Eff Lajos
LÉTEZNI
BEAVATATLANUL
(Vázlat a téma exportjához)
A beavatásra kénytelen úgy tekinteni
a mai többség, mint amiből ő kimarad, akármi volna is az eredeti szándék.
Nemcsak a politikai stílus vár felülvizsgálatra, hanem az érintkezés egésze.
A büszke univerzális folyamat leleplezően megtűri az egyetemesség korlátozását,
megcsúfolását a beavatatlanul hagyás parlagias gyakorlatában.
A beavatások különlegessége,
miként a jelentős létesítmények átadása, csak a kitüntetettek osztályrésze,
része egyfajta rendépítésnek. Másképp folytatódik az élet a beavatottak
és másként a beavatatlanok számára. A szertartások közelében még ott alkalmatlankodhatnak
a statiszták, aztán hazamennek, és az eleve otthon maradottak számát gyarapítják.
A soha-el-nem-utazás előestéje az övék.
A létezni tudás rejtelmei...
Az ember és ember közti különbségekre nagyot bólintanak fentről, s akiben
volt korábban kétség, sietve eloszlatja magában, a rendezvény befejeztével
közzé tétetik a közhit legújabb megfogalmazása. Életünk személytelen tényezőinek
szentté avatása folyik. Aztán a tömegek is fejet hajtanak.
Végül is a tömegek munkavégző
képessége kerül idébb vagy odább egy-egy ilyen aktus végén. Már ez is arra
vall, hogy meglehetős öntudatlansággal ismétlődik a beavatás -- be-nem-avatás
történelmi nagyregénye, ami azonban nem jelenti azt, hogy a többség szerepe
jelentéktelen. A többség (mert erről van szó) mint szenvedő fél is meghatározó.
Ha nem ő vezérli a korszellemet, akkor sem mindegy, mennyire hisz neki,
és mennyire lehet hivatkozási alap a milliók tehetetlensége, amikor a döntések
a kellő magasságban légies könnyedséggel megszületnek.
Beavatáson kívül maradni --
ez egyike a leghétköznapibb tapasztalatoknak. A tanulságok iránt még sincs
érdeklődés, holott a beavatatlanság öröksége további aprózódása ellenére
is súlyosbodik. Az állandó ügyeletre kárhoztatott tartalékseregek várják
a heti sorsolást, s lassan megfogalmazódik a kirekesztettség érzése. Kívülről
mit lehet tudni a beavatásokról?
Bizony, a köztudat fogalmait
a legszigorúbb gyakorlat alapozza meg. Miért állítják meg az egyszerű halandót
a titkok földi kapujában felfoghatatlan sorompók? Hogy van az, hogy a legnagyobb
nyilvánosság semmit sem ér, ha komolyak a tétek? Az egyik számára nincsenek
korlátok, ki tudja, miért. Mások számára ugyanott fenyegetés van, hátrányos
megkülönböztetés ezer formában. A beavatottság egyre inkább a felelősségmentesítés
szinonimája, a kivételezettségé, amiként a karrier is az, amelyben a "szerencse"
erősebben hat a valóságos érdemeknél. Ez még akkor is jellemző, ha a bennfentesség
alacsonyabb szintjén óriási a tülekedés legalább a pozíció megtartásáért.
De hiszen ez a hierarchizálódási mozgalom stabilizálja leginkább ezt a
folyamatot! "Részessé" tesz, anélkül, hogy ténylegessé válnék a részvétel:
az elszigetelt cselekvés energiáját lekötik a bábeli tornyok falazási munkálatai.
Mindez akkor válik bizonyosabbá,
ha elkezdjük sorolni az emberélet és a társadalmi lét legfontosabb területeit,
és őszintén belegondolunk abba, melyikből mi jut az univerzum egysége helyett
a halandók óriási többségének.
Hétköznapi fatalizmus
Van, akinek nem kell sorban
állnia ott, ahol másoknak igen, bevásárláskor, befizetéskor vagy a polgármesteri
hivatalban. A közlekedésben legtöbbször már előre látszik, hogy kinél lesz
-- egyébként szabálytalanul -- az előny. Létezik egy kimondatlan, mélyebb
szabály, s van, aki magáénak mondhatja, s van, aki nem. Az írott etikett
leginkább azokra érvényes, akik csak zavarnák a privilegizáltak köreit.
