ezt kivédeni
a regionális és helyi elosztások bővítésével. Hogy ami árut csak lehet,
minél kisebb körben mozgassunk, illetve ennek lehetőségét megteremtsük.
Úgy tudom, Németországban van ilyen terv, és fokozatosan végre is hajtják.
A globalizáció csak így volna gazdaságosabb.
Világfalu -- világváros
A legutóbbi idők változásai
között a "kicsik" mellett szól éppen a globalizáló média, a telefon, az
e-mail és az Internet. Már most is tudok színes fényképet készíteni és
azonnal elküldeni amerikai unokáimnak vidéki, sőt faluvégi kis házamból
telefonnal, számítógéppel. Még a postára sem kell hozzá elmennem. A faluvégről
kapcsolatban vagyok e-mailen a távolabbi munkahelyemmel is. De elér a faluvégen
a svájci, sőt a kanadai tudós kutatócsoport is, meglehetősen olcsón. Az
Internet ma már szintén egyre olcsóbban hozzáférhető információt nyújt,
és ezt nyújthatok rajta magam is, a "kicsi". Tehát a "kicsi" nem feltétlenül
hal el a globalizációban, hanem ellenkezőleg. A világ mint egyetlen nagy
falu nem szünteti meg a sok kis falut. Ha a globalizáció jól működik, a
kicsi is erősödik vele párhuzamosan. Otromba, tudatlan politika volna a
globalizáció divatjában a kicsik tönkretételére rájátszani. Inkább támogatni
kellene a "kicsit" mindenben, éspedig nem azért, mert kicsi, nem azért,
hogy paternalista kegyességgel leereszkedjünk hozzá, és neki is juttassunk
egy-egy morzsát a pluralizmus, a multikulturalitás, a multinacionális cégek
és a globalizáció asztaláról, hanem azért, mert tudva tudjuk, hogy a kicsikből
áll fenn, nélkülük viszont nem áll fenn a globalizált világ.
A jelenlegi társadalom településmozgása
is a "kicsi" felét irányul. A gazdagok már régen megvették rózsadombi házukat,
majd később a Budapest környéki falvakban építették föl kutyákkal, fegyveresekkel
őrzött függetlenségüket. A kevésbé gazdagok, de még némi pénzzel rendelkezők
Budapesttől távolabbi településekre vonultak ki körülbelül negyven kilométeres
körzetben. Maradt a szegény, nincstelen tömeg Budapesten, a düledező lakótelepeken,
esetleg még kifizetetlen vagy már el is zárt gázzal, villannyal, vízzel.
Maradt még az a tömeg is, amelyikből a még picit tehetősebbeknek a lakásait
a maffia néhány éven belül fölvásárolja, hiszen az évtizedeken át elhanyagolt,
nemrég olcsón megvett lakásokat nem tudják majd felújítani a tulajdonosok.
Emellett maradtak még Budapesten a központi kormányhivatalok, a már velük
összeszövődő maffia, és az általuk bármikor bármire mozgósítható, az említett
leszakadó vagy már reménytelenül leszakadt, semmit nem vesztő újproletariátus.
Ez a szerencsétlen tömeg képes hazaárulásra, zsidógyilkolásra, polgárkifosztásra,
padlássöprésre, hóhérai ünneplésére, mint 1849-ben, 1919-ben, 1944-ben,
1949-ben, 1957-ben. Ezek, illetve az ezekhez hasonló katasztrófák megismétlődhetnek,
aminek előszelei már láthatók a helyi választásokon és egyes tüntetéseken.
Ezért a "nagyokra" is megfelelő gonddal kellene ügyelni, segíteni fölszámolódásukat.
Udvarház-kultúra
A fentiekben leírt, nagyokat
és kicsiket érintő válság kiútjára részben azonnal, a probléma felvázolásakor
utaltam. Az átfogó megoldás azonban annak a kultúrának a megteremtése volna,
amelyet elsősorban Lázár Imre, másodsorban Csébfalvi Károly nyomán, harmadsorban
a zsámbéki főiskola küldetésnyilatkozatát (mission statement) követve részletezek.
Ez a kultúra: az udvarház-kultúra. Ez a megvalósítható eszmény és cél,
vagyis az, hogy minden magyar otthon és intézmény udvarház legyen, a maga
műhelyeivel, szellemiségével, vendégváró, mindenkit befogadó egyetemességével.
Nem sziget, amelyet a kívülállók elzárnak a külvilágtól, de nem is gettó,
amely önmagát zárja be, hanem udvarház. Udvarház, hova aki csak betér,
töltekezve, jókedvvel, bőséggel távozik. Kultúra, művészet, nevelés és
oktatás, keresztény humanizmus, környezetgazdálkodás és informatika ezentúl
ezekben a magyar udvarházakban találjon otthonra, melyek egyúttal mindegyikünk
otthonai is.
