Chomsky keményen bírálja az Egyesült Államoknak az egész világon, de különösen a Délkelet-Ázsiában, a Közép-Keleten és Latin-Amerikában gyakorolt politikai tevékenységét. Rávilágít arra a társadalmi és gazdaságpolitikára, amely előtérbe helyezi az üzleti hasznot, nem méltatja figyelemre a munkások érdekeit, és a döntési folyamatokat eltitkolja. Az alábbi interjú egyetemi lapok számára készült.

-- Több kérdésem is van, amelyeket a különböző kollégiumokban az Ön munkásságát ismerő diákok tettek fel. A kérdések néhány általános tárgykör körül csoportosulnak: a demokrácia fogalma, demokrácia az Egyesült Államokban, iskolák, kollégiumok, oktatás; a New Yorkban és Amerika szerte megnyirbált költségvetések, valamint az a kérdés, hogy mit tehetnek ez ellen a diákok, és hogy milyen elképzelése van Önnek minderről. Azzal kezdem: Véleménye szerint az Egyesült Államok társadalma demokratikus-e? Ha nem, akkor mennyiben nem? 
-- Nos, a demokrácia nem igen vagy nem kérdése, ennek igen sok oldala van. Ezek alapján sokféle módon meg lehet határozni az országokat. Bizonyos vonatkozásban az Egyesült Államok nagyon demokratikus társadalom. Az emberek nem élnek erőszakos rendszerben és állami ellenőrzés alatt, nagy mértékű a szólásszabadság, jogunk van részt venni a választásokon. Ezekért meg kellett küzdeni, és értéket jelent, hogy mindezt elértük és fenntartjuk. Ez lépéseket jelent egy demokratikus társadalom felé. Másrészt sok tekintetben a társadalmunknak alapvetően totalitárius jellege van. Ez egy üzleti világ által irányított társadalom. Századunkban a magántársaságoknak zsarnoki hatalmuk van, előjogaik vannak, és uralkodnak a társadalom, a gazdaság és már a nemzetközi gazdaság fölött is. Ez nem csak nálunk van így, de nálunk igen feltűnő módon van így. Erről a hatalomról semmi sincs az alkotmányunkban. Ilyesmit sosem engedett meg a törvény. Ezeket a szabályokat elsősorban a bíróságok és a jogászok rögzítették. Ez a zsarnokság egy alakja. Ezekkel határozottan szemben álltak az amerikai libertáriusok, mint Thomas Jefferson, de ellenezte maga Adam Smith is. Ezek a dolgok erősen szűkítik a demokráciát, annak a működését. 
 Azután itt van a propaganda kérdése. Alex Carey mutatott rá arra az egyik tanulmányában, hogy a 20. század fejlődésére három dolog növekedése jellemző: nőtt a demokrácia, növekedtek a vállalatok, és nőtt a vállalatok propagandája, amellyel gátolják a demokrácia működését. Ezt nagyon tudatosan teszik. Különösen igaz ez az Egyesült Államokban, ahol nagyon osztálytudatos üzleti vezetők vannak, és a társadalom több történelmi ok miatt egyedülálló módon az üzleti világ által irányított. 
 A tömegkapcsolat (PR) ipart az Egyesült Államokban találták föl azzal a céllal -- ahogyan a vezetők mondják --, hogy irányítsák a közönség tudatát, hogy megnyerjék "az emberek tudatáért folytatott küzdelmet". Hatalmas összegeket fektetnek ebbe, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megvédjék előjogaikat és hatalmukat. Ennek egyik részét a vállalatok médiumai kapják, egy további részét az oktatási intézményeink. Ezen erőfeszítések valóban megdöbbentőek. Minden ennek a része: a tévé, a mozi, a könyvek, a tanulmányok, az újságok, az iskolák, a sportesemények, az üdülés, az egyházak. Az emberek tudatáért folytatott küzdelemben az Egyesült Államok összes intézménye a vállalatok célpontját képezi. Hatalmas összegeket fektettek ebbe, és ezzel megváltoztatták az országot. Ez az oka annak, hogy az Egyesült Államok oly sok kérdésben elmaradott. Arra gondolok például, hogy mi vagyunk az egyetlen, egészségbiztosítási rendszerrel nem rendelkező ipari ország. Mi vagyunk az egyetlen ipari ország, ahol ennyire gyenge és legyőzött a munkásosztály. Az ipari országok közül sehol sem fordul elő olyan mértékű vallási fanatizmus, mint az Egyesült Államokban. Ez egy igen különös társadalom. És mindez, ha nem is teljesen, de igen nagy mértékben a vállalati propagandának tulajdonítható. 