Beszélni erről nehéz, mert mindenki cáfol. Csupán az élet első évtizedei
nyomán vésődik be, hogy mi az igazság. Természeti vagy természetfölötti
meghatározottság volna ez? És ki merné ezt kimondani? A hátrányhalmozók
egyszerűen csak kimaradnak a táncból? Sokkal inkább a többihez hasonló
bevett szokások merev tekintélyisége érvényesül, aminek szóbeli érinthetetlensége
a legkülönösebb. Evidencia és kész. Ha valaki erős felindulásból átlépi,
nagy feltűnést kelt, őt fogják agresszornak minősíteni. De vajon hogy lesz
így demokrácia ott, ahol eddig nem volt? Hol van demokrácia ilyen formán
ott, ahol már hivatalosan többszáz éve az van?
Vagy itt van az emberi csúnyaság
és szépség kérdése. A közízlés koronkénti változásait összevetve az egészségről
vallott tudásunkkal, senki sem állíthatja, hogy valaki attól csúnya, mert
beteg. Még az erkölcsi normák változásai sem adnak világos magyarázatot.
Annál kevésbé, mert egy emberéleten belül olykor széppé változtatja a divat
a korábbi csúnyák egyes típusait, és fordítva. Az átlaghoz való közelítés
máskülönben éppúgy csúnyává tehetne bárkit, mint széppé. Aki "szép", szinte
mindenbe azonnal beavatott, és az is titok, hogy miért. A dolog jelentősége
igen nagy. Végső soron rendkívüli gyorsasággal meghozott értékítéletek
tapadnak hozzá, s az emberek kis része kerül a szépek, valamivel nagyobb
része a csúnyák, a többség pedig a kettő közöttiek kasztjába. A sok eltérő
ízlés, valamint a legtöbbször érthetetlen és álspontán változások ellenére
a kaszthatárok meglehetős egyöntetűséget mutatnak, láthatatlan, sőt letagadott
vasfüggönyökkel. A legalsóbb kasztbéliek közül azok járnak a legjobban,
akik hamar beletörődtek és ilyen minőségükben kiegyensúlyozottnak mutatkoznak,
bizonyos együgyűséget viselve vagy mímelve. Vagy azok, akik a kitörés divatosabb
formáit magukra öltvén, a valakivé válás jegyeit tudják felmutatni. Ők
kevesen vannak, mert maga a forma is a kivételességre vall, ettől hatásos.
Erősítik a kivételesség íratlan szabályát. Akit tehát beskatulyáznak a
csúnyák közé, az szolgálóként tekinthet a szépség mindenbe beavatott emberi
isteneire. Aki csúnya, az a legcsúnyább. A "csúnya" lány eszmei bélpoklossága
a másodperc töredéke alatt rögzül bármely kommunikatív történésben, és
a dolgok azonmód eszerint rendeződnek körülötte. Ezen a másság-kultusz
nem sokat old, sőt el is fedheti, hogy az alapkérdések rejtve maradnak.
Ha az alapszabályokról beszélni lehetne, nem csupán minden relációban elszenvedni,
tisztázhatók és megkérdőjelezhetők volnának. Csak akkor nem maradna egyetlen
privilégium sem a helyén. A bálványoknak szánt szobortemető létesítése
felemésztené a parlagföldeket.
Hogy milyen a beavatatlan létezés,
talán legkomplexebben az emberi szerelmiség körül válik érzékletessé, vagy
inkább a szerelem-nélküliségben. Az emberiség valamiféle általánosult szerelemféltésből
titkot titokra halmozva rekeszt ki magából mindenkit, akit csak lehet.
