Andrásfalvy Bertalan
EGYETEMI
FELVÉTELI-
ÉS
ÖSZTÖNDÍJRENDSZER
Egyre szűkül az a kör, amelyből a
jövő értelmisége az utánpótlását kapja. Pedig a tehetség nincs társadalmi
réteghez, városi környezethez, vagyoni helyzethez kötve, de a tehetség
kibontakoztatásának, megnyilvánulásának lehetősége -- igen.
Az ország szellemi életének
folyamatosságát, a magyar műveltség megmaradását veszélyezteti már a születések
visszaesése és az is, hogy a megszületett gyermekek között nő az egykék,
a testvérek közösségét nem ismerők aránya. Egyre több iskolát szüntetnek
meg a községek és a városok. Az általános és a középiskolák tanrendjében
egyre kevesebb idő jut az érzelmi, jellemi és testi nevelésre, a művészeti
foglalkozásokra és a testedzésre. Az ének, zene, tánc, játék, rajz, kézművesség,
testnevelés óraszáma csökken, egyes évjáratok számára meg is szűnik, vagy
be sem kerül a tanrendbe. Pedig ezek erősítik a személyiséget, a testet,
nevelik a kiegyensúlyozott, igényes, szépre-jóra vágyó, közösségi emberi
jellemet, mert a művészet, a szép élménye -- mentálhigiéniai gyakorlat.
Az érzelmi-akarati nevelés hiánya miatt sok a neurotikus, depressziós,
agresszív, kiábrándult, közömbös, motiválatlan vagy élvhajhászó, önző,
magányos, céltalan és unatkozó gyermek, akik könnyen válnak az alkohol,
a drogok, a szüntelen tévénézés vagy a bűnözés rabjává. A katonaorvosok
évek óta jelzik, hogy a sorozásra kerülő fiatalok között folyamatosan emelkedik
az alkalmatlanok száma. Végül az egyetemi felvételi- és ösztöndíjrendszer
alkalmatlansága tovább növeli a fentebb leírt veszélyeket, és ezen túlmenően
a vidéki Magyarország lemaradását és kiüresedését.
Egyenlő esélyek?
Az egyetemi és főiskolai felvételi
vizsgák szigorú szabályai biztosítják, hogy a felvételin ne érvényesülhessen
kivételezés, személyes kapcsolatok vagy vesztegetés segítségével szerzett
jogtalan előny. Mindenki azonos kérdésekre ad választ, s a legtöbb pontot
szerzettek jutnak be az egyetemre. A nyelvvizsgák és a tanulmányi versenyeken
elért eredmények is pontokat jelentenek. Az egyenlő elbírálás biztosítva
van, a kérdőívekre adott válaszokat úgy bírálják el a tanárok, hogy nem
tudják, ki írta, töltötte ki azokat. Az írásbelik idején felügyelet biztosítja,
hogy tiltott segédanyagokat, kívülről jött segítséget ne kaphasson senki.
Az egyetemre, főiskolára ily módon bejutott diákok a családi anyagi körülményekre
hivatkozva kérhetnek ösztöndíjat, annak megadásába beleszól a diákönkormányzat.
Ez a felvételi rend és ösztöndíjkiosztás
mégis igazságtalan, s nem szolgálja a társadalom egészséges fejlődését,
az ország értelmiségének arányos és igazságos újratermelését, az elmaradott
vidékek felzárkóztatását. Az ország érdekében új alapokra kell helyeznünk,
át kell alakítanunk a felvételit és az ösztöndíjosztást.
Miért igazságtalan ez a felvételi-
és ösztöndíjrendszer? Azért, mert a hazai közoktatás színvonalában egyre
nagyobb eltérések alakultak ki. Ezt súlyosbítja az a tény, hogy a mai oktatás
világszerte az ismeretmennyiség növelésére törekszik elsősorban, s kevésbé
a képességek és a jellem nevelésére. A felvételi alapján nem annyira a
diák tehetségéről és értékéről, hanem inkább az iskola ismeretátadásának
mennyiségéről kapunk képet.
A főváros és a vidéki nagyvárosok
néhány "elit" gimnáziumából kerül ki az egyetemi hallgatók aránytalanul
nagy többsége, 75-80 százaléka -- az erre vonatkozó felmérések tanúsága
szerint. Elenyésző, egy-két százalékos az aránya azoknak a diákoknak, akiknek
szülei nem értelmiségiek. Behozhatatlan előnyben vannak a nagyvárosi, gazdag
értelmiségi szülők gyermekei. Ezeknek a szülőknek van lehetőségük gyermekeiket
ezekbe az elit gimnáziumokba bejuttatni, és külföldi utakkal összekötött
nyelvtanfolyamokra, egyetemi előkészítőkre is beíratni. Egyre szűkül tehát
az a kör, amelyből a jövő értelmisége az utánpótlását kapja. Pedig a tehetség
nincs társadalmi réteghez, városi környezethez, vagyoni helyzethez kötve,
de a tehetség kibontakoztatásának, megnyilvánulásának lehetősége -- igen.