Az intellektuális kultúra ugyanakkor nagyon szűk és alkalmazkodó. Ez egyedülállóan drámai nálunk, éppen azért, mert ez egy ennyire szabad társadalom. Létezik nálunk egy bizonyos fajta önkéntes totalitariánizmus. Az emberek nem azért tesznek meg valamit, mert attól félnek, hogy elküldik őket a Gulágra. 
 A helyzet tehát nagyon bonyolult, egy sor pozitív és negatív jelenséggel. Emiatt folynak a küzdelmek kétszáz éve. A nép néhányszor győzött, máskor vereséget szenvedett, s most itt az eredménye a sok küzdelemnek. Nézzen ki az ablakon, New York egy hallatlanul gazdag város, valószínűleg a leggazdagabb a világon, és ugyanakkor egy harmadik világbeli város. A lakosság nagy része olyan szinten nyomorog, mint a harmadik világbeliek. 
-- Mivel ez a beszélgetés egyetemi lapokban fog megjelenni, hadd kérdezzek valamit az egyetemi kutatókról és oktatókról. Úgy vélem, általában az ő feladatuk, hogy eredeti, előretekintő és átalakító víziót, képet adjanak a társadalom számára a világról. Végiggondolva az Ön által vázolt helyzetet, lehetséges-e ez az Egyesült Államokban? 
-- Vannak emberek, akik törekszenek erre, de ezeket kigyomlálják. Már az óvodában kiselejtezik őket. Az oktatási rendszernek intézményi tulajdonságai vannak, s ezek egyike, hogy beoltsa az emberekbe az engedelmességet és a megalkuvást. Ez azonban sosem sikerül száz százalékban. Sokféle ember akad, aki megmenekül ettől, és jelentős dolgokat tesz, bár ez sohasem könnyű. Az előjogok és a büntetés rendszere megalkuváshoz és engedelmességhez vezet. 
-- Hadd olvassam föl egy barátom ezekhez szorosan kapcsolódó kérdését: A valódi demokrácia igényli a lakosság fölkészülését, az emberek legyenek alkalmasak rá, hogy intézzék a közügyeket, határozzanak a termelésről, elosztásról, beruházásokról stb. Azonban az elemi és a középiskolai oktatási rendszer arra való, hogy elfogadtassa az emberekkel az alárendeltséget, a közönyt és a hatóságok iránti engedelmességet, a parancsolgatást és az ellenőrzést, és kioltsa a közösségi életben való részvételhez szükséges kreativitást és kíváncsiságot. Nem befolyásolja-e ez károsan a demokratizálódás folyamatát?
-- Biztosan. Mi vagyunk a világ leggazdagabb országa. Vegyük a földrész legszegényebb országát, Haitit. El sem tudjuk képzelni, hogy a lakossága milyen körülmények között él. Az emberek 90 százalékáról beszélek, nem azon kevesekről, akik a dombokon laknak, és nagyon gazdagok. A parasztok és a nyomornegyedek lakói több évvel ezelőtt megkísérelték, hogy megalapozzák a demokratikus társadalmat. Mozgalmakat, egyesületeket, szövetségeket hoztak létre. Nyomorban éltek, mégis megteremtettek egy élő, vibráló civil társadalmat, és ez elsöpörte az elnököt. A mozgalmat erőszakkal szétmorzsolták, amihez mi nyújtottunk segítséget. Azt olvashattuk az újságokban, hogy el kell mennünk Haitira, és meg kell őket tanítani arra, hogy mi a demokrácia. Ezen csak nevetni lehet. Inkább azért kellene Haitira mennünk, hogy tanuljunk valamit a demokráciáról. Az egyeduralmi rendszer jele, hogy az emberek nem látják meg ezt. Sok tanult ember alig érti meg, amiről beszéltem, bár az teljesen nyilvánvaló. Haitin nincsen egy nagy oktatási rendszer, és ha ők képesek egy demokráciát megteremteni, mi is képesek lehetünk rá. 
Valójában ez történt mindenütt a történelem folyamán. Vessünk egy pillantást a szakszervezetek kialakulására. A modern ipari társadalmakban ezek a legerősebb demokratizáló, a jogok kialakulását elősegítő tényezők. Nézzünk meg egy hozzánk hasonló országot, a szomszédos Kanadát. Azért van működő egészségbiztosítási rendszerük és más szociális programjuk, mert erős a munkásmozgalom. Nos, ki teremtette meg a munkásmozgalmat? Akik elvégezték a Harvard-egyetemet? Nem, hanem az acélipari munkások sztrájkjai, küzdelmei során született meg a demokrácia. 
A legtöbben közülünk kiváltságokkal rendelkezünk, több lehetőséggel, mint a legtöbb ember, s ezekkel élnünk kell. Ha nem élünk velük, az szomorú a világra nézve. 