Már a fogalom mesterséges kuszasága képes félreállítani emberpárokat (láthatóan
páros beavatatlanság is lehetséges). Az e téren való alkalmatlanná válást
a szocializációs vizsgákon kemény kortársi megtorlásban részesítik. Az
igazi lehetőségekhez képest bárki alulmúlhatja saját magát, a deklasszálódás
legelterjedtebb módja ez. Haszonélvezői ennek is vannak, mint mindenütt,
ahol érdemtelen előnyre lehet szert tenni. (Sőt, vannak "pozitív" szerelmi
babonák is!) Ha netán a szépségről magáról érvényesebbet-lényegibbet tudnánk
mondani, sok minden megváltozna. Persze akkor talán feje tetejére állna
az egész rendetlenség.
Aki tehetségtelen, az mindenben
és végleg tehetségtelen, tulajdonképpen csúnya. Ez a mondat ugyan egy szélsőségesen
halmozott hazugságsorozat, ám sűrítetten azt foglalja össze, ami a tehetségtelennek
mondott emberről él a köztudatban -- természetesen a tehetségről alkotottal
szemben. És ezt sem mondja ki senki nyílt terepen (kocsmán kívül). A kontraszt,
a tehetség mitikus jellege itt is szentesíti az előítélet negatív oldalát.
Hiszen az előítélet pozitív oldalán a megasztárnak (megastore-nak) kijáró
tömeges elragadtatásban a kétkedők felvetéseit rendre elnapolják. Úgy élünk,
mintha a civilizáció néhány beavatott nagy ember műve volna, mások örüljenek,
hogy munkát kaptak tőlük, a tehetségtelennek pedig csak a hódolathoz van
joga. Hogy miben áll maga a tehetség, mitől olyan fontos egy-egy alkotás?
Volt idő, amikor mélyebben érdeklődtünk utána, és ezért nem egyszerűsítettük
le annyira a válaszokat, mint manapság. Eljutottunk a válasz megkerülésének
arra a szintjére, hogy mégis optimisták lehetünk, hiszen ennél már csak
közelebb juthatunk az igazsághoz, olyan messze vagyunk tőle. A kutatási
eredmények nehezen összegezhetők a mai médiában a közember számára, a nagyipari
válaszok sémája ezoterikus érdekeltségeket tükröz. A tehetségtelen pedig
egyre tehetségtelenebb valóban, amint tétlenségével vagy önpusztítással
erre erősít rá. Ezért aztán már-már logikai hitelességgel igazolódik az
egész téveszme-rendszer, úgyhogy a tehetségeken kívül mások a képes magazinoknak
a halálozási rovatába sem férnek bele.
Eljutottunk a megélhetéshez.
Az ellentétek és ellentmondások körülbelül ezen e téren a legnagyobbak,
ez talán sejthető is az eddigiekből. A munka frontját jóval a munkapad
előtt megnyitják a munkáért folyó előcsatározások. A beosztásért folyó
harc már egy másik fegyvernem hadba lépését jelenti. Megmagyarázhatatlannak
tűnő okoknál fogva alakul igen gyakran az előmenetel másként, mint amit
a józan ész vagy néha a hivatalos ideológiák bármelyike diktálna. A könyöklésre
vonatkozó civil bölcsességek helyettesítik a kurázsit, bár ma már jelentős
irodalom egészíti ki az érvényesülés iskolájának elemi anyagát a lojalitástól
a pozitív gondolkodásig. Ezek az eszmék jól megférnek egymással. Együttesen
azt eredményezik, hogy aki nem boldogul, az magára vessen. A helyzet azonban
az, hogy a világ-többség alig-alig boldogul. A "TE IS LEHETSZ VEZÉRIGAZGATÓ!"
abszolút szlogenje egyelőre még nem vezetett el a gyanakvó visszakérdezésig
a nagy nyilvánosság előtt, hogy "UGYAN HOL?!". Ha utánanézünk az álláshirdetéseknek,
szembeötlő az előítéletesség a legkülönfélébb kódolt formákban. (Itt aztán
igazi teret nyit a sors. Csúnya lányok és tehetségtelen családapák előnyben!)