Ennek az egyoldalúvá vált utánpótlásnak
köszönhető az, hogy egyre csökken a vidéki, a falusi, kisvárosi értelmiség
száma és aránya. Városközeli falvakba a városból járnak ki a pedagógusok,
a közigazgatás tisztviselői, az orvosok, ügyvédek, vállalkozók. Családi
életüknek, mindennapi kulturális igényeik kielégítésének helyszíne nem
a falu, ahol dolgoznak, hanem a város, ahol laknak. De a városokon belül
is kialakulnak iskolarangsorok. Nem mindegy, hogy ki milyen általános iskolába
jár, onnan melyik gimnáziumba jut be abban a reményben, hogy onnét sikerül
az egyetemre is bekerülnie. Nemegyszer maguk az általános iskola tanárai
adnak tanácsot a szülőknek, hova, melyik gimnáziumba érdemes beíratni gyermeküket.
Természetesen a személyes kapcsolatokat nem lehet az ajánlásokból kizárni.
A kis falvak iskolái eleve hátrányban
vannak. Nagyon sok 500 és 1000, de még 2000 lelkes községnek már vagy egyáltalán
nincs iskolája, vagy csak alsó tagozatú általános iskolája van. Minél kisebb
létszámú egy falu és iskola, annál kevesebb a szaktanár, a jól felszerelt
szertár, kisebb a könyvtár, a tornaterem, ha egyáltalán van. Hogyan versenyezhet
egyenlő esélyekkel az a kisdiák, aki egy kis faluból jön, esetleg osztatlan
osztályból, ahol nincs tornaterem vagy testnevelés szakos nevelő, azzal
a diáktársával, aki tornateremben, esetleg a város sportklubjában, szakavatott
edző-tanár segítségével készül fel a versenyre? Vagy a nyelvi versenyeken
azzal a diákkal, akit született angol, francia vagy német nyelvtanár oktat?
Már az általános iskolában sincs esélyegyenlőség, s ez halmozottan érvényesül
a felvételi vizsgán. Ezzel nemcsak az egyenlő esélyhez való jog, a demokrácia
elve sérül, hanem ennek következtében szakad le egyre jobban a vidéki Magyarország
a fővárostól, és ezen belül is egyre jobban a hátrányos helyzetű régiók.
Alig várható el egy nagyvárosban született és diákoskodott értelmiségitől,
hogy egy elmaradt vidék kis falujában telepedjen le, vállaljon munkát,
hivatalt, hivatást. Sorra szűnnek meg az iskolák, óvodák, anyagi okokból.
Minél kisebb egy település, szegényebb egy önkormányzat, annál kevesebb
forrás áll rendelkezésére az iskola fenntartására, annál nagyobb arányú
terhet jelent az iskola a község számára.
Mi a megoldás?
A szegények nem érdemelnek iskolát,
vagy csak rosszabbat? Nem érdemelnek értelmiséget?
A népesség arányában kell értelmiséget
nevelni, egyforma arányban kell a gyermekek továbbtanulását mindenhol biztosítani,
hogy minden országrésznek, régiónak, városnak, falunak és néprétegnek legyenek
minden téren kitanult, tanulmányaik befejeztével a szülőföldre visszatérő
szakemberei, értelmiségi vezetői. Ezért tehát biztosítani kell, hogy mindenhonnan
jöjjenek a fiatalok az egyetemre és a főiskolára -- mindenhonnan a legtehetségesebbek.
A mostani felvételi azonban
a tárgyi ismeretek mennyiségét, és nem a tehetséget, a rátermettséget,
jellemet és szándékot vagy elkötelezettséget méri, amelyet nem is lehet
egy írásbeli tesztből megítélni, de még egy félórás beszélgetésből sem.
Azokra kell bízni a fiatalok kiválasztását az egyetemi tanulmányokra, akik
jól megismerhették már képességeiket, tehetségüket, jellemüket a több éven
át tartó kapcsolat révén. Vagyis a tanáraikra, az iskolára és az önkormányzatra.
A fiatalok értékelése legegyszerűbben az iskolában kapott végbizonyítvány
érdemjegyeivel és minősítésével történhet. Ezzel az adott tanulóközösségen
belül kijelölték a legjobbat, aki azonban lehet, hogy a felvételin -- az
előbb felsorolt okok miatt -- nem ér el annyi pontot, mint egy "elit" gimnáziumból
jött tanuló. Az első tehát az iskola, a tantestület véleménye, minősítése,
ajánlása.
Ezután a tantestület és az önkormányzat
ösztöndíjat is biztosíthat a kiválasztott számára, amellyel lehetővé teszi
a továbbtanulást. Ezért az állami költségvetésből ösztöndíjakra szánt összeget
szét kell osztani az önkormányzatoknak a megfelelő korosztályba tartozó
gyermekek arányában. Nem az egyetemre a felvételi teszt alapján felvett
és legmagasabb pontokat elért tanulók között kell tehát felosztani az ösztöndíjat,
hanem a felsőoktatásra készülő, legtehetségesebbnek tartott diákok között,
akik nemcsak a bizonyítványt, hanem az ösztöndíjat is a "zsebükben" hozzák.
