Andrásfalvy Bertalan

EGYETEMI FELVÉTELI- 
ÉS ÖSZTÖNDÍJRENDSZER

Egyre szűkül az a kör, amelyből a jövő értelmisége az utánpótlását kapja. Pedig a tehetség nincs társadalmi réteghez, városi környezethez, vagyoni helyzethez kötve, de a tehetség kibontakoztatásának, megnyilvánulásának lehetősége -- igen.

Az ország szellemi életének folyamatosságát, a magyar műveltség megmaradását veszélyezteti már a születések visszaesése és az is, hogy a megszületett gyermekek között nő az egykék, a testvérek közösségét nem ismerők aránya. Egyre több iskolát szüntetnek meg a községek és a városok. Az általános és a középiskolák tanrendjében egyre kevesebb idő jut az érzelmi, jellemi és testi nevelésre, a művészeti foglalkozásokra és a testedzésre. Az ének, zene, tánc, játék, rajz, kézművesség, testnevelés óraszáma csökken, egyes évjáratok számára meg is szűnik, vagy be sem kerül a tanrendbe. Pedig ezek erősítik a személyiséget, a testet, nevelik a kiegyensúlyozott, igényes, szépre-jóra vágyó, közösségi emberi jellemet, mert a művészet, a szép élménye -- mentálhigiéniai gyakorlat. Az érzelmi-akarati nevelés hiánya miatt sok a neurotikus, depressziós, agresszív, kiábrándult, közömbös, motiválatlan vagy élvhajhászó, önző, magányos, céltalan és unatkozó gyermek, akik könnyen válnak az alkohol, a drogok, a szüntelen tévénézés vagy a bűnözés rabjává. A katonaorvosok évek óta jelzik, hogy a sorozásra kerülő fiatalok között folyamatosan emelkedik az alkalmatlanok száma. Végül az egyetemi felvételi- és ösztöndíjrendszer alkalmatlansága tovább növeli a fentebb leírt veszélyeket, és ezen túlmenően a vidéki Magyarország lemaradását és kiüresedését.

Egyenlő esélyek?
 
Az egyetemi és főiskolai felvételi vizsgák szigorú szabályai biztosítják, hogy a felvételin ne érvényesülhessen kivételezés, személyes kapcsolatok vagy vesztegetés segítségével szerzett jogtalan előny. Mindenki azonos kérdésekre ad választ, s a legtöbb pontot szerzettek jutnak be az egyetemre. A nyelvvizsgák és a tanulmányi versenyeken elért eredmények is pontokat jelentenek. Az egyenlő elbírálás biztosítva van, a kérdőívekre adott válaszokat úgy bírálják el a tanárok, hogy nem tudják, ki írta, töltötte ki azokat. Az írásbelik idején felügyelet biztosítja, hogy tiltott segédanyagokat, kívülről jött segítséget ne kaphasson senki. Az egyetemre, főiskolára ily módon bejutott diákok a családi anyagi körülményekre hivatkozva kérhetnek ösztöndíjat, annak megadásába beleszól a diákönkormányzat.
Ez a felvételi rend és ösztöndíjkiosztás mégis igazságtalan, s nem szolgálja a társadalom egészséges fejlődését, az ország értelmiségének arányos és igazságos újratermelését, az elmaradott vidékek felzárkóztatását. Az ország érdekében új alapokra kell helyeznünk, át kell alakítanunk a felvételit és az ösztöndíjosztást.
Miért igazságtalan ez a felvételi- és ösztöndíjrendszer? Azért, mert a hazai közoktatás színvonalában egyre nagyobb eltérések alakultak ki. Ezt súlyosbítja az a tény, hogy a mai oktatás világszerte az ismeretmennyiség növelésére törekszik elsősorban, s kevésbé a képességek és a jellem nevelésére. A felvételi alapján nem annyira a diák tehetségéről és értékéről, hanem inkább az iskola ismeretátadásának mennyiségéről kapunk képet.
A főváros és a vidéki nagyvárosok néhány "elit" gimnáziumából kerül ki az egyetemi hallgatók aránytalanul nagy többsége, 75-80 százaléka -- az erre vonatkozó felmérések tanúsága szerint. Elenyésző, egy-két százalékos az aránya azoknak a diákoknak, akiknek szülei nem értelmiségiek. Behozhatatlan előnyben vannak a nagyvárosi, gazdag értelmiségi szülők gyermekei. Ezeknek a szülőknek van lehetőségük gyermekeiket ezekbe az elit gimnáziumokba bejuttatni, és külföldi utakkal összekötött nyelvtanfolyamokra, egyetemi előkészítőkre is beíratni. Egyre szűkül tehát az a kör, amelyből a jövő értelmisége az utánpótlását kapja. Pedig a tehetség nincs társadalmi réteghez, városi környezethez, vagyoni helyzethez kötve, de a tehetség kibontakoztatásának, megnyilvánulásának lehetősége -- igen.
Ennek az egyoldalúvá vált utánpótlásnak köszönhető az, hogy egyre csökken a vidéki, a falusi, kisvárosi értelmiség száma és aránya. Városközeli falvakba a városból járnak ki a pedagógusok, a közigazgatás tisztviselői, az orvosok, ügyvédek, vállalkozók. Családi életüknek, mindennapi kulturális igényeik kielégítésének helyszíne nem a falu, ahol dolgoznak, hanem a város, ahol laknak. De a városokon belül is kialakulnak iskolarangsorok. Nem mindegy, hogy ki milyen általános iskolába jár, onnan melyik gimnáziumba jut be abban a reményben, hogy onnét sikerül az egyetemre is bekerülnie. Nemegyszer maguk az általános iskola tanárai adnak tanácsot a szülőknek, hova, melyik gimnáziumba érdemes beíratni gyermeküket. Természetesen a személyes kapcsolatokat nem lehet az ajánlásokból kizárni.
A kis falvak iskolái eleve hátrányban vannak. Nagyon sok 500 és 1000, de még 2000 lelkes községnek már vagy egyáltalán nincs iskolája, vagy csak alsó tagozatú általános iskolája van. Minél kisebb létszámú egy falu és iskola, annál kevesebb a szaktanár, a jól felszerelt szertár, kisebb a könyvtár, a tornaterem, ha egyáltalán van. Hogyan versenyezhet egyenlő esélyekkel az a kisdiák, aki egy kis faluból jön, esetleg osztatlan osztályból, ahol nincs tornaterem vagy testnevelés szakos nevelő, azzal a diáktársával, aki tornateremben, esetleg a város sportklubjában, szakavatott edző-tanár segítségével készül fel a versenyre? Vagy a nyelvi versenyeken azzal a diákkal, akit született angol, francia vagy német nyelvtanár oktat? Már az általános iskolában sincs esélyegyenlőség, s ez halmozottan érvényesül a felvételi vizsgán. Ezzel nemcsak az egyenlő esélyhez való jog, a demokrácia elve sérül, hanem ennek következtében szakad le egyre jobban a vidéki Magyarország a fővárostól, és ezen belül is egyre jobban a hátrányos helyzetű régiók. Alig várható el egy nagyvárosban született és diákoskodott értelmiségitől, hogy egy elmaradt vidék kis falujában telepedjen le, vállaljon munkát, hivatalt, hivatást. Sorra szűnnek meg az iskolák, óvodák, anyagi okokból. Minél kisebb egy település, szegényebb egy önkormányzat, annál kevesebb forrás áll rendelkezésére az iskola fenntartására, annál nagyobb arányú terhet jelent az iskola a község számára.
Mi a megoldás?
 
A szegények nem érdemelnek iskolát, vagy csak rosszabbat? Nem érdemelnek értelmiséget?
A népesség arányában kell értelmiséget nevelni, egyforma arányban kell a gyermekek továbbtanulását mindenhol biztosítani, hogy minden országrésznek, régiónak, városnak, falunak és néprétegnek legyenek minden téren kitanult, tanulmányaik befejeztével a szülőföldre visszatérő szakemberei, értelmiségi vezetői. Ezért tehát biztosítani kell, hogy mindenhonnan jöjjenek a fiatalok az egyetemre és a főiskolára -- mindenhonnan a legtehetségesebbek. 
A mostani felvételi azonban a tárgyi ismeretek mennyiségét, és nem a tehetséget, a rátermettséget, jellemet és szándékot vagy elkötelezettséget méri, amelyet nem is lehet egy írásbeli tesztből megítélni, de még egy félórás beszélgetésből sem. Azokra kell bízni a fiatalok kiválasztását az egyetemi tanulmányokra, akik jól megismerhették már képességeiket, tehetségüket, jellemüket a több éven át tartó kapcsolat révén. Vagyis a tanáraikra, az iskolára és az önkormányzatra. A fiatalok értékelése legegyszerűbben az iskolában kapott végbizonyítvány érdemjegyeivel és minősítésével történhet. Ezzel az adott tanulóközösségen belül kijelölték a legjobbat, aki azonban lehet, hogy a felvételin -- az előbb felsorolt okok miatt -- nem ér el annyi pontot, mint egy "elit" gimnáziumból jött tanuló. Az első tehát az iskola, a tantestület véleménye, minősítése, ajánlása. 
Ezután a tantestület és az önkormányzat ösztöndíjat is biztosíthat a kiválasztott számára, amellyel lehetővé teszi a továbbtanulást. Ezért az állami költségvetésből ösztöndíjakra szánt összeget szét kell osztani az önkormányzatoknak a megfelelő korosztályba tartozó gyermekek arányában. Nem az egyetemre a felvételi teszt alapján felvett és legmagasabb pontokat elért tanulók között kell tehát felosztani az ösztöndíjat, hanem a felsőoktatásra készülő, legtehetségesebbnek tartott diákok között, akik nemcsak a bizonyítványt, hanem az ösztöndíjat is a "zsebükben" hozzák. (Megtartható a felvételi vizsga valamilyen formája, mert az bizonyos felkészülésre készteti a jelentkezőket, de mivel az egyetem vagy főiskola tisztában van azzal, hogy egyesek önhibájukon kívül nagy és behozhatatlan hátránnyal indultak, nem a puszta pontszám, hanem a végbizonyítvány, az önkormányzat és az iskola ajánlása legyen a döntő.)
Közösségi ügy
 
A felsőbb iskolába bejutott diák tudja, hogy kiknek köszönheti továbbtanulási lehetőségét. Kik azok, akik taníttatják. Nem az arctalan "állam" (állami ösztöndíj!), hanem egy közösség, amelyből jött, amelybe családja és rokonsága, barátai és ismerősei tartoznak. Akik elvárják, hogy megbecsülje a támogatást, akik visszavárják a szülőföldre, s akik nem utolsósorban állást, szerepet is biztosítanak majd számára. Egy kicsit hasonlít ez a korábbi úgynevezett társadalmi ösztöndíjra, amely lényegében a megfelelő értelmiségi-, szakember-utánpótlás biztosítására jött létre.
Az oktatás egészének feladata nemcsak a különböző hivatásokhoz szükséges tárgyi ismeretek átadása, hanem a jellem, a gondolkodás nevelése is. A cél a jól képzett, erkölcsös, értékeket valló és védő, egészséges lelkületű ember, aki egyben alkalmas a közéletre, a másokért való felelősségvállalásra is. Vagyis a homo politicus, a közéletben szerepet vállaló értelmiségi, a legjobb értelemben vett hazafi, a kötelességeit ismerő polgár.
Az elkötelezett értelmiségi szakember képzését a szülőföld, az önkormányzat nemcsak a zsebébe tett ösztöndíjjal, hanem például azzal is támogathatja, hogy biztosítja a lakását az egyetemi városban. Az önkormányzatok nagyobb területi egységei, például a megyék, kollégiumokat alakíthatnának ki a felsőbb tanulmányok színhelyein, az egyetemi városokban, a főiskolák mellett. Ezekben a megyei kollégiumokban együtt laknának az egy megyéből vagy régióból származó, különféle képzésben részesülő diákok: mérnök-, közgazdász-, tanár- és orvosjelöltek. A kollégium maga választja meg vezetőségét, és közösen készül fel a hivatásához szükséges ismeretek elsajátítására. Elsősorban annak a megyének, régiónak a megismerésére, melyben dolgozni fognak, de úgy, hogy a mérnök, az orvos, a közgazdász, a jogász vagy a történész és a szociológus szemével is felfedezi szülőföldjét és annak sajátos problémáit. Egyszerre gazdagodik szűkebb szakmája területén, és kap sokoldalú tudást hazájáról. Megismeri országa mindenfajta gondját, lehetőségét, kívánságát és múltját is. A történelmi látás ad elkötelezettséget, indíttatást a felelősségvállalásra.
Mindnyájunk érdeke
 
Mi ennek a rendszernek a feltétele? Az, hogy a jövő, az iskola ügyét mindenki a magáénak tekintse. Az iskola nem csak a szülők és az önkormányzat ügye. Az iskola is csak akkor lehet közügy, ha a jövő, a gyermek is közügy, nem pedig a gyermekeket vállalók magánügye. A gyermekes családok támogatása nem könyöradomány. A gyermekes családok a gyermekneveléshez szükséges anyagiak beszerzése során az áfával többet adóznak az államnak, mint amennyit az államtól kapnak. Végül is a gyermekek nevelésével és taníttatásával biztosítják azt az élőmunka-utánpótlást, amely a gyermektelenek nyugdíját teszi lehetővé -- amint arra Fekete Gyula már annyiszor rámutatott.
Új rendszer ez, szokatlan? Nem. Lényegében így működött ez régen nálunk is, mert csak így volt lehetséges az, hogy tanyasi, osztatlan iskolákból is kikerülhettek egyetemi tanárok és híres tudósok. Az itt vázolt új ösztöndíjrendszert és a fiatalság érzelmi szülőföldhöz-kötését a finnek még a függetlenségük elnyerése előtt megvalósították. Európa egyik legműveltebb, legolvasottabb jóléti államát e nélkül nem tudták volna felépíteni. Vannak jól bevált külföldi példák, melyeket saját viszonyainkhoz alkalmazva érdemes követni. Azt is tudom, hogy e rendszer bevezetése ellen azok fognak leginkább ágálni -- "tudományos" érveket is felhozva --, akik a szűkebb "értelmiségi-újrateremtés" haszonélvezői, kiváltságosai, de be kell lássák ők is, hogy ha az ország ezen az úton tovább hasad, polarizálódik, gazdag, művelt és szegény, elmaradott tájakra esik szét, az végül őket is hátrányosan fogja érinteni. Közös jövőnk -- a kezünkben van.