-- Milyen lehetőség van arra, hogy erőszakmentes úton bekövetkezzenek a demokráciához vezető társadalmi változások? Egy változással fenyegető fejlődés várhatóan kiváltja az "uralkodó osztály" ellenállását. Lehet-e egyáltalán változásokat elérni erőszakmentes keretek között?
-- Erre senki sem tudja a választ. Ahogyan azt sem tudjuk megmondani, hogy holnap milyen idő lesz. Teljesen reménytelen előre megjósolni a társadalmi harcok eredményét. Egy racionális ember megkísérli, hogy erőszakmentes módszereket alkalmazzon a végső határig. Értelmes, egészséges ember nem akar erőszakos módszerekhez nyúlni. Mindent meg kell kísérelni, amit csak lehet, hogy demokratikus és igazságos kereteket hozzunk létre. Ha ezek az erőfeszítések erőszakba ütköznek, akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést: "Alkalmazhatunk-e az önvédelem során erőszakot, vagy nem?" Ez az alapvető kérdés. 

-- Hadd tegyek fel egy kérdést az anyagi források csökkentéséről az oktatásban és a társadalmi szolgáltatások terén. Kinek az érdekét szolgálják Ön szerint ezek a csökkentések? 
-- A New York Times néhány nappal ezelőtti, a költségvetésről szóló cikkében van elrejtve az a mondat, hogy "minden adócsökkentés hasznos az üzlet számára". Az oktatás, a közlekedés és az egészségügy terén végrehajtott csökkentések tulajdonképpen adók, még ha ezeket nem nevezik is annak. Azonban ha csökkentik a közlekedés támogatását, akkor nő a közlekedés ára. Ez tehát adó akkor is, ha nem az a neve, egy nagyon regresszív adó, melyet a szegények fizetnek a gazdagoknak. A gazdag számára előnyös, ha valaki felül a földalattira. Ha a szegény ember nem metrózik, akkor a gazdag nem ülhet bele a limuzinjába vagy a taxiba. A gazdagoknak előnyös, ha a szegények utaznak, de nem akarnak fizetni ezért az előnyért. 
A minap egy előadást tartottam New Yorkban, amelyre Bostonból is eljöttek, s kifizettek 300 dollárt az oda-vissza útért. Ez nem a külvárosi embereknek való. Nos, ki fizeti a repülőutat, a repülőterek fenntartását stb.? A nagyközönség. A New York Times említett cikkében világosan megmondják, amit mindenki tud, hogy a szegény embereket megkísérlik kitelepíteni New Yorkból, legyen a város a gazdag embereké, és nem a közönséges népességé. Valaha azt mondták, hogy New York munkásváros. Azonban az ipari alapokat megsemmisítették. Nem egyszerűen eltűntek, hanem lerombolták társadalmi tervezéssel, beruházásokkal, a gyárak lebontásával stb. A társadalmi tervezés azt célozta, hogy New Yorkot átalakítsák a beruházó bankárok, a vállalati jogászok és hasonlók városává, és az új Giuliani-féle költségvetés még egy lépéssel tovább megy. 
Van Robert Fitchnek egy jó könyve, az a címe: New York meggyilkolása. Ez a folyamat hátteréről szól, amely a szemeink előtt megy végbe. A költségvetés jól megmutatja az apró részleteket is. Hasonló ez a Gingrich-szerződéshez, amely távol áll a hatalom újraelosztásától, sőt rontja a szegények helyzetét. (A szegény itt a lakosság többségét jelenti. Nem a nyomornegyedek lakóiról, hanem a lakosság 80 százalékról beszélek!) 
-- Mégis állandóan azt hangoztatják, és a legtöbb ember el is hiszi, hogy ezek a csökkentések, megszorítások azért elkerülhetetlenek, mert nincs elegendő pénz a szociális kiadásokra, kellenek a megszorítások, hogy ne legyenek további zavarok a gazdaságunkban. 
-- Mi az elkerülhetetlen? A Fortune Magazin boldog, a haszon megfelelő, a pénz itt van. Vessen egy pillantást a pénzügyi intézményekre, sétáljon végig a Madison Avenue-n. Szegényeknek látszanak? Rengeteg pénz van körülöttünk. Csak tegyünk még többet a gazdagok zsebébe, és okozzunk még több szenvedést a szegényeknek. Semmi sem indokolja a költségvetési megszorításokat. Ezek a szegényeket a gazdagok javára megadóztató intézkedések. 