Az előítélet plusz-realitássá válik: ahol például semmilyen szempontból
nem volna indokolt pályakezdőt foglalkoztatni, sőt a sokat tapasztalt és
sokat bizonyított középkorúak stílusos részvételére volna szükség, ott
még alacsonyabb bérért sem fogadnak el mégoly invenciózus szakembert sem,
ha az kívül esik bizonyos, nem tisztázott várakozások körén. A fiatal még
csak nem is szebb, senki sem próbálta ki rátermettségét, a középkorú is
tudna tanulni, ha egyáltalán tényleg kellene. Ez a választás mára jellemző
lett a világban. Mintha épp a minőségnek kívánna hatalmi pozíciójából visszavágni
a középszer. Az egyre bonyolultabbá váló, másrészt egyre szimplábban eldöntött
esetek tisztázatlanok. S hogy miért is történnek meg? Csak. Ez a korszerű,
roppant magabiztos és jövőnkbe mutató válasz, egyre nagyobb valószínűséggel.
Aki ezt nem érti (értsd: "aki nem akarja érteni"), de "sokat akar tudni",
hamarosan megismerheti a diszkvalifikáltak életérzését, s immár saját magát
teszi beavatatlanná. De vajon mibe vannak beavatva a hűséges szolgák?
A mindennapokban, a munkában
vagy a családon belüli egyenlőtlenségeket ugyan erősen bírálták az utóbbi
két század kritikusai, néha még a természetes különbségeket is felróván.
De sokszor ugyanők magától értetődőként kezelnek elemi igazságtalanságokat,
cinikusan sorsszerűnek minősítve a legtöbbet, aztán leminősítve azokat,
akik még ennyiből sem értenek. A megbélyegzés a jelenségcsoport modellszerű
velejárója.
A zsarnok beavatottsága
Aki a beavatásokról dönt és
a kívül maradottakról, befolyásolhatja -- az esemény súlya szerint meg
is határozhatja -- mások életét. A döntés nem feltétlenül önkényes, és
nem biztos, hogy alapvető kérdésben születik. Vannak természetes kisközösségi,
családi és párkapcsolati intimitások, másokra nem tartozó ceremóniákkal
és információkkal, ahol a kívül maradók nem kirekesztettek, sőt erőszakos
kíváncsiságuk volna tolakodó, intervenciós jellegű. Bizonyos határok között
jól értelmezhetők az üzleti titkok, vagy előre megjelölt, célszerű határidővel
zárolhatók egyes államigazgatási anyagok is. Az esetleges öncélúság az
elzárkózásban, az egyoldalú és értelmetlen szigor minden szinten visszás
helyzeteket képes teremteni, az élet alapvető ügyeiben viszont gyakran
mondjuk zsarnokinak ezeket a gesztusokat.
Hatalmi játszmákban azonban
ez már nem könnyed hasonlat, hanem a tények ténye. Az egyszerű társasági
élet hasonló mechanizmusai is válhatnak ilyen jelentőségűvé, hiszen a vezető-kiválasztás
egyik legismertebb eszköze részint épp a társaságok aktivitásában rejlik.
Aki ezen a szűrőn nem jut át, nemigen jut előbbre. Akit viszont itt fedeznek
fel, az máris valakivé avattatott. A társaság lehet az egyik szerves átkötés
a társadalom és a hatalom között. Nemcsak az adminisztratív hatalom, hanem
a gazdasági és valamennyi létszférában jelen lévő hatalom számításba veendő
ennél a pontnál. Akármilyen legitim egy hatalom működése, döntéseit csak
utólag lehet kontrollálni, akkor sem teljesen, s ezek a tényezők rossz
döntésekre is alkalmat adnak. Zsarnoki visszaélésre azonban leginkább az
íratlan szabályok megszegése révén, az előítéletek meglovagolása útján,
sőt a függő helyzetbe hozott médiumok jóvoltából terjesztett téves információk
és értékítéletek által nyílik lehetőség.