(Megtartható a felvételi vizsga valamilyen formája, mert az bizonyos felkészülésre
készteti a jelentkezőket, de mivel az egyetem vagy főiskola tisztában van
azzal, hogy egyesek önhibájukon kívül nagy és behozhatatlan hátránnyal
indultak, nem a puszta pontszám, hanem a végbizonyítvány, az önkormányzat
és az iskola ajánlása legyen a döntő.)
Közösségi ügy
A felsőbb iskolába bejutott
diák tudja, hogy kiknek köszönheti továbbtanulási lehetőségét. Kik azok,
akik taníttatják. Nem az arctalan "állam" (állami ösztöndíj!), hanem egy
közösség, amelyből jött, amelybe családja és rokonsága, barátai és ismerősei
tartoznak. Akik elvárják, hogy megbecsülje a támogatást, akik visszavárják
a szülőföldre, s akik nem utolsósorban állást, szerepet is biztosítanak
majd számára. Egy kicsit hasonlít ez a korábbi úgynevezett társadalmi ösztöndíjra,
amely lényegében a megfelelő értelmiségi-, szakember-utánpótlás biztosítására
jött létre.
Az oktatás egészének feladata
nemcsak a különböző hivatásokhoz szükséges tárgyi ismeretek átadása, hanem
a jellem, a gondolkodás nevelése is. A cél a jól képzett, erkölcsös, értékeket
valló és védő, egészséges lelkületű ember, aki egyben alkalmas a közéletre,
a másokért való felelősségvállalásra is. Vagyis a homo politicus, a közéletben
szerepet vállaló értelmiségi, a legjobb értelemben vett hazafi, a kötelességeit
ismerő polgár.
Az elkötelezett értelmiségi
szakember képzését a szülőföld, az önkormányzat nemcsak a zsebébe tett
ösztöndíjjal, hanem például azzal is támogathatja, hogy biztosítja a lakását
az egyetemi városban. Az önkormányzatok nagyobb területi egységei, például
a megyék, kollégiumokat alakíthatnának ki a felsőbb tanulmányok színhelyein,
az egyetemi városokban, a főiskolák mellett. Ezekben a megyei kollégiumokban
együtt laknának az egy megyéből vagy régióból származó, különféle képzésben
részesülő diákok: mérnök-, közgazdász-, tanár- és orvosjelöltek. A kollégium
maga választja meg vezetőségét, és közösen készül fel a hivatásához szükséges
ismeretek elsajátítására. Elsősorban annak a megyének, régiónak a megismerésére,
melyben dolgozni fognak, de úgy, hogy a mérnök, az orvos, a közgazdász,
a jogász vagy a történész és a szociológus szemével is felfedezi szülőföldjét
és annak sajátos problémáit. Egyszerre gazdagodik szűkebb szakmája területén,
és kap sokoldalú tudást hazájáról. Megismeri országa mindenfajta gondját,
lehetőségét, kívánságát és múltját is. A történelmi látás ad elkötelezettséget,
indíttatást a felelősségvállalásra.
Mindnyájunk érdeke
Mi ennek a rendszernek a feltétele?
Az, hogy a jövő, az iskola ügyét mindenki a magáénak tekintse. Az iskola
nem csak a szülők és az önkormányzat ügye. Az iskola is csak akkor lehet
közügy, ha a jövő, a gyermek is közügy, nem pedig a gyermekeket vállalók
magánügye. A gyermekes családok támogatása nem könyöradomány. A gyermekes
családok a gyermekneveléshez szükséges anyagiak beszerzése során az áfával
többet adóznak az államnak, mint amennyit az államtól kapnak. Végül is
a gyermekek nevelésével és taníttatásával biztosítják azt az élőmunka-utánpótlást,
amely a gyermektelenek nyugdíját teszi lehetővé -- amint arra Fekete Gyula
már annyiszor rámutatott.
Új rendszer ez, szokatlan? Nem.
Lényegében így működött ez régen nálunk is, mert csak így volt lehetséges
az, hogy tanyasi, osztatlan iskolákból is kikerülhettek egyetemi tanárok
és híres tudósok. Az itt vázolt új ösztöndíjrendszert és a fiatalság érzelmi
szülőföldhöz-kötését a finnek még a függetlenségük elnyerése előtt megvalósították.
Európa egyik legműveltebb, legolvasottabb jóléti államát e nélkül nem tudták
volna felépíteni. Vannak jól bevált külföldi példák, melyeket saját viszonyainkhoz
alkalmazva érdemes követni. Azt is tudom, hogy e rendszer bevezetése ellen
azok fognak leginkább ágálni -- "tudományos" érveket is felhozva --, akik
a szűkebb "értelmiségi-újrateremtés" haszonélvezői, kiváltságosai, de be
kell lássák ők is, hogy ha az ország ezen az úton tovább hasad, polarizálódik,
gazdag, művelt és szegény, elmaradott tájakra esik szét, az végül őket
is hátrányosan fogja érinteni. Közös jövőnk -- a kezünkben van.
|