A magyar udvarház magában foglalja
továbbá a gazdasági szabadulás ígéretét, a magányos kis- és nagycsaládok
kiterjeszthető családi és ismeretségi kapcsolatrendszerére épülő vállalkozások
láthatárát. Az udvarház fenntartható lelki, szellemi és gazdasági rendszer.
Autonóm, teonóm és ökonóm, azaz: a teremtett és állandóan teremtődő világgal
szembeni ihletett alázat, a sáfárkodó felelősség, a segítő kölcsönösségben
viszonzást nem váró magatartás hatja át működését. Nem akar mindig mindenáron
mindenkit megváltoztatni, mindenáron növelni vagy csökkenteni, irtani vagy
előnyhöz juttatni, sem növényt, sem állatot, sem embert vagy embercsoportot.
Helyreállítja a szeretetkapcsolatot, megajándékoz a kötődésképességgel,
humanizálja az érdekviszonyokat. Az elvont és mámorító szabadságígéretet
a szabadságok ökologikus rendszerével váltja föl. Nyitott kapukkal fogadja
a máshonnan érkezőt, egyszerre nyújt szellemi és életviteli frissülést.
Befogadó, mint amilyen a magyar kultúra mindig is volt. Nem kirekesztő,
nem gettóba vagy rezervátumba puskával kényszerítő.
A magyar udvarház ars didacticájához
tartozik, hogy a gyermekeknek olyan tudással és egyéniséggel kell rendelkezniük,
aminek következtében nem tudják majd becsapni őket felnőtt életükben, és
meglesz a kellő kudarctűrő képességük is a boldoguláshoz. Ennek a nevelésnek
elengedhetetlen részei a kritikai készség, a szabadság, a humanizmus (lásd
alább), a derű, a valóságérzék, a mértéktartás, a türelem, a biztonságérzés,
a tárgyi tudás, a gyermek-, azaz jövőközpontúság, a szeretet és a következetesség,
a rend harmóniája, a bűn és a hiba kijavítására, a folytonos változásra
való lehetőség, és hogy nincs benne sem személyválogatás, sem utópisztikus
értelmiségi terror.
Az udvarház arculata az István
király által az Intelmekben leírt magyar arculat. Eszerint a beszűkült
egyféleség gyenge és erőtlen, mert önző és önhitt. A sokféleség egysége
viszont gazdagít, felemel, és elrettenti a gyökértelent a pökhendiségtől.
A nacionalizmus többnyire valami másik ellen irányul. A magyar udvarház
nemzeti érzülete valamiért van, nem valami ellen. A magyar udvarház szervezete
ugyanis összhangba rendezi az épségben megőrzött és a tudomásul vett különbözőségeket.
A zsarnokság, akár a fegyvereké, akár a tőkéé, nem tűri meg a különbözőségeket,
csak a szürke egyformaságot. Aki kilóg a sorból, azt lenyakazza, aki kisebb,
azt erőszakkal megnyújtja, fölpumpálja, legyen az gazdálkodáshoz értő paraszt,
illetve gyorstalpalóra kiemelt munkás, vagy Gyűrűfű, illetve Dunaújváros.
Míg az anarchia öncélúan tiszteli a másságot, elsősorban a destruktív másságot,
az udvarház demokráciája az ellentétek csorbítatlan fenntartásával törekszik
a harmóniára. Az egyén közösségérdekű tisztelete jellemzi. Az udvarházat
áthatja a hagyomány tisztelete és az újra való nyitottság. Tudatában van
annak, hogy járni-kelni-élni csak úgy lehet, ha míg egyik lábunkkal előre
lépünk, a másikat helyén hagyjuk (Eötvös József). Ember- és természetszeretete
nem esztelen átalakításokban, sem vadon-parlagon hagyásban, hanem az élők
okos "egymáskísérésében" nyilvánul meg. A magyar udvarházak lakói szabad
emberek, akiknek a szabadság felelősség.
A magyar udvarház lakóit ez
a gondolkodásmód, érzület és sorsvállalás köti össze, mint ahogy mindig
is ez volt a magyarsághoz tartozás ismérve. A magyar udvarház tagjai Pál
apostol és Arany János utódainak vallják magukat, azaz keresztény magyaroknak.
Pál apostolénak, aki az egyetemes, minden népet befogadó üdvházat meghirdette.
És Arany Jánosénak, aki Babits ítéletében a legmagyarabb költőnk, és éppen
ezért a legeurópaibb.
Az udvarház magáénak vallja
a keresztény humanizmus tételeit (Nemeshegyi Péter nyomán):
I. A lét értékes és jó, Isten
az élet barátja. Isten azt mondja az embernek és minden teremtménynek:
"Úgy van jól, hogy legyél."
II. Minden ember Isten képmása.
Ezért minden embernek sérthetetlen és csodálatos méltósága van. Nem eszköz,
hanem cél. Sérthetetlen emberi jogokkal rendelkezik, melyeket az ENSZ-nek
az Egyetemes Emberi Jogokról szóló nyilatkozata fejtett ki.