Gondoljunk bele, milyen következményekkel
jár pusztán az a közismert és nyers tény, hogy az emberek legtöbbje sosem
láthat bele az állami döntési mechanizmusokba, a hitelezési, valutaátváltási
és más pénzügyi folyamatokba, a vagyonjogi ügyletekbe, de még a bízvást
ártatlan tudományos kutatási tervekbe sem. És itt nem is szólunk honvédelemről
vagy bűnüldözésről. A sokaságnak elképzelése sincs a sajtó információtorzító
műhelytitkainak létezéséről, legfeljebb elhiszi a sajtópiacról és sajtószabadságról
szóló tanítást. Az eminens művészeti öncélúságra legyinthet ugyan az átlag,
de a sznobság szamárlétráját sokan megmásszák és válnak ügynökökké, mialatt
az ember élete lassan a szabadon választott témákon kívül reked valahogy.
Nem arról van szó, hogy a tömeg sosem érdeklődött komolyan ilyesféle témák
iránt, vagy hogy egyébként is alkalmatlan. A beavatottak sem igyekeznek
feltétlenül távol tartani a tudás fájától a mohóságot. Szakmai érdekek,
örökölt rugalmatlan szaknyelv és kifejezésmód, nem hatékony struktúrák,
reális bonyolultság éppúgy belejátszanak ebbe, mint a történelmi sérelmek
minden szintje, politikai csaták, vagy a személyes kvalitások és hajlamok.
És az életformába integrált felelősségvállalási készség meglehetősen általános
hiánya. Már ennyiből kikeverhetők a zsarnoki effektusokhoz használatos
legszükségesebb vegyületek kísérletileg. A történelem ősbemutatóinak tanulsága,
hogy aztán már csupán egy elfajulóban lévő társadalmi szituáció kell, hogy
belobbanjon az egész. Ne felejtsük el azonban azt sem, hogy a végjátékban
döntően felerősíti a hatásokat a beavatottak és beavatatlanok közötti végzetesen
téves kommunikáció, amelynek ugyancsak létezik előzménye: a be-nem-avatási
liturgiában.
A zsarnok nem egy lépésben válik
ütőképessé a kozmikus sakktáblán, általában be kell tartania a fokozatosságot
a mértéktelenség felé vezető úton. Előbb káplárként hívja fel magára a
figyelmet, de ennyi nem elég. Amúgy meg senki sem születik zsarnoknak.
Igaz, ha elemében van, egy sima községi elöljáró is negatív csodákat tehet
a maga közegéért. És akkor ott zsarnokság van Kelettől Nyugatig, mely --
ma már ezt is tudjuk -- képes átprogramozni a sejteket, vicsorgósra hangolni
Mona Lisát. Egy tollvonással terméketlenné teheti a legjobb földeket. Egyetlen
hosszan tartó divatdiktátummal két-három nemzedék alatt képes megfelezni
a népek lélekszámát. (Nemzeti felezési idő.) Öreg emberek még szokták mondogatni,
hogy minden elpusztítható.
Hogy kimaradtunk a barbarossa-tervek
összeállításából, nem volna baj, ha nem kellene épp ezért elszenvednünk
a következményeket. Az volna csak a felismerés, hogy kell lennie olyan
alternatívának, amelyben részt vehet a társadalom kritikus tömege, s emiatt
a nagy hibák elkerülhetők, az alapproblémák megoldásához pedig a többiek
előtt is feltárul a perspektíva.
Egyszóval felelősek vagyunk
saját zsarnokainkért. Ne irigyeljük őket, mert végül is beavatatlanok maradnak
mások őszinteségének megismerésében, a szeretet ködös világnak tűnik előttük,
ettől még inkább beavatkoznak, indulattal. Félelmetes a jövő -- ha egyszer
maguknak megmaradnak.
Beavatás vagy beavatkozás?
Senki sem mindenbe beavatott
tehát. Azután sokan vannak, akik mindenből kimaradnak fajra, nemre, korra,
vallásra való tekintet nélkül. A kihagyhatóság is jár bizonyos felelősséggel.
