BEAVATÁS

 
1. Teleutai értelemben: bevezetni a halálba. Beavatni: valamiképp a halálba juttatást, a halál előidézését jelenti. Azonban a halált kijáratnak, egy máshová nyíló ajtó átlépésének tekintik. A kijáratot bejárat követi.
A beavatott átlépi a profánt a szenttől elválasztó tűzfüggönyt; átlép egyik világból a másikba, s ebből következően átalakuláson megy keresztül; szintet változtat, mássá válik.
A fémek átalakulása (az alkímia szimbolikus értelmében) szintén beavatás, amely halált, átlépést feltételez. A beavatás metamorfózist idéz elő.
A beavatási halál nem érinti az ember fiziológiáját, hanem a világ vonatkozásában értelmezendő, mint a profán állapotból való kilépés. A neofita visszafejlődni látszik, újbóli megszületése az anya hasában lévő magzat állapotába való visszatéréshez hasonlítható. Valóban behatol az éjszakába, de ez az éjszaka, ha rokonítható is az anyaöl sötétjével, inkább a kozmikus éj.
Minden rituálé sajátos eljárásokat tartalmaz a beavatási halálra vonatkozóan. A jelöltet belehelyezik például egy gallyakkal borított, külön az ő számára ásott sírba, bekenik porral, s ettől olyan fehér lesz, mint egy hulla. (Ezekről a rítusokról lásd Mircea Eliade: Misztérium és spirituális újjászületés az Európán kívüli vallásokban. In: Eranos Jahrbuch, 1945.)
2. Keresztény síkon az egyik állapotból a másikba való átlépéshez szenvedések kapcsolódnak, amelyek különféle próbatételeikkel a régi embertől az új emberhez vezetnek. Ennek megértéséhez elég a sivatag szerzeteseire utalni, azokra a próbatételekre, melyeket a démonok hatalma miatt álltak ki, innen ered a megkísértések elnevezés erre a jelenségre: Szent Antalé a leghíresebb és a legeltorzítottabb. A kereszténység a rossz erőit a démonoknak tulajdonította, melyek azt az embert kínozzák, aki a profánból a szent állapotba tart, nem feltétlenül szabad választásából, hanem mert kiválasztatott.
A beavatási halál a halál előképe, amelyet az új életbe való nélkülözhetetlen bevezetésként kell tekinteni. Ugyanakkor a valóságos halál előtt, a szüntelenül ismételt beavatási halálnak köszönhetően, ahogy ezt Szent Pál megköveteli a keresztényektől (Kor, I. 15,31), az ember megalkotja dicsőséges testét. A kegyelem által valóban behatol az örökkévalóságba, jóllehet még nem szűnik meg a profán világhoz tartozni, benne él. A halhatatlanság nem a halál után jön létre, nem a post mortem állapothoz tartozik: az időben formálódik, és a beavatási halál eredménye.
Forrás: Jean Chevalier -- Alain Gheerbrant: 
Dictionnaire Des Symboles (Paris, 1973-1974, Seghers)
Fordította: Maruszki Judit