III. Az ember azáltal lesz igazán
emberré, hogy szeretettel megnyílik a másik felé, őt befogadja, és neki
szolgál. A szeretet új törvénye az emberi tökéletességnek és a világ átalakításának
alapszabálya.
IV. Az ember számos testi-lelki
képességgel rendelkezik, melyeknek harmonikus kifejlesztésére hivatott.
Tehát testét ápolnia és edzenie, emlékezetét gazdagítania, értelmét fejlesztenie,
akaratát erényekkel nemesítenie, érzelmi világát gazdagítania, szépérzékét
mélyítenie kell.
V. Az ember ösztönei, hajlamai
és vágyai között vannak olyanok, amelyeket rendezni, kordában tartani vagy
szublimálni kell, hogy az ember tökéletesedjék, és a társadalom hasznára
váljék.
VI. Az embernek minden ember
számára ösztönző és követendő példaképei vannak. Ezek az igazi emberi élet
csodálatos útmutatói.
VII. Vannak olyan abszolút értékek
(igazság, szeretet, hit, igazságosság), amelyekért az embernek készen kell
lennie szükség esetén az életét is feláldozni.
Az udvarház magabiztos csendjében
nem szégyen szeretni a hazát, nem szégyen szeretni a gyengéket, az elesetteket.
Az erősek és gazdagok mellé állni pedig nem dicsőség.
Az udvarház halkan és elszántan
szól a bátor szeretetről, amikor a dölyfös és buta élni-nem-értés és a
tragikus életrontás ügyeskedése harsog. Lakói tudva tudják, hogy a könyörülő
szeretet nem szégyen, hanem az erő jele az emberben.
Az udvarház eltökélten oda teszi,
ahova valók, a nyomorfickókat, a nagy kismiskákat, az elfajult eszelősöket,
a faragatlan bunkókat.
Az udvarház irodalma az egyetlen
a kortárs irodalomban, amelyik nem az európai és amerikai piszkos vizek
csatornája, nem a médiamoslék vályúja, hanem a szellem terített asztala
a tiszta szobában.
Az udvarház rendületlenül áll,
sugárzó arccal és szívbéli lelkesedéssel, és félreérthetetlenül. Mosolyogva,
kacagva, derűsen és felszabadultan mutat az égen a szivárványra, midőn
a nyeszlett kulturális eunuchok tudálékos, ernyeteg, pléh-bádog arccal,
kívül-belül mosdatlanul, szakadt farmerben és kinyúlt pulóverben fanyalognak
-- állampénzen.
Az udvarház pompásan énekel
és dalol, ragyogva, tündökölve, fiatalon és életkedvvel, miközben farkasszemet
néz az ész helyén nőtt tyúkszemekkel, és szembeáll a néma, lomha, unott
alávalósággal és önzéssel.
Az udvarházban finom kézzel,
finom hangokon játszanak az emberi lélek lantján, és nem igénylik, hogy
otromba "posztmodern" kéz tévedjen a húrokba. Az igazat és a valódit mondják
el az udvarházban. Az igazat és a valódit, mely nem az alkotó kutatásra
képtelen tehetségtelenség meddő sertepertélése, mely nem ringatja tanult
tehetetlenségbe a gyermeket, nem tűri meg sem a hazug hercehurcát, sem
a kábító kabarét, nem dagonyázik a buta és egyoldalú tévedésben sem, de
a szintén buta és lélektelen rend ellen is föllázad.
Az udvarház a tágra nyílt gyermekszemek
otthona és a látók országa! A benne élők látva látják, ha a politika: emberaprólék
fortyogása, egymásnak ütköző, üres fejek döngése, látják, hogy a hatalom:
pelyva, szemét, moslék, kóc és fűrészpor, csupa hulladék, és ezt kavarja,
keveri, rágja, falja és okádja a legbutább pártszenvedély.
Látva látják, mi a szellem kultúrája,
milyen a tudás titokzatos kisugárzása, hogyan gyúr, hat az erő, az alak,
a mozgás a színes érzékekben, a néző értelemben, a látó érzelemben.
Érzőn érzik, a bánat és meghatottság
könnyei hogyan változnak gyémántos drágakővé.
Az udvarház történeteinek van
feje, füle, farka, nem úgy, mint a dibdáb eszmenyomoronc értelmiségi kapirgálásnak,
a sok csip-csup filozófus elménckedésének, akik mint a kandúrok összevissza
gabalyították a gondolat szálait (Prohászka Ottokár nyomán).
Az udvarház filozófiája
fénysugár és örök forrás, amelynek békéjében magához tér ész, érzelem és
ösztön. Fénysugár, mely eloszlatja az élet ellen törő alattomosság árnyékát,
és a vad pofát hunyorgásra és fejhajtásra kényszeríti. Forrás, mely az
öntudat ligetében fakad, és kimossa a bűzlő gennyet a társadalom sebeiből.
Az udvarház tanítja és neveli
mindegyik nemzedéket
a Teljességre,
az Épségre,
az Egész--ségre,
az Üdvösségre!
Benne a kicsi szép! Ő maga a
kicsi szép!
|