Ha általában nem tételezzük fel a gonosz játékok túlburjánzási hajlamát,
akkor is jellemző a nagyközönség be nem avatása: civilizációs
tudatosságunk, irányultságunk, eszközrendszerünk, kommunikációs készségünk
és etikai bázisunk, egyszóval fejlettségünk mai állapotában. Nincs elegendő
gondja a társadalomnak arra, hogy észrevegye a kimaradókat, és teljes körben
igyekezzék elkerülni mások kihagyását. Ma érdek-alapon sem elképzelhető
a beavatás körének áttörésszerű kiterjesztése. Vannak bizonyos fokozatok
például a nyilvánosságban, az informatikai hálózatok kiépülésével, amelyek
pozitív hatásúak. Illúzióra azonban nem adnak okot. A szakadékok mélyülése
sokkal egyértelműbb és meghatározóbb annál. A tartalom érintetlenül hagyásával
az internet sem válhat ebből a szempontból többé diffúz információ-áramlásnál,
mely idővel talán előmozdíthatja a változásokat.
Addig az a valószínű, hogy a
beavatatlanok társadalma szélesedik, ez irányú tájékozatlanságuk mélyül,
sebezhetőségük fokozódik. A mindenkori vezetők tanácsadóinak legelőször
is tudomásul kellene venniük ezt az eshetőséget. Mindjárt utána azt, hogy
a beavatás elmaradása ma a kívül maradottak életébe való beavatkozást is
jelenti. Ugyanis a róluk, nélkülük meghozott döntések tartalmi és formai
alapjai erősen kötődnek a beavatások körülményeihez, akárcsak a döntések
kontrolljának hiányosságai. A kívül rekedtek önállósága és méltósága már
ezen a ponton sérüléseket szenved. Ha a beavatás kifejezetten másokkal
szembeni agresszív érdekszövetség bizalmi aktusa, akkor a kívül hagyás
beavatkozó "mellékhatása" zsarnoki jelleget ölt, valójában a beavatkozás
hatásossága a fő cél. A vezetői tanácsadóknak szövetséges-keresés közben
számolniuk kellene a nem szándékolt beavatkozás szándékolt visszaszorításának
esélyeivel.
A "fejlettségbeli különbségek"
elve sok helytálló tényt rögzít, s ha nem akarja az állapotokat is a jelen
szinten rögzíteni, tisztes visszavonulásra adhat lehetőséget korábbi előjogok
hordozóinak -- mialatt kidolgozzák a nyíltság garanciáit. Fokozatosság?
Rendben van! Lássuk az első lépéseket! Aztán meg a többit. A demokrácia
láthatóan nem kímél meg a formalizmustól, akár teljes egészében formalitássá
is válhat, ha a lényegek lényege csak a beavatottak dolga lehet. Amennyire
egyes kultúrák képesek ráfizetés nélkül tenni valamit elesettjeikért, hogy
azok önállósodhassanak, úgy bármely kultúra tehet valamivel többet teljesen
ép polgáraiért a tulajdonképpeni alattvalói hagyományok felszámolása terén.
Bármilyen egészséges ember félnyomorék a be-nem-avatottság gyermeki szinten
megőrző helyi klímájában, de van, aki életútja valamelyik állomásán teljesen
azzá válik. A be-nem-avatás ideológiai nagyrendszerei félhivatalos empátiával
állapítják meg, hogy "ilyennek is kell lennie". A statisztikák a régi szemléletben
őket igazolják. Egy kissé odébb azonban legalábbis kételyeket ébresztenek,
akár a születésszám vagy a halandóság.
De miért volna olyan rossz beavatatlanul
élni?
Meg sem kérdezte senki a beavatatlanokat.
Ki milyen jogon képviseli őket? Ők sem egységesek. Mindenki csak nyilatkozgat,
az egész mögött megint ott van a politika. Közben meg állandóan nő az energiafogyasztás.
Mindenkinek megvan mindene, ami inger. Kell tudni viselni a kudarcokat.
Kell tudni mindig újrakezdeni. Nem a sebeket kell nyalogatni, hanem bele
kell vágni valamibe. Hinni kell a szerencsében. A szerencse azok mellé
szegődik, akik megérdemlik.
A mai embernek általában nincs
ideje arra, hogy a fenti modernkori falvédőszövegeket maga hímezze meg
saját háztartásában. A fejlett szolgáltatóipar azonban reklámok, publicisztikák,
társasági beszélgetések, használati utasítások és szaktanácsadások formájában
segítségére siet, s valóban, rövid kurzusok elegendők arra, hogy a mégoly
beavatatlanul hagyott személyiség is öntudattal vallja e közkeletű sorok
igazát, sajátjaként viszi tovább, érzi, hogy beavatták valamibe. Magában
eldönti, hogy ő is be fog avatni valakit. Mert egyébként beavatni jó dolog.
Csak kell hozzá egy kis biztonságérzet. Mindenért különben sem lehet a
mellőzöttséget felelőssé tenni.
Valóban nem lehet minden bajért
a méltatlan mellőzöttséget felelőssé tenni. Mindazonáltal szép számmal
akad a felvilágosodás imént említett útját járók között is, aki még aznap
összecsap néhány más, éppen felvilágosult alakzattal valamelyik állóhelyen,
miután azok képtelenek voltak belátni, hogy nem a magukkal hozott csapat
a legjobb. A kultúra lassan terjed. A fiatalok egy mindig újrakezdő, igazhitű
része a diszkóban gázosítja el álmait, viszonylag szerény beugró ellenében
fellázad a maradék maradiság ellen. Jó tudni, hogy végre megvannak a felelősök,
a szülei. Most teljesen jól van, ez a lényeg, ahogy a DJ is elmondja mindennap,
mert ettől feledhetetlen a közös jelszó.
Sajnos az, hogy valaki "jól
érzi magát", még nem jelenti azt, hogy jól is van. Ez az emberré válással
egyidős tétel azonban időnként újrafelfedezésre szorul, és máskülönben
is nehéz levonni belőle a konzekvenciákat. Pedig hát lényeges ügyekben
megnyilvánuló információs alaphiányosságunk abszurd helyzetek sorozatát
teremti, amelyek tetejében a legabszurdabb a rendszer sajátja, hogy felelős
soha sincs. Az érintett nem is úgy indult a maga tudatlanságával, mintha
egyáltalán volna felelős tennivalója egy-egy konkrét dologban. Az információ
birtokosa viszont egyszerre jóhiszeműen és cinikusan mondhatja, hogy nem
is az ő dolga, a másiké. Mellesleg az intellektuálisan fogyatékos szituációkban
lelki értelemben észrevétlenül is leszázalékolódnak a korlátolt felelősségű
"résztvevők".
Aztán kiderül, hogy "nem érdemes
becsületesnek lenni". Kétségtelen, hogy a méltóságukban megalázottak nem
kezdeményezői saját balsorsuknak. Nem mindenki válik lelki törpévé, de
épp eléggé lefokozott lesz emberségében ahhoz, hogy szenvedése tudatosultabb
legyen bálványimádó társainál.
Ki tudhatja, hogyan tekint magára
a beavatatlan ember? Miféle módszerekkel lehet ezt felkutatni, ki tenné
és milyen céllal? De ugyanígy azt is meg lehet kérdezni, hogy ki nem
tudja, hogyan tekint magára a beavatatlan ember. Hiszen a foglalkozás
nem most kezdődött a szépirodalomban, de részletkérdései érdekelték a szociológiát,
a pszichológiát, sőt a vallást, a jogot és a politikusokat is. Éppenséggel
nem csupán az eszmei gazdagodás kedvéért.
Az egyszeri (s javarészt megismételhetetlen)
ember még öntudatlan állapotában is kénytelen úgy végignézni önmagán és
művén, hogy ugyanúgy nem tudja végérvénnyel megmagyarázni a látottakat,
mint akármely külső végtelent. Ez mégsem szolgálhat érvként jelképes bezárhatósága
mellett. Viszont elgondolkodtató egy összehangoltabb horizont látóköréből.
Néhány befejezetlen mondat
Az Ivan Gyenyiszovics Nyári
Egyetem nappali tagozatán a hallgatóság közfelkiáltással sorolja esélynövelésre
szánt ötleteit, heves tetszésnyilvánítás közepette. A Kis Muk-szekcióban
már az utánpótlásról is szó esik. Miért, a globálisan retardáltaknak ne
legyen saját elitjük?
Az önbeavatás legalább egy nemzedékre
szóló kitörési folyamat lenne például. Megérne egy kerekasztalt, hogy szabályozhatóvá
váljék, beavatva a korábbi be-nem-avatókat, akik e nélkül presztízskérdést
csinálnának belőle.
Mindenütt maffiák aktivitását
feltételezni persze kár volna, amint láthatatlan szemináriumokon szervezik
az emberi álmok összefoszlatását, és praktikus utasításokra bontják le
a soron következő éves terveket. A beavatás és a beavatatlan lét dimenziói
fontosabbak.
Miért fontos ez? Mert grund-élménye
mindenkinek van, a nagy "felnőtt" játszmákig sokan el sem jutnak, s a legvégén
a győztes sem nyer, saját egyoldalú szabályaiból maga sem képes kiszabadulni.
Saját serdülőkori élményem például,
hogy véletlenül kihallgattam a futballszövetség akkori vezetőinek telefonbeszélgetését.
A foci szent világa akkor omlott össze bennem, először, mert azóta rendszeresen
összeomlik. Ennek nyomán nem volt nehéz kitalálni, hogy vannak érzékenyebb
területek is.
Szerves társadalmi közösségeink
mások számára kirekesztésként és idegenül hatnak, hogyha a kulturális beavatottság
fölényével "kommunikáljuk" a természetes kulturális érintkezés helyett.
Ezalatt elszenvedjük más társadalmi közösségek hasonló fellépésének következményeit
a primitív (primer) kultúrharc-rögeszme barikádjai mögé húzódva.
Aki tudja, ugyanazt tudja.
Aki nem tudja, nem tud semmit. Aki tudja, mind beledöglik. Aki nem tudja,
nem is élt semmit. Ez már az ellenállni kész megalázottság hangja,
ha hallják. Vigyázni kell azokra is, akik ebből is kimaradnak.
A világértelmezés senkinek nem
lehet kizárólagos joga, eredetének feltárása mindenkinek szükséglete még
akkor is, ha ez éppen "nem profilja" egyetlen magas szintű kutatásnak sem,
illetve "még nem aktuális" (aztán majd jön a nagy közös Európa, akkor meg
már nem lesz aktuális?).
Beszélni szükséges, mert létünk
kölcsönösség nélkül semmiféle technikás kommunikációval nem letapogatható.
Nem csupán a feláldozott haszon a tét, hanem sokkal inkább a feláldozott
ember.
Az ember úgyis mindig több lesz,
kitágul számára a világ, ahogy múlik az idő? Ez a dogma azért is veszélyesen
önbutító, mert azt állítja, hogy automatikusan lesz több. Tudhatná pedig
az ember, hogy nem automata. Igen, visszaesés is fenyegeti. Annyit valóban
elérhet, ha akar, hogy megpróbálhatja kideríteni vélt igazának hátterét,
bár néha csakugyan elölről kell kezdenie.
Világ kispolgárjai, egyesüljetek?
Kellő távolságból nézve mindenki kisember, elég közelről pedig szédítőek
a távlatok. Mindenki józanságára szükség van. Pontosabban: Mindenki őrizze
meg a nyugalmát!
A beavatásra végül is kénytelen
úgy tekinteni a mai többség, mint amiből ő kimarad, akármi volna az eredeti
szándék. Nemcsak a politikai stílus vár felülvizsgálatra, hanem az érintkezés
egésze. A büszke univerzális folyamat leleplezően megtűri az egyetemesség
korlátozását, megcsúfolását a beavatatlanul hagyás parlagias gyakorlatában.
Amíg szerzett tudásunk hiábavalóan
ostromolja a valóságot, hogy változtasson rajta, mert nem is ez számít
a piacon, ahol "a pillanatnyi érdek törvénye" uralkodik, addig a munkamegosztás
kényszerei tartják fogva a beavathatók körét. Emiatt is érvényes a pillanatnyi
érdek, s látszólag a napba tekint, aki megpróbálja átlátni e határokat.
Mégis szabad azt gondolnunk, hogy ez az egész így is emberi kör.
|