-- Azt hiszem, az emberek kezdik megérteni, hogy ha küzdenek ezen megszorítások ellen, akkor eredménytelen kizárólag egy adott csoport érdekeiért fellépni. Például a diákokért. Az emberek már látják, hogy ezek a megszorítások nagyon sok területen sújtanak bennünket, és fontos, hogy a csoportok összefogjanak. A Hunteren és néhány más New York-i egyetemen kezet nyújtottunk a tüntetések során az egészségügyi és kórházi dolgozók szakszervezetének, a szállítási munkások szövetségének. Al Sharpton tiszteletes is bekapcsolódott az április negyedikei tüntetésbe. Az együttműködés azonban csak erre a tüntetésre vonatkozott, és nem hosszabb időtávra. 
-- Ennek ki kell alakulni. Valóban elmulasztjuk az együttműködést a közösségek, a munkások és a diákok stb. között, akiknek alapvetően azonos az érdekük. Ezt kell megvalósítani, de ez rendszerint meghiúsul. Vegyük, mondjuk, a szakszervezeteket. Nem csak eltűntek, hanem megölték őket. Például a Reagan-korszakban. Egy évvel ezelőtt a Business Weekben volt egy nagyon jó, a Reagan-kormány tevékenységét felvázoló cikk. Arról szólt, hogy a tulajdonosokkal és a beruházókkal együttműködve teljesen bűnös dolgokat vittek véghez a szakszervezetek megsemmisítése érdekében. Például a bizalmiak elbocsátását törvények szabályozzák. Azonban a Reagan-kormány kijelentette, hogy az üzleti vállalkozásoknak nem kell alkalmazniuk a törvényt, és nyugodtan elküldhetik a bizalmiakat. Ennek eredményeként a szakszervezetek súlyos kárt szenvedtek. Nem szorgalmazták a biztonsági és egészségügyi előírások betartását. Így az ipari balesetek száma nőtt. Lenyomták a béreket, s az alacsony bérért már két családtagnak kellett dolgozni. 
-- Úgy véli, hogy az állami és városi költségvetések csökkentése az egyetemen és más intézményeknél, hasonlatos ahhoz, mint amikor a harmadik világ országait rákényszerítik a megszorításokra? 
-- Igen, ez pontosan olyan. 
-- Úgy tudom, hogy egyes intézmények hasznot húznak mindkét helyzetből. A Chase Manhattan Banknak érdekeltségei vannak a New York-i Egyetemben is és a mexikói gazdaságban is... 
-- Már régóta írok erről. Mintegy 150 éve folyik már a küzdelem, amelynek során az emberek egy méltó társadalmi szerződésre törekednek. Volt egy idő, amikor a nagy munkástömegek egyszerűen át akarták venni az ipart. Semmiféle okot nem láttak arra, hogy alárendeljék magukat a hatóságok utasításainak. Ez nem is volt annyira régen. Azonban a húszas évektől ez megváltozott. Az utóbbi években Európában és másutt is kialakult egy bizonyos fajta társadalmi szerződés, ennek alapján megmaradnak az előjogok és a hatalom, de bizonyos feltételek mellett biztosították a megfelelő életszínvonalat, az egészségbiztosítást, a munkások jogait stb. Az egyes országokban ezek a szerződések különböztek egymástól. Ez nem ment magától, csak küzdelmek árán. Az Egyesült Államokban ezek igen hevesek voltak, hevesebbek, mint más ipari országokban, és végül oda vezettek, hogy elnyerték ezeket a jogokat. Az Egyesült Államokban azonban a hetvenes évektől kezdve ezek az ötvenes években megszerzett jogok sorra elvesznek. Arra törekszenek, hogy megszüntessék a társadalmi szerződést, és az Egyesült Államok társadalma ne különbözzék a harmadik világ társadalmaitól. Ez a folyamat játszódik le igen drámai módon az utóbbi tizenöt évben. A Washingtonban és New Yorkban jelenleg végbemenő események ennek a fölgyorsulóban lévő folyamatnak a részét képezik. Olyan ez, mint egy szerkezeti átalakítás. Ezen programok egyik jellemzője a piaci fegyelem a szegények számára, és sok előjog, hatalom, valamint állami támogatás a gazdagoknak. Természetesen már senki sem hisz magában a piacban. 
-- Azt gondolom, hogy elmozdulás történt a korábbi szemléletünkhöz képest. Régen úgy tekintettünk a iskolai éveinkre, mint kiindulópontra az üzleti világban vagy másutt megvalósuló sikeres pályánkhoz. Eltöltöttünk négy, öt, olykor hat évet a kollégiumban. Ha a megszorítások valóban hatni kezdenek, a diákság már az iskolában kitartóbb lesz, és változásokat akar. 
-- Egyetértek, de a megszorításoktól függetlenül New York utcáin sétálva látjuk a hatalmas gazdagság és a nyomor éles különbségét, aminek undort kell keltenie bennünk.