BEAVATÁS
1. Teleutai értelemben:
bevezetni a halálba. Beavatni: valamiképp a halálba juttatást, a halál
előidézését jelenti. Azonban a halált kijáratnak, egy máshová nyíló ajtó
átlépésének tekintik. A kijáratot bejárat követi.
A beavatott átlépi a profánt
a szenttől elválasztó tűzfüggönyt; átlép egyik világból a másikba, s ebből
következően átalakuláson megy keresztül; szintet változtat, mássá válik.
A fémek átalakulása (az alkímia
szimbolikus értelmében) szintén beavatás, amely halált, átlépést feltételez.
A beavatás metamorfózist idéz elő.
A beavatási halál nem érinti
az ember fiziológiáját, hanem a világ vonatkozásában értelmezendő, mint
a profán állapotból való kilépés. A neofita visszafejlődni látszik, újbóli
megszületése az anya hasában lévő magzat állapotába való visszatéréshez
hasonlítható. Valóban behatol az éjszakába, de ez az éjszaka, ha rokonítható
is az anyaöl sötétjével, inkább a kozmikus éj.
Minden rituálé sajátos eljárásokat
tartalmaz a beavatási halálra vonatkozóan. A jelöltet belehelyezik például
egy gallyakkal borított, külön az ő számára ásott sírba, bekenik porral,
s ettől olyan fehér lesz, mint egy hulla. (Ezekről a rítusokról lásd Mircea
Eliade: Misztérium és spirituális újjászületés az Európán kívüli vallásokban.
In: Eranos Jahrbuch, 1945.)
2. Keresztény síkon az
egyik állapotból a másikba való átlépéshez szenvedések kapcsolódnak, amelyek
különféle próbatételeikkel a régi embertől az új emberhez vezetnek. Ennek
megértéséhez elég a sivatag szerzeteseire utalni, azokra a próbatételekre,
melyeket a démonok hatalma miatt álltak ki, innen ered a megkísértések
elnevezés erre a jelenségre: Szent Antalé a leghíresebb és a legeltorzítottabb.
A kereszténység a rossz erőit a démonoknak tulajdonította, melyek azt az
embert kínozzák, aki a profánból a szent állapotba tart, nem feltétlenül
szabad választásából, hanem mert kiválasztatott.
A beavatási halál a halál előképe,
amelyet az új életbe való nélkülözhetetlen bevezetésként kell tekinteni.
Ugyanakkor a valóságos halál előtt, a szüntelenül ismételt beavatási halálnak
köszönhetően, ahogy ezt Szent Pál megköveteli a keresztényektől (Kor, I.
15,31), az ember megalkotja dicsőséges testét. A kegyelem által valóban
behatol az örökkévalóságba, jóllehet még nem szűnik meg a profán világhoz
tartozni, benne él. A halhatatlanság nem a halál után jön létre, nem a
post mortem állapothoz tartozik: az időben formálódik, és a beavatási halál
eredménye.
Forrás:
Jean Chevalier -- Alain Gheerbrant:
Dictionnaire Des Symboles
(Paris, 1973-1974, Seghers)
Fordította: Maruszki
